4

A nép érdekében

Az Öregek Tanácsának tagjai döbbenten nézték, amint Mylaerla Durothil levetette a főtanácsosnak járó köpenyt.

– Ne bámuljatok ilyen döbbenten – szólalt meg szinte unott hangon. – A főtanácsosi rang igen megtisztelő cím, amire én nem érzem méltónak magamat.

– Sosem volt jellemző a Durothil-házra, hogy megfutamodnának a kötelességük elől – szólalt fel mérgesen Belstram Durothil.

– Én sem teszem – felelte a nagyasszony. – A csata megmutatta, miként szolgálhatom a legjobban az elf népet és önmagamat. Sokkal inkább a csatatéren a helyem, mint az udvarban, és senki ne vegye sértésnek a teremben, de jobban kedvelem egy sárkány társaságát, mint egy-két elfét! – mondta éles hangon, majd ükunokájára nézett. Belstram elvörösödött, és félrekapta a tekintetét.

– Mint főtanácsos visszavonulok, és ugyan nem javaslom, hogy magát a tanácsot is vonjuk vissza, de meg kell változtatni a szerepét – folytatta nyugodt hangon.

– Durothil nagyasszony! – szólalt meg Saida Evanara dölyfös hangon. – Veled vagy nélküled, a tanács évszázadokon keresztül szolgálta Örökszigetet. Ez a hagyomány. Amit javasolsz, az egész egyszerűen abszurd!

– Valóban? – kérdezett vissza csípősen a nagyasszony. – Talán a Sas-dombságban eltöltött idő felnyitotta a szemem, hogy tisztán láthassak. Az abszurditásról akarsz beszélni? Legyen hát. Mialatt a Tanács a távollétemben fontos döntéseket hozott, mialatt a különböző haderők parancsnokai a saját dicsőségükkel és előmenetelükkel voltak elfoglalva, ezalatt egy egész sárkányhad került egynapi hajóútra a szigettől! A saját rokonod, Horith Evanara is odaveszett a csatában. Ha nem úgy cselekedett volna, ahogy tette, ha nem a Tanács véleménye és a sárkánylovasok nélkül ment volna csatába, most nem kellene kijelölnünk az utódját!

– Ha már itt tartunk, nem hiszem, hogy a tanácsnak ezt is tárgyalnia kellene. Nekem kellene örökölnöm a kapitányi posztot – vágta rá Saida, kihasználva a Durothil nagyasszony szavaiban rejlő egyéni lehetőséget. – Bár csak nemrég érkeztem csak Örökszigetre, én következem Horith után a sorban a családon belül.

– Nem csak a Nierde-család tud felsorakoztatni kiváló harcosokat – emelkedett szólásra Ezüstdárdás Francessca –, és nem te vagy az egyetlen elf ebben a teremben, aki ott harcolt Myth Drannornál!

– Ez így igaz, de képesek lennétek egyetlen délután alatt félredobni minden hagyományt? – fakadt ki Saida. – A Nierde-család évszázadokon át irányította Ruith és Sumbrar városait!

– És mi van most Ruith erődjével? – kérdezte Montagor Amarillis, egy fiatal nemes, a családjára jellemző vörös fürtökkel a fején. – És Sumbrarral? A Csillagszárnyú Flotta gyakorlatilag megsemmisült. A Sumbrar-torony mágusai szinte mind meghaltak, amikor megpróbálták meggyógyítani a sárkányokat. A haderők vészesen megcsappantak a Dárdavárat irányító Evanara kapitánynak hála. Én személy szerint nem akarom Horith Evanara örökségét!

Saida fagyos pillantást vetett a holdelfre.

– Az Amarillisek mindig is törtetők voltak, kedves Montagor. Szeretnéd, ha Öröksziget katonai irányítása kikerülne az aranyelfek kezéből. Legközelebb majd azzal álltok elő, hogy ideje lenne egy holdelf király Öröksziget élére!

– Pontosan ez az, amire én gondolok, és ezért hívtam össze a tanácsot – szólalt meg Mylaerla Durothil, Saida gúnyos megjegyzését valós állítássá formálva.

Hagyta, hogy a tanácstagok megemésszék a hallottakat, majd folytatta:

– Tudom, hogy a nemes családoknak, különösen az aranyelfeknek, amilyen az én családom is, ez nem fog tetszeni. De mindnyájan tudtuk, hogy eljön majd az idő! Én azt mondom, hogy elérkezett.

– Való igaz, hogy sokkal hatékonyabban meg tudnánk védelmezni a szigetet, ha egyetlen hang parancsolna Örökszigeten – ismerte el Yalathanil Symbaern. – Durothil nagyasszony beszámolója alapján, a csata menete akkor fordult meg, amikor a fiatal Holdvirág Zaor átvette a sereg irányítását. Én csak azt mondhatom, amit láttam, de ha Myth Drannorban is egyetlen, arra alkalmas személy parancsolt volna az örökösen perlekedő tanács helyett, akkor a sorsa teljesen másként alakult volna. Örökszigetnek tanulnia kell ebből, és fejlődnie kell!

A tanács több tagja is egyetértően bólogatni kezdett. Ha egy holdelf vetette volna fel az ötletet, a szavai nem találtak volna táptalajra, de a Symbaern ősi, tiszteletre méltó család volt, és Yalathanil hangja sokat nyomott a latban, még akkor is, ha ő maga új volt a tanácstagok között. Yalathanil néhány családtagjával együtt túlélte Myth Drannor bukását, és Örökszigeten kerestek menedéket. Bár még csak kevés időt töltött el a szigeten, máris széles körben elismerték mágikus képességeit és kivételes bölcsességét.

– Egyetértek Durothil nagyasszonnyal Holdvirág Zaort illetően – szólalt meg Héjahangú Keerla is, az ezüstelf klán vándorénekes vezetője. – Zseniális húzás volt harcba hívni az óriás sasokat. Családom egyes tagjai máris felvették a kapcsolatot Viharhangú királynővel, hogy kialakítsanak egy saslovas egységet a sziget védelmében.

– Kezdünk eltérni a tárgytól – szólalt fel ismét Montagor Amarillis. – A főtanácsos szerint ideje, hogy Öröksziget királyi családot válasszon magának. Azt javaslom, hogy még a mai napon bocsássuk ezt szavazásra!

– A fiatalok nem tisztelik kellőképpen a történelmet – mondta Durothil nagyasszony fanyar hangon. – Elfelejtetted talán, hogy a döntést nem a tanács hozza meg, hanem az istenek, mágikus kardok formájában?

– Elfelejteni? Ez aligha lehetséges, tekintve, hogy az Amarillis-családnak élő holdpengéje van! – horkant fel Saida. – Többen úgy tartják, hogy Montagor Amarillis időnként belelát a jövőbe. Tán egyik álmában Öröksziget királyaként látta önmagát.

– Ezt majd az istenek eldöntik – felelte jámboran Montagor.

