19

A szép délelőtt gyönyörű délutánná változott. Sarah hozzáfogott a kellemetlen feladathoz: csomagolni kezdett. Annak ellenére, hogy Bill ott volt segíteni, mégis rettegett a költözéstől. Szerencsére apró lakásban lakott, nem volt sok holmija, amit össze kellett csomagolnia. Emlékek persze bőségesen voltak. De emlékek mindig vannak.

Bill figyelte, hogy a lány maga elé tesz egy nagy kartondobozt, és mindenféle csecsebecséket göngyöl újságpapírba. Sarah magában mulatva nézett rá. Bill még egy órája sem segédkezett, és máris szünetet iktatott be: a kanapéra telepedve sört ivott. Ezzel a tempóval, gondolta, akár egyedül is csinálhatná az egészet. Ebben a gondolatban nem volt ellenérzés – akár terápiának is föl lehetett fogni az ezer apró tennivalót, amely együtt jár azzal, hogy lezárja élete egy szakaszát, és valahol másutt kezd el egy újat.

Bill hosszú kortyot ivott a sörből.

– Azt hittem, nem bízol a Parkmanekben – mondta kis szünet után.

– Az anyám nem bízott a Parkmanekben – helyesbített Sarah.

– Az anyád nagyon racionális asszony volt. Mi oka volt rá, hogy ne bízzék bennük?

Sarah egy percig tétovázott, de tudta a választ.

– Az volt a véleménye, hogy gonosz emberek.

– Ez azért eléggé súlyos kijelentés. Anyád nem dobálózott könnyelműen ezekkel a szavakkal. Biztos, hogy komolyan gondolta.

– Szerintem is komolyan gondolta – ismerte be Sarah.

– És te mit gondolsz?

– Nem tudom. Belátom, hogy van bennük valami fura, de ezt mindig is tudtuk.

Bill a sörösdobozzal gesztikulált.

– A családi bulin a kabátjainkat kerestem, emlékszel? Bementem a nagyapád hálószobájába is, és észrevettem valamit az öltözőasztalán. Irtó fura volt. Valami talizmánféle. Mintha már láttam volna korábban is, talán egy könyvben, vagy valahol. Még mindig nem tudom hová tenni, és utánanézni sem volt időm, de azt hiszem, köze van a sátánimádathoz.

Sarah hirtelen azt érezte, mintha egész teste elzsibbadna. A talizmán. Amit álmában látott. Vajon Bill csak találgat, vagy tényleg tud valamit?

– Sátánimádat? – kérdezte. – Biztos vagy benne?

– Nem. Biztos nem vagyok, de egyet mondhatok. A nagyapád bejött a szobába, és kirángatott onnan, de jó gyorsan. És ezzel az emberrel költözöl most össze!

Mary Spencer nővér megrémült attól, amit látott. Éppen George Parkman háza felé tartott néhány könyvvel, melyeket a férfi kért tőle – ekkor vette észre a teherautót. Ösztönös félelemmel nézte, amint Sarah és a Bill nevű fiatalember becipeli a lány holmiját a házba.

Mary Spencer nem akart most Sarah-val találkozni. Tudta magáról, hogy ha nem akarja, nem látszanak rajta az érzései, de mégsem akart kockáztatni. Sarah okos, érzékeny lány volt, megérezhette volna, mi a véleménye Marynek arról, hogy odaköltözik az idősebbik Parkmanhez.

Mary befordult a sarkon, és egy utcai telefonról felhívta George-ot. Közölte vele, hogy a könyveket nehezebb megszerezni, mint gondolta, egy-két nap még beletelik. Majd egy küldönccel átküldi, így legalább, gondolta, nem fog összefutni a lánnyal, amíg be nem rendezkedik a házban. Sarah-t már épp elég veszély fenyegette pusztán amiatt is, hogy az volt, aki. Hogy mostantól George Parkman fedele alatt él, ez a veszélyt egészen közvetlenné teszi. A lány természetesen a legcsekélyebb mértékben sem gyanakodott a Parkmanekre. Maria nővér egy kapualjból nézte, amint az utolsó dobozt is beviszik a házba.

