3

Nemesek

( v. sz. 1321., Ches 2. napja)

A magányos elf egy ősöreg tölgyfákkal övezett kicsiny, üde tisztásra ért. Gyönyörű, az egyszerű halandó számára szűziesen érintetlen vidékre tévedt. Még sosem tapasztalt ilyet korábban. A levegő mintha életre kelt volna körülötte a fák koronái között beszűrődő reggeli napfényben, amely megcsillant a fűszálakra kiült kövér harmatcseppeken. Az elf elgondolkodva összeráncolta a szemöldökét. Térdre ereszkedett, és megvizsgálta a földet. Észrevette az alig látható csapást, ahol a harmatcseppek lehullottak a bokáig érő fűszálakról. Igen, erre jöttek a prédái.

Felpattant, és követni kezdte a csapást az óriási tölgyfák közé. Széthajtotta a kusza indák alkotta függönyt, és belépett az erdő sűrűjébe, ahová a napsugarak már nem hatoltak be. Szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, és elindult a keskeny, kanyargó ösvényen.

Áldozatai nem tudták, hogy követik őket, tehát miért ne a legkönnyebb utat választanák? Az elf átkúszott az aljnövényzeten, és rátért az ösvényre. Kevés árulkodó nyomot hagytak maguk után, de a vadász nem törődött ezzel. Jól tudta, hogy hitvány származásuk ellenére, a legjobb kószák közé tartoznak. Csak igen kevesen tudnak úgy átvágni a magas füvű tisztáson, hogy csak egy szinte láthatatlan harmatcsepp nyomvonalat hagyjanak maguk mögött.

Az elf hangtalanul haladt az ösvényen. Szíve hevesebben kezdett kalapálni az oly régóta várt, és most karnyújtásnyira került győzelem gondolatára. Az elfek, és különösen az aranyelfek, türelmes lények voltak. Az aznap reggeli küldetést többéves tervezés, több évtizedes tárgyalás, és majdnem két évszázados várakozás előzte meg, hogy a legmegfelelőbb módon és időben támadhassanak. Az idő most elérkezett, és ő méri az első csapást.

Az ösvény egy kőfalhoz vezetett, ahol az elf megállt, és óvatosan körbekémlelt. Lekuporodott a fal árnyékában, és megvizsgálta az elé táruló látványt: egy páratlan szépségű kert nyílt a fal mögött.

Pávakakasok járkáltak fel-alá a gyepen. Páran kiterjesztették a farktollaikat, hogy hencegjenek a szivárvány színeiben pompázó ékességükkel. Élénk színű énekesmadarak csiripeltek egy apró tavat szegélyező fák ágain. Az elf ösztönös szeretete a szépség iránt hirtelen fellángolt, és megfeledkezett sürgős küldetéséről. Az elfeket könnyen el lehet kábítani az efféle gyönyörű látványosságokkal – motyogta maga elé.

Ahogy el is kábulnak, tért magához, amint megpillantotta a távoli, mágikus kristály-és márványpalotát. Aranyszínű szemeiben a gyűlölet és a diadal fényei csillantak fel, amint ráébredt, hogy az ösvény a szürkeelfek központjához vezette őt. Az aranyelfek túl régóta éltek már az alantasabb szürkeelfek árnyékában. Újult elszántsággal kezdte tervezgetni a támadását.

A helyzete elég rózsásnak tűnt, ugyanis a kastély külső kertjeiben nem voltak őrök. Ha még azelőtt el tudná intézni az áldozatait, mielőtt azok a kastély közelébe érnének, akkor észrevétlenül visszahúzódhatna, és visszatérhetne, hogy újból lecsapjon.

Egy bukszuslabirintus húzódott közte és a kastély között. Tökéletes! Az elf szája gonosz vigyorra húzódott. A szürkeelf csitri és az ember kutyája a saját halálukba sétálnak. Napokba is beletelik, mire a labirintusban megtalálják a holttesteket.

A tervnek azonban volt egy hátulütője.

Magától a labirintustól nem tartott, de át kell vágnia egy harangvirágmezőn. Az illatukért és zenéjükért ültetett virágok felől halk dallamokat sodort a szellő. Az elf összeszorított állkapoccsal hallgatta egy rövid ideig. Már látott ilyen kertet korábban. A virágágyakat és a környező szobrokat úgy helyezik el, hogy a virágok a legenyhébb fuvallatot is felfogják. A harangvirágok így folyamatosan valamilyen dallamot játszanak, a széliránytól függően. Ám a szélirányban beálló legcsekélyebb változás is megváltoztatja a dallamot. A kert tehát gyönyörű, ugyanakkor igen hatékony jelzőrendszerként működik.

Az elf tudta, hogy meg kell kockáztatnia, hiszen zsákmánya már valószínűleg a labirintusban jár, és a kastély felé tart. Könnyedén átugrott az alacsony kőfalon, és elhaladt a kíváncsi pávakakasok mellett. Oly nesztelenül szelte át a kertet, ahogyan csak a legügyesebb kószák képesek. Azonban így is bekövetkezett, amitől tartott. A mozgása kicsit megváltoztatta a virágok dallamát, amely riadókürtként harsant az elf érzékeny füleiben. Gyorsan lekuporodott egy szobor mögé, a várható őrök elől.

Eltelt néhány perc, és az elf végre megnyugodott. Legnagyobb meglepetésére, észrevétlenül meg tudta közelíteni a labirintust. Még egyszer, utoljára végigpásztázta a kertet, és meggyőződött róla, hogy egyedül van. Gúnyos mosolyra húzta a száját, miközben végignézett az őrökön. Az ostoba fajankók túl együgyűek ahhoz, hogy felismerjék saját riasztórendszerük jelzését. Botfülűek, mint az összes szürkeelf. Néma kacajjal az ajkán lépett be a labirintusba.

Tudta, hogy a kerti labirintusok mind egyfajta minta szerint épülnek. Néhány magabiztos forduló után azonban gyanítani kezdte, hogy ezúttal nem egy közönséges útvesztőbe tévedt. Ilyet még nem látott korábban. Ez hatalmas volt és szeszélyes. A kanyargó út egyik kis kertből a másikba vezetett, amelyek mindig szebbek voltak az előzőnél. Kezdett kétségbe esni, miközben az egzotikus gyümölcsfák, szökőkutak, lugasok, borókások, halakkal teli kicsiny tavak, és a trombitavirágokon lakmározó kolibrik között lépdelt. A legmegrázóbbak az elfek történetét bemutató mágikus képek voltak: a tengeri elfek születése, a sárkányok vonulása, a Csillagszárnyú Flotta földre szállása.

Futásnak eredt, és szaladt, amíg egy újabb kis kert bejáratához ért. Itt megtorpant: szíve egy pillanatra kihagyott. Márványtalapzat magasodott előtte, tetején vízzel töltött gömbbel. Ez lehetetlen, egyszer már elhaladt ez előtt a gömb előtt! Közelebb húzódott, hogy jobban szemügyre vegye. Szörnyű vihar tombolt a gömb belsejében, ide-oda dobálva az apró elf hajókat. Legnagyobb megrökönyödésére, a tengerek istene, Umberlee emelkedett ki a hullámokból. Hosszú fehér haja villámként cikázott a tomboló szélben. Az összes istenekre, ismét a tengeri elfek születését látja!

Kétség sem férhet hozzá. Még ebben az átkozott labirintusban sem lehet két ugyanolyan mágikus gömb. Az elf kétségbeesetten túrt bele sűrű hajába. Ő, a híres vándor, körbe-körbe rohangál egy labirintusban.

Mielőtt tovább ostorozhatta volna magát, közeli hangokra lett figyelmes. Követni kezdte, és egy nagyobb, virágokkal és pillangókkal teli kertbe jutott. A legszembetűnőbb a félhold alakú, kék rózsákkal díszített virágágyás volt, melynek végén egy idős elf kertész dolgozott. Inkább lelkes, mintsem szakértő férfinak tűnt. Az elf behatoló ismét elmosolyodott. Minden bizonnyal ez a labirintus középpontja. A prédái is valószínűleg itt vágtak át. Több út is nyílt a kertből. Az öreg kertész el fogja mondani neki, hogy melyik ösvényt választották. A torkához szorított hűvös penge biztosan meggyőzi majd.

Az elf belépett a kertbe. A megzavart pillangók egy csoportja felröppent, mire az öreg elf felnézett, és ezüstszemeit kérdőn a behatolóra szegezte. Felé intett, és megköszörülte a torkát, hogy üdvözölje.

Nem! – villant át a behatoló agyán. Nem figyelmeztetheti a zsákmányát.

Egy tőr szelte át a levegőt, és vágódott bele a meglepett kertész mellkasába. Az öreg férfi a gyilkos fegyverhez kapott, de elszállt az életereje, és a földre rogyott. Kalapja leesett, láthatóvá téve hosszú, kék színű, ezüstcsíkokkal átszőtt haját.

Kék! A bérgyilkos szíve a torkába ugrott izgalmában, miközben hatalmas szökellésekkel átszelte a kettejük közti távolságot. Amint letérdelt a holttest mellé, valami aranyszínű csillogás ragadta meg a figyelmét. Egy medál volt az, a kertész tunikája alatt. A királyi címert ábrázolta! Kiejtette a kezéből a medált, és örömittasan hátradőlt. Egy hihetetlen véletlen folytán, megölte Zaor királyt!

Velőtrázó női sikoly zavarta meg diadalát. Egy szempillantás alatt megpördült, és talpra ugrott, kardjaival a kezében. Eredeti célpontjával találta szemben magát, aki oly fehér és mozdulatlan volt, mintha márványból faragták volna ki. Azonban egyetlen szobrász sem tudta volna megörökíteni a nő sápadt arcára kiült fájdalmat és bűntudatot. Egyik kezét a szája elé emelte, míg a másikkal a mellette álló magas férfiba kapaszkodott.

Ó, milyen kegyes ma a sors, ujjongott a bérgyilkos. Gyorsan és határozottan megindult feléjük, vészjóslóan lóbálva a kardjait. A lány hatalmas termetű kísérője nem vesztette el a lélekjelenlétét. Gyors mozdulatokkal levette válláról a kis vadászíjat, és kiröpített egy nyílvesszőt.

Az elf bérgyilkos először csak a becsapódás erejét érezte, majd rátört az égető fájdalom is, ahogy a nyílhegy átfúrta a bőrpáncélját, és a húsába hatolt, pont a bordák alatt. Lenézett a sebre, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a vessző nem hatolt mélyre, és nem ért létfontosságú szervet. Minden akaraterejét összeszedve elűzte a fájdalmat, és felemelte a fegyvereit. Még így is meg tudja ölni a nőt, sőt mindkettőjüket, mielőtt menekülnie kellene. Milyen csodás nap is lenne!

– Erre!

Az alt hang nagyon közelről hallatszott. Az elf nő sikolya riadóztatta a palota őrségét. A bérgyilkos legalább egy tucat őr lábdobogását hallotta. Nem szabad, hogy elfogják és kikérdezzék! Szívesen feláldozná az életét az ügy érdekében, de a szürkeelfek aligha ölnék meg. Csupán egy pillanatig tétovázott, utána elmenekült a tisztáson álló mágikus kapu irányába.

Zihálva, a vérveszteségtől és fájdalomtól kábán zuhant bele a mágikus kaput jelentő kör alakú, kék ködbe. Erős, de gyengéd kezek kapták el, és helyezték a földre.

– Fenian! Mi történt?

– A kapu Örökszigetre vezet – hebegte a sebesült elf. – Zaor király halott.

Zengő diadalüvöltés szakadt fel a kérdező torkából. Végighullámzott a hegyeken, felverve egy közeli énekesmadár párt.

– És az elf csitri? Meg a kobzos? – kérdezte izgatottan.

– Ők még élnek – ismerte el a bérgyilkos.

A beszéd kínzó fájdalmat okozott neki. Arca grimaszba rándult, és minkét kezével megmarkolta a nyílvessző szárát.

–Ne aggódj! Amnestria és szeretője hamarosan követik Zaor királyt a halálba – biztosította a társa.

Gyengéden félresöpörte a bérgyilkos kezeit, és megpróbálta kihúzni a nyílvesszőt.

– Megláttak?

– Igen – sziszegte összeszorított fogakkal a férfi.

A nyílvesszőt tartó kezek egy pillanatra megálltak.

– Nem baj, jó munkát végeztél – mondta megnyugtatóan, majd egy gyors mozdulattal a társa szívébe döfte a vesszőt a bordák alatt, aztán kijjebb húzva visszahelyezte eredeti helyzetébe. Felegyenesedett, és sajnálkozva nézett le a halottra. – De nem eléggé – suttogta.

Az elf lesietett a hegyoldalról, egyenesen az emberek városába, ahol senki sem ismerte. Hamarosan visszakövetik Fenian lépteit a varázskapuig, de mire átjönnek rajta, ő már nem lesz sehol. Beveti magát Vízmélyvára forgatagába, és végiggondolja, hogyan is hasznosíthatná legújabb felfedezését. Pont egy ilyen varázskapura volt szüksége, hogy bevégezhesse a küldetését Öröksziget ellen. Az pedig különösen jókedvre derítette, hogy éppen Amnestria, a kegyvesztett hercegnő segítette hozzá a megoldáshoz.

Kymil Nimesin halványan elmosolyodott futás közben. Nem is sejtette, hogy két figyelő szempár kíséri a lépteit.

– Ő lehet az – motyogta Lolth, majd elfordult a távolbalátó kristálytól, és régi szövetségesére nézett.

Malar, a Nagy Vadász undorodva felhorkantott.

– Ez egy elf!

– Mégis, ki lehetne jobb nála? – kérdezte a nő. – Ezek az aranyelfek igazán briliáns tervet eszeltek ki, és megadhatják a végső lökést a bosszúnk beteljesüléséhez, amelyre oly régóta várunk. Figyeljük tovább, és ha érdemesnek találjuk rá, kihasználjuk a magunk javára.