– Bár való igaz, hogy a családunk holdpengéjének jelenleg nincs gazdája. A nagyanyám, Chin'nesstre az egyik csillaghajó fedélzetén indult hadba a sárkányok ellen. Tűzlehelet okozta a halálát, és a kardot megtalálták az elszenesedett roncsok alatt.

– Nem a nagyanyád kardja az egyetlen Amarillis-holdpenge az elf nép szolgálatában – mondta Ezüstdárdás Francessca. Miközben kimondta a szavakat, Montagor az oldalán függő kard holdkövére tette a kezét. – Tudom, hisz a rokonaid oldalán harcoltam. Myth Drannor bukásakor sokan haltak meg, számos holdharcossal a soraikban. A kardok egy részének nincs gazdája, mások eltűntek.

– Honnan tudhatjuk, hogy nem az elveszett kardok közt van-e éppen a királykard? – kérdezte Saida Evanara. – Hogyan dönthetjük ezt el most, amikor nincs meg az összes holdpenge?

– Ez esetben meg kell bíznunk az istenekben – szólalt meg kemény hangon Mi'tilarro Aelorothi. Szavai hatására mindannyian elcsendesedtek a teremben. Az aranyelf családfő Corellon Larethian főpapja volt.

– Tehát eldőlt – vette át a szót ismét Durothil nagyasszony.

– Üzenjetek az összes klánnak Örökszigeten és a szárazföldön, akiknek holdpenge van a birtokukban, hogy a nyári napforduló napján gyűljenek össze a Drelagara melletti réten.

Montagor az előtte álló kupára szegezte a tekintetét, úgy kérdezte:

– Ahogy azt korábban kihangsúlyoztad, Durothil nagyasszony, nem ismerem a történelmet. Mondd meg kérlek, mi történik, ha egynél több család is alkalmasnak bizonyul a trónra a holdpengék ereje alapján?

Mylaerla arca megkeményedett.

– Az történik majd, ami mindig is: az istenek döntenek. Minden penge különös erőket gyűjtött magába, és használójának fel kell nőnie kardja erejéhez. Akinek a leghatalmasabb a kardja, és aki a legügyesebben forgatja, az ülhet a trónra.

– Azt mondod, hogy a nemes elfeknek meg kell küzdeniük egymással? – kérdezte döbbent hangon Montagor.

– Miért, talán nem ezt tesszük egész életünkben, ifjú Amarillis? – mosolyodott el ironikusan az elf nő.

Kevés olyan szép hely akadt Örökszigeten, mint Drelagara. A kicsiny város tökéletesen szimmetrikus volt, de egy cseppet sem hivalkodó. Az összes épületet márványból építették, és mágia segítségével emelték a felszín fölé a föld mélyéből. A város egy hatalmas rétvidék kellős közepén kapott helyet. Minden oldalról erdők vették körül, és csupán egynapi lovaglásra feküdt Siiluth fehér, homokos partjától.

A holdparipák, az elfek mágikus hátasai is Drelagara rétjein éltek. A nyári napforduló napján ugyanúgy sétáltak fel-alá, mint maguk az elfek. Ott nyüzsögtek mindenhol, a selyemsátrak körül és a tömegben. Örömmel fogadták a gyerekek simogatását, és meglengették virágokkal díszített sörényüket, mintha jó házigazdához méltón üdvözölnék a vendégeket.

Nem csupán Öröksziget klánjai, de a távoli elf közösségek képviselői is mind odagyűltek a rétre. A királyi család kiválasztása minden elfet érdekelt.

Még az erdei elfek is előjöttek a rengetegek mélyéről, de a pontos számukat senki sem tudta megmondani. Az egzotikus elfek a fák és a bokrok árnyékába húzódtak. Az óvatos szarvashoz hasonlóan, alig lehetett őket észrevenni, csak akkor, amikor megmozdultak.

A tengeri elfek képviselői is jelen voltak; mágikus amulettet akasztottak a nyakukba, hogy be tudják lélegezni a szárazföldi levegőt.

Természetesen szép számmal érkeztek holdelfek is. Mindnyájan saját családjuk díszeibe öltöztek. Azok, akik holdpengét birtokoltak, előkelőbb helyen kaptak sátorhelyet, közvetlenül a gyülekezőhely szélén.

Az összes aranyelf klán eljött, de még így is lerítt róluk, hogy egyáltalán nem nézik jó szemmel a holdelfek nagyobb számát.

Nemcsak az elfek, de Öröksziget egyéb különleges teremtményei is eljöttek, hisz az elfek királya fog uralkodni felettük is. Erőteljes kentaur harcosok sorjáztak az erdő peremén, és a hatalmas lythari népet – az elf-farkas alakváltókat nézték aggódó tisztelettel. Unikornisok és pegazusok pletykáltak a háttérben, a levegőben röpködő tündérsárkányok alatt, akik az elfeket bosszantották, hogy így szórakoztassák magukat. Erdei manók és tündérek helyezkedtek el kényelmesen egy hatalmas ent ágain, hogy onnan nézzék a közeledő látványosságot.

A gyülekezőhely kellős közepének szélén kaptak helyet a Nap és a Hold Tornyának képviselői. Amlaruil a szokásosnál jóval nagyobb alapossággal készülődött a ceremóniára a sátrában. A tornyok úrnőjeként, rangja tulajdonképpen közel azonos volt a hamarosan megválasztandó uralkodóéval. Ez lesz az első nyilvános megjelenése, és minden figyelem rá irányul majd.

Amlaruil mindenben meg akart felelni a tornyok dicsőségének, de a szíve mélyén valami másnak akart eleget tenni. Jó pár hónap eltelt már azóta, mióta Zaorral letették az esküjüket a csata után, a barlang mélyén. Azóta nem is látta a férfit. Mindennek rendben kell lennie ezen az első találkozón.

Aranyló vörös haját szabályos fürtökbe rendezte, és felöltötte az összes ékszerét, melyeket a homályba vesző ősöktől örökölt. A ruhájára, amelyet ugyan a nyári égboltot idéző selyemből készítettek, nem fordított akkora figyelmet, hisz azt úgyis eltakarja majd a rangját jelző köpeny.

– Milyen hasznos holmi – motyogta Amlaruil, és huncut mosoly jelent meg a szája szegletében. Mindennél jobban örült a hasában fejlődő új életnek, azt akarta, hogy Zaor őt lássa meg elsőként, és ne a gyermeküket, aki majdan az örököse lesz.

A királyi örököst.

Efelől Amlaruilnak kétsége sem volt. Az alatt a pár hónap alatt, amíg nagy mágusként tevékenykedett, és már korábban is, amikor Nakiasha tanította, megbizonyosodott róla, hogy különleges kapocs köti az elf panteonhoz. Érzékeny volt Öröksziget mágiájára, és azonnal felismerte Zaor holdpengéjének az erejét. Sőt, az elf harcos nemes lelkének kisugárzását is megérezte. Amlaruil szemében azóta Zaor volt Öröksziget királya. Ezen a napon mindez csak megerősítést nyer.

– Úrnőm?

Nakiasha hangja a sátoron kívülről érkezett, és kiszakította Amlaruilt a gondolataiból. Felkapta a palástot, és a vállára terítette.