Mary Spencer látta, hogy egy másik fiatal nő is segít nekik. Ezt a lányt is látta már az estélyen. Valami különös, bizsergő érzés vett rajta erőt, mintha egy láthatatlan radar kapcsolt volna be. Mary jobban megnézte magának a nőt. Ösztönei azt súgták, hogy ez a nő is veszélyben van – de hát végül is mindenki veszélyben van, aki ennyire közel kerül Parkmanékhez.

Mary Spencer összehúzta karcsú testén a vastag, sötét köpenyt. Kilépett a kapualjból, és elsietett, hogy minél hamarabb kiérjen az árnyékból, melyet George Parkman háza vetett az utcára.

Odabent a házban Sarah, Bill és Brett a teherautó kirakodása után kifújták magukat; Mrs. Quinto sietősen uzsonnát készített egy tálcára: kávét és süteményeket. George Parkman a korához képest rendkívül fürgén tevékenykedett; kipakolta a dobozokat, kidobálta az újságpapírt és a többi csomagolóanyagot, amellyel Sarah óvni igyekezett kincseit.

Brett a dobozok tartalma láttán fölnevetett.

– El sem akarom hinni. Ennek a lánynak nincs semmije. Amikor én költöztem, hét szállítómunkás kapott sérvet.

Sarah nevetett. Ekkor vette észre a terülj-asztalkámat, amelyet Mrs. Quinto varázsolt elébük.

– Jaj, Mrs. Quinto, ezt igazán nem kellett volna.

A házvezetőnő kedvesen mosolygott.

–      Ó, ez semmiség. Csak egy kis barátságos fogadtatás. Úgy örülök, hogy itt fog lakni. És nem kell udvariaskodnia. Szólítson csak Mariának.

Brett beleharapott egy ananászos pitébe.

– Istenem, ha ezentúl gyakran járok ide, hamar elérem a száz kilót.

Sarah felfigyelt George Parkman sürgölődésére.

– Nagyapa, mit művelsz? – kérdezte szerető aggodalommal.

– Kicsomagolok. Ti már dolgoztatok eleget. Hadd tegyem én is egy kicsit hasznossá magam.

– Nagyapa, te már eddig is rengeteget tettél értem. Csodálatos lesz itt élni veled.

Sarah odament George Parkmanhez, és átölelte. Bill nézte őket, és nehezen tudta leplezni undorát. George körül mindig érzett valami viszolyogtatót. Billnek már attól a puszta ténytől is majdnem felfordult a gyomra, hogy hozzáér Sarah-hoz.

– Még egyvalami hátravan a mai napból – jelentette ki George Parkman.

Zsebébe nyúlt, a tárcájából néhány bankjegyet vett elő, és Sarah kezébe nyomta.

– Frances mindannyiunknak hiányozni fog – de én ismertem anyádat. Sohasem kívánta volna, hogy örökké gyászold a halálát. Elég a szomorúságból! Tedd ezt el, és menj el a barátaiddal szórakozni! Ez az én ajándékom.

Bill azon kapta magát, hogy feláll, és tesz egy lépést.

– Ön rendkívül nagylelkű, Mr. Parkman, de van pénzünk. Az is lehet, hogy Sarah fáradt. Lehet, hogy ma már nem is akar kimenni a házból.

Sarah megérezte, hogy Billből az indulat beszél, és érezte azt is, hogy túlzás ez a reakció. Halkan, gyorsan szólalt meg, hogy feloldja a kibontakozó feszültséget.            

– Szerintem ez remek ötlet. Menjünk el mindannyian!

Bill bosszús volt, de elhatározta, hogy nem erőlteti tovább a dolgot.

–      Nem, nem – jelentette ki George Parkman. – Én nem. Én éjfélnél tovább sohasem maradok fenn.