6

A dermesztő december harapott, mint a veszett kutya. Gonosz ostorcsapással sújtott le az utcasarkokon, és ha volt olyan bolond, aki kimozdult egy ilyen éjszakán, a széltől elállt a lélegzete. A hold szemérmesen elrejtőzött a duzzadt, sötét fellegek mögött, melyek minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy kiszakadnak. A vigasztalan városi környéket karácsonyi fények pettyezték. Ilyen éjszakákon szegik meg a nyári melegben tett ígéreteket. Az ilyen éjszakákon olyan szövetségeket kötnek, amelyeket titokban akarnak tartani. Az ilyen éjszakákon szokott elszabadulni az őrület. A közelgő karácsony jóságot sugárzó szelleme keveredett az este zabolátlan tébolyával.

A férfi fürgén lépdelt az utcán, szapora lélegzete kis felhőcskéket hagyott, mint egy gőzmozdony. Kissé késésben volt. Ha számításai helyesek, a nő hamarosan elhagyja a zárdát. Magában elmosolyodott. Természetesen helyesek a számításai. Az emberi természettel kapcsolatban igen ritkán tévedett. Egész életét – sőt, annál többet – azzal töltötte, hogy emberek cselekedeteit elemezte. Nem, az apácával kapcsolatban sem tévedett. A nő ma éjjel fogja megtenni a lépést, az éj sötét leple alatt. A férfi az apácáról gondolkodott. Szerette, ha az emberek fellázadtak a rendszer ellen, ha szembefordultak a társadalom intézményeivel; különösen kedvére volt, ha az Egyházzal fordultak szembe. Az apácát kiszerkesztették az újságok. Bármit követett el, bármi lett légyen az a megszentségtelenítes, az Egyház nem tussolta el. Ez különös. Ezek általában védik a magukfajtát. A bűn, amelyet az Egyház vagy talán az Isten ellen elkövetett, igen súlyos lehetett. Nem rejtegették, nem védelmezték a nőt a külvilág előtt. Sebezhetővé vált. Könnyű lesz rávenni, hogy csatlakozzék hozzá, ő pedig segít majd felejteni. Ajánl neki valami mást, ami megnyugvást hoz.

A férfi összehúzta sovány testén a hosszú, fekete kabátot a hideg ellen. Papi gallérja vágta a nyakát; meglazította. Fiatal pár jött szembe sietve, összesimulva, egymást melegítve. A nő rámosolygott a fekete kabátosra.

– Jó estét, atyám!

A papi ruhába öltözött férfi visszamosolygott, és megérintette kalapja karimáját.

– Áldjon meg az Isten, gyermekeim. Hideg napunk van.

A nő egyetértőleg bólintott; a párocska továbbsietett.

A férfi a sarkon átment a túloldalra. A következő sarkon volt a zárda bejárata. Elment a lámpaoszlopig, ott megállt, és nekitámaszkodott. Az utcalámpa fényében látszott, hogy jóképű. Érzékeny arca szinte éterien finom volt. A papi ruhában szinte már szentnek látszott. Olyan arc, olyan alkat volt az övé, amelyben ösztönösen megbíznak az emberek. Ezért küldte mindig őt a gyülekezet, ha újoncokat akartak toborozni. Mély, tekintélyt hordozó hangjával, finom európai modorával és tiszta tekintetével szinte sohasem vallott kudarcot.

Érezte azt a jellegzetes bizsergést a tenyerében – ez jó jel volt. Akkor szokott ez a zsibongás előjönni, ha magabiztosnak érezte magát. Mintha az ujjai hegyében szikrázott volna a felszabadult adrenalin. Nem is fázott már. A belső izgalom elszigetelte az elemektől.

Megnyílt a zárda súlyos fakapuja, és egy alak lépett ki rajta.

Az apácaruhába öltözött fiatal nő becsukta maga mögött a kaput, és lenézett a kopott betonlépcsőkre. Üggyel-bajjal fölemelte két nagy bőröndjét, és elindult a vaskapu felé. Még egyszer megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a zárdára, aztán kinyitotta a vaskaput, és az utcára lépett. Mozdulataiból érezni lehetett, hogy minden, amit tesz, végleges és visszavonhatatlan; a férfi ezt megjegyezte magának. Figyelte, ahogy mindkét irányban végignéz az utcán, aztán megfordul, beteszi a vaskaput, és rátolja a reteszt. Ezután fölemelte a bőröndöket, és egy pillanatig tétován állt, mintha nem tudná, melyik irányban induljon el.

A férfi csak állt a lámpaoszlop tövében. Nem mozdult: várt. A lány pár másodperc múlva észrevette. Kíváncsian mérte végig. Késő éjszaka volt és kegyetlen hideg. Vajon miért ácsorog itt ez a pap? Úgy néz ki, mintha épp őrá várna. A kezét üdvözlésre emeli, és arcán rendkívül megnyerő mosoly tűnik fel. Csak bámulta a papot a szemközti járdán. A férfi látta a fürkésző tekintetet; mosolya még szélesebbre húzódott.

– Maria nővér?

A fiatal apáca már csak néhány lépésnyire volt tőle, de erre megállt. Letette a bőröndöket.

– Igen.

– Már vártuk magát.

Egy pillanatra a nyelve hegyén volt a válasz: „Tudom” – de nem mondta ki. Inkább hallgatott. A szép arcú pap fölvette a bőröndöket, és lassú léptekkel elindult. Maria nővér pár pillanat múlva követte. A férfi arcán diadalmas mosoly ragyogott. Annyira el volt telve saját sikerétől, hogy a nő szemében észre sem vette ugyanazt a diadalmas kifejezést.