3

Anita Blue, született Antonia Spagalli nem úgy nézett ki, mint akinek megélhetési gondjai vannak, de a látszat néha csal.

Magas volt, nádszáltermetű, de az alakja meglepő domborulatokat mutatott, épp, amikor az ember már azt gondolta volna, hogy vagy dereka nincs, vagy csípője. A lágy rózsaszín lámpafényben nemcsak hogy csinosnak látszott, hanem kifejezetten szép volt. Fluoreszkáló fényben, de különösen a napsütésben szembetűnővé váltak szépséghibái: a vékony ráncok a homlokán, a szigorú vonal a szája sarkában, és legfőképpen a szeme. A nagy, zöld szemekből rendszerint az a jellegzetes, üveges, fátyolos tekintet nézett a világra, amely a régi narkósok sajátja.

Szakértő szemmel elég volt egyetlen pillantást vetni Anitára, hogy az ember megállapítsa: ez a lány évek óta pusztítja magát. Nem hétvégi kalandozó, aki bebumlizik a kertvárosból egy kis kilengésre, és hétfő reggel már kisimulva ül az iskolapadban. Nem, ez a lány az utcához tartozott, még igazi otthona sem volt. Olyan lány, akinek életében több volt a szenvedés, mint amennyit egy teljes kertvárosi érettségiző osztály fel tud mutatni. Az volt a meglepő, hogy Anitának, ha nem volt túlságosan belőve, ugyanazok voltak az álmai, céljai, mint egy boldog, kiegyensúlyozott kamaszlánynak. Az utca romboló hatása nem érintette meg Anita lelkét. A teste és az agya – az más kérdés.

Anita ma különösen vidámnak érezte magát. A tizennyolcadik születésnapja volt, és az külön jó dolog, ha az embernek decemberben van a születésnapja. Kislánykorában az édesanyja azt mondogatta, hogy az a sok karácsonyi dísz az utcákon meg a boltok kirakatában mind az ő tiszteletére van kirakva, és ő ötéves koráig hitt is az édesanyjának. Hatodik életévének második hónapjától kezdve aztán nem hitt többé – nemcsak a szülinapi butaságban: semmiben sem, amiben a kislányok hinni szoktak. Minden varázslat és tündérmese hazugsággá vált számára. Hogyan is hihetne a varázslatban, a szép hercegekben vagy akár a gondviselésben az, akit örökre megfosztanak anyjától és apjától?

Antonia Spagalli hirtelen árva lett. Néha még mindig gyötörték az ezzel kapcsolatos rémálmok. De a rossz álmok már nem jöttek olyan gyakran, és különösen nem akkor, ha sikerült elalvás előtt feltöltenie magát. Nem, ezek az álmok most már csak havonta legföljebb egyszer látogatták meg, de utána napokig reszketett. Nem volt a lidércnyomásban semmi szürrealista elem: egyszerűen csak újraélte a szörnyű balesetet, amely a szülei életét követelte. Érezte a kocsi lágy imbolygását, amely álomba ringatta az ülésen, apja és anyja között. A kanyarban kisodródó nyolctengelyes kamiont nem is látta, sem a sofőr eltorzult arcát, amikor megérezte, hogy nem képes többé irányítani az óriási járművet, és az átsodródott az ellenkező oldali sávba, ahol a szülők kocsija jött szembe nagy sebességgel. A hosszú sikolyra is csak homályosan emlékezett; az is lehet, hogy csak a szél süvöltése volt.

A kis Antonia legközelebb arra ébredt, hogy a nagyanyja áll fölötte egy szobában, ahol minden fehér. Az idős asszony csendesen sírdogált. Antonia kinyújtotta gyönge kis kezét, hogy megérintse az arcát, hátha akkor abbahagyja. A mozdulattól azonban a nagymama csak még jobban zokogott. Antonia valahogy úgy érezte, akármi történt is, ami miatt a nagyi szomorú, ami miatt a szüleinek el kellett mennie, azért ő a felelős. Még később is, amikor a rokonok elmesélték neki a balesetet, Antonia valahol mélyen meg volt győződve arról, hogy a szál őhozzá vezet. Rokonainak közelsége elviselhetetlenné tette a bűntudatot.

Ezért is ment el otthonról tizenhat évesen, csak egy levélkét hagyva hátra, amelyben megírta, mennyire sajnálja, ami történt. Természetesen a nagyanyja, nagyapja meg az összes nagybácsi és nagynéni mindent elkövetett, hogy megtalálja. Még magándetektívet is fogadtak, de a közelébe sem jutottak soha. New Yorkban könnyű eltűnni; ha pedig az ember nem keveredik bajba, és kerüli a feltűnést, akár mindörökre eltűnt is maradhat. Anitát pedig, jóllehet prostituált és narkós volt, sohasem gyűjtötték be, egyetlen rendőr sem szólította meg soha. Szerencsésnek tartotta magát; bár ami történni készült Anita Blue-val, annak semmi köze sem volt a szerencséhez.

Anita a Nyolcadik sugárúton billegett, és a dudakoncertre csak mosolygott. Ma még a lepusztult városrész is ünnepi külsőt öltött. A karácsonyi díszek nem fedhették el a mocskot és a reménytelenséget, de a színes díszek némelyike fantáziáról árulkodott. Anita nagykorúvá válásának napja friss, tiszta reggelre virradt.

