12

Havazott. A járdán siető Maria nővér csizmája alatt ropogott a könnyű porhó, mely szűzi, fehér takaróval borította be a várost. Hamarosan az apácaruhát is vékony hóréteg lepte be. A faágak meghajoltak a súly alatt – az egész környék megszépült, megtisztult, még a nyomor és a mocsok bűze is megszelídült – ha csak átmenetileg is.

Maria nővér észre sem vette, mennyit gyalogolt, amikor a templom előtt találta magát. Tarkóján felborzolódtak a finom hajszálak. Érezte a falak között lezajlott, szörnyű cselekedetek kisugárzását. Megborzongott. Óvatosan föllépkedett a síkos lépcsőkön a bejáratig, de nem tudta rászánni magát, hogy benyisson a kapun. Keze elindult a kilincs felé, de félúton megállt a levegőben.

Valaki megfogta a vállát. Maria nővér összerezzent, egy kicsit fel is kiáltott.

– Megijesztettem? – kérdezte a mély férfihang. – Maga az életben sokkal csinosabb, mint a képen.

Thomas Parkman gyengéd mozdulattal végigsimította Mary arcát. A lány mosollyal próbálta leplezni viszolygását.

– Kerüljön beljebb! Hideg van idekint.

Thomas az aranyláncon függő kulcsok közül kikereste az odaillőt, és kinyitotta a kaput. Belépett, kinyújtotta a kezét. Maria nővér megfogta, és a férfi nyomában bement az épületbe. Ha a templom előtt kényelmetlenül érezte magát, odabent egyenesen félt. Egyetlen szó kínálkozott, amellyel le lehetett írni a hely hangulatát: sötét. Érezhető volt a romlás, amely mint valami piszokréteg, megtapadt a falakon. Sátáni emlékek lengték be a termet – a megkínzottak sikolyai, a segélykiáltások még ott visszhangzottak némán. A fal minden repedése, minden kis folt a padlón eleven képet rajzolt Mary fantáziájában. Idegei reszkettek a félelemtől.

Valahol az épületben egy rádió heavy metál zenét harsogott. Maria nővér Thomas Parkman nyomában lépkedett a padsorok közötti folyosón, és gondolatai elkalandoztak. Amire készült, kockázatos volt, de életbevágó. Ha leleplezik, elveszíthetné mindenét – az életét is.

Thomas a dolgozószobájába kalauzolta Maria nővért. A lány körülnézett. A szoba elég kellemes volt, de itt is érezte a Gonosz bűzét. Thomas íróasztala mögött egy nagy, háromszárnyú paraván állt: olyan, ami mögött a nők öltözködni szoktak. Mary összerázkódott – mintha valakinek a lélegzését hallotta volna a paraván mögül. Nem is egyszerű lélegzés volt, inkább reszelős zihálás, mintha egy öregember, aki a spanyolfal túloldalán hallgatózik, nehezen szedné a levegőt.

Thomas hellyel kínálta Maria nővért; ő maga megkerülte az íróasztalt, és a túloldalán ült le.

– Nagyon nyugodtnak látszik – kezdte –, de a minap, amikor megszentségtelenítette azt a templomot, nem volt ennyire hidegvérű. Honnan eredt az a düh? Mi váltotta ki magából azt a cselekedetet?

Mary állta a tekintetét.

– Az Egyház hazug. Nem bírtam tovább együttélni ezzel a hazugsággal.

– Miiele hazugságról beszél?

Az apácaruhás nő mély lélegzetet vett.

– Az Egyháznak az emberekkel kellene törődnie, de nem törődik mással, csak a pénzzel meg a hatalommal. Ostoba voltam, amikor hittem nekik. Ostoba voltam, amikor felesküdtem. Az Egyház korrupt. Mindig is az volt, végig az egész történelmén.

Thomas elgondolkodva bólintott.

– Tudja, hogy egykor mi is az Egyházhoz tartoztunk? A rendünk a középkorból ered, és az 1600-as években, a pestis idején szakadt el. Azóta renegátok vagyunk, de mindig templomokban működtünk. Megszentelt földön erősebb a Sátán hatalma. A Sátán maga is bukott angyal. A mi egyházunkat is érdekli a pénz és a hatalom, de mi nem próbáljuk ezt letagadni. Nem vagyunk hipokriták, és gondoskodunk azokról, akik közénk tartoznak. Halhatatlanok vagyunk. Akármennyi pénzük és hatalmuk van az egyházi hierarcháknak, végül mégis meghalnak. Mi nem. A mi királyságunk nem a síron túli világban következik el, hanem itt, a földön. Főpapunk, aki oltári szentségünket őrzi, ugyanaz az ember, aki 1665-ben kivált az Egyházból. Ma, csaknem négy évszázaddal később, Scacchi bíboros még mindig köztünk van...

Thomas Parkman elhallgatott; nézte, milyen hatást tesznek szavai a nőre, de Maria nővér elnézett mellette.

Belül azonban elállt a lélegzete. A paraván! Libabőrös lett a gondolattól, de nem adta látható jelét. Nyugodt hangon válaszolt.

– A zárdában hallottam már pletykákat a maguk szervezetéről. Örülök, hogy valóban létezik.

Thomas halványan elmosolyodott.

– Ó, az Egyház tud rólunk. Pletykák mindig is voltak. Csak egyszerűen nem tudják, hogyan bánjanak el velünk. Azt hiszik, ha nem vesznek tudomást rólunk, megszűnünk létezni.

Maria nővér meglazította öltözékét.

– Ez annyira jellemző rájuk. Mindent így kezelnek.

Thomas elismeréssel nézett rá, és hátradőlt a széken.

– Öt évvel ezelőtt fölesküdött az Egyháznak. Kész visszavonni ezt az esküt?

– Nagy örömömre szolgálna.

– Felkészült rá, hogy a mi hitünkre esküdjön föl?

– Semmire sem vágyom jobban.

Thomas Parkmannek kedvére volt a válasz. Folytatta.

– Az Egyházzal ellentétben tett eskü visszavonhatatlan. Ha elszegődött, és valaha megszegi esküjét, gyors és keserves vég vár magára.

– Értem.

A paraván mögül kopogás hallatszott – helyeslést jelzett. Thomas elmosolyodott.

– Igen, azt hiszem, valóban érti.

Maria nővér hálás arccal bólintott. A szíve sebesen vert, de remélte, hogy a külső szemlélő csak nyugodt eltökéltséget lát rajta. A pletykák csak pletykák, de ő most már arra gyanakodott, hogy aki ott a paraván mögött szuszog és zihál, valóban nem más, mint Scacchi bíboros, aki a Sátán hatalma folytán még mindig él.