2

Egyesülés

Az idős Zaor, aki jóval tovább élt, mint az elfek általában, a palota kertjében talált menedéket. Naphosszat csak a virágait rendezgette. Most is elégedetten eresztette le a metszőollóját, és nézte munkája gyümölcsét. Halványkék rózsákat ültetett a királyi kert kellős közepébe, és félholdat formált belőlük. A nyári szürkületben úgy tűnt, hogy a nemes virágok önnön belső fényüktől izzanak.

– Igazán lenyűgöző – mondta a hang mögötte, a hang, amely még mindig megdobbantotta a szívét, ennyi évszázad múltán is.

Megfordult, és Amlaruilra nézett. Vágyakozás és fájdalom szökött a szemeibe, miközben a nő gyönyörű, ifjonti vonásait nézte. Ugyanúgy festett, mint négyszáz évvel korábban, amikor először pillantotta meg az erdei tisztáson. Nem úgy, mint ő. Mi lett belőle? Megöregedett, és már nincsen hasznára sem Örökszigetnek, sem Amlaruilnak. Ideje lenne Arvandorba távozni.

Amlaruil közelebb lépett, csípőre tette a kezét, és dühösen meredt a férfira.

– Sosem hittem volna, hogy egyszer álszentnek foglak nevezni! – mondta fagyos hangon. – Talán nem emlékszel már az esküre, amit belőlem csaltál ki annyi évvel ezelőtt? Azt kérted tőlem, addig maradjak Örökszigeten, a nép érdekében, ameddig csak szükség van rám.

– Öreg vagyok, Amlaruil – felelte egyszerűen –, és fáradt.

– Kímélj meg a siránkozásodtól! – förmedt rá a nő. – Gondolod, nekem mindig örömömre szolgált, hogy azt tegyem, amit kértél? Nekem tehetetlenül kellett néznem, hogy legszebb, fiatal éveim hasztalan röppennek el, miközben te egy idegent veszel feleségül. Ha én megtettem, te talán nem szedheted össze magad, hogy velünk maradj még?! Szükség van rád!

– Te vagy Öröksziget királynője, az uralkodó, akire az elfeknek szükségük van.

– És mi van az én szükségleteimmel, uram? És ugyan mi lenne Örökszigettel, ha hozzád hasonlóan és is csak magammal foglalkoznék, és nem érdekelne a jövő? Ugyan melyik gyerekünket képzeled el a trónon? Tira'allarát? Hhorát?

Zaor lassan ingatta a fejét. Szerette a lányait, de tudta, egyikükből sem lesz királynő. Mindketten Hanali Celanil papnői voltak, és szinte elemésztette őket a szerelem és a szépség kultusza. Annyira odaadó híveivé váltak, hogy a király időnként már aggódott értük. Tira'allara belehabarodott egy aranyelf ifjúba, egy semmirekellő élvhajhászba. Zaor sejtette, hogy a fiút inkább a hercegnő rangja és vagyona vonzza – Tira'allara ugyanis boldogan fizette vissza választottja minden kártyaadósságát –, semmint a hercegnő maga. Az ostoba leány ennek ellenére szívből rajongott érte. Vajon túléli-e az előbb-utóbb bizonyosan bekövetkező csalódást? – merengett Zaor. Hhora pedig Faerűnre készült, hogy ott kössön házasságot az első szerencséssel, akivel egymásra találnak.

– Örökszigetnek nincsen örököse – folytatta Amlaruil nyersen. – Zaor kardja egy harcos pengéje, és egyik gyerekünk se maradna életben, ha kihúzná a hüvelyéből. Örököst kell adnunk a szigetnek.

– Öreg vagyok, Amlaruil – ismételte meg a király.

Amlaruil odaállt elé, egészen közel, és szűzies tenyerébe vette az arcát. Könnyek töltötték meg a szemét, és mély gyász lágyította meg kemény arcvonásait.

– Ne hagyj el, szerelmem! Nem bírnám ki – mondta felhevült testtel.

A férfi beletúrt a nő világos hajába.

– Bármire képes vagy. Sosem ismertem nálad erősebbet.

– Mi együtt vagyunk erősek! – vágta rá a nő. – Hát nem látod? Amit elértünk, azt közösen értük el. Mély és különleges kötelék köt össze minket, de ez még ennél is szorosabb lehet.

Zaor döbbenten meredt a nőre. Megértette, mit ajánlott fel neki. Ugyanaz a belső tűz táplálja majd őt is, amely Amlaruilt az elf panteonhoz kötötte – hogy a nőnek ezért mit kell feláldoznia, arról fogalma sem volt. Megígéri neki, amit kér tőle. Addig marad Örökszigeten, ameddig hitvese akarja.

– Ma van a nyári napforduló. Az ígéretek ideje. Gyere velem a tisztásunkra, szerelmem – duruzsolta, amitől egy pillanat alatt felforrósodott Zaor vére.

A király nem tudott ellenállni szerelme hívásának. A még mindig erős karjaiba vette a nőt, és levitte szeretett tisztásukra.