– Gyere be! – szólt ki, majd derűs arckifejezést öltött, hogy így köszöntse egykori mentorát.

Nakiasha széthúzta a sátor bejáratát, és egy anya büszkeségével nézett a fiatal elf asszonyra.

– Gyönyörű vagy, gyermekem – mondta, és egy pillanatra megfeledkezett Amlaruil rangjának kijáró kötelező tiszteletről. – Lassan elkezdődik a ceremónia; ideje elfoglalnod a helyed a tanács tagjai közt.

Amlaruil bólintott, és követte a varázslónőt. Annyira izgatottan várta az eseményeket, hogy észre sem vette a felé irányuló kíváncsi, vizslató tekinteteteket, miközben a helyére sétált. Ez volt az első alkalom, hogy a tornyok úrnőjeként jelent meg, így érthető módon mindenki látni akarta, hogy ki is az új nagy mágus.

Bár valószínűleg Amlaruil a hivatalos palást nélkül is nagy feltűnést keltett volna. Magasabb volt, mint a legtöbb elf, és valami légies kecsesség lakozott a testében, amely még jobban kihangsúlyozta a lényét. Haja arany-vörös színe különlegesnek számított, és tisztában volt vele, hogy szépnek tartják. Még Laeroth is, aki köztudottan híján volt mindennemű romantikának és teljes mértékben gyakorlatias volt, azt mondta egyszer, hogy gyönyörű arca úgy belevésődik az ember elméjébe, mint egy kísértetdallam. Amlaruil csak remélni tudta, hogy Zaor emlékezetében is hasonló nyomokat hagyott.

A Nimesin-család nagyasszonya mellett kapott helyet, egy aranyelf nő jobbján, akinek igencsak kigömbölyödött a hasa születendő gyermekétől. Együttérző mosoly jelent meg Amlaruil száján, de gratuláló szavaira fagyos mosoly volt a válasz.

– Hm. Most, hogy rád nézek, már értem, miért egy szürkeelf csitri uralkodik a tornyokban – mondta rideg hangon. – Jannalor Nierde mindig is elég ostoba volt ahhoz, hogy higgyen egy csinos arcnak és egy nyáresti kalandnak! Gondolom, te voltál a kedvenc játékszere.

Vöröses folt terült szét Amlaruil arcán.

– Engem ugyan nem ismersz, de Jannalor Nierde a bölcsességéről és a becsületéről volt híres. A szavaid megbecstelenítik a sírját.

A nő keserű mosolya tovább mélyült, ahogy egyre növekvő ellenszenvvel nézte a nagy mágust.

– Nem elég, hogy az elf népnek holdelf uralkodót kell eltűrnie? Miért kell még a tornyok szentségét is beszennyezni?

– Sosem szennyeztem be a tornyok dicső hírét, és nem is fogom – felelte Amlaruil halk, lágy hangon, szavai mégis ősi erőt hordoztak.

A nő gyűlölettel teli tekintete enyhült valamelyest, mintha megérezte volna, hogy itt nem számíthat könnyű zsákmányra.

– Hamarosan kezdődik a ceremónia – szűrte az elf asszony a fogai közt. Valahogy mintha hálásnak tűnt volna, hogy elfordíthatja a tekintetét a büszke holdelfről.

Amint a gazdátlan holdpengék örökösei előreléptek, Amlaruil azon nyomban megfeledkezett Nimesin nagyasszony keserű szavairól. Tíz elf – mind ősi, tiszteletre méltó családok tagjai – esküdött fel a kardok erejére és az elf nép szolgálatára. Csupán hatan élték túl a szertartást.

Ketten közülük mégsem örülhettek. A kardok mágiája elszállt, és a pengék elszunnyadtak a kezükben: nem voltak érdemesek a családi kardokban lakozó hatalomra. A két elf döbbent tekintete egyértelműen azt sugallta, inkább választották volna a halát, semmint ezt az élve temetést.

A szertartás első körét követő nehéz csendben az elbukott négy holdelf család egy-egy újabb tagja lépett előre, hogy megbirkózzanak a kardok erejével, és megszerezzék a reményt a trónra.

A büszkeség és a gyász könnyei öntötték el Amlaruil szemét, amint nézte, hogy a fiatal és erős elfek sorban a halálba rohannak, mint a mit sem sejtő szúnyogok, akik a lámpások meleg fényét keresik.

Ám egyetlen nemes ház sem adta fel. Addig próbálkoztak, amíg már csak egyetlen örökösük maradt életben, de legyőzötten. A versenyüknek vége szakadt, a családi holdpengék elszunnyadtak.

Durothil nagyasszony törte meg a kardválasztás után támadt gyászos csendet. Utoljára szólt Öröksziget főtanácsosaként.

– Az Öregek Tanácsa tiszteleg mindenki előtt, aki kiállt az elf nép és az elf panteon elé, és szembe mert nézni a holdpengék hatalmával. Nem éri dicstelenség azokat a házakat, akik nem lettek kiválasztva, és dicső hely vár Arvandorban azokra, akik meg merték érinteni a holdpengéket. Az új holdharcosokat nagy tisztelettel üdvözöljük közöttünk.

Az aranyelf végighordozta a tekintetét a holdelfek csoportján.

– Igen nehéz feladat áll előttünk. Húsz és öt élő holdpenge maradt. A legenda úgy tarja, hogy amikor már csak húsz és négy holdpenge marad, a királykard felfedi magát és a gazdáját. Mi eggyel többen vagyunk, így a kardok összesített erejének kell döntenie. Holdharcosok, rendeződjetek klánok szerint!

A holdpengék gazdái megkeresték rokonaikat, és klánok szerint sorakoztak fel. Két házat kivéve, csupán egyetlen holdpenge akadt egy klánban. A két ház közül a Holdvirág klán bizonyult erősebbnek.

Három Holdvirág harcos állt a kék rózsa zászlaja alatt. Giullio, Amlaruil jóval idősebb bátyja, szemmel láthatóan rosszul érezte magát ennyi elf előtt. A sovány termetű és visszahúzódó természetű pap teljesen átadta magát Labelas Enoreth, az idő istene tanainak. Giullio jogosan tett szert a holdpengére, amely gyógyító mágiát és bátorságot sugárzott, de ő maga korántsem volt királyi. Az is nagy erőfeszítésbe tellett, hogy egyáltalán idejöjjön. Thasitalia kalandornő volt, aki korábban még egyszer sem járt a szigeten. A saját bevallása szerint máris alig várta, hogy továbbállhasson. Lelke örökké nyughatatlan volt, és a holdpenge ereje is a magányos harcoshoz idomult. Na és ott állt mellettük Zaor, aki az összes elf fölé magasodott. A harcos magabiztosan várta a döntést, amely mintha már évszázadokkal korábban megszületett volna.

Az Amarillis klán két élő holdpengét birtokolt. Az egyik egy teljesen új kard volt, amely Aryvandaar romjai alól került elő, és amelyet egy Echo nevű, vörös hajú lány vett magához. A másikat egy varázsló birtokolta, aki Gubancfalváról érkezett, a szárazföldről.