Hajlékától egy saroknyira észrevette Larryt: Lawrence Jackson Gladstone-t. Larry egy ház falát támasztotta. Anita felől nézve úgy látszott, mintha Lawrence tartaná a házat; a lány felkuncogott. Larry nemhogy megtartani – kirámolni sem igen lett volna képes azt a házat. Még az utcai üzlettel sem nagyon boldogult, pedig az a típus volt, aki szeret tutira menni: a nadrágját egyszerre tartotta derékszíj és egy élénk színű, tiritarka nadrágtartó. Lawrence Gladstone száznyolcvan centinél magasabb volt, de súlya alig haladta meg a hatvan kilót. Girhes alakja ellenére jóképű férfi volt. Anyja fehér nő, az apja fekete és mexikói félvér. Larry mindhárom fajta legszebb vonásait örökölte. Nagy, kék szeme világított a világosbarna arcon; büszke, magas homloka, tökéletes metszésű vonásai a nők kedvencévé tették. Természetes volt tehát, hogy fölcseperedvén az utca törvényét és saját hajlamait kövesse: strici lett.

Azok a hülye, kétségbeesett libák megbíztak benne. Lawrence-ben több volt a gonoszság a kurvák iránt, mint bárki más emberfia iránt. Rosszul bánt a lányokkal, mindig, szünet nélkül, és mégis mellette maradtak. Azért is, mert odaadta a részüket, nem lopott el belőle. De főként azért, mert „annyira klassz vele”. Senki mással nem érezték magukat olyan őrült jól, mint vele. Különösen Anita. Őt Larry különleges státuszban tartotta. Néha képes volt megfeledkezni arról, hogy a lány csupán egy darab hús, amit meg lehet venni, akár a hentesnél. A többi lány féltékeny volt Anitára, mert tudták, hogy ő Larry kedvence. Ráadásul Larry őt csak egyszer verte meg. A lányokat általában szüntelenül agyabugyálta; Anitát egy este csak azért püfölte el, nehogy elbízza magát. Eltört pár bordát, de elég gyorsan összeforrtak. A lány arcát szándékosan nem bántotta.

Anita besurrant egy szeméttel teleszórt kapualjba. Larry nem vette észre. A férfi egy műanyag szatyrot tartott a kezében; Anita egy rózsaszín masnit és valami cifra csomagolópapírt látott meg benne. Úgy látszik, Larrynek eszébe jutott a születésnap. Ez baj. Ha valamikor, hát éppen ma nem volt Anitának semmi kedve Larryhez és az ő szerelmi ajándékaihoz. A reggeli adag hatása múlófélben volt már; a lány érezte a kezdődő idegességet. A francba. A szervezete már nem úgy reagált a heroinra, mint régen; ugyanolyan hosszú repüléshez nagyobb adagra volt szüksége, de már elhatározta, hogy megoldja ezt a gondot.

Anita menedéke csak pár lépésnyire volt innen. Pegazus volt a neve; négyemeletes épület volt a kopott kis boltok és pornómozik sorában. A lány már jó ideje gondolkodott a Pegazuson; amióta Honey, a barátnője bement oda, és sikerült megszabadulnia a narkótól. A Pegazus tiszta volt, rendes ágyak voltak benne, és az ember akár két hétig is ott maradhatott. Munkaközvetítő is működött benne; Honey már dolgozott is: a 45. utca és a Broadway sarkához közel egy bárban volt pincérnő. Anita sokat gondolt arra, vajon ővele mit tudna kezdeni a Pegazus.

Larry most az ellenkező irányba nézett; Anita kihasználta az alkalmat. Végigosont a járdán, és igyekezett beleolvadni a falba. Már csak pár méter.

Már majdnem odaért a kapuhoz, amikor felharsant az ismerős, pökhendi hang.

– Hé!

Larry egy másodperc alatt ott tornyosult fölötte. Megragadta Anita vállát, és nekiszorította egy fodrászüzlet kirakatának.

– Hova a fenébe mész?

Anita rémülten kiszabadította magát, és futott a Pegazus felé. Larry a menhely ajtajában érte utol.

– Ide akarsz bemenni, kis ribanc? Akkor mozgás! Indíts! Asz’szed, itt vigyázni fognak rád? Asz’szed, tőlük megkapod azt, ami itt van nálam?

Ez az utolsó kérdés megtette a hatását. Az idegesség, amely hatalmába kerítette Anitát, már-már robbanással fenyegetett. Már fájtak az ízületei, és a homloka mögött elkezdődött a tompa fájdalom. Minden eltökéltsége szertefoszlott; reménykedve nézett föl Larryre.

A strici diadalmas mosollyal villantotta meg hibátlan, gyöngyfehér fogsorát. Egy pillanatnyi hatásszünet után benyúlt az inge zsebébe. Apró celofáncsomagot vett elő, amelyben fehér por lapult, és csalogatóan megvillantotta.

Anita verejtékezni kezdett. Odakapott a csomaghoz, de Larry elrántotta előle.

– Nem csináltam semmit, Lawrence. Esküszöm. Csak a kirakatokat nézegettem.

– Gyere ide!

Anita elindult felé. A strici mosolyogva ölelésre tárta karjait. Amikor Anita odaért, Larry meglendítette az öklét. A száján találta el a lányt, aki azonnal a járdára roskadt. Három jól öltözött, ügyvéd külsejű férfi sietett el mellettük a buszvégállomás felé. Úgy tettek, mintha nem láttak volna semmit.

Anita nem jutott el a menhelyre. Helyette kettesben ünnepelte születésnapját azzal a férfival, aki meg tudta adni neki azt, amit a Pegazus nem tudott.