A palota őrei szétváltak, hogy utat nyissanak nekik, a kertészek és a szolgálók elillantak. Az összes elf arcán a megértés és az öröm mosolya játszott. Senki sem látott kivetnivalót abban, hogy a késő ősz karjaiban ringatódzott a virágzó tavasz. Elvégre a nyári napforduló ideje volt, amikor is az eskük önálló mágiával telnek meg. Így vette kezdetét Zaor és Amlaruil új élete.

Az elkövetkező években négy újabb gyerekük született. Amnestria volt az első, aki az apja színeit és az anyja kivételes szépségét örökölte – és valamit, ami egyikükben sem volt meg. A tüzes lány oly hévvel égett, amely nem volt jellemző Leuthilspar királyi udvarára.

Zandro és Finufaranell, a két fiú már sokkal inkább az elfekre ütött. Mindketten szorgalmasak voltak, és már fiatalon a tornyokba kerültek. Végül megszületett Lamruil is, a család bájos, elkényeztetett kisfia. Még alig volt harminc-negyven éves, amikor ráérzett a kalandok és a szép lányok ízére. Lamruil féktelen volt, de szerencsére különösen megszerette a nővérét, Amnestriát, és ez egy kicsit kordában tartotta. Amikor végre elhagyta a palotát, hogy kalandokat keressen, és felkutassa az elveszett elf ereklyéket, az egész főváros, még saját tanárai is megkönnyebbülten lélegeztek fel.

Holdvirág Thasitalia érkezésével ismét felbolydult a palota élete. A halandó élete vége felé járó kalandornak teljesítenie kellett még egy utolsó küldetést, mielőtt felelt volna Arvandor hívására. Mint minden elfnek, akinek holdpenge volt a birtokában, örököst kellett választania magának.

Az éles szemű és csípős nyelvű asszony heteken keresztül rótta a palota folyosóit. Vizsgálódott, és közben a kalandjaival szórakoztatta a fiatalokat.

Amnestriát különösen érdekelték a távoli helyekről és különös eseményekről szóló beszámolók. A király és a királynő aggódva figyelték Amnestriát, aki csillogó szemekkel hallgatta Thasitalia meséit, és az érzékeny Amlaruil valami megnevezhetetlen félelmet érzett a gyomrában. Egyáltalán nem örültek neki, amikor Thasitalia a lányt nevezte meg a holdpenge örökösének. A holdpenge dicsőségét azonban még maga a király és a királynő sem utasíthatta el. Amnestriáé volt a választás, ő pedig örömmel ragadta meg a kard markolatát: egy kalandor, egy magányos harcos pengéjét. Nem volt túl bölcs tett egy olyan hercegnőtől, akit Amlaruil és Zaor a trónon akart látni.

Amnestria ennek ellenére elégedettnek tűnt leuthilspari életével. A lány kemény edzésbe kezdett, hogy megfeleljen a holdpenge erejének. Minden jól alakult, sokat fejlődött mind a mágia, mind a kardforgatás terén, a világ azonban összedőlt körülötte, amikor a jegyese, Elaith Craulnober egyetlen szó nélkül magára hagyta Örökszigeten.

A férfi hirtelen távozása után mindenki csak lábujjhegyen mert közlekedni a palotában. Joggal féltek Amnestria legendás haragjától. Csak Lamruil mert belépni a szobájába.

A herceg pont akkor nyitott rá a nővérére, amikor az egy tengeri utazóládába hajigálta a ruháit. Amint kinyílt az ajtó, félbehagyta a műveletet, és Lamruilra meredt.

– Az ajtót mágia zárta le – förmedt a hercegre. – Nem tudtam, hogy van akkora varázserőd, hogy megbirkózz vele!

Lamruil csak megvonta a vállát válaszképpen, majd a ládára nézett.

– Mire készülsz?

A hercegnő lecsapta a láda fedelét.

– Utána megyek.

– Ki után? Elaith után?

Amnestria gúnyos pillantást vetett rá.

– Üzenetet küldött Vízmélyvárából. Hát nem szép tőle? Egy kalandozócsapattal kóborol. Főleg emberekkel. Körülnéz a világban. Úgyhogy én is elmegyek, hogy megnézzem, ő mit lát!

– Á!

– Á? Ennyi? Meg sem próbálsz lebeszélni róla?

– Mi értelme lenne?

Egy félmosoly jelent meg Amnestria ajkán, és nagyot sóhajtott.

– Jó tudni, hogy legalább egyvalaki megért a palotában.

– Ó, nagyon is megértem – váltott hirtelen komoly hangnemre Lamruil. Kinyúlt, és megérintette nővére fegyverövét. Tisztán látszott, hogy eggyel kijjebb kellett csatolni az övet.

Amnestria szemmel követte a mozdulatot, majd dacosan megvonta a vállát. Bár elképesztően gyönyörű nő volt, nyoma sem volt hiúságnak a lelkében.

– Na és? Az egyik övkapocs ugyanolyan jó, mint a másik, amíg megtartja a kardomat és a nadrágomat.

– Ha már itt tartunk, mégis miért akarsz Elaith után menni?