– A holdpengék száma alapján a Holdvirág klán bizonyult a legerősebbnek, így ők teljesítették az első próbát – jelentette ki Durothil nagyasszony.

– Engedelmeddel, úrnő, tiltakozom! – hallatszott egy hang a tömegből.

Halk moraj futott végig a tömegen, amint Montagor Amarillis két rokona mellé lépett.

A holdelf arca szokatlanul fehér volt, vörös haja erősen elütött sápadt képétől. Leakasztotta fegyverövét, és magasba emelte a hüvelyéből kivont kardot, hogy mindenki tisztán láthassa a csillogó holdpengét.

– Ez a kard a nagyanyámé volt. Ő akarta, hogy a holdpenge rám szálljon. Így hát három élő holdpenge van az Amarillis-családban, ugyanannyi, mint a Holdvirág klánban.

Durothil nagyasszony döbbenten meredt a fiatal nemesre.

– Miért nem jöttél elő a kardválasztás alkalmával?

– Minden elfnek joga van megválni örökölt pengéjétől – felelte magabiztos hangon Montagor. – Én a legidősebb gyermekemnek tartom meg a kardot, aki még nem született meg.

Montagor a két rokonához fordult.

– Ők nem Örökszigeten élnek, és elmondták, hogy nem akarnak uralkodni. Ha Amarillis király lesz a szigeten, az én véremből születik – ezzel a három holdelfre nézett, akik a kék rózsa alatt álltak. – A Holdvirág klán tagjai is hasonló elhatározásra jutottak?

– Én nem akarok uralkodni, és lemondok a trónról, ha az engem illetne! – jelentette be Thasitalia zengő hangon.

– És te, Giullio? – kérdezte Durothil nagyasszony.

A pap válaszképpen kirántotta a kardját, és tisztelgett vele Zaor előtt.

– Ez elég egyértelmű – jelentette be Montagor elégedett mosollyal az ajkain. – Én magam is felesküszöm Holdvirág Zaornak, ha ő is elismeri a családom rangját és jogait.

Zaor előrébb lépett, hogy szemtől szembe kerüljön az Amarillis nemessel.

– Az Amarillis-ház rangját mindenki elismeri. De miféle jogokról beszélsz? – kérdezte mit sem sejtve.

– A királyi jogokról – felelte Montagor határozott hangon. – Myth Drannor kardjai alapján, legalább annyi jogunk van rá, mint neked. Ha ezt nem ismered el, tudd, hogy a Holdvirág-család nem uralkodhat háborítatlanul.

– Azt akarod, hogy osszam meg a királyságot? – kérdezte Zaor.

– Azt akarom, hogy egyesítsd a két klánt – helyesbített Montagor. – Vedd magad mellé a húgomat, Lydi'aleerát királynédnak.

A nemes ifjú megfordult, és várakozón kinyújtotta a karját. Egy aranyhajú lány lépett ki a zöld delfin alól, amely az Amarillis-házat jelezte. Montagor megfogta húga kezét, majd ugyanazzal a mozdulattal felajánlotta Zaornak.

Ő teljesen megdermedt, úgy meredt a lányra. Gyönyörű volt, bár világos hajszíne elütött az Amarillis-családra jellemző vöröstől. Ruhája tavaszi zöldben pompázott, amely a legendák szerint a királyi család színe, fejét virágkoszorú szegélyezte, mintha jó előre felkészítették volna az esküvőre.

Zaor némán elátkozta Montagort, amiért ebbe a lehetetlen helyzetbe hozta. Szemét a nagy mágusra vetette. Amlaruil tekintetéből azonban nem tudott kiolvasni semmit, arca tökéletesen rezzenéstelen maradt. Még a testtartása sem árulta el egyetlen gondolatát sem, hisz a bő palást tökéletesen takarta.

Mivel nem vehette semmibe a lányt, Zaor megfogta a felé nyújtott kezet, és meghajolt. Eközben amilyen gyengéden csak tudta, elengedte a karcsú ujjakat, és Montagorhoz intézte a szavait.

– Megtiszteltetés számomra, hogy felajánlottad az Amarillis ház csatlakozását, és eme csodálatos lány kezét – fogalmazott óvatosan –, de nem én döntöm el, hogy melyik ház uralkodik Örökszigeten. Ezt a holdpengéknek kell eldönteniük.

– Inkább a családjaink közti harcot választod, az egyesülés helyett? – kérdezte hitetlenkedve Montagor. – Tudod egyáltalán, mi lenne az ára egy ilyen véres harcnak? A Holdvirág és az Amarillis ősi klán, mindkettőt szoros kötelékek fűzik más házakhoz. A Craulnober-ház bizonyára a védelmedre kelne, és velük együtt az északiak is. Az Ezüstdárdás-család is hű hozzád, Leuthilspar őrségének új, közszármazású kapitányával együtt! A Héjahangú-, az Eroths-és az Alenauth-családot azonban erős szálak fűzik az Amarillis-házhoz. Jól gondold hát meg a válaszod!

– A harc, már ha arra kerülne a sor, nem érintené ezeket a családokat! – emelte fel a hangját Zaor. – Csakis azok szállhatnak versenybe a trónért, akik holdpengét birtokolnak!

– Én lemondtam a sajátomról az örökösöm javára. Várnál addig a királyi cím eldöntésével, amíg arra alkalmas lányom vagy fiam születik? Százévnyi, vagy tán még annál is több késlekedés vajon Öröksziget javát szolgálná-e?

Nagy nehézségek árán ugyan, de Zaor meg tudta őrizni a nyugalmát. Kihallotta a szavak mögött rejlő többrétegű csapdát, és nem érezte úgy, hogy a másik fölébe tudna kerekedni. Ráadásul igaza is volt Montagornak. Lehet, hogy nem törne ki klánokon átívelő háború azzal, hogy elutasítja az Amarillis szövetséget, de nagy haragot szülne és megosztaná a holdelfeket. Ami bizony az aranyelfek malmára hajtaná a vizet, akik örömmel vennék, ha még hosszú évszázadokig a tanács uralkodna Öröksziget felett.

– Nyilvánvalónak tűnik, hogy ezt a kérdést nem tudjuk mi ketten lezárni. Beszélnem kell az Öregek Tanácsával, és a személyes tanácsadóimmal – felelte végül. – Gyűljünk össze ismét ma este, amikor Selune Könnyei az ég közepére érnek. Talán Corellon vére és a Holdasszony könnyei segítenek minket a jó döntésben.

Montagor szája összerándult dühében, de nem vitatkozhatott egy ilyen bölcs és agyafúrt javaslattal. Meghajolt Zaor előtt, de csak mint egyenlő fél a másik előtt.

– Rendben. Legyen, ahogy akarod.

Ezzel megfordult, és elviharzott, még a húgát is hátrahagyta a magas holdelf társaságában. Zaor meghajolt a lány előtt, majd ő is elhagyta a gyülekezőhelyet, bár nem tudta pontosan, merre is induljon.

