30

Valerie, Tina, Cathy, Judy, Brett.

Az öt lány már napok óta együtt volt a nyomorúságos cellában. Az oly különböző helyről származó, különböző egyéniségű lányok bensőségesen megismerték egymást. De mára közös lett a sorsuk. És ez az utolsó éjszakájuk ezen a földön.

Bár egy szót sem váltottak erről, valamiképp mindannyian érezték. Testileg-lelkileg kimerültek, de ezen az estén elevenebbek, energikusabbak voltak a szokásosnál.

Valerie, aki a maga tizennégy évével a legfiatalabb volt köztük, tegnap delíriumba esett, de mára sokat javult az állapota. Tina, akin napok óta nem jelentkeztek a kábítószer-elvonás tünetei, most világosabban gondolkodott, mint évek óta bármikor. Cathynek még mindig meggyilkolt barátja járt a fejében, de Sam egyre távolibb emlékké vált. Cathynek most az volt a legelső gondolata, hogy túl akarja élni, bármit tartogatnak is számára ezek a szörnyetegek. Judy Fulmanben az éhségnél is erősebben munkált az az érzés, hogy látni akarja fogvatartóit ugyanolyan kínok között, mint amit ő élt át azóta, hogy idehozták. Brett, aki a legerősebb volt köztük, a többi nő jelenlétéből még több erőt merített.

Az undorító kis cellában, amely ötükkel már egészen zsúfolt volt, különös szag uralkodott. A félelem szaga, a fülledtség légköre keveredett valami jellegzetesen női illattal. A szag az állandó összezártságra emlékeztette őket, de valahogy mégsem volt kellemetlen.

A lányok elveszítették már időérzéküket, nem csak azt nem tudták, hogy nappal van-e vagy éjszaka, de azt sem, hogy hány napja vagy hete vannak bezárva. Úgy megismerték egymást, ahogyan régi szeretők sem ismerik. Nem voltak többé titkok, nem maradt szégyenkezés. Mindannyian sírtak már, mindannyian kapkodtak az étel után, mindannyian sikoltoztak és imádkoztak fennhangon. A nyirkos, fülledt cellában egyetértés vert tanyát. Ha egyiküknek lehetősége van a túlélésre, akkor valamennyiüknek van. És ha ez a tudat az utolsó órákban megerősödik, hát irgalmatlanul fognak harcolni együtt a végsőkig.

Mégis, minden lány fejében más gondolat visszhangzott.

Valerie: Haza akarok menni.

Tina: Soha többé nem nyúlok narkóhoz!

Cathy: Már alig emlékszem Samre.

Judy: A pokol tüzére kéne vetni őket.

Brett: Ki kell jutni innen.

–      Már sokkal jobban nézel ki, életem – mondta Brett Valerie-nek, és megsimogatta a kislány kócos haját.

Valerie hálásan nézett vissza. Mióta Brett köztük volt, elviselhetőbb volt az élet ezen a pokoli helyen. Brett képes volt küzdeni, és a többiek ebben meg tudtak kapaszkodni. Összetartást hozott közéjük; kimondatlanul is egyhangúlag őt tekintették vezetőjüknek.

Tina csöndesen dúdolni kezdett egy régi Rolling Stones-dalt: Sympathy for the Devil. Együttérzés az ördöggel. Judynak azonnal eszébe jutott az utolsó óra, amelyet a Parkman-házban töltött, mielőtt elrabolták. Rock and rollt hallgatott. Hirtelen nevetni kezdett, előbb halkan, aztán mind hangosabban. Hamarosan teli torokból kacagott, a könnyei is kicsordultak. A nevetés ragályos volt. Pillanatok múlva mind az öten úgy hahotáztak, mintha odakint volnának a szabadban, nem itt, a pokol tornácán.

Dan Carr még mindig bent volt a rendőrségen. A gyilkossági csoportban nagy volt a felzúdulás. Aznap délután az alsó East Side-on megöltek egy rendőrt. A tettesek állítólag kábítószerárusok voltak. Az áldozat Dan barátja volt. Az egész ügyosztály riadókészültségben állt.

Dan egy tonhalas szendvicset rágott, hideg kávéval öblítette le, és feltárcsázta saját lakástelefonját. Most hívta ötödször Sarah-t azóta, hogy elment otthonról. Sarah az első csengetésre fölvette, mint minden alkalommal.

– Ide vagyok betonozva – jelentette ki Dan. – Kész bolondokháza van idebent.

– Tudom – felelte Sarah együttérzéssel. – Hallgattam a rádiót. Teli vannak vele a hírek.

– Tudja, lehet, hogy hülyén hangzik, de egy kicsit túl sok a véletlen az én gusztusomnak.

– Dan, mit akar ezzel mondani?

– Nézze, ez a téli napforduló éjszakája. Hirtelen minden rendőr New Yorkban ezzel a gyilkossági üggyel lett elfoglalva. És ami még rosszabb, maga veszélyben van, én meg nem tudok ott lenni.

Sarah idegesen fölnevetett.

– Nem túlozza el egy kicsit ezt a dolgot?

– Lehet – hagyta rá Dan. – De képtelen vagyok kiverni a fejemből, amit az a nő mondott a Spanyol Harlemben. Ma éjjel meggyengült a Sátán... és új áldozatokra van szüksége.

– Hát nem én leszek az. Itt vagyok a lakásban, teljes biztonságban. Ne aggódjon!

– Nem tudom kiverni a fejemből. Az előbb beszéltem a főnökkel, és megígérte, hogy úgy egy óra múlva ad egy kis szabadidőt. Benn voltam egész nap.

– Aludnia kellene egy keveset – javasolta Sarah. – Kellene egy kis pihenés.

– Nem; hazamegyek. Nem akarom egyedül hagyni.

– Dan, én nagyon jól elvagyok itt. Rács van az ablakon, és a bejárati ajtó zárját kétszer ráfordítottam.

– Nem baj. Ott leszek. Különben is, van egy meglepetésem.

Maria nővér magabiztosan ment végig a gonosz templom padsorai között. Az egyik padban Tim kornyadozott, és egy üvegből ivott. Mary nem köszönt neki; továbbhaladt Thomas dolgozószobája felé.

A szobában Thomas és George üdvözölte, és teával kínálta.

– Nagy éjszaka lesz ez az életedben, Mary Spencer – jegyezte meg Thomas.

– Valamennyiünk életében – felelte Mary.

– Ez lesz az első véráldozatod. A Sátánnak ma éjjel különösen nagy szüksége van rád.

– Tudom.

– Sohasem fogod elfelejteni, ami ma éjjel itt történik.

– Ebben biztos, vagyok.

Thomas széles gesztust tett apja felé.

– George igen jól felkészült. Szinte irigylem.

– Régi szakember vagyok – vetette közbe George szerényen. – Tudom a dolgomat.

– És te, Mary Spencer? Te is tudod a dolgodat?

– Igen, Thomas. Talán még jobban is, mint gondolod.

Maria nővér pár perc múlva elhagyta a templomot, és bezárta a súlyos kaput maga mögött. Lement a lépcsőkön, és végigsietett a csöndes utcán. Sok elintéznivalója volt még.