2

Aznap éjjel nem minden templom volt az Isten imádatának színhelye.

Egy utcában, sok mérföldre északnyugatra egy valaha felszentelt épület lapult; ma már nem gyóntattak benne, nem osztottak áldást, nem tartottak misét – legalábbis nem a hagyományos értelemben. Nem, ez a templom egy másik istent szolgált: egy olyan istent, aki nem a mennyekben, hanem a pokol alvilágában uralkodik.

Közeledett az éjfél. Az oltár hasonlított a Szent Sebestyén oltárára, de Jézus és a szentek szobrait fekete lepel borította. A feszületet fejjel lefelé fordították, az Antikrisztus jeleként. A Gonosz székesegyháza volt ez; ugyanazoknak a démonoknak dicsőségét hirdette, melyek korábban Srnythe atyát üldözték. Szerte New Yorkban a hívők egész napi szolgálata után a templomok lassan nyugovóra tértek, a Gonosz imádatának hajléka ekkor kelt életre, és nyújtogatta sötét csápjait, hogy híveit magához ölelje.

– Tiszta a leány?

– Igen. A Sátán nevére esküszöm.

A válaszoló lámpalázasan nézett végig az oltárt körülálló hívek karéján. Valamennyien, mint ő maga is, fekete köpenyt viseltek. Tekintete a közelben álló áldozati kőre siklott, melyen egy szép, fiatal lány feküdt kiterítve, megkötözve, félig meztelenül. A saját leánya! Még a bölcsőben sem látta ennyire védtelennek, de a látvány nem indította meg a szívét.

– A te gyermeked?

A leány apja bólintott.

– Igen.

Kérdő tekintettel nézett a ceremóniamesterre – negyvenes éveinek közepén járó, tekintélyes férfi volt, papi ruhában, de az apa jól tudta, hogy ez a „pap” a sötétség istenét szolgálja. Azt is tudta, hogy a neve Thomas, de ennél többet nemigen.

– Esküdj a Sátán nevére! – parancsolta Thomas. A férfi nyugalma egyszerre megingott. Nem a megkötözött, rémült leány látványa miatt ütött ki homlokán a veríték: az eskü súlya tette.

Dadogni kezdett.

– Az én leányom. A Sátán nevére esküszöm.

Thomas közelebb lépett, mintha kételkedne a szavában. A férfi nyugtalanul tekintgetett körbe a gyülekezeten, és ismerős arcokat keresett. Ott volt George, egy hatvanöt körüli, jóképű férfi, akiről azt hallotta, hogy Thomas apja. A közelében állt Tim, egy húszas éveinek vége felé járó, beteg lelkű fiatalember, akit a férfi a gyülekezet mindeneseként ismert – mindenféle gonosztettre kapható volt. Egyikükön sem látszott együttérzés. A veríték most már patakokban ömlött a férfi arcán, és elvegyült a könnycseppekkel.

A férfi összerázkódott, és a kislányát nézte. Az isten szerelmére, mégiscsak az apja! Zuhatagban ömlöttek elő benne az emlékek – amikor a kórház folyosóján áll, és izgatottan kukucskált át az üvegen, hogy először megpillantsa... Azonnal megismerte a többi apróság között. A szeme, a haja egészen az övé volt... és ugyanolyan ma is. Komoran nézte a követ. Az a világító, kék szempár most vádló pillantással tekintett reá. A férfi hátrahőkölt, mintha fizikai támadás érte volna.

Eszébe jutott, amikor először szorította magához, amikor ráébredt, hogy ez a kis csomag mindenben őtőle függ, kivéve a levegőt, amit belélegez. És ma éjjel épp ezt fogja megvonni tőle.

Felidézte a napot, amikor először iskolába ment; amikor az apának meg kellett tanulnia, hogy idegenekkel ossza meg gyermekét; hogy ki kell engednie az otthon biztonságából. A drága kicsi angyalt nem ám személytelen iskolabusz vitte. Ő maga hagyta ott mindennap az ügyvédi irodát, hogy saját kocsijával vigye gyermekét már az óvodába is. S mielőtt kiszállt volna a kocsiból, a kislány megszorította a kezét, és csókot nyomott az arcára. Mindig az ő kicsi szemefénye lesz, még akkor is, ha idegenek között van. És most kiszolgáltatta ezeknek a démoni idegeneknek. Ő, az apja, a védelmezője lesz gyilkosává.

– Dicsőség a Sátánnak!

A gyülekezet kántálása felrezzentette tépelődéséből.

Thomas előrelépett, és egy ezüsttőrt nyújtott át neki.

– Tudod, mit kell tenned.

A kislány apja bólintott. Mintha dróton mozgatnák, az oltárkőhöz ment, és megállt előtte. Vöröses arcán a könnyeket és a verítéket már nem lehetett megkülönböztetni. Ha legalább sikítozna. De a kislány csak azt a vádló tekintetet döfte belé. Egy gyermeki élet alatt kialakult bizalom párolgott el zsenge testéből.

Szeretlek, apa. Én mindig a te kicsi lányod maradok.

A férfi az ujjával megpróbálta a tőr félelmetesen villogó hegyét. Bőréből vércsepp buggyant elő, mint egy gonosz tekintetű, piros szem.