Mylaerla nagyasszony elkapta a karját, és saját sátrába vezette.

– Már elküldtem az elfekért, akikkel beszélni akarsz: eljönnek páran az Öregek közül, a harcosok vezetői, néhány mágus, pap, és a barátaid – mondta a nő, majd leült egy elegáns székbe. – Hamarosan itt lesznek, de jobbnak láttam, ha előbb kettesben beszélünk.

Zaor nyugtalanul mászkált fel-alá a sátorban.

– Mit gondolsz Montagor javaslatáról?

– Sokkal ravaszabb, mint azt korábban feltételeztem róla – ismerte el a nő. – Ráadásul jó pozícióba került, hogy elhalaszthassa a királyválasztást.

– És mit gondolsz az Amarillis és a Holdvirág klán közötti harcról?

– Ez nem valószínű. Bár jól tudod, hogy jó néhány aranyelf család neheztel, amiért kimaradtak a királyválasztás szertartásából. Az Amarillis-családnak van a legtöbb joga arra, hogy magának követelje a trónt. A család vérvonala töretlen, és egytől egyig legendás harcosok, varázslók és hősök alkotják. Ha hátat fordítasz nekik, egész Örökszigetet magadra haragítod. Montagor tisztában van vele, mit utasítasz el valójában, ha nem fogadod el Lydi'aleera kezét. Márpedig ez önmagában is elég ok arra, hogy az Amarillis-ház, és velük együtt az egész sziget, neked támadjon.

– Nem akarom megsérteni a lányt – mondta a férfi zavartan –, de még kevésbé akarom elvenni!

– Hitvány jellemre vall, hogy Montagor téged és a húgát ebbe a helyzetbe hozott – értett egyet a nő. – Lydi'aleera ennek ellenére nem rossz választás, és ezt nem csak előkelő származása miatt mondom. A lány gyönyörű és jó modorú. Kiváló énekes és igen jártas a művészetekben. Sokan az udvaruk ékkövének tekintenék. Á, itt vannak a többiek! – emelte fel a hangját, és a kis, komor csapat felé fordult.

Zaornak azonnal feltűnt, hogy az elfek mennyire elkülönültek egymástól. A tanácstagok együtt maradtak, és félrehúzódtak a sátor egy távolabbi sarkába. A barátai, Feketesisakos Keryth, aki időközben a leuthilspari őrség parancsnoka lett, és Ezüstdárdás Myronthilar, az őrség egyik kapitánya mögé álltak, támogatásképpen.

Csak Amlaruil álldogált magányosan, mint a tornyok, amelyekben uralkodott. Zaor rá se merte emelni a tekintetét, nehogy elárulja érzelmeit az összesereglett elfek előtt. Nagyon is el tudta képzelni, micsoda előnyt kovácsolna belőle Montagor, ha megtudná, hogy már odaadta a szívét valakinek; valakinek a saját klánjából!

A tanács felé fordult.

– Egyhangúlag támogatjátok a Holdvirág-család igényét a trónra?

– Hogyan tehetnénk, amikor a holdpengék nem végezték be a feladatukat!? – felelte Yalathanil Symbaern.

Ezüstdárdás Francessca felhorkant, és összekulcsolta a karját a mellkasán.

– Akkor végezzék be! Rántsa csak elő az Amarillis a holdpengéjét, ha meri, és harcoljon meg Zaorral a trónért!

– Nem kényszeríthetjük erre! – mondta erős hangon Mi'tilarro Aelorothi, miközben Corellon Larethian szimbólumát pörgette aranyszín ujjai közt. – A királyválasztás szabályait maguk az istenek határozták meg. Montagor Amarillis ezeknek megfelelően cselekszik.

– Most már látod, hogyan működik ez – mondta Durothil nagyasszony, és fáradt pillantást vetett Zaorra. – A tanács nem egységes ebben a kérdésben, mint ahogy semmiben sem. Montagor Amarillis pontosan ezeknek az ellentéteknek a húrjain játszik, méghozzá egy hárfamester ügyességével!

Zaor bólintott, majd Feketesisakos Kerythhez fordult.

– Te ismered a leuthilspari katonák gondolatait. Mi a véleményed? Megvédhetem Örökszigetet az Amarillis-család támogatása nélkül?

A kapitány nem válaszolt azonnal.

– A katonák tisztelnek téged. Nem kétséges, hogy követnének a harcban. Engem a béke aggaszt. Te és én harcosok vagyunk, Zaor, és nem értjük a vér nélküli háború szabályait, amely a nemesi házak között zajlik. Az igazat akarod hallani? Nem, nem hiszem, hogy uralkodhatsz az Amarillis-ház nélkül. Legalábbis úgy nem, ahogy uralkodnod kellene.

Zaor leszegte a fejét, és próbálta kibogozni a szálakat. Nagy sokára felnézett, és Amlaruilra emelte a tekintetét.

– Barátaim, beszélni szeretnék a tornyok úrnőjével! – mondta szelíden. – Köszönöm a tanácsaitokat. Nem váratlak benneteket soká a válasszal.

Durothil nagyasszony Holdvirág Amlaruil kőarcára nézett, majd Zaor szemébe, és egyáltalán nem tetszett neki, amit ott látott. Zaklatottan sietett ki a sátorból.

– Gyertek – szólt a többieknek –, minél előbb távozunk, Zaor annál hamarabb hozza meg a döntését.

Amlaruil néma csendben ült, mialatt a Durothil nagyasszony kivezette a többieket a sátorból. Egyetlen arcizma sem rezdült.

– Tudja – mondta a mágusnő, mikor végre kettesben maradtak. – Tudja, és nem pártolja.

– Durothil nagyasszony évekig volt főtanácsos – vágta rá Zaor. – Tudja, hogyan viselkednek majd a nemesi családok a szerelmünk hírére. Egész életét a nemesi házak intrikái közt élte le.

– Ami csak még jobban felértékeli a véleményét.

– Ez nem számít. Semmi sem számít – Zaor két hatalmas lépéssel átszelte a kettejük közti távolságot és megfogta a nő finom kezét. – Amlaruil, esküt tettünk egymásnak. Bármi történjék is, én meg akarom tartani az eskümet. Számomra nem létezik más, csak te.

Amlaruil szomorú, de szigorú pillantást vetett rá.

– Ha nem fogadod el az Amarillis-ház ajánlatát, akkor háború törhet ki a klánok közt, véres háború, melynek a megakadályozására készítették a holdpengéket. Ha uralomra kerülsz is, biztos lehetsz benne, hogy a folyton neked támadó Amarillisek megakadályozzák, hogy véghezvidd, amiért uralkodnod kell: hogy egyesítsd az elfeket. Be kell látnod, hogy az Amarillis-ház köti össze a hold-és aranyelfeket. Nélkülük akár már most veheted a jogart és a koronát, és a Durothil-ház kezébe adhatod.

Gyengéden kisiklott Zaor kezei közül.

– Az istenek választottak meg téged Öröksziget királyának. Engem arra jelöltek, hogy segítselek, és ezt is teszem.

A nagy mágus letérdelt a döbbent férfi előtt.

– Hűséget esküszöm a magam, és a Nap és a Hold Tornya nevében Zaornak, Öröksziget királyának, és Lydi'aleerának, a királynénak. Éljetek sokáig, és uralkodjatok bölcsen! – könnyek szöktek a szemébe, de a hangja erős maradt.

Mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, Amlaruil eltűnt a szeme elől. Csupán egy ezüstszikra, és két földre hullott könnycsepp jelezték, hogy valóban ott volt.

Durothil nagyasszony lépett be a sátorba. Megragadta a holdelf karját, és merev arcára nézett.

– Jól döntöttél – mondta lágyan.

– Nem én döntöttem! – fakadt ki Zaor. Egy pillanatra a szeme megtelt a lelkében lakozó fájdalommal és mérhetetlen veszteséggel.

– A tornyok úrnője tisztességesen járt el – mondta változatlanul lágy hangon a nő –, és magára vállalta a legnagyobb terhet. Levette a választás súlyát a válladról. Megtette, ami a kötelessége, és most neked is ezt kell tenned.

Zaor egy percig néma csendben állt.

– Mindig is tudtam, hogy a vezetőknek nagy áldozatot kell hozniuk. Ha tudtam volna, hogy ez számomra mit jelent, sosem vállaltam volna ezt a szerepet!

A nagyasszony felsóhajtott.

– Ha az istenek kegyesek hozzád, talán a legrosszabbon már túl vagy! De most gyere, uram, a többiek várnak!

A nyár emlékére a Nap és a Hold Tornyának mágusai arra használták mágikus energiájukat, hogy felépítsék a királyi udvart. Az aranytetős, márványból és holdkőből épült Holdpalotát Öröksziget szívéből emelték.

Amlaruilnak keserédes volt a munka. Bár boldog volt, hogy királyként láthatta Zaort, nem ezt a szerepet álmodta meg magának.

Miután elmúlt a nyár, és az ősz színei is eltűntek a vidékről, Amlaruil elvonult, hogy előkészítse gyermeke születését. Csupán Nakiasha volt mellette, amikor a gyermek világra jött, egyedül ő látta a nagy mágus örömét és bánatát.

A következő hónapokban Amlaruil kivételes örömét lelte lányában. De valahogy sosem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a gyermeket csupán kölcsönbe kapta. Misztikus és szoros szálak fűzték őt az elf panteonhoz, és úgy tűnt, hogy a kislány inkább az istenek gyermeke, semmint halandó elfeké.

Születésétől fogva szokatlanul csendes volt, tengerkék szeme komolynak és ősinek tetszett. Egyik szülőjére sem hasonlított. Parányi volt, és légiesen halovány, fehér bőrét mintha kék árnyalatok színezték volna, fehér hajába zöld vegyült. Amlaruil az Ilyrana nevet adta neki, amely az elfek nyelvén opált jelent.

Amlaruil egyetlenegyszer sem ejtette ki a lány apjának nevét. Mivel nemes születésű fővarázsló volt, ráadásul a tornyok úrnője, senki sem tehetett szemrehányást neki. A gyermek egész egyszerűen az ő lánya volt, és ha bárki is vizsgálódni akart volna a tornyokban, annak nagy óvatossággal és körültekintéssel kellett tenne. Amlaruil ez alatt a rövid idő alatt is kivívta a fiatal mágusok szeretetét és elismerését. Megértették, hogy a nagy mágus el akarta rejteni a kislányát a kíváncsi szemek elől, és ugyanúgy őrizték ezt a titkot, mint a tornyok egyéb hagyatékát.

Azt azonban még ők sem tudták, hogy Amlaruil titokzatosságának sokkal sötétebb oka van, mint a diszkréció és a magány utáni vágy.

A királyválasztás alkalmával történt intrikák felnyitották a szemét, hogyan is mennek a dolgok a nemes házak között. A tornyok úrnője mindig rajta tartotta az egyik szemét az udvar ármánykodásain. Minél többet látott, annál jobban aggódott: nem csupán Zaor királyért, hanem magáért Örökszigetért.

– Egész egyszerűen alpárinak találom az ajánlatod, Montagor, még ha szürkeelf vagy is! – sziszegte Vashti Nimesin. – Annyi hasznodat sem veszem, mint az Amarillis klán Lydi'aleerának! Gondolom, tudod, hogy Zaor minden örököse a Holdvirág klánhoz tartozik. Felidézheted a történelem összes legendás Amarillis hősét, az sem változtathat ezen!

Az Amarillis örökös nagyot szürcsölt a borából, hogy összerendezhesse a gondolatait. Rengeteg napot töltött azzal, hogy behízelegje magát a gazdag és nagy hatalommal bíró Nimesin klánba. Végül sikerült meghívatnia magát Vashti egyik estélyére, de elnézve a nő modorát, túl korán könyvelte el a sikert.

– Lehet, hogy a húgom gyereke Holdvirág lesz, de ő ettől még Amarillis marad. Egy királyné sok mindent el tud érni – próbálta védeni a családját.

– Te pedig úgy véled, hogy a húgod elég eszes ehhez. Az a kis csitri!? – acsarkodott tovább a nő.

– Lydi'aleerát mindig is én irányítottam – mondta fennhéjázva Montagor. – Sokat nyerhettek az Amarillis-ház szövetségével.

A nő a holdelf arcát kutatta. Vashti Nimesin tisztában volt Montagor vágyaival, és helyeselte is a lépéseit, melyekkel meg akarta erősíteni a hatalmát az új udvarban. Ragyogó ötlet volt Zaorra tukmálni azt a csitrit, ráadásul Montagor elég ügyesnek bizonyult, és jó kapcsolatokat tudott kiépíteni a nagyobb aranyelf családokkal.

Ugyanakkor Vashti azt is látta, hogy Montagor korántsem ér fel családja illusztris őseihez. Rang és hatalom utáni vágyakozásában igen sebezhetővé vált, és észrevétlenül is mások játékszere lett, sokkal inkább, mint lesajnált húga.

Vashti Nimesin elmosolyodott.

– Talán mégis jó szolgálatot tehetsz nekem. A fiam, Kymil különösen tehetségesnek ígérkezik mind a mágia, mind a harcművészet terén. A Nap és a Hold Tornyában akarom taníttatni. Talán elkísérhetnéd, és bemutathatnád a nagy mágusnak.

Montagor mélyen meghajolt.

– Szíves örömest – felelte őszintén, bár tisztában volt vele, mi is a Nimesin nagyasszony célja. Igencsak rossz szemmel nézte, hogy egy holdelf uralkodott a tornyokban, és nem volt hajlandó Holdvirág Amarillis árnyékába húzódni. Azzal, hogy egy Amarillist használ küldöncként, megmutathatja magas rangját, és a holdelfek iránti megvetését.

Legyen hát! Ezt az árat érdemes megfizetni a Nimesin klánnak.

Montagor Kymil Nimesin felé fordult, aki egy kisebb aranyelf csoporttal beszélgetett. Kifejezetten jóképű volt: aranyszínű bőre, ébenfekete haja és szeme éles kontrasztot alkottak. Még gyerek volt, túl fiatal, hogy bebocsátást nyerhessen a tornyokba.

Kymil ekkor Montagor felé fordult, és összetalálkozott a tekintetük. A holdelf valósággal megrettent a fiú szeméből sütő gyűlölet láttán. A pillanat azonban elillant, és a gyűlölettel telt pillantás már csak egy illúziónak tetszett csupán. A fiatal Kymil anyja első szavára hozzájuk sietett, és udvariasan üdvözölte a holdelfet.

– Montagor Amarillis kísér majd el a tornyokba, fiam – magyarázta elégedett hangon a Nimesin nagyasszony. – Hajnalban indultok. Ne hozz szégyent a népedre és a házadra!

– Igenis, anyám! – felelte a fiú. Hangja és tekintete engedelmesség látszatát keltette. Mélyen meghajolt a holdelf irányába, de gúnynak egy csipetnyi jelét sem lehetett felfedezni a mozdulatban.

Montagorban időről időre felsejlettek a jövő lehetőségei. Nem akarta magának a holdpengét, mert félt, hogy kudarcot vall a próbán. Ahogy a fiúra nézett, ismét a fenyegető halál képe villant fel előtte. Volt valami nyugtalanító a fiú jövőjében, amely ködbe veszett, ám nem látta és nem tudta megragadni, mi lehet az. Az érzés azonban hozzáragadt, és olykor felsejlett benne.

A holdelf gyorsan lerázta magáról a kellemetlen érzést. A nagy erejű, halálos mágiával felvértezett holdpengét igenis félni és tisztelni kell. Kymil azonban még tejfölösszájú volt. Nem lehetett komoly ellenfél Montagor számára.

A két férfi másnap hajnalban útra kelt a tornyokba. Kymil jól lovagolt, de szokatlanul szótlan volt. Nem tette fel azokat a kérdéseket, melyeket Montagor egy ilyen fiútól elvárt volna.

A csend egy idő után kezdte nyomasztani Montagort.

– Én is tanultam a tornyokban egy rövid ideig – kezdte a beszélgetést. – Ha van valami, amit szeretnél megbeszélni, állok szolgálatodra.

A fiú oldalra pillantott, de nem nézett rá.

– Köszönöm, de nem szükséges. Jól megleszek.

– Vannak barátaid a tornyokban? Nem hiszem, hogy sok veled egykorú fiú lenne ott – próbálkozott tovább Montagor.

– Egy biztosan van – felelte Kymil, és sötét grimaszt vágott, mintha már ezzel is túl sokat árult volna el.

– Nem tudtam, hogy a tornyok varázslói gyerekeket is felvesznek – folytatta Montagor.

– Időnként a tornyokban is születnek gyerekek – jelentette ki tényszerűen a fiú –, és időnként egy-egy csodagyereket is felvesznek. Tanyl Evanara egy távoli rokonom. Velem egyidős, és majdnem olyan ügyes a mágiában és a harcművészetben, mint én. Együtt fogunk tanulni.

– Á, és mire használod majd a mágiádat? – kérdezte a holdelf a fiatalokkal szemben gyakran használt atyáskodó hangon.

Szigorú mosoly jelent meg Kymil szája szélén.

– Mit szólnál, Montagor Amarillis, ha azt mondanám, hogy a tudásommal letaszítom a holdelf uralkodót, és visszaállítom az Elf Tanács hatalmát? – kérdezte lágy hangon. – Persze csak a móka kedvéért. Valójában sosem vetemednék ilyesmire. Csak egy bolond dédelgetne ilyen gondolatokat, és osztaná meg a királyné bátyjával; még akkor is, ha annak előnye származna belőle. Az Amarillis-család sosem fog uralkodni, de talán főtanácsos lehetnél, ha visszaállna a régi rend. Persze csak a tréfa kedvéért.

Montagort szinte letaglózták a fiú szavaiban megbúvó intrikák. Megfenyegették, figyelmeztették és hízelegtek is neki egyszerre.

A fiú arcára nézett, de a szigorú mosoly eltűnt, és a kellemes aranymaszk vette át a helyét.

Fagyos borzongás futott át Montagor hátán, hogy vajon milyen szerep jut neki ebben a történetben. Abban ugyanis biztos volt, hogy a szerepe nem ér véget azzal, hogy a tornyokba kíséri a Nimesin fiút.

Hirtelen azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit tervez ez az aranyelf család. A két torony azonban ott állt előttük, tisztán láthatóan.

Jöjjön, aminek jönnie kell. Most már késő visszakozni.

Jó pár év eltelt, mire Montagor Amarillist ismét Vashti Nimesin elé hívatták. Valóságos eksztázisban találta a nagyasszonyt.

– Megkezdődött – mondta a nő kertelés nélkül. – Az első szürkeelf trónkövetelőt megölték, és ezt te tetted lehetővé!

Montagor értetlenül meredt a nőre.

– Zaor meghalt?

Vashti gőgösen felkacagott.

– Még a húgod sem tud elég közel férkőzni a királyhoz, hogy ezt megtehetné! Nem, én Zaor lányáról beszélek.

– A húgomnak nincs lánya – felelte összeráncolt homlokkal a holdelf.

– Ahogy azt az egész sziget jól tudja! – visította a nő. – Az Amarillis vérvonal kezd elvékonyodni. Csak egy terméketlen királynét tudtok felmutatni. Zaornak fattya született, méghozzá nem mástól, mint a tornyok úrnőjétől!

– Holdvirág Amlaruilnak gyermeke van? – kérdezte döbbenten Montagor. – És biztos vagy benne, hogy Zaor az apja?

– Ó, igen. Gyanítottam, hogy Amlaruil várandós, amikor találkoztunk a királyválasztás napján. Akkoriban azt hittem, hogy egy tavaszi mulatság mellékterméke, vagy a ranglétra megmászásának ára, amit Jannalor Nierdének fizetett – mondta kíméletlen hangon Vashti –, de vettem a fáradságot, hogy felkutassam a mágus múltját. Ő és Zaor együtt voltak a megfelelő időben. Vannak bizonyos varázslatok, amelyek felfedik az ilyesmit…

Sunyi pillantást vetett a holdelfre.

– Mit gondolsz, miért akartam mindenáron a tornyokba küldeni a fiamat? Biztosíthatlak, nem azért, hogy egy szürke szukától tanulja meg a mágia tudományát!

– Kymil megölte Amlaruil lányát! – hebegte meggyötört hangon Montagor.

– Hm. Talán mégis hasznavehető ez az elf – gúnyolódott a Nimesin nagyasszony. – Holdvirág Ilyrana halott, vagy hamarosan az lesz. Úgy tűnik, inkább a papi semmint a varázslói mágia vonzza. Elhagyta a tornyokat, és Corellon Ligetébe ment, mintha az valami szent zarándoklat lenne. Kymil küldte ezt a hírt. Te itt kapcsolódsz a történetbe.

