8

Valerie Valdez kinyitotta a szemét. Olyan sötétség vette körül, hogy először azt hitte, még mindig alszik. Hegyezte a fülét, hogy meghallja három húga szuszogását.

– Mama! – nyöszörögte halkan. Maria Valdez nem felelt. De ez mégsem álom. Nem alszik – ébren van. Ez maga a félelmetes valóság. Valerie, a bátor, belevaló utcagyerek komoly bajban volt. Megpróbálta összeszedni minden bátorságát; felült. Ilyen sötét nincs is. Hol van egyáltalán?

Mire a szeme végre hozzászokott a szuroksötéthez, Valerie már bánta, hogy nem maradt magzati pózban összegömbölyödve, álomba merülve, ahogy az utóbbi néhány napot töltötte. A szer hatása szinte teljesen elmúlt; Valerie először volt szinte teljesen öntudatánál, amióta az az ember betette az autójába. Még mindig a téli ruhája volt rajta, hál' istennek, mert a szobában farkasordító hideg uralkodott. Görcsös lélegzete nyomán kis párapamacsok keletkeztek a levegőben. Egy perc, és fölfedezi a szobát. De előbb még végigtapogatta magát, hogy ellenőrizze, nem tört-e el valamije. Némi megkönnyebbüléssel észlelte, hogy sértetlen, leszámítva azt, hogy rettenetesen fázik, és gyomrát mardossa az éhség. A félelemről, amely alattomosan kúszott a tudatába, nem volt hajlandó tudomást venni. Mi az értelme ennek az egésznek? A ruházata sértetlen volt, ebből tudta, hogy nem erőszakolták meg. Mi értelme volt, hogy elkábítsák, és ki tudja, hány napig hagyják ott heverni? Miért tartják fogva? Megpróbált rendet csinálni az agyában, és visszaemlékezni a férfira az autóban. Nem vitás, hogy minden kérdésére ez az ember a válasz. Elmosódott képtöredékek merültek fel előtte. Emlékek foszlányai úsztak be és halkultak el, mint állomások a rövidhullámú rádióban.

Az agya hirtelen élesre állította a képeket. Egy pillanat alatt kitisztult az egész. Ő a házuk előtt állt a járdán. Nagyon hideg volt aznap este. Pár perccel azelőtt jött el otthonról, hogy vásároljon valamit. Csontig hatoló hideg volt ugyan az utcán, mégis jólesett kilépni a zsúfolt lakásból, ahol különben sem volt sokkal melegebb. Valerie a kapualji lámpa fénykörében álldogált, és élvezte, hogy egyedül van; ha csak öt percre is, de kívül a lakáson, amely egyetlen embernek is szűk lett volna, de ők öten zsúfolódtak össze benne. A kocsira akkor figyelt fel, amikor már harmadszor fordult be a sarkon. A hatalmas, fekete Buick tett néhány kört, mintha a vezetője parkolóhelyet keresne, de Valerie tudta, hogy nem erről van szó. Inkább valami pénzes srác lehet, aki bejött valamelyik kertvárosból egy kis narkóért. Valerie somolygott magában, amikor arra gondolt: lehet, hogy az illető azt hiszi, ő is drogot árul. Hiszen ugyanúgy állt ott a kapualjban, mint az a sok nepper, akik orvosságtól heroinig mindenfélét árusítottak. Jobb is, ha továbbmegy a boltba, mielőtt leszólítják.

Valerie a sarok felé tartott, amikor a kocsi odaért mellé. Észrevette, hogy a vezetője egy nagydarab férfi, és inkább megérezte, mint látta, hogy rendkívül csúnya. Megszaporázta lépteit, de a férfi már kiszállt az autóból, és Valerie felé tartott. A kislány nem érzett félelmet. Egyszerűen megmondja az ürgének, hogy ő nem árul semmit, és útbaigazítja, hogy hol szoktak ilyenkor is kint szobrozni a nepperek. Valerie megállt, és a férfi odalépett hozzá.