Te nemcsak az én kislányom vagy, Natalie. Te az én kicsi hercegnőm vagy. Bízzál bennem. Apád sohasem hagy cserben téged.

Az egykori, megszentelt kórus felől váratlanul felharsant egy tébolyult futam az orgonán. Az áldozat apja számára halálos csengése volt az akkordnak. Tudta: innen már nincsen visszaút. A sátánimádók számára egy régen várt pillanat eljövetelét jelezte.

Az oltár mellett megnyílt egy függöny, és a sekrestyéből két templomszolga lépett elő. Ők is fekete köpenyt viseltek, és kétfelől közrefogva húzták a Gonosz óriási, groteszk ábrázolatát. Ugyanolyan volt, mint a talizmán, amelyet Srnythe atya szorongatott haldokló kezében, de sokkal-sokkal nagyobb. E bukott bálvány démoni hatalma messze erősebb volt, semhogy emberi kéz megfoghatta volna.

Női arcot formázott, de egy medveszerű fenevad súlyos, durva bundája borította. A hatalmas faragott kép valami belső tűz jeges fényében izzott. Drágakővel kirakott szeme mintha hitetlenek után kutatva fürkészte volna az oltárt körülálló gyülekezetet. Kitágult orrlyuka a tömjénnel átjárt levegőben Lucifer ellenségeinek szaga után szimatolt. Torz vigyorra nyíló szájában az agyarak mintha a hamarosan bekövetkező véres áldozat előérzetében villogtak volna.

A két szolga mögött egy férfi lépdelt; annyira öreg volt, hogy arcbőre száraz, összeráncosodott pergamenhez hasonlított; oly agg és ösztövér, hogy már-már attól kellett tartani: a puszta járástól is kettétörik a teste.

Az áldozat azonnal tudta, hogy ez az aszott vénség az események irányítója. Scacchi bíboros és a kislány tekintete összetalálkozott. Az aggastyán pillantása csontig dermesztően hideg volt, de ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon megnyugtató is. A kislány tudta, hogy meg fog halni – ez nem valami bonyolult játék, amit apja eszelt ki az ő szórakoztatására –, de ennek az agg főpapnak a látása belső békével töltötte el. A szempárból azt olvasta ki, hogy szenvedése hamarosan véget ér, meg azt, hogy az öreg is szenvedett valaha, ugyanúgy, mint ő, sőt, valami okból most, e percben épp őérte szenved.

Scacchi bíboros előrecsoszogott. Fekete köpenyében olyan volt, mint valami antik sakkfigura. Fejét a Gonosz egyházának súlyos, kerek fövege terhelte. Tekintetét elfordította a lányról, s abban a pillanatban, hogy tekintetük kapcsolata megszakadt, a kislány szívét ismét pánik fogta el. Nem akart meghalni. Apja iránt érzett gyűlölete oly sűrű volt, hogy lélegezni is alig bírt tőle, mintha valami méreg képezne gombócot a torkában. Legörbült szája sarkából nyálcsöpp csordult ki.

A szolgák egyenesen a lány mögé mentek, és a rettentő bálványt a főhelyre helyezték. A gyülekezet egy percig suttogva imát mormolt, aztán mindenki térdre ereszkedett. A tökéletes csöndet a Thomas kezében tartott kis kristályharang hangja törte meg; a hívők felálltak.

Thomas közel hajolt az áldozat apjához.

– Tudnod kell, és ez az igazság: gyermeked, e tiszta leány feláldozásával tizenhárom esztendeig állasz majd a mi istenünk, a Sátán oltalma alatt...

Az oltárkövön fekvő kislány nyöszörögni kezdett. Előbb csak halkan, de aztán a hang mind erősebb zokogássá vált.

– ...Tizenhárom esztendőn át hatalmad lesz. Tizenhárom esztendőn át nem szenvedsz szükséget. Tizenhárom esztendeig nem öregszel tovább...

A hívők közelebb nyomultak. Tudták, hogy a szertartás rövidesen véget ér, és tudták azt is, hogy a ceremónia legvégén vér fog csordulni.

– ...Azután ismét rajtad lesz a sor, hogy bebizonyítsd odaadásodat Lucifer iránt, egy újabb vérrokonod feláldozása árán. Megértetted?

– Igen.

– Akkor pecsételd meg szerződésedet a Sátánnal.

Natalie apja engedelmesen meghajtotta fejét. Feje fölé emelte a tőrt. Leánya vergődni kezdett a kövön, és tehetetlenségében apja felé köpött.

Te vagy a legnagyszerűbb apa ezen az egész kerek, nagy világon.

A kislány eltorzult szájából sikoly szakadt fel, ahogy a penge lesújtott.

Te vagy az én kicsi angyalom. Mi volna az életem nélküled?

Natalie sikolya bugyborékoló hörgéssé halkult, ahogy a tőr behatolt a mellkasába. A bálványra vér fröccsent, a talizmán kísértetiesen felragyogott.

Az élet, melyet egykor adott neki, most elfolyt az oltár kövén. Natalie apja gyászában térdre roskadt.

Aznap éjjel nem minden templom volt az Isten imádatának színhelye, és sehol sem szolgálták eltökéltebben a Gonoszt.