– Én ebben nem veszek részt! – emelte fel a hangját Montagor.

– Csodálatra méltó érzelmek, csak egy kicsit elkéstél a kinyilvánításukkal – hűtötte le Vashti nagyasszony komor hangon. – Amikor elkísérted Kymilt a tornyokba, világosan elmesélte, hogy mik a szándékai. Azt mondta, meg sem próbáltad lebeszélni róla, és nem is vitatkoztál vele. A hallgatásod beleegyezésnek vettük, ahogy mindenki annak venné, aki most hallaná, hogy mi történt. Ha beszélsz róla valakinek, azzal elátkozod magad.

A holdelf lerogyott a legközelebbi székbe. Vereséget szenvedett.

– Mit kell tennem?

Vashti Nimesin szélesen elmosolyodott.

– Jó pár nap eltelik, mire kiderül, hogy Ilyrana eltűnt. A méreg, amely jobb létre szenderíti, addig kiürül a szervezetéből, és mindenki azt fogja hinni, hogy a lány, aki sosem hagyta el a tornyokat, egyszerűen eltévedt. Bár nem valószínű, hogy merényletre gyanakodnának, előállsz egy jó történettel, amellyel fedezni tudod Kymilt. Egy nappal Ilyrana előtt hagyta el a tornyokat. Ha megkérdezik, azt feleled, hogy a te birtokodon vadászott, a Sas-dombság lankáin.

Montagor agya sebesen járt, amint próbálta megfejteni a rejtvényt. Egész életét apró intrikák közt élte le, csakis a rang és a hatalom iránti csatározások éltették, de sosem gondolta volna, hogy egy elf képes megölni egy másikat, csupán nyereségvágyból. Nem akart részt venne benne, de tartott tőle, hogy valóban annyira belegabalyodott, ahogy azt a Nimesin nagyasszony állította.

Mégis mit veszíthet, ha a Nimesin klán győz? Az aranyelf valószínűleg nem éri be Ilyrana halálával. Lydi'aleera lesz a következő áldozat, és talán még az ő szerepvállalására is igényt tart majd! És ugyan mi tarthatná vissza az Amarillis trónkövetelők megölésétől, ha a Holdvirág örökösökkel már leszámolt? Nem, ez nem járható út. Más ösvényre kell terelnie a Nimesin nagyasszony lépteit.

– Azt hiszem ez az ügy már átlépte azt a határt, hogy ezzel a módszerrel kezelni tudnátok – fogalmazott óvatosan, de ügyelt rá, hogy a hangja zordan csengjen. – Amint azt jól tudod, a húgomnak örököst kell szülnie. Nem te voltál az egyetlen a királyválasztás napján, aki észrevette a köteléket Zaor és Amlaruil között, és aki lenyomozta a király félrelépéseit.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a nő.

– Lydi'aleera tudja, hogy Amlaruil lánya Zaor örököse, és már lépéseket tett arra, hogy a királyi udvarba vitesse a lányt, hogy ott nevelkedjen. Ez a probléma. Egy papnövendék halála akár a véletlen műve is lehetne, de a titkos trónörökös halála bizonyára sok kérdést vetne fel, és alapos nyomozást indítanának.

– Ez hogyan lehetséges? Az előbb még meglepetten hallottad, hogy Amlaruilnak gyereke van!

Montagor széttárta a karját.

– Tudatlanságot kellett színlelnem, hogy kideríthessem, mennyit is tudsz valójában. Ez egy igen kényes helyzet, azt hiszem ezt te is megértheted.

– Lydi'aleera beszélt már erről a királlyal? Zaor tudja, hogy az ő lánya?

– Igen – vágta rá azonnal Montagor. Csak reménykedhetett, hogy időben értesíteni tudja a húgát.

Az aranyelf dühösen a levegőbe csapott.

– Akkor minden elveszett! Ha tudtunk volna minderről, Kymil más tervet eszelt volna ki.

– Még így is a visszájára fordíthatjuk a dolgot – mondta előzékenyen Montagor. – Kymilnek meg kell találnia a hercegnőt, mielőtt a méreg hatni kezd, és a palotába kell vinnie. Azt állítom majd, hogy egész idő alatt Lydi'aleera parancsára cselekedett.

– Egy Nimesin küldönc a szürkeelfek szolgálatában? – szisszent fel Vashti.

– Jobb, mint árulónak és gyilkosnak lenni – vágott vissza fagyosan Montagor. – És ne hidd, hogy belekeverhetsz ebbe. Segítettem a húgomnak felkutatni Zaor örökösét. A királyné ezt fogja tanúsítani! A királyi család érdekében cselekedtem, sőt, az Amarillis-család érdekei és jogos trónkövetelése fölé helyeztem azt! Ennek fényében senki sem fogja elhinni, hogy szövetkeztem veled a korona ellen. Nem, a Nimesin-család egyedül bukik bele ebbe, higgy nekem!

Montagor félbeszakította a mondatot, hogy időt adjon a nagyasszonynak megemészteni a hallottakat.

– Van azonban mód rá, hogy ne essen folt a Nimesin-család becsületén – folytatta magabiztos hangon. – Több aranyelf család is elhagyta tegnap éjjel Örökszigetet, és Cormanthyrba hajóztak. A Ni'Tessine-ek is köztük voltak. Kövesd őket, és a szárazföldön keresd meg a hatalmat, amelyet a szigeten akartál gyakorolni! Ha elhajózol, megesküszöm az életemre és a családom becsületére, hogy rejtve marad a titkod.

Vashti leplezetlen gyűlölettel meredt a férfira.

– Legyen hát! – mondta végül. – Kymil visszaviszi az átkozott hercegnőt, és összeszorított foggal eljátssza a hős megmentőt. Ezután elhagyom a házammal a szigetet. De egy pillanatig se gondold, hogy ezentúl nem az elf nép érdekében cselekszünk majd!

Az ismerős, fagyos borzongás ismét átfutott Montagor hátán, a még meg sem történt sötét események előrevetülő árnyéka láttán.

Hamar túltette azonban magát rajta, a győzelem édes tudatának hála. Ha a Nimesin-család eltűnik a szigetről, minden további támadást elháríthat. Végül is Öröksziget sérthetetlen, vagy nem?

Lydi'aleera nem lesz elragadtatva a dolgok ilyetén fordulatától, de hát ő mindig is gyakorlatias volt. Erős trónörököst kell szülni, ez volt az elsődleges lecke, amelyre a holdpengék megtanították. Meddő nőként azonban nem maradhat sokáig királyné. Abban még az aranyelfek is egyetértettek, hogy örökös kell Örökszigetnek.

Montagor felállt.

– Engedelmeddel, Nimesin nagyasszony, a palotába szólít a kötelességem. A királynénak tudnia kell, hogy a hercegné korábban érkezik, mint várta.

Amint végigviharzott Leuthilspar utcáin a Holdpalotába, elmosolyodott az élet iróniáján: csupán utolsó szavai voltak igazak, és az elf nő még csak nem is sejtette, mennyire.