A hercegnő arca elkomorult, majd elfordult, hogy egy indokolatlanul hangos csattanás kíséretében lezárja a láda fedelét.

– Ez nem tartozik rád!

A herceg látta, hogy a nővére nem érti, mire akar kilyukadni.

– Négy holdciklus telt el azóta, hogy Elaith elhajózott. Már nem kell soknak eltelnie, hogy végleg le kelljen venned azt az övet – mondta lágyan Lamruil.

Amnestria rémülten meredt rá, majd lehuppant az ágyra, és a kezébe temette az arcát.

– Ó, én bolond! Hogy nem jöttem rá erre?

A herceg leült mellé, pedig utálta, amit most mondania kellett.

– Tudom, hogy Elaith miért hagyta el Örökszigetet. A nagyapja eltávozott Arvandorba, és ő örökölte a családi holdpengét. Elszunnyadt a kezében, hisz nincs a családnak örököse.

Amnestria azonnal felegyenesedett.

– Most már van, a mindenségit! Ha legalább azután húzta volna ki a holdpengét, miután…

– Ha várt volna, most halott lenne! – szakította félbe Lamruil. – A kard nem fogadta el őt. Ha lett volna örököse, a kard azonnal megölte volna, és te őrizheted a pengét a gyerekednek.

Egy hosszú percig néma csendben ültek, amíg Amnestria feldolgozta a hallottakat.

– Más is van – kezdte Lamruil vonakodva, majd elővett egy levelet a tunikája alól. – Ez a szöveten keresztül érkezett, egy embertől, Elaith társától. Azt mondja, Elaith elbeszéléseiből megismert kissé, és azt javasolja, hogy ne menj utána.

– Senkinek sem szóltam róla, hogy menni készülök – motyogta a hercegnő.

– Hm, lehet, hogy valóban megismert kissé. De ez még nem minden. A kalandozócsapat, akikkel Elaith utazik, elhagyta a várost. Az ősi Aryvandaar sírhelyét keresik, és fel akarják túrni.

A rémület fagyos köde ülte meg Amnestria tekintetét, melyet a következő pillanatban felemésztett a harag tüze.

– És mi van ezzel az emberrel?

– Ő nem tart velük, és megpróbálja az útjukat állni, bármi áron.

A hercegnő komoran bólintott.

– Én pedig segítek neki.

– És mi lesz a gyerekkel?

– Még utazhatok és harcolhatok egy darabig. Ha már nem leszek rá képes, keresek egy biztonságos helyet, ahol titokban felnevelhetem a gyereket. A Seldarine összes istenére esküszöm, hogy Elaith sosem szerez tudomást a gyerekről! Előbb adnám más kezébe a gyermekem, semmint, hogy összekössem a családom egy áruló csavargóéval!

Lamruilra szegezte izzó tekintetét, és várta, hogy a herceg mer-e ellentmondani neki.

– Ez a te döntésed – felelt nyugodt hangon Lamruil. – Segítek neked, amennyire tudok, de meg kell ígérned két dolgot. Először is, el kell árulnod nekem, hogy hol van a gyermek. Másodszor, úgy kell felnevelni, hogy méltó legyen a trónra. Örökszigetnek még szüksége lehet rá.

Amnestria hitetlenkedve meredt az öcsére.

– A pokolba, Lamruil! Pontosan úgy beszélsz, mintha az anyánkat hallanám! Kezdesz úgy viselkedni, mint egy király.

Széles mosoly terült szét Lamruil arcán.

– Erre nincs sok esély – mondta, bár lenyűgözte a gondolat. Felállt, és kinyújtotta a karját, hogy felsegítse a nővérét. – Segítek, hogy kiszökhess a palotából. Nem csak Bran Skorlsun gondolta úgy, hogy Elaith után viharzol. Ruith partjainál vár rád egy hajó. Ne aggódj, lefizettem az őröket, így nem veszik észre a szökést.

A hercegnő egy gyors, erős öleléssel köszönte meg, majd hátrébb húzódott.

– Ki az a Bran Skorlsun?

– Az ember kósza. Üzentem neki, hogy várjon rád. Jó embernek tűnik, és szerintem jól meglesztek egymással.

Lamruil sokáig emlékezett ezekre a szavakra és sokszor elátkozta őket. Amnestria és Bran Skorlsun valóban jól egymásra találtak. Sikerült megakadályozniuk Elaith és a bandája ténykedését. Aryvandaar ősi síremléke, a hősi halottak sírhelyei, akik a mesés birodalom védelmében estek el, érintetlen és szent maradt.

Elaith sosem szerzett tudomást a fiáról. A csecsemő egy ember kezébe került, és titokban nevelték fel. Amnestria teljesítette, amit megígért.

Sosem tért vissza a szigetre. Mélyebb szerelemre lelt, mint amit elveszített. Egybekelt Bran Skorlsunnal, és ugyanolyan szoros kapcsolatban éltek, mint a szülei. Egyesülésben, mely családjára és magára Örökszigetre nézve is komoly következményekkel járó folyamatokat indított el.