Jól érezte. A pasas tényleg rém csúnya volt. Valerie mégsem félt tőle. Hiszen ez a környék az övé. Sok százszor járt már itt sötétben is. Megfordult, hogy elmagyarázza az idegennek: nincs nála semmi, amit keres, de a férfi túl gyors volt, Valerie-nek felocsúdni sem jutott ideje. Ugyanabban a pillanatban, ahogy a férfi megragadta a karját, és felrántotta a kabátujját, a másik kezével már be is adott neki valami injekciót. Valerie tágra nyílt, döbbent tekintettel a földre roskadt. Furcsa mód emlékezett arra is, hogy a férfi különös gyengédséggel vitte az autóhoz. Ez volt az utolsó emléke egészen addig, míg ebben a sötét szobában magához nem tért.

Most már elég erősnek érezte magát, hogy körülnézzen a kopár szobában. Annyit már látott, hogy inkább cella, mint szoba, és egyáltalán nincs benne bútor. Semmit nem hallott. A csönd már-már szilárdnak tűnt. Aztán egyszerre felfigyelt a szagra: a halál mindent átható, émelyítő, nehéz bűzére. Valerie most már megengedte magának a félelem luxusát. Nem bántották még, de akárki tette ezt vele, nyilvánvalóan azt tervezte, hogy valamilyen módon bántani fogja. Félretették valamilyen célra. Még nem jött el az ő ideje – de hamarosan eljön.

A vad utcákon nevelkedve Valerie megtanult úrrá lenni a félelmén, de abban a pillanatban, amikor megérezte az oszlás bűzét, kitört belőle a pityergő kisgyermek. Kicsordultak a forró könnyek, és legördültek maszatos arcán, angyali szépségű szája sarkába. A sós íz ráébresztette, mennyire éhes. Furcsa, hogy el tudnak hatalmasodni az ösztönök. Annak ellenére, hogy a helyiségben a bomlás és gonoszság bűze itatott át mindent, Valerie-t mégis marcangolta az éhség.

Nyugodj meg! Lélegezz lassan, és nyugodj meg!

Valerie körülnézett a mocskos, nyirkos cellában. Nem látott kiutat. Eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Aztán az anyjára és a húgaira gondolt, de ebben sem talált megnyugvást. Végül átadta magát a kétségbeesésnek, a sarokba kúszott, hüppögve nyelte a levegőt, és egész testét rázta a zokogás.

Nem tudta, mióta figyeli a férfi; csak akkor vette észre, amikor az eszelősen vihogni kezdett. Gonoszság volt ebben a nevetésben, Valerie mégis megörült neki. Legalább nincs egyedül. A férfi közelebb jött a rácshoz, és a kezében tartott lámpás fényében a kislány tisztán látta az arcát. Másik kezével a vállára vetett, mozdulatlan testet tartotta. Valerie fölismerte benne azt az ormótlan szörnyeteget, aki elrabolta, de a lányt, akit hozott, nem ismerte. A férfi belépett a cellába.

–      Hoztam neked társaságot – morogta, és az élettelen lányt ledobta Valerie mellé. A test nagy puffanással ért földet. A gondolat, hogy egy hullával kell megosztania a cellát, túl sok volt neki. Felugrott, és nekitámadt a férfinak: rúgni próbált, kikaparni a szemét. A férfi könnyedén tartotta távol magától, a támadás szánalmas kapálózássá vált.

Aztán hirtelen taszított egyet Valerie-n, aki hátratántorodott, és ráesett a földön fekvő testre. Az ismeretlen lány halkan felnyögött. Hála istennek! Életben van.

Tim kiment a cellából, és a rácsot bezárta maga után.

– Kérem! Az istenért, ne vigye el a lámpát! – könyörgött Valerie.

Tim elvigyorodott, amitől szinte kettévált az arca.

– Jól van, kislány, itthagyom a lámpát, de nemsokára azt fogod kívánni, bárcsak ne tettem volna. Van itt egy és más, amit jobb szeretnél nem látni.

Letette a lámpást a földre a rácson kívül, úgy, hogy Valerie ne érhesse el. A kislány csak nézett utána, amíg fölment a lépcsőkön, melyeken túl isten tudja, mi várta. Valerie ezután az eszméletlen lánynak szentelte figyelmét. Később azt is meg fogja tudni, hogy a neve Cathy.