2

A Csillagszárnyú szövetséges

A közelgő hajnal ezüstös fénybe vonta Leuthilspar kikötőjét. Rolim Durothil és Holdvirág Ava elhagyták otthonukat, melyen oly sok éven át osztoztak. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy üdvözöljék őket: ezüst-és aranyelfek vegyesen, ismerősök és idegenek, akik Öröksziget főtanácsosától és annak hitvesétől, a mágia nagyasszonyától akartak elbúcsúzni.

Rolim nem tudta megállni, hogy ne merengjen el egy kicsit azon, amit hátrahagy. Kivételesen nagy családjuk volt. Tizenhét gyermeket neveltek fel, akik cserébe rengeteg utóddal ajándékozták meg őket, amivel generációkra biztosították mind a Durothil, mind a Holdvirág-család gyarapodását. Egyesek szövetségre léptek más, régi nemesi házakkal, és újakkal is, akik a szárazföldről érkeztek hajókon, vagy a különleges mágikus kapukon keresztül, amelyek összekötötték a szigetet a különböző eldugott elf birodalmakkal. Rolim és Ava szerencsések voltak, hogy ekkora családjuk lett, és ők is ilyen jól egymásra találtak. Boldogok voltak, bár szörnyű veszteségek is érték őket. A lányuk, Anarzee gyakorlatilag a tengerbe veszett, bár tengeri elfként még mindig hűen szolgálta Örökszigetet; az unokáik közül is többen meghaltak a véres tengeri harcokban, melyek száma jelentősen megcsappant az utóbbi években, de még mindig hozzátartoztak a szigeti élethez. Rolim jobban viselte a veszteségeket. Ezen a téren mindig is erősebb volt.

Rolim gyengéden nézett több mint hétszáz éves hitvesére. Szürke szemében nyugalom honolt, különösen puha, szürke hajába végül ezüstcsíkok költöztek.

Ezen kívül azonban semmi más nem utalt a korára. Ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint házasságuk napján, és bölcs szeme, ha lehet, még gyönyörűbbé tette.

Karöltve mászták meg az enyhe emelkedőt, mely a város fölötti hegyre vezetett. Ott elidőztek egy kicsit, hogy még egyszer, utoljára letekintsenek a városra, amely az otthonuk volt.

Az utolsó napjukat töltötték Örökszigeten; Ava szíve örömmel és bánattal telt meg egyszerre. Szerette a várost és a népét, de felkészült a távozásra. Már mindenkitől búcsút vett a háromnapos ünnepség alkalmával. Senki sem kísérte el őket a hegyre. Ez csakis kettejük órája volt. Rolimra mosolygott, és meglepődött a férfi összeráncolt homloka láttán. Zaklatottnak tűnt, ami elég meglepő volt a megnyugtató békesség közeledtével, amely hívogatón várt rájuk.

Ava megragadta a karját, és belekarolt.

– Nagy tisztességben szolgáltad Örökszigetet, uram – mondta neki. – Tammson Amarillis jó főtanácsos lesz. Jól kitanítottad.

Az aranyelf felsóhajtott.

– Nem aggódom Tammson miatt. A saját porontyunk, és a forróvérű barátai aggasztanak.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Rolim megosztotta a feleségével a félelmeit. A leszármazottaik között egyre többen voltak, akik kezdtek elvakulni büszkeségükben, és Ar-Tel'Quessir-nek, azaz nemeselfeknek kezdték hívni magukat. Ez szörnyen aggasztotta Rolimot. Ez a fajta felsőbbrendűségi érzés kezdett elhatalmasodni a fiatalokon, és kísértetiesen hasonlítottak már az Aryvandaart irányító elitre. A két vagy tán három legfiatalabb generáció nem nézte jó szemmel, hogy egy holdelf főtanácsos irányítása miatt kellett visszahívni az Öregek Tanácsát. Tammson Amarillisnek nem lesz könnyű dolga, bármily tehetséges legyen is.

– Többé már nem a tied a felelősség – emlékeztette Rolimot Ava. – Átadtad a helyed Tammsonnak.

– Tudom. De nem könnyű elhagyni Örökszigetet, még akkor sem, ha Arvandorba indulunk – mondta gyászos hangon.

– Akárhogy is, eljött az idő.

Eljött az idő, és Rolim jól tudta ezt. Ritka erős lelki kötelék épült ki közte és Ava közt, és mindketten érezték Arvandor hívását már évek óta. Annyira eltökélten akarták a kötelességüket teljesíteni, akkora felelősséget éreztek a népük iránt, hogy túl sokáig halogatták az utat. Arvandor édes, de kérlelhetetlen hívása ott zengett minden reggel a fülükben, és elkísérte őket egész nap, míg csak el nem szenderültek. Túl erőssé vált már a hazahívó szó, hogy még tovább ellen tudjanak állni neki.

Lecsukták a szemüket, és mély meditációba merültek. Rolim érzékei élesebbé váltak. A hallása, a látása, a tapintása meghaladta a halandók képességeit. Ahogy minden korlát leomlott körülötte, döbbenten tapasztalta, hogy a kötelék, mely a hitveséhez fűzte, terebélyesedni kezdett, és behálózta az egész szigetet. Sőt, még tovább kúszott, és távoli helyek közösségeit is megérintette.

Rolim még nem tapasztalt ily döbbenetes egyesülést, sőt, el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet, ha testét áhítat és alázat járja át. Ebben az érzékeny állapotában tisztán látta Ava minden gondolatát és érzelmét. A nő jobban hozzá volt szokva az efféle érzésekhez, hisz ő fővarázslóként élte le az életét, és számtalan varázskörrel egyesült az évek során. De még ő is kitörő örömmel és alázattal foglalta el a helyét a felsőbb elf közösségben.

Rolim végre megértette, mi is Arvandor hívása: hívó szó, mely a mágia szívébe, az élet szövetébe szólítja. Ahogy az évszázadok egyre nagyobb súllyal nyomták a vállukat, az elfek egyre kevésbé tudtak ellenállni Arvandor hívásának, ahogy a gyermek sem tudja lerázni magáról a késztetést, hogy járni és beszélni próbáljon. Így vagy úgy, a mélyebb közösség hívására előbb vagy utóbb válaszolni kellett. Most, hogy megismerte Arvandor hívásának természetét, Rolim megértette, hogy a fővarázslók legtöbbje miért olyan öreg. Ők ellenállnak a hívő szónak, hogy a népüket szolgálhassák, hisz ők a varázskörökben megtalálják a kívánt egyesülést. Az utóbbi időkben egyre kevesebb ifjú választotta a Nagy Mágia tanait, ellentétben a dédunokájával, Vhoorival.

Vhoori. Rolim gondolatai egy pillanatra visszatértek a halandó világba, és szívét ismét elszorította a briliáns és törekvő ifjú mágus iránti aggodalma.

Nyugodj meg! A fiad fiának a fia nagy csodákkal árasztja majd el az elf népet, és oly erő birtokába kerül, melyet csak igen kevés halandó bír elképzelni.

Rolim meg sem lepődött az elméjében megcsendülő hang hallatán, mely mint a tenger morajlása, nyugtatta meg a lelkét. Elvégre kívül került a halandó világ határain, és egyesülni készült az öregekkel, azokkal, akik őelőtte hagyták el a világukat. Rolim egyre többjüket érzékelte most már, de nem hallott hangzavart. Mintha egy hatalmas szobába lépett volna, ahol némán, mosolyogva üdvözlik a régi barátok. Volt valami végtelen békesség ebben a hazajövetelben, mely megtöltötte lelke megnevezhetetlen zugait, és kielégítette minden ismert vágyát.

Tompán érzékelte, hogy Ava megfogja a kezét. Alig érezte a hőt és a nyomást, ahogy a testük kezdett áttetszővé válni. Mégis tudta, hogy Ava keze biztonságban van az övében, hisz mindketten tökéletesen eggyé váltak a népükkel.

A reggeli nap áttört a lombtakarón, és fényes sugarakat küldött a földre. Az arany és ezüst utolsó árnyai összefonódtak, és egy röpke, vad pörgésben haltak el, mintha tánccal köszöntenek a fényt.

A Durothil-ház volt az egyik legpompásabb és a legkülönösebb egész Leuthilsparban. A távolból egy felröppenni készülő hattyúrajra emlékeztetett. Aki rápillantott a tornyokra, tudhatta, hogy sok nagy hatalmú varázsló él a családban, mert még a legegyszerűbb épületek felemeléséhez is nagy erőre volt szükség.

A kastély legújabb tornya emelkedett a legmagasabbra, és kétségtelenül ez volt a legkülönösebb. Két kristálytorony fonódott egybe, mintha egy táncoló elf párt mintázna, de mégsem egészen. Több kecsesen ívelő támfal eredt a toronyból: egyesek a szent szigethez kötötték a tornyot, mások a csillagok fényéért nyúltak. A torony belseje is hasonlóan lenyűgöző volt. Sok kisebb szobára tagolódott, melyeknek mind meg volt a maga sajátos feladata.

Brindarry Nierde, egy aranyelf harcos sétált fel-alá az egyik szobában, és próbált némi értelmet verni barátja fejébe, aki ott ült előtte – a levegőben lebegve, