27

Dan Carr a sivár, apró rendőrségi irodában ült. Bill halála óta napok teltek el.

Sarah vele szemben foglalt helyet a zöld tetejű, kincstári íróasztal túloldalán. Még mindig látszott rajta az átélt megpróbáltatás. Dan íróasztala mellett a falon egy naptár december huszadikát mutatott. A másik falon fekete falitábla függött. Dan rendőri logikával egy táblázatot mesterkedett rá krétával.

Meghaltak:       Talizmán       Bizarr körülmények

SAM       –

FRANCES       +       +

MRS. QUINTO       +      

BILL     +       +

Eltűntek:            

CATHY       –      

JUDY  –

BRETT       –      

Dan a markában rázogatta a talizmánt, mint egy dobókockát, aztán az asztalra hajította.

– Ez a talizmán, akármi legyen is, az egyetlen közös elem a négy haláleset közül háromban.

– Nem – jelentette ki Sarah. – Van egy másik közös elem is. Mind a négyen ismertek engem. És az a három is, aki eltűnt.

Azt még ma sem tudjuk biztosan, hogy Brett eltűnt-e.

– Maga megbolondult? Norman napok óta nem látta. Brett eltűnt. Méghozzá azért, mert az én barátnőm.

– Egy pillanat, Sarah. Ne vádolja magát. Mostani tudomásunk szerint az sem biztos, hogy Judy eltűnt-e egyáltalán. Az is lehet, hogy fölszedett valami pénzesebb kuncsaftot.

Sarah megmerevedett.

– Oké, Dan, felejtsük el azokat, akik eltűntek. Négy ember akkor is meghalt. Ezt vajon mivel magyarázza?

– Bill mintha arra gyanakodott volna, hogy az eseményeknek közük van ehhez a talizmánhoz, hogy a maga rokonai valamiféle szektához tartoznak.

– És maga is ezt hiszi?

– Nem tudom, mit higgyek. Zsaru vagyok, nem szakterületem a természetfölötti.

– Akkor lehet, hogy pont egy ilyen emberre van szükség. Akinek szakterülete a természetfölötti.

– Benne vagyok. Kerítsünk valakit.

Sarah földerült ettől az új ötlettől, és elismerést érzett Dan iránt. Igazán nyitott elme – hajlandó konzultálni a természetfölötti erők szakértőjével...

Dan a krétával dobolt az íróasztalon.

– Igaz is, Sarah, még valamit akartam kérdezni magától. Az a nő ott a haláleset színhelyén. Aki telefonált nekem, ő kicsoda?

– Mary Spencernek hívják, azelőtt apáca lehetett, de most mintha a nagyapám baratai közé tartozna. Nem tudom biztosan.

–      Csoda ügyesen gondját viselte magának. Amikor odaértem, maga sokkos állapotban volt, és neki sikerült kirángatnia belőle.

Sarah kereste a szavakat.

– Van abban a nőben valami... Valójában szinte idegen, mégis úgy érzem, mintha nagyon jól ismerném. Megbízom benne. És közben úgy érzem, mintha ő is nagyon jól ismerne engem. Rettentő fura.

A Gonosz temploma komoran magasodott a csöndes utca fölé: sötét tömegétől mintha elhúzódtak volna az alacsonyabb házakban pislákoló karácsonyi fények is. A hegyes tornyok megdermesztettek minden reményt – a tél minden öröme valószínűtlenné vált. A súlyos fakapu mögött nem fognak karácsonyt ünnepelni a mélység istenének templomában.

Thomas Parkman a dolgozószobájában whiskyt szopogatott. Vele volt az apja, George is.

– El kell ismernem – jelentette ki Thomas –, hogy fölöttébb nyugodtnak látszol.

George végighúzta ujját a pohár peremén.

– Miért ne lennék nyugodt? Nem először csinálom. Vagy ezt már elfelejtetted?

– Már csak egy nap van hátra. Mindent előkészítettél?

– Igen. Minden készen áll.

– Micsoda hidegvérű csirkefogó vagy! Vannak más vérrokonaid is, akiket feláldozhatnál. A saját unokád... Ráadásul Sarah imád téged.

– Ezzel Frank is így volt. Amikor kivágtam a szívét, a szemem sem rebbent, pedig ő a fiam volt.

A két férfi fölnevetett. Thomas egy kancsóból újratöltötte a poharakat. Ez a whisky nemzedékek óta itt érlelődött a templomban.

– A szentségit – emlékezett Thomas –, legutóbb egy harmad-unokatestvéremet áldoztam fel, és utána rém szarul éreztem magam jó két órán keresztül.

George bólintott.

– Igen; tudom, mi történt veled. Elindult az ereidben az új élet. Tizenhárom évnyi hatalom, gazdagság. Egészen mámorító érzés. Garantáltan kiirtja a bűntudat legkisebb morzsáját is.

– A másik lehetőséghez képest meg pláne vonzó.

– Mi az, hogy! – vigyorgott George. – Én például elmúltam már kétszáz, de még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak.

– Sarah nem gyanít semmit?

– Azon se lepődnék meg, ha gyanítana. Úgy hullanak körülötte az emberek, mint a legyek. Azt hiszem, mostanra már kiábrándult a Parkmanekből.

– Akkor hogyan akarod holnap éjjel idehozni?

– Ott lép be a képbe Maria nővér.

Thomas őszinte elismeréssel nézett apjára. Érezte már: a téli napforduló ebben az évben igazán emlékezetes lesz.

Egy szinttel lejjebb, a templom pincéjében most volt az etetés ideje. A cellában már öt fiatal nő zsúfolódott össze. Piszkosak voltak, kiéhezettek és kissé kábák. Nyílott a rács, és belépett Tim a közös vacsorával: egy nagy tál zabkását és némi szikkadt kenyeret hozott. A lányok mohó tekintettel tápászkodtak fel a földről.

– Hami-hami, kislányok! – vigyorgott a mindenes.

A nők szájában összefutott a nyál, ahogy nyúltak a tálért, de Tim játékosan elrántotta előlük.

– Add már ide, rohadék! – sziszegett Brett.

Tim mulatott rajta.

– Á-á, nézzenek oda! Csípem az ilyen méregzsákokat. Lefogadom, hogy szenzációs vagy az ágyban is!

– Ez az, amit sose fogsz megtudni, te szemét!

Tim mosolygott, kimutatva sárga fogait.

– Addig nem is, amíg életben vagy.

Tim lecsapta a tálat a padlóra. A nők kikapták kezéből a kenyeret, és mohón nekiestek a zabkásának – Brett kivételével; ő megpróbálta megőrizni maradék büszkeségét. Tim kéjesen nézegette a szánalomra méltó foglyokat.

– Jó étvágyat, lányok! – gúnyolódott. – Lehet, hogy ez az utolsó vacsorátok.

Brett szeme összeszűkült a dühtől.

– Te mocskos gazember! Ezt nem viszed el szárazon!

A mindenes kuncogott.

– Nem? Miért, ugyan ki állíthat meg bennünket?