3

A harag hullámai

Jeges szél korbácsolta a szigetet, sós jégszilánkokkal piszkítva be a Vadak Ura fekete bundáját. Malar összébb kuporodott, hogy valamennyire védje magát a hidegtől, és páratlan türelemmel hallgatta, amint Umberlee kiordítja magából minden dühét. A tenger istennője lankadatlanul ütötte a vízfelszínt ökölbe szorított kezeivel, hatalmas hullámokat vetve a védtelen sziklákra.

Leghűbb szolgáit, a Korall Királyság félelmetes teremtményeit megfékezték. Bár nem győzték le őket teljesen, erejük megcsappant, és nem tudták a pokolra küldeni a tengerjáró elfeket. A mágia visszatért a tengeri elfek közé, Öröksziget vizeiben. És mindez egy elf isten közbenjárásával! Umberlee ősi gyűlöletet táplált Mélységi Sashales iránt, és haragját tovább korbácsolta ez az új incidens.

– Vannak más lények is a tengerben, akiknek parancsolni tudsz, nem igaz? – kérdezte Malar, mikor a hangja végre áthatolt a féktelenül tomboló hullámok robaján.

Umberlee váratlanul abbahagyta hasztalan őrjöngését. Szemmel láthatóan lehiggadt. Visszaereszkedett a hatalmas hullám közepébe, melyet meglovagolt, és alaposan megfontolta a hallottakat.

– Sokan vannak – szólalt meg végül. – Szörnyű teremtmények lakoznak a mélyben, amelyek bizonyára a segítségemre lennének. Azonnal üzenek értük!

– És ott vannak a viharok – jegyezte meg Malar, majd kirántotta az állába fúródott jégcsapot, mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak. – Bár a szigetet nem tudod elmosni, a hajózást megakadályozhatod. Az elfek el akarnak majd menekülni a szárazföldről. – Szemében élénk gonoszság izzott, miközben beszélt. – Nem értem, miért kellene elérniük a szigetet.

– Én sem – helyeselt örömittasan a tenger istennője. Váratlanul kitárta a karjait, és Malar köré fonta, bevizezve annak bundáját. A következő pillanatban eltűnt, és a tenger végtelen békéje visszatért, mintha soha egyetlen hullám sem csapódott volna a szikláknak.

Malar rekedtes hangon felnevetett. A tenger istennőjének ölelése kellemetlenül érintette, egy kicsit méltatlannak érezte. A dolgok azonban jól alakultak.

Az évszázadokon át dúló Koronaháborúk pusztításai örömmel töltötték el a Nagy Vadászt. Egy cseppet sem sajnálkozott a sötételfek – azaz a drow-k, ahogy most hívták őket – vereségén. Bár Lolth szövetségese volt, nem szívelte az elfeket, akár sötét bőrűek, akár világosak voltak. A drow-k és Corellon sarjai háborúját a végletekig kiélvezte, és ugyanolyan elégedettséggel töltötte el a gonosz sötételfek halála, mint az ártalmatlan erdei elfeké. Valójában a sors szerencsés fordulatának tartotta, hogy az elfek egymásnak estek. Nemcsak, hogy a céljai elérését segítették, de még szórakoztatták is.

Faerűn elf népeit katasztrófák sorozata sújtotta. A hívei, főként az orkok és a goblinok, tovább ostromolják majd az erdőkben szétszórt elf településeket. Eljött az idő, hogy ismét a sziget ellen fordítsa gyűlöletét. Hagyja, hogy Umberlee megtegye, amit tud, mégpedig az ő céljai érdekében. És ott voltak még azok a furcsa emberek is, akik a Hullámok Farkasainak hívták magukat. Tökéletesen kiegészítik majd Umberlee haragját. Bár nem az ő követői, bizonyára rá tudja venni őket valahogy, hogy csatlakozzanak az elfvadászathoz. Ennyi egyelőre megteszi.

Malar a lelke mélyén tudta, hogy eljön az idő, amikor már nem bízza másra a vadászatot, mert akkor már ő maga akarja kiélvezni a gyilkolás örömét.

A tengeri elf, Anarzee, aki egykoron Öröksziget nemes holdelf családjainak tagja volt, a lehető leggyorsabban siklott Leuthilspar kikötője felé.

Évek teltek el a Sumbrar partjainál történt különös hajótörés óta, azonban egyetlen nap sem telt el, hogy Anarzee ne gondolkodott volna el a különös eseményeken. Nem azért, mintha a hajótörések oly ritkák lettek volna, éppen ellenkezőleg. Az Öröksziget védőburkán kívül tomboló viharok rengeteg elf hajót süllyesztettek el. Iumathiashae városának tengeri elf közössége fáradhatatlanul dolgozott. Megmentettek mindenkit, akit tudtak, és örök nyugalomra helyezték azokat, akiken már nem lehetett segíteni. De volt valami nyugtalanító ebben a sok évvel ezelőtti hajóroncsban. Hatalmas erővel csapódott a vízbe, ami azt sugallta, hogy valami új, óriási energia munkálkodik titokban a szigeten.

Hosszú időbe tellett, mire Anarzee össze tudta tenni a rejtvény apró darabkáit. Amikor végre kirajzolódott előtte a válasz, hirtelen elveszettnek érezte magát. Nem tudta, mitévő legyen.

Miközben sebesen úszott dél felé, arrébb söpört foltos, úszóhártyás kezével egy arra tévedt tengeri hínárt. Már nem rökönyödött meg átváltozott külsején; már nemcsak testi valójában, hanem gondolkodásában és érzelmeiben is tengeri elffé vált. Ugyanúgy ragaszkodott azonban szárazföldi társaihoz, mint korábban. Akárhogy is, Vhoori Durothil a rokona volt, egyik bátyja fiának a fia. Minden porcikája tiltakozott, hogy a fiú ellen beszéljen.

Márpedig valakivel beszélnie kell.

A legnagyobb gondot az jelentette számára, hogy nem is sejtette, Vhoori Durothil mire akarja felhasználni újonnan szerzett hatalmát. Az elf mágia szinte kimeríthetetlen lehetőségeket rejtett magában, és gyakran használták arra az erejét hogy különböző tárgyakat röptessenek. Egy egész hajó mozgatása, amely körül éltető légburok feszül, és így akár a víz alatt vagy a csillagok közt is tud utazni, eddig elképzelhetetlen mágikus energiákat kívánt.

Ennél is jobban aggasztotta a tény, hogy Vhoori teljes titokban dolgozott. Valósággal természetellenes volt, hogy egy elf, különösen egy fővarázsló, ennyire elkülönítse magát a többiektől, ahogy azt az ifjú aranyelf tette. Veszélyes volt egy varázstorony mágikus tevékenységét ilyen hosszú ideig elrejteni a nagyobb közösség előtt. Amennyire Anarzee meg tudta állapítani, Vhoori Durothil Öröksziget irányításának átvételére készült. De csak ennyit tudott kitalálni önmagától, ám semmit sem tehetett ellene tengeri otthonából.

Hosszas tépelődés után úgy döntött, hogy Darthoridan elé tárja a tényeket. Ő tudni fogja, mi a teendő. Bár már nem voltak házasok, Anarzee felkereste a férfit, amikor csak tudta, és örömmel tapasztalta, hogy a harcos bölcsessége a korral csak növekedett.

Az Anarzee önkéntes száműzetése óta eltelt évtizedekben Darthoridan legalább olyan kiváló diplomatává vált, mint amilyen remek kardforgató volt. A vezetése alatt a Craulnober klán hatalmat és nevet szerzett magának. Az Öregek Tanácsában is helyet kaptak; sőt mi több, Darthoridan nevét is sűrűn emlegették Leuthilsparban, amikor Tammson Durothil örököse került szóba. Ennek megfelelően, Darthoridan egyre több időt töltött a kikötővárosban, hogy a sziget kormányzásának ügyeivel foglalkozzon.

Most is a városban tartózkodott, legalábbis Anarzee lánya – második és egyben utolsó gyermeke, melyet Darthoridannak szült – így tudta. Anarzee egy perccel sem időzött többet a kelleténél a Craulnober-várban, azonnal délnek fordult. Sajnos, nem csak életbevágóan sürgős teendője miatt.

A találkozás emléke fájdalmas sebet ejtett rajta, akárcsak egy tengeri sün szúrása. Két évvel azután adott életet a lányának, miután tengeri elffé változott. Azonban két különböző fajtába tartozó elf gyermeke csak az egyik szülő tulajdonságait örökli: nem egyesült benne a hold és a tenger fénye. Anarzee egy tökéletes holdelf lánynak adott életet – és egy szárazföldi dada kezébe adta, hogy ő szoptassa, és nevelje fel.

Anarzee szíve majd kettéhasadt, hogy még egy gyermekét elveszítette. Addig erősködött, míg a házasságukat is felbontották Darthoridannal, mert nem tudott volna elviselni még egy ekkora veszteséget.

Bár egyre kevesebbet látta Darthoridant, a férfi iránt érzett szerelme megmaradt. Egy cseppet sem kopott meg az idő múlásával, és gyermekei elvesztése fölött érzett gyásza sem halványította el. Bizton tudta, hogy Darthoridan tudni fogja, mihez kezdjen a Vhoori Durothilról szerzett hírekkel, így minden erejét beleadva úszott dél felé.

A nap többször is felkelt és alábukott, mióta elindult a Craulnober-vártól. Ennek ellenére rendületlenül úszott tovább, még enni is alig állt meg. Mikor végre elérte Sumbrar őrszigetét, feljött a felszínre. A kikötő teljes fényében ragyogott. Bár éjfél felé járhatott, az utcák és a mólók ki voltak világítva, mágikus fénylabdák táncoltak a levegőben, és az apró, ide-oda cikázó fényfoltok manók, és talán tündérsárkányok jelenlétéről árulkodtak.

Egy hajó még ebben a fényárban is kitűnt a többi közül. A vitorlákat folyamatosan változó színű, táncoló fények festették meg, a kristály hajótest valóságos kincshalomként ragyogott a vízfelszínen.

Vágyakozó mosoly jelent meg a tengeri elf arcán, amint a lenyűgöző látványt nézte. Nyár derekán járhattak, az esküvők ideje felé. Az esküvőket hagyományosan ilyenkor tartották. A hajót minden bizonnyal azért díszítették fel, hogy új otthonába szállítsa az ifjú párt. Velük is így történt, amikor Darthoridan először vitte el őt Leuthilsparból a zord északi vidékre, amelyet annyira megszeretett.

Anarzee mosolya lehervadt, amint egy másik, kevésbé vidám emlék jutott az eszébe. A hajó valahogy bántóan ismerősnek tetszett. A kikötőbe úszott, hogy elolvashassa a hajó nevét. A szíve fájdalmasan megdobbant, amint megpillantotta a kristálytestbe vésett nevet: Tenger Gyermeke.

Anarzee alábukott, és a partra úszott. Sebesen járt az agya. Nyilván csak puszta véletlen, hogy a hajó Darthoridan kardjának a nevét viseli! Nem tudta kiverni fejéből az első hajó képét, amelyet még együtt készítettek, és amellyel hadba indult a tengeri trollok ellen. Azon töltötte az utolsó napját holdelfként, és az a hajó kísértetiesen hasonlított arra. A hajó, amely majdnem a sírja lett, újjászületett, és esküvőre díszítették fel.

Talán Seanchai talált feleséget magának. Épp abba a korba ért, merengett Anarzee, miközben felkapaszkodott az egyik kikötői létrán. Alig öltöttek formát gondolatai, a távolból lágy zene hangjai ütötték meg a fülét. Annyira nem volt halk a muzsika, hogy ne ismerje fel azonnal a gyönyörű énekhangot. Minden egyezett. A fia már ilyen fiatalon elismert bárd volt, így nem csoda, ha a sziget legjobb zenészei eljöttek az esküvőre.

De ha mindez valóban így van, őt miért nem értesítették? A lánya ugyan kerülte őt, de a fia ott élt a szívében! Nem nősülne meg anélkül, hogy valahogyan a tudtára ne adná.

A létra tetejéről körbekémlelte a kikötőt, hátha talál ismeretlen arcokat. Nem akarta, hogy olyasvalakitől halljon a fia esküvőjéről, aki csak úgy ismeri: a nő, aki hajdanán holdelf volt. Mázsás súlyok nehezedtek a vállaira, de a sajnálat oly teher volt, mellyel a büszke elf nem tudott volna megbirkózni.

Egy aranyelf ifjúra tévedt a tekintete. Jó választásnak tűnt. Egyszerű ruhája közrangú származásra utalt. Mezítláb álldogált, csupasz felsőtesttel, mint aki büszkén hirdeti, hogy kétkezi munkával keresi a kenyerét. Frissen borotvált feje, hatalmas karika fülbevalói és a kezében lévő öblös kupa kalóz külsőt kölcsönöztek neki, de nem tudta megtéveszteni az avatott szemet. Fiatal volt még, alig érte el a felnőttkor küszöbét. Ez a fiú még meg sem született, amikor ő még Holdvirág Anarzee volt, Rolim Durothil főtanácsos lánya, és Darthoridan Craulnober felesége. Az is biztos, hogy nem keresztezték egymás útját. A legendákból tán már hallotta a hős papnő történetét, aki feláldozta és átváltoztatta saját magát, de semmi oka nem lenne összekapcsolni az előtte álló fáradt, öregedő tengeri elffel.

Anarzee a partra lépett, és megszólította a fiút. Az ránézett, majd mosolyogva, bizonytalan léptekkel elindult felé. Anarzee legnagyobb megdöbbenésére a kikötői munkásfiú nemes egyszerűséggel megölelte őt.

– Üdvözöllek, szép szűz – köszöntötte a fiú lelkes, mókás hangon. – Kijöttél a tengerből, hogy velem ünnepeld a nyarat? Víz és ünnep… vizesünnep – próbálkozott az ifjú egy viccel, mely elárulta, hogy roppant elmés, és roppant részeg is.

Anarzee elfintorodott, ahogy az erősen borgőzös lehelet megcsapta az orrát.

– Ha szűznek tartasz, minden bizonnyal többet ittál már ennél a kupánál – mondta ridegen, és odébb húzódott.

Az ifjú hátrébb lépett, és megpróbált a nő arcára összpontosítani.

– Nem vagy fiatal – állapította meg –, de gyönyörű vagy. És kék a hajad – motyogta, majd kinyújtotta a karját, hogy megérintse Anarzee nedves fürtjeit.

A tengeri elf kitért előle, és oldalra lépett. Egyik kezével megragadta a fiú karját, míg a másikkal elővett egy vörös gyöngyökből készített nyakláncot a szütyőjéből, majd meglengette a fiú szeme előtt.

– Elég ebből. Ez a tiéd, ha felelsz a kérdésemre. Egy kis nyáresti ajándék egy szűztől – mondta a fiúnak, hátha ezzel életet lehel fátyolos szemeibe. – Gondolom, szükséged van egy ilyen ékszerre! Fiatal még az éjszaka.

A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd megszólalt.

– Kérdezz bármit, válaszolok, ahogy csak tudok.

– Kinek az esküvője ez? – emelte fel a hangját, a közeledő zenészek miatt.

– Egy északi úré, a Craulnober klánból. Az ő egészségére iszom! – Ezzel az ifjú a szájához emelte a kupát. Egy pillanatra megzavarodott, nem értette, hogyan lehet teljesen üres.

– Tehát Seanchai az – motyogta letörten Anarzee.

– Nem, nem a bárd – javította ki a fiú. – A tanácsos, Darthoridan. Hallottál már róla? Híres harcos. Visszakergette a tengeri trollokat a vízbe, és megfélemlítette a halembereket! Azt mondják, ő lesz a következő főtanácsos – szónokolt büszkén. Szemmel láthatóan örömmel töltötte el, hogy ilyen fontos hírekkel szolgálhat.

Anarzee azonban nem hallotta a szavait. Úgy érezte, mintha satuba fogták volna a szívét. Ujjai összeszorultak a nyakláncon. A szál elszakadt, és a gyöngyök szétgurultak.

– Héj! – kiáltott fel az ifjú, a zsákmány vesztét látva. A földre vetette magát, és próbálta megmenteni a guruló gyöngyöket.

Anarzee megfordult, és a kikötő legtávolabbi végébe rohant. A nászmenet egyre közelebb ért, és nem akarta megpillantani a nő arcát, aki elfoglalta a helyét Darthoridan szívében.

A vízbe ugrott, és a mélybe merült. Vad vágtába kezdett a hullámok alatt, mintha ezzel le tudná mosni magáról a szörnyű felfedezést.

Mikor a szíve már majd szétrobbant az erőlködéstől és a fáradságtól, a felszínre jött, hogy nagy levegőt vegyen és egy kicsit megnyugodjon. Amint újra kitisztult a feje, élesen füttyentett, hogy magához hívja a legközelebbi delfint.

Nem sokkal később egy hosszú, szürke folt jelent meg előtte. A delfinek a tengeri elfek barátai voltak, és ezt a példányt személyesen ismerte. A cet körözni kezdett Anarzee körül, és játékosan megbökdöste az orrával, mint egy doromboló kiscica. Azonban még az állat vidám arca sem tudott mosolyt csalni Anarzee arcára.

A delfin megérezte a nő gyászát, és kérdőn oldalra fordította a fejét.

– Vigyél messzire innen! – mondta neki az elf delfinnyelven.

Az állat válaszképpen oldalra dőlt, hogy a tengerielf belekapaszkodhasson a hátuszonyába. Anarzee megmarkolta a testrészt, majd szélsebesen elindultak a nyílt tenger felé.

A letört, bánatos elf nem törődött az idő múlásával, sem a megtett mérföldekkel. Úgy tűnt neki, alig haladtak pár hajóhossznyit, mikor a delfin hirtelen az égre nézett. A barátságos állat a távoli égbolt felé nézett, majd meglepetten és aggódva mondott valamit.

Anarzee követte a delfin pillantását. A vízfüggöny fölött a hold tisztán látható volt. Ekkor azonban egy hatalmas kör alakú valami úszott be a hold elé, teljesen eltakarva a fényét, mintha valami óriási, ismeretlen szörny lenyelte volna a holdat. A fény azonban ugyanolyan gyorsan visszatért, ahogy eltűnt. A tajtékzó vízben jeges félelem markolt Anarzee szívébe, és egy remegő csecsemő képe jelent meg előtte.

A rémkép azonban gyorsan elillant zaklatott elméjéből, de még tisztán látta a hatalmas teremtmény négy vaskos lábát és hosszú farkát, amellyel oly gyorsan tudta hajtani magát.

– Sárkányteknős? – kérdezte az elf. Az állat idegesen bólintott. Egy kis idő elteltével jelezte, hogy fel kell mennie a felszínre levegőért.

Bár a tengeri elfnek nem volt rá szüksége, a delfinnel tartott. Az állat ugyan nem kérte meg rá, de Anarzee érezte, hogy a barátságos társa nem szívesen menne egyedül a sárkányteknős közelébe. A delfinek jó okkal féltek ezektől a teremtményektől. Igaz, ritkán lehetett látni őket, mégis minden tengeri élőlény tisztában volt az erejükkel. A sárkányteknősök magas, már-már legendás értelemmel rendelkeztek. Nem is mertek belegondolni, mi vezérelhette ezt a lényt, mi hozhatta Öröksziget közelébe. A sárkányteknős pontosan a szárazföld irányába úszott.

Ahogy a felszínre értek, Anarzee érezte a víz szokatlanul nagy nyugtalanságát, amelyet nem okozhatott a sárkányteknős egymaga. Kidugta a fejét a vízfelszín fölé. Csípős fuvallatok csaptak az arcába, és vad hullámok buktak át a feje fölött. Az égbolt mégis tiszta volt, egyetlen felhőt sem lehetett látni rajta, a csillagok tisztán ragyogtak, mint Leuthilspar fényei. Bármi bolygatta is fel a tengert, nem lehetett természetes vihar.

Egy hatalmas hullám kapta a hátára Anarzee-t, és emelte a magasba. Mielőtt még visszahuppant volna, megpillantott egy kivilágított hajót, amint észak felé úszik a nyugodtabb vizeken.

Fojtogató gombóc ugrott Anarzee torkába, amint felismerte Darthoridan hajóját. Kezdeti fájdalmát azonban elnyomta megkönnyebbült sóhaja. Maga Aerdrie Faenya bocsátott védőpajzsot a sziget köré a viharok ellen. A szerelme biztonságban volt. A vitorlást nem sodorhatja el a vihar, csak akkor, ha kisiklik a nyílt tengerre.

Vagy ha kivonszolják.

Anarzee ekkor megértette, mi lehet a sárkányteknős szándéka. Alábukott, és kétségbeesetten hívta magához a delfint.

Látnom kell azt a hajót! A hullámok fölé kell ugranunk! – sürgette a társát.

Az állatot azonban nehéz volt meggyőznie. Egy hosszú percig vitatkoztak a hullámok sűrűjében, mire a delfin végül beleegyezett, és hagyta, hogy a tengeri elf belekapaszkodjon az uszonyába. A két tengeri lény teljes erőből a vízfelszín felé úszott, és a magasba vetették magukat.

Anarzee látta, hogy a hajó enyhén keletnek fordul. Ettől félt: a sárkányteknős megpróbálta a nyílt tengerre vonszolni Darthoridan vitorlás.

Gondolkodás nélkül magára hagyta a delfint, és a halálra ítélt hajó felé úszott.

Már majdnem teljesen véget ért az éjszaka, mikor Vhoori Durothil csónakja kikötött Sumbrar kikötőjében. A főszigeten még javában tartott a nyári ünnepség. Öröksziget összes lakója, nemcsak a különböző származású elfek, hanem minden teremtmény, aki a szigetet nevezte otthonának, zenével és tánccal ünnepelte a nyár leghosszabb napját. Bár Vhoori szerette a mulatságokat, alig várta már, hogy visszatérjen a kis szigetre, a varázstornyába, véget nem érő munkájához.

Vhoori tettei messze túlszárnyalták a vele szemben támasztott gyerekkori várakozásokat. Mágikus képességeinek nem akadt párja, különösen a kapcsolattartás terén. Sokszor látta meg előre a közeledő veszélyt, és jelentette időben. Olyan jól végezte a dolgát, hogy idővel az egész őrsziget irányítását rá bízták. Egy egész csapatnyi katonát kapott, és húsz hadihajó ringatózott a kikötőben. De Sumbrar legfélelmetesebb védelmi vonala, a varázskör, mérhetetlen mágikus erejű volt. Vhoori Durothil varázstornya lett az egyik legnagyobb az egész elf birodalomban. A fiatal varázslók mind azért epekedtek, hogy Sumbrar fővarázslójánál tanulhassanak.

A főszigeten azonban akadtak olyanok is, akik mindezt nem nézték jó szemmel, és időnként felemelték a szavukat az ellen, hogy egy varázstorony ennyire elkülönüljön a többitől, és, hogy ekkora haderő összpontosuljon egyetlen elf irányítása alatt. Az ellenzők vezére maga Darthoridan Craulnober volt.

Vhoori foga megcsikordult riválisa gondolatára. A legutóbbi tanácsülésen, alig két héttel korábban, Darthoridan hosszan beszélt az elf népcsoportok közti elszigetelődés egyre nagyobb veszélyéről. Még ahhoz is volt mersze, hogy kihangsúlyozza, a Sumbrar-toronyban csakis aranyelf varázslók kapnak helyet, és csakis aranyelf harcosok alkotják a helyőrséget.

Mindez persze igaz volt. Vhoori szemében ennek csupán kényelmi okai voltak, de Darthoridan szavai úgy állították be, mintha lázadásra készülne. A kétely csíráját sok fogékony holdelf elméjében sikerült elvetnie. Ezt nem hagyhatja. Jó oka volt eltitkolni, hogy min dolgozik a torony falai mögött, és semmi kedve sem volt beszámolni egy szürkeelfnek.

Mégsem ez volt Darthoridan legnagyobb vétke. A feltörekvő Craulnober egyre nagyobb tekintélyt szerzett a tanácsban, és már őt kezdték emlegetni, mint a következő főtanácsost. Vhoori Durothil természetesen saját magának akarta ezt a címet. Ennek megfelelően választotta ki a nászajándékát.

Eme utóbbi gondolat némiképp jobb kedvre derítette, és könnyed léptekkel sietett fel a torony legfelső szobájába. Abban a szobában őrizte a Gyűjtőt, sok egyéb varázstárgy társaságában, melyeket az évek alatt szerzett be, vagy készített saját maga. Még abban a sötét órában is világosság honolt a sok villódzó mágikus gömb fényétől.

Amikor belépett, érzékelte, hogy nincs egyedül. Lomblaki Mariona ücsörgött az egyik gömb fölött, és távolba révedő, vágyakozó tekintettel meredt az elé táruló képre.

Vhoori megtorpant. Nem számított rá, hogy a nő bemerészkedik az ő szentélyébe. Minden egyes varázsgömb egy-egy ablak volt, és némelyik olyan helyre nyílt, amely csakis őrá tartozott.

Ahogy az várható volt, a kapitány Selune csillagait fürkészte.

A varázsló megköszörülte a torkát.

– Ha látni akarod a csillagokat, Lomblaki kapitány, elég, ha kimész a toronykertbe. Ez az én magán termem. Semmi keresnivalód itt!

Mariona felnézett a gömbből, és elégedett mosoly jelent meg az arcán a varázsló döbbent arckifejezése láttán.

– Semmi keresnivalóm? – visszhangozta szárazon. – A nyári napforduló éjszakája van, talán veled akarok ünnepelni.

Eltelt pár pillanat, mire a varázsló megértette a szavak valódi értelmét. Nem tudta elképzelni, hogy intim kapcsolatba kerüljön a csípős nyelvű nővel. Az eltelt évek alatt hozzászokott, hogy a nő megpróbálja kihozni a sodrából. Ez egyszer sikerült is neki, de mostanában már jól kezelte ezeket a helyzeteket.

– Meglep, hogy észrevetted az évszakok váltakozását, és tudod, hogy ma van a nyári napforduló – felelte Vhoori lágy hangon. – Talán sokkal jobban ráhangolódtál erre a világra, mint ahogy be mered vallani magadnak.

– Nem éppen! – húzta el a száját Mariona. – Minél hamarabb rázom le e világ homokját a csizmámról, annál boldogabb leszek! – ezzel felállt, és a varázslóhoz lépett, csípőre tett kézzel. – És ha már itt tartunk, mikor utazhatok el?

– El?

– Ne játszd az értetlent! – sziszegte a nő. – Az első hajó hamarosan elkészül. Az eredeti kormányt megjavítottuk, és kipróbáltuk a víz alatt. El tudom hagyni ezt a helyet, és el is fogom.

Vhoori fáradtan felsóhajtott.

– Számtalanszor megbeszéltük már ezt. Valóban van egy hajó, amely alkalmas a csillagutazásra. De legénységed is van hozzá? Rajtad kívül ki akar még elrepülni innen? Shi'larra?

Mariona némán meredt a varázslóra. Nem maradt válasza. Már évek óta nem látta egykori navigátorát. Shi'larra kijelentette, hogy tökéletesen elégedett új otthonával, és már rég bevette magát a sűrű erdőkbe.

De nem csak a Zöld Fejedelem egykori navigátora talált új otthonra a szigeten. A legénység többi tagja is szépen eltünedezett, mégpedig Vhoori Durothil ajánlólevelével a zsebében.

A kapitány felszisszent dühében. A bolondok valószínűleg ott táncolnak a csillagok alatt, és eszükbe sem jut, hogy egykoron köztük utaztak!

Az Abyssba velük! Bizonyára akad más út is.

– És mi van a te varázslóiddal? – kérdezte nyersen.

Mióta alázuhantak, Vhoori sok mindent megtanult a csillagutazás rejtelmeiről, főként a saját maga kísérletezései alapján, és ezeket tovább is adta a fiatal varázslóknak a Varázskörben. Bármelyikük elrepíthette volna oda, ahová csak akarja. Igaz, látott már jobb kormányost náluk, azért akadnak rosszabbak is; és Sumbrar katonai elit harcosok voltak, akik tökéletesen ismerték a tengeri viszonyokat és a különböző harcmodorokat. Bizonyára szívesen utaznának a csillagok között. Az Elf Birodalmi Flottánál rengeteg új kaland, dicsőség, és persze kincs várná őket.

– A népem tudja, mi a kötelessége, és elégedettek a sorsukkal – felelte Vhoori. – És miért hagyná el akár egyetlen elf is Örökszigetet, hacsak nem Arvandor kedvéért?

A varázsló egyszerűen és tömören beszélt, mintha a világegyetem legegyszerűbb tételét mondaná el. Mert az is volt, és ezt Mariona is kénytelen volt elismerni. A kapitány ekkor végre megértette, hogy hiábavalóan kergette dédelgetett álmát ennyi éven keresztül.

Szitkozódva felsikoltott, és leverte a legközelebbi kristálygömböt tehetetlen dühében. A felbecsülhetetlen értékű mágikus gömb a szoba falának csapódott, és apró darabokra tört.

Harag gyúlt a fővarázsló szemében. Mariona felszegte a fejét, és állta a férfi tekintetét. Szinte ingerelte, hogy támadjon rá. A harag, a veszteség, a tehetetlen düh annyira eltompította az érzékeit, hogy szinte már vágyott a halálos csapásra.

Vhoori arca azonban megenyhült. Közelebb lépett a nőhöz, és gyengéden a vállára tette a kezét.

– Nem vesztetted el a csillagokat. Ha kinyitod a szíved, ismét megtapasztalod a csodájukat.

A nő elfordult tőle, és egy székbe roskadt. Még sosem érezte magát ennyire legyőzöttnek.

– Ennyi év ezen az istenverte sziklán, és miért? Sosem utazom el innen. Örökre Sumbrar szigetén ragadok, és itt fogok meghalni!

– A világ igen széles, Lomblaki kapitány. Megismertelek az évek alatt, tudom, milyen a természeted. A legénység többi tagja sokat mesélt kalandor családodról. Nem tudsz sokáig egy helyben maradni. De talán Aber-toril tengerei, a szétszabdalt földek és az ősi kultúrák nem érik meg a fáradságot? Ha akarod, biztosítok egy hajót legénységgel a számodra.

Az izgalom csiklandozó ujjai megérintették Mariona tompa elméjét. Ez ugyan nem a vad űr, de akkor is…

– Gondolom, nincsenek térképeid és csillagrajzaid – motyogta még mindig sértődötten.

Vhoori elnyomta mosolyát.

– Ami azt illeti, nézd meg magad. A könyvtáram nyitva áll előtted. Vannak csillagtérképeink, de te valószínűleg ki tudod egészíteni őket. Nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki jobban ismeri a csillagokat nálad. Elf hajók százai használják majd a feljegyzéseidet az elkövetkező századokban. – Hirtelen elhallgatott, mintha kételyei támadtak volna. – Már ha tudsz hajózni a tengeren. A puszta űrben gondolom sokkal könnyebb navigálni, mint a tengeren, ahol meg kell küzdeni a hullámokkal és a széllel.

A kapitány szeme lángra gyúlt.

– Már akkor hajóskapitány voltam, amikor te még karon ülő csecsemőként…

Elhallgatott, mert a varázsló gyöngyöző kacajban tört ki. Rádöbbent, hogy a férfi csak tréfálkozik vele. Szíve jobb kedvre derült, és még egy mosolyfélét is kipréselt magából, hisz a mágus az elevenére tapintott.

– Most, hogy mondod, nem lenne ellenemre ezeken a vizeken hajózni!

Ezzel a nő felkapott egy tengert mutató kristálygömböt, és a férfi kezébe nyomta. Vhoori megfogta, és belenézett. Szeme elkerekedett, és alaposabban megvizsgálta az elé táruló látványt.

– Hm. Úgy tűnik, Darthoridan ajándéka jó húzás volt – mormogta maga elé.

A kíváncsi Mariona a varázsló mögé lépett, és átnézett a válla fölött. A kristálygömb egy kristályhajót mutatott, egy elf hadihajót. A szivárvány minden színében tündöklő vitorlák élettelenül himbálództak, közben a legénység kétségbeesetten próbálta tartani az irányt a tomboló viharban. Seregnyi elf hadakozott egy hatalmas szörnnyel, amely megállíthatatlanul tolta a hajót a természetellenesen kavargó viharfelhők felé. A furcsa teremtmény leginkább egy gigászi teknősnek tűnt. Mariona ezen nem lepődött meg annyira, mint a láthatatlan fal jelenlétén, amely elválasztotta a nyugodt tengervizet a tomboló hullámoktól.

– A sárkányteknős el akarja pusztítani a hajót – mondta Vhoori, és mintha még tetszett is volna neki a dolog.

– Nem éppen! – szólalt meg a kapitány. – Nézd, mekkora. Ha akarná, néhány farkcsapással széthasíthatná a kristályburkot. És lefogadom, hogy ennek a sárkányvalaminek egyéb fegyverei is vannak.

– Lehelet – mondta Vhoori. – Ha akarná, forró gőzfelhőbe boríthatná a hajót, és akkor a legénység legnagyobb része odaveszne.

– És valószínűleg a hajó is – helyeselt Mariona. – Nyilvánvalóan nem ez a szándéka.

– Akkor mi? – kérdezte egyre ingerültebben a varázsló. Nem tetszett neki a nő szavainak rejtett jelentése.

A kapitány megkocogtatta a kristálygömböt.

– Látod, amott? – mutatott három kicsiny foltra a távolban. – Vitorlások. Azt hiszem, meg akarják szerezni a hajót. A sárkányteknős az ő szövetségesük. Helyesebben, mindannyian ugyanannak a varázslónak engedelmeskednek, aki ezt a vihart küldte.

– Ez nem varázsló műve – helyesbített Vhoori és a gömbben tomboló természetellenes vihart fürkészte. A három hajó, melyeket Mariona fedezett fel, közelebb értek. Hosszú, alacsony járművek voltak, egyetlen szögletes vitorlával. Vhoori látott már ilyet korábban. Északi, primitív kalózok voltak, akik nem rendelkeztek akkora varázserővel, hogy ilyen vihart keltsenek.

Csakis egyetlen magyarázat lehetett az eseményekre: Umberlee. Valamilyen ismeretlen okból, a szeszélyes istennő támogatta a kalózok tervét.

Felgyorsította a kalózhajókat. A vitorlák csak úgy dagadtak a széltől, és félő volt, hogy az árbocok egyszerűen kettétörnek. Úgy tűnt, hogy még a hajótest is meggörbült.

– A kalózok sértetlenül akarják megszerezni az elf hajót – válaszolt Mariona, Vhoori ki nem mondott kérdésére. – Sokkal könnyebb lesz így kijátszaniuk Öröksziget védelmét, hogy aztán kényükre-kedvükre lecsaphassanak az ártatlan hajókra vagy a part menti városokra.

– Ezt nem hagyhatjuk – mondta Vhoori, majd belenézett a nő szemébe, ahonnan ugyanaz az ádáz tekintet köszönt vissza rá.

– Hajót ígértél. Meg tudom lovagolni ezeket a hullámokat – mondta a nő, és a gömb irányába biccentett, ahol a vad hullámok dübörögtek.

– Nem kétlem – felelte Vhoori –, de nem érnénk oda időben, hogy segíthessünk rajtuk. Tengeren legalábbis nem. Gyere! – mondta, majd kiviharzott a szobából.

Az elf nő értetlenül ráncolta a homlokát. Aztán megértette Vhoori szavait, és vad tűz költözött a szemébe. A varázsló után sietett.

– Azt mondtad, hogy „mi”. Te is eljössz a csatába?

– Ma éjjel Öröksziget első csillagszárnyú hajója megteszi első útját! – mondta ünnepélyesen a varázsló. – Ki más kormányozhatná?

A kapitány bólintott.

– Rendben. Nagyobb hatalmad van, mint bármelyik kormányosnak, akikkel eddig utaztam. De ne feledd, én vagyok a kapitány, és ez az én ütközetem! Gondolod, hogy tudsz a parancsoknak engedelmeskedni?

– Nem ez az erősségem – vágta rá a mágus. – De igen, ez a csata a tiéd. A győzelem viszont az enyém.

Mariona komor pillantást vetett a varázslóra. Nem érdekelte, ki aratja le a siker babérjait. A tudat, hogy ismét egy repülő hajó fedélzetére léphet, tökéletesen kielégítette. De volt valami Vhoori hangjában, ami nem tetszett neki, és amitől gyanakvóvá vált. Többről volt szó, mint egy sárkányteknős, három kalózhajó és egy haragos istennő elleni harcról – már ha ez nem lenne elég!

Hogy elűzze a nyugtalanságát, Mariona felidézte kedvenc mondását.

– Ha olyan egyszerű lenne, nem érné meg megtenni – motyogta maga elé. Akár a szólás miatt, akár egészen más okból, de az elf hajóskapitány megérezte, hogy az esti ütközet felettébb hasznos lesz.

Ahogy Anarzee egyre gyorsabban úszott szerelme hajója felé, egy árny suhant el fölötte, majd egy újabb. Egy pillanatra lelassított, és felnézett.

Emberi hajók voltak. Látott már korábban ilyeneket, és tudta, mifélék kormányozzák.

– Kalózok – motyogta, apró légbuborékokat küldve a felszínre.

Nyilvánvalóvá vált a sárkányteknős szerepe. Mivel csakis elf hajók léphették át sértetlenül Öröksziget védőburkát, a kalózok szövetségre léptek a sárkányteknőssel, hogy kerítsen nekik egy elf hajót. El sem tudta képzelni, a kalózok mit ajánlottak fel a szörnynek. Az elfek élete nyilván nem hozta volna lázba a sárkányteknőst, tekintve, hogy bármikor vadászhatna rájuk a sziget közelében, ha akarna.

Anarzee a felszínre úszott, és kidugta a fejét a vízből, hogy szemügyre vegye az eseményeket.

A Tenger Gyermeke legénysége kétségbeesetten küzdött a hatalmas szörnnyel. Mágiát nem használhattak olyan kis távolságból. A gyengébb varázslatok meg sem sebezték volna a lényt, az erősebbek viszont magában a hajóban is kárt tettek volna. A nyílvesszők, de még a szigonyágyú lövedékei is egyszerűen lepattantak a sárkányteknős páncéljáról. A teremtmény egyetlen sebezhető pontja a víz felszíne alatt volt.

Mintha csak Darthoridan megérezte volna ezt, átvetette magát a hajókorláton, és ráugrott a teknősre. Egy hosszú fémcsövet tartott a kezében, melyből egy hegyes dárda állt ki, egy másik pedig a nyelére volt szíjazva.

Anarzee alig mert levegőt venni; Darthoridan kísérlete bátor volt ugyan, de elkeseredett. A sárkányteknős testét apró, éles tüskék és kitüremkedések szabdalták. A férfi ennyi erővel akár egy szögekkel kirakott asztalra is ráugorhatott volna.

Darthoridan azonban lábra állt, és elindult a lény feje felé a páncél középső élén. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tengeri elfből. Bár a harcos válla csúnyán vérzett, túlélte az ugrást. Anarzee ismét úszni kezdett feléjük, de most már egy pillanatra sem vette le szemét a szerelméről.

Ekkor a sárkányteknős ismét nekifeszült a hajónak. Darthoridan elvesztette az egyensúlyát, és fájdalmasan gurult le a teknőspáncél oldalán. Szerencsére megakadt az egyik nagyobb pikkelyben. Nem is próbált felállni, megkapaszkodott, és igyekezett átlendülni a páncél túloldalára, ahonnan a szörny lábai eredtek, a lágy részekből.

Anarzee megeresztett egy ádáz mosolyt. Darthoridan szigonya igen erős, így ha eltalálja a megfelelő rést a teknős lábának és testének találkozásánál, akár a szívét is átlőheti.

Darthoridan még sebesülten is gyorsan mozgott. Pillanatok alatt elérte a kiszemelt helyet. Lábát beakasztotta az egyik pikkelybe, majd a szigonnyal a kezében a víz alá merült. A tengeri elf éles fülei hallották a halk kattanást, amint a szigonypuska kilőtte halálos lövedékét.

Fülsiketítő robbanás rázta meg a tengert. A teknős felágaskodott fájdalmában, mint egy csataló, majd pörögni kezdett.

Vadul forgatta a nyakát, hogy megtalálja az ellenséget. Végül észrevette az oldalába kapaszkodó elf harcost. A lény sárga hüllőszeme összeszűkült gyűlöletében, majd odakapott roppant állkapcsával. Darthoridan azonban visszamászott a teknőspáncél közepére, ahol az állat feje nem érhette el.

A sárkányteknős ekkor taktikát váltott, és forogni kezdett a vízben. Ezüstös hasa többször egymás után megcsillant a holdfényben. A vad forgás hatalmas hullámokat keltett, melyek még közelebb taszították a hajót a viharhoz, és a kalózokhoz.

Anarzee felsikoltott, és még gyorsabban kezdett úszni, bár nem sok mindent tehetett. Ha Darthoridan beleesik a vízbe, a teremtmény azonnal végez vele.

A teknős végül megunta, és abbahagyta a forgást. A tengeri elf megkönnyebbülten látta, hogy szerelme makacsul kapaszkodik a páncél középső pikkelyébe. Ám biztos, hogy már nem bírja sokáig; erről a teknős oldalán végigcsorgó vércsík tanúskodott. Egyetlen harcos sem bír elviselni ekkora sebeket.

A víz váratlanul lecsillapodott Anarzee körül. A természetellenesen erős vihar elült, mintha sosem lett volna, és a felszínt sem törték meg vad hullámok. Anarzee tisztán hallotta a kalózok meglepett szitkozódását, hisz az ő vitorláikból is kiszökött a szél, és most kétségbeesetten próbálták kihasználni a maradék szellőt. Bár már nem volt rá szükségük, hiszen hamarosan rátehetik a kezüket az elf hajóra.

A tengeri elf teljesen letört és elkeseredett. Miközben a lenyugvó tengert nézte, ötletet merített belőle, mintha egyenesen Mélységi Sashales szólt volna hozzá.

Azonban a hullámok nélkül a kalózok nem láthatták, hol kezdődik Öröksziget védőpajzsa, hisz a tenger egyenletesen nyugodt volt!

A papnő belekezdett egy varázslatba, amely tükörfalat von majd Öröksziget vízére – egy tükörfalat, amely Umberlee vad hullámait imitálja.

Anarzee befejezte a varázslatot, majd alábukott, éppen időben. Az első kalózhajó nekiütközött a mágikus pajzsnak.

A robbanás nappali világosságot varázsolt az éjszakában, és fáklyává változtatta a vitorlást. A tengeri elf még mélyebbre úszott, hogy elkerülje a hirtelen támadt hőt, és kitérjen a kétségbeesetten kapálódzó túlélők elől.

A robbanás döreje, a tűz ropogása, a sárkányteknős dühödt ordítása és a sebesült emberek jajveszékelése diadalénekként visszhangzott fülében. Túl későn vette észre az újonnan érkezettek keltette hullámokat. Ösztönösen oldalra vetődött, éppen, amikor egy szürke siklott el mellette.

Anarzee egy pillanatra azt hitte, hogy a delfin tért vissza. A durva bőr azonban, amely felsértette a karját, csakis egyetlen teremtményhez tartozhatott. A cápákat idevonzotta a zűrzavar és a vér szaga, most eljöttek, hogy lakmározzanak.

Az elf előrántotta a tőrét, és még mélyebbre merült. Levágott egy darabka hínárt, és bekötözte a horzsolást. Nem vérzett nagyon, de elég volt vérének pár cseppje is a vízben, hogy utolérje a halál. A ragadozókat egyelőre lefoglalta a tumultus, és egy időre megelégedtek a kalózokkal. Azonban egyetlen cápa étvágyát sem lehet annyira kielégíteni, hogy elúszna kedvenc zsákmánya, egy vérző tengeri elf mellett.

A szájába vette a tőrét, és felúszott a vízfelszín alatt kavargó alakok felé. A sárkányteknős ismét a vitorlásra koncentrált, és a nyílt tenger – meg a maradék két kalózhajó felé kezdte tolni, melyek türelmesen vártak a zsákmányra. Vékony vércsík folyt bele a tengerbe a teknős lába mögül, és azonnal elkeveredett a vízben. Darthoridan lövése épphogy csak megsebezte a lényt. Most Anarzee-n volt a sor, hátha neki jobban sikerül.

A tengeri elf a hatalmas farok irányába indult. Megragadta a végét, majd húzni kezdte magát, míg már át tudta fogni a lábával. Szabad kezével kivette szájából a tőrt, és mélyen a a szörny húsába vágta. Teljes erejével megrántotta, hogy minél nagyobb sebet ejtsen rajta.

A sárkányteknős ismét felordított, visszhangot keltve a felszín alatt. Még a cápák is abbahagyták egy időre véres lakomájukat. Anarzee keményen kapaszkodott, miközben a teknős ide-oda csapkodott a farkával. Látva, hogy a taktikája nem hoz eredményt, az állat kiemelte farkát a vízből, és egy erőteljes, hirtelen mozdulattal lerepítette róla az elfet. Anarzee nem tudott tovább kapaszkodni, és arccal előre az éles tüskék közé zuhant.

Hullámokban csapott át rajta a fájdalom, amint nekiütődött a kemény pikkelyeknek. Nem törődött vele. Karjával felnyomta testét, csípőjét kiszabadította egy rövidebb tüske fogságából, majd térdre küzdötte magát. Igen erősen vérzett. Egy cápákkal teli vízben ez a biztos halált jelenti, efelől nem volt kétsége. De talán elég sokáig életben marad, hogy teljesíthesse küldetését.

A tengeri elf átvonszolta magát oda, ahol Darthoridan feküdt. A harcos sérülése súlyosabb volt, mint azt elsőre gondolta, és az ájulás kerülgette. Megütögette, szólítgatni kezdte és rázogatta, míg a férfi végre ráemelte a tekintetét.

– Anarzee – suttogta. – Ó, én drága, elveszett szerelmem. Annyi mindent kell elmesélnem…

– Ne most! – csitította a férfit. Sérült kezével a hajó felé bökött, amely kisodródott a védőpajzson túlra, egyenesen a várakozó kalózok kezébe. – Az emberek nem szerezhetik meg a hajót! Jól tudod, mire használnák!

Egy fájdalmas és rémült női sikoly hatolt át a csatazajon. Darthoridan szitkozódni kezdett, amint két férfi felrángatott egy elf nőt a kabinokból. A nő világos ruhája, a hajába font friss nyári virágok nem hagytak kétséget a tengeri elfben a személyét illetően.

Darthoridan feltápászkodott, de nem sietett új felesége segítségére. Felvette a szigonypuskát, és egy újabb lövedéket helyezett bele. Anarzee szavak nélkül is pontosan tudta, mi jár a harcos fejében. Az volt az elsődleges feladata, hogy elf kézben tartsa a hajót. Ameddig a sárkányteknős él, a hajó halálra van ítélve.

A tengeri elf a kavargó vízbe nézett, ahol még mindig ott lakmároztak a cápák. Egyetlen szárazföldi elf sem elég ügyes ahhoz, hogy elmenekülhessen előlük. Ha Darthoridan megpróbálja megfékezni a sárkányteknőst, áldozata kárba vész.

Anarzee ép kezével megfogta a szigonyt.

– Menj! – intett a kötéllétra felé, amelyet a kalózok akasztottak az elf hajó kristálytestére.

– Megsérültél – ellenkezett a férfi, és a nő véres karjára nézett.

– Haldoklom – felelte egyszerűen a nő. – Menj, hogy jó halált halhassak. Meg kell mentened a hajót és az elfeket.

Mielőtt még Darthoridan megakadályozhatta volna, Anarzee nagy levegőt vett, és a vízbe vetette magát. Bár a sárkányteknős kilökte az elf hajót a védőpajzson túlra – s ezzel teljesítette is a feladatát –, a közelében maradt, és körözni kezdett körülötte.

Darthoridan megvárta, amíg a hatalmas teremtmény visszatér ahhoz a ponthoz, ahol a kalózok létrája himbálódzott. Nagyot ugrott, és sikerült elkapnia a létra alsó fokait. A fájdalom, ahogy a hajótestnek ütődött, majdnem letaglózta, de felküzdötte magát a létrán, és átvetődött a hajókorláton.

Véres, heves csata dúlt körülötte. Az elfek az életükért küzdöttek, de nem voltak katonák. A vendégei és a rokonai utaztak a hajón, akik elkísérték őket első útjukon.

A hajó erősen megingott, ahogy egy hullám oldalba kapta. Darthoridan megkapaszkodott a korlátban, nehogy elveszítse az egyensúlyát. A tenger felé pördült, és szemtől szembe találta magát a sárkányteknőssel. A szörny szeme riadtan forgott, szája tátva volt, az állkapcsai közé ékelt szigonytól. Nem csukhatta össze a száját, mert akkor az agyába mélyesztette volna a gyilkos vashegyet.

Darthoridan megpillantotta a kicsiny, úszóhártyás ujjakat a szigony tövénél. Anarzee még nem lőtte ki a hegyet, de megteszi, még akkor is, ha ehhez be kell úsznia a teknős szájába. Darthoridan egy pillanatig reménykedett; a tengeri elf talán megelégszik annyival, hogy harcképtelenné tette a teknőst azzal, hogy kiékelte a száját, és messzire úszik a csata színhelyétől. Ebben a pillanatban azonban gőz csapott ki a sárkányteknős pofájából. A szörny magasra emelte a fejét, és Anarzee elgyengült keze lecsúszott a szigony nyeléről, majd elveszett a felkelő nap sugaraitól vörösre festett gőzben.

Darthoridan letörölte feltörő könnyeit, majd a fedélzeten dúló csata irányába fordult. Az egyik kalózhajó teljes legénysége átmászott a Tenger Gyermekére, és már a másik is közeledett. Hamarosan legyőzik az elfeket.

Ezüstcsík csapott le a felhők közül a közeledő hajóra. Darthoridan döbbenten nézte, amint egy szigonyágyú lövedéke ledönti az egyetlen árbocot. A faoszlop eldőlt, maga alá temetve a legénység egy részét.

A férfi a támadás irányába nézett. Nem hitt a szemének: a megmentőjük egy repülő elf hadihajó volt, amely ádáz fenevadként vetette magát az ellenségre.

Lomblaki Mariona nagyot kurjantott, amikor a lövedék célba talált. A Sumbraron töltött sanyarú évek egy szempillantás alatt tovaszálltak, amint újra érezte a repülés örömét és a harc mámorát.

– Szép lövés – jegyezte meg egy túlságosan is ismerős hang. A kapitány megpördült, és Vhoori Durothilt látta maga előtt, aki halálos nyugalommal szemlélte a csatát, és egy aranyszínű drágakővel koronázott varázsbotot ringatott a karjában.

– Ki van a kormánynál? – kérdezte a nő élesen.

– Chandrelle, megfelelő a feladatra – felelte a varázsló. – Senki sem tudta volna olyan gyorsan iderepíteni a hajót, mint én, de most már más helyen van szükség a képességeimre.

– Kézben tartom a harcot!

– Azt is kézben tartod? – kérdezte a varázsló, és a megvadult sárkányteknősre mutatott. – Amikor két ellenséggel állsz szemben, nem egyszerűbb az egyiket kijátszani a másik ellen?

– De…

– Elég! – rivallt rá Vhoori. – Azt teszem, amit kell. Folytasd a csatát, ahogy akarod, de ne hátráltass!

Mariona hátrált egy lépést. Meglepte az aranyelf varázsló hangjának puszta ereje. Most az egyszer nem volt kedve vitatkozni vele.

A mágus a sárkányteknősre irányította a varázsbotot, és kántálni kezdett. Miközben beszélt, a kő fénye egyre erősödött. Mariona legnagyobb megrökönyödésére, Vhoori egy nagy erejű bűbájvarázslatot készült elmondani. Ennek az erejét használta fel arra, hogy elültesse a barátság és szövetség szavait – mégpedig a sárkányteknősben!

A szárnyas hajó most már elég közel ért ahhoz, hogy Mariona láthassa a teknős pofájába ékelődött szigonyt. A szörny nem jelentett veszélyt az elfekre, de nem tűnt túl hasznos szövetségesnek sem.

Mi járhat Vhoori fejében? – töprengett.

Nem maradt ideje hosszasan gondolkodni a kérdésen. Bár a meglőtt hajó súlyosan megsérült, és süllyedni kezdett, néhány kalóznak sikerült átverekednie magát róla. Az utolsó megmaradt vitorlás gyorsan a segítségükre sietett, és mindnyájukat felvette. Az elfeket hamarosan legyőzik.

Mariona a szócsőhöz lépett.

– Kormányos, tégy minket a vízre, olyan közel az elf hajóhoz, amennyire csak mered!

Ezután megfordult, és utasításokat osztogatott a legénységnek. Mintaszerűen tették a dolgukat: felhúzták az alsó szárnyakat, kieresztették a landolótüskéket és köteleket, majd élesítették a fegyvereket. Marionát egy pillanatra mérhetetlen bánat öntötte el; micsoda kalandokban lehetne része a vad űrben egy ilyen legénységgel! A gondolat nem sokáig időzött az elméjében, azonnal kisöpörte onnan az előtte álló csata izgalma.

A víz máris ott hömpölygött alattuk. Keményen megvetette a lábát, de megdöbbentően simán értek tengert. A hajókorláthoz rohant. Felkapott egy csáklyát, és a másik elf hajó felé lendítette. A kötél végére erősített kampók erősen belekapaszkodtak az ostromlott hajó korlátjába. Újabb csáklyák keltek útra, majd a legénység minden tagja nekifeszült a köteleknek, hogy közelebb húzzák egymáshoz a két elf vitorlást.

Mariona nem várta meg, amíg a két kristálytest összeér. Amint tudott, átugrott a másik hajó fedélzetére, és belevetette magát a küzdelembe.

Vörös és aranyszínű sugarak festették meg a vizet, amint a nap felbukkant a horizonton. Az éjszaka véget ért, és Darthoridan is teljesen elkészült az erejével. Nem tudott tovább harcolni. Nem csupán a sebek és a fáradság szipolyozta ki, hanem mérhetetlen gyásza és bűntudata is. Anarzee végig hű maradt hozzá, miközben ő csak a családja felvirágoztatására és saját hatalmának növelésére tudott gondolni. Mindezekért új feleséget választott magának: egy magas rangú, elismert családból. A lány hárfatudása és kivételes költői tehetsége mind a saját kastélya, mind az udvar gyöngyszemévé tették. Tökéletes a Craulnober-vérvonal továbbvitelére; ifjú volt, fiatalabb még a fiánál is, így sok utódot szül majd családja gyarapítása érdekében. A hasa már most gömbölyödni kezdett a szakadt selyemruha alatt.

Darthoridan asszonyát kereste a szemével. A felesége az árbocnak támaszkodott. Szeme riadtan meredt a csata forgatagára, kezét a szája elé emelte, mintha vissza akarná tartani feltörő sikolyát. Nem az a harcos fajta – merengett a férfi.

Valahonnan a távolból kard csörrenését hallotta, amint az a fedélzetre esik, majd egy tompa puffanást. Ködös elméjével lassan felfogta, hogy az ő kardja esett ki a kezéből, és ő rogyott térdre.

Hallotta felesége hangját, amint a nevét kiáltja. Miközben egy görbe penge a nyaka felé lendült, megpróbálta felemelni a fejét, de többre nem maradt ereje.

Az egymásnak csattanó pengék hangja messzire elhallatszott. Egy nyúlánk elf nő érkezett még éppen idejében, hogy felfogja a halálos csapást. Magasra rántotta az összeakaszkodott fegyvereket, és mielőtt még a kalóz eszmélhetett volna, az arcába fejelt, majd felrántotta a térdét. Hátratáncolt pár lépést, és hagyta, hogy az összegörnyedt férfi kiküszködjön magából valami szitokfélét.

A következő pillanatban azonban magasra emelte a kardját, és lesújtott a kalóz tarkójára. A mozdulat közben oldalra fordult, és megrúgta az onnan rohamozó ellenséget. A férfi körözni kezdett a karjaival, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát. Túl későn vetette meg a lábát, és rántotta védekezőn maga elé a fegyverét. Az elf nőnek volt ideje egy tökéletes kört leírnia. Darthoridan nem látta a vágást, de az elvágódó férfi elmetszett torkát igen.

A nő körülnézett, hogy újabb ellenfelet kerítsen magának. Senki sem maradt. A megmentőik, akik kivétel nélkül Sumbrar egyenruháját viselték, az utolsó kalózokat is a vízbe vetették.

A csata véget ért, és Darthoridan végre átadhatta magát a megnyugtató sötétségnek. Kezdett elszenderülni, amikor parányi, hűvös kezek érintették meg az arcát.

– Anarzee – suttogta.

A kellemesen simogató kezek megálltak.

– Anarzee meghalt, uram – mondta új felesége. – Megölte a sárkányteknős. Szörnyű látvány volt!

Darthoridan mindent elraktározott az emlékezetében, a gyásszal még várhat. A sötétség is várhat. Most sokkal fontosabb dolgoknak kell utánajárnia.

– Segíts fel! – nyögte. – Össze kell terelni a harcosokat, és le kell győzni a szörnyet!

– Nyugodj meg, Craulnober nagyúr! – mondta egy ismerős hang. – A szörny, ahogyan te nevezed, él, és jól van, de most már a népünk szövetségese – felemelte a kettétört szigonyt – melynek elhelyezéséért Anarzee oly nagy árat fizetett –, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

Darthoridan hitetlenkedve nézett Sumbrar főmágusának nyugodt, aranyszínű arcára.

– A szörny megölte Holdvirág Anarzee-t, a néped egy tagját!

– Hatalmas veszteség, és én is a gyászolók közt leszek. De szükségünk van az olyan szövetségesekre, mint ez a sárkányteknős, és nem hagyhatjuk, hogy a gyász felülkerekedjen a józan észen. És most, ha megbocsátasz, még meg kell erősítenem a szövetségünket.

A varázsló a hajókorláthoz lépett.

– Egy kérdésem még maradt, nagy Zhorntar – szólt a sárkányteknőshöz. – Mit ígért a tenger istennője a szolgálataidért cserébe? Elképzelhető, hogy az elf nép még túl is tudja szárnyalni azt.

– Umberlee egy gazdag birodalmat ígért, ahol kedvemre uralkodhatok – felelte a szörny mély, dübörgő hangon. Forró gőz szállt fel a pofájából minden egyes szava után. – Az összes arra járó hajó fizetséget adna, és szabadon vadászhatnék közöttük!

– Ezt mind megkapod, sőt még többet! – ígérte a mágus. – Szabadon járőrözhetsz Öröksziget vizeiben, és minden hajót megtámadhatsz, amelyik nem visel a testén elf rúnákat. Minden kincs a tiéd lehet. A tiéd lesz ez a birodalom, és az örökösödre hagyhatod. Hírnevet kaphatsz, ha akarod, vagy titokban élhetsz, ha úgy kívánod. Megegyeztünk?

– Te megőrültél! – fortyant fel Darthoridan. – Behívod a tyúkólba a rókát? A szörny az ösztöneinek engedelmeskedik, és az elf hajókat is megtámadja majd!

– Zhorntar egyetlen elf hajót sem fog bánáti – mondta magabiztosan a mágus.

– Honnan tudod ilyen biztosan?

Vhoori válaszképpen kirántotta Darthoridan díszes tőrét, elmormolt néhány mágikus szótagot, majd a vízbe hajította.

Darthoridan áthajolt a hajókorláton. Ott lebegett alatta a sárkányteknős. A tőr mélyen belefúródott vastag páncéljába, és csak a mágiától izzó drágakövek látszottak.

– Most már képes leszek szemmel tartani a sárkányteknőst – mondta Vhoori. – És ha az én figyelmem lankadna, a tőr átfúrja magát egészen Zhorntar szívéig, ha egyszer is elf hajó ellen támadna.

– Csodás munka – jegyezte meg a teknős, miután alaposan megszemlélte a tőrt. – És mi lesz az örököseimmel?

– Kihúzhatják a páncélodból, miután meghaltál. Engedelmeskedik majd a választott örökösödnek.

– Rendben, megegyeztünk – mondta a teremtmény, majd alámerült.

Darthoridan szeme lángot vetett, midőn a mágus felé fordult.

– Nászajándéknak adtad azt a tőrt, hogy megfigyelhess!

– És most hálás lehetnél érte – vágott vissza az aranyelf. – Ha nem tettem volna, már halott lennél. És a hajó az ellenség kezére került volna.

Mindez igaz volt, de a harcos továbbra is gyanakvón nézte a varázslót.

– Nem hiszem, hogy azért adtál nekem egy ilyen értékes ajándékot, mert azt akartad, hogy biztonságban legyek.

– A megmentésedre siettem, vagy nem? – fortyant fel a mágus türelmetlenül.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül Darthoridan.

– Először is, a hallgatásodat. Senkinek sem kell tudnia a Csillagszárnyú Flottáról, vagy Öröksziget új védelmezőjéről – kezdte Vhoori, és a nyugtalan tengerre mutatott. – Másodszor, a támogatásodat. Én akarok lenni a következő főtanácsos!

Darthoridan röviden, száraz hangon felnevetett.

– Repülő hajókat irányítasz, elég hatalmad van, hogy magadhoz láncold a tengerek egyik leghatalmasabb teremtményét…

– Kettőt – vágott a szavába a mágus. – Egy krák egy ideje már járőrözik Sumbrartól északra.

A holdelf az égnek emelte a karját.

– Miért kell a támogatásom? Egyszerűen elveheted, amire vágysz!

Vhoori Durothil megrázta a fejét.

– Még mindig nem érted. Nem hódítani akarok, hanem szolgálni. Minden hatalmamat Öröksziget szolgálatába állítom.

– A világítótornyod alapján, gondolom – mondta Darthoridan gúnyosan.

– A jogaim alapján – a varázsló nyugodt hangja felemelkedett. – A Durothil-család a legősibb és a legtiszteletreméltóbb a szigeten. Az én őseim uralkodtak Aryvandaarban, és előtte a Tündérbirodalomban is. A tanács ideje lassan lejár. Örökszigetnek egyetlen uralkodóra van szüksége, megfelelő uralkodóra egy tekintélyes családból.

– Király akarsz lenni – nyögte ki Darthoridan letaglózva.

Vhoori nem ellenkezett.

– Jól irányítottam Sumbrar szigetét. Öröksziget a fizetségem. Más is van – mondta gyorsan, mielőtt még a holdelf harcos közbevághatott volna. – A mágiám segítségével olvasni tudok a csillagok közt, a tenger mélyén és a világ összes varázskörében. Időnként előre meglátom, mi fog következni. Egyvalamit bizton állíthatok: Örökszigetnek királya lesz.

– És azt is előre láttad, hogy ez a király te leszel?

A mágus megvonta a vállát.

– Talán messzire megyek, hogy Öröksziget trónját keresem. Sokkal inkább a saját végzetem elé futok. Azért mondom el ezt neked, mert nagy szavad van a tanácsban. A hangod messzire elhallatszik. Esküdj hűséget nekem most, és megtarthatod északi birtokodat a korona nevében. Nagyobb hatalmad és neved lesz, mint amit egy ezüstelf család csak kívánhat magának.

Mielőtt még válaszolhatott volna, gyengéd szorítást érzett a vállán. Lenézett felesége arcára.

– Ha a Durothilnak tett esküd dicsőséget és rangot hoz a családunknak, tedd meg, uram – mondta a nő elszánt arccal.

A holdelf túl elgyötört volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Nem tudta legyűrni Vhoori látomását, sem a felesége vágyát, hogy hatalmat szerezzen az udvarban. Hát nem ugyanazt akarta ő maga is? Hát nem erre vágyott a legjobban egész életében?

– Megegyeztünk – mondta kurtán. – De félj a haragomtól, ha nem uralkodsz jól.

Vhoori önelégülten elmosolyodott.

– Erre kevés az esély. Öröksziget azzá válik, amire teremtették. A hajnal, amely ránk köszönt, egy új, és kérlek, bocsáss meg a kifejezésért, aranykor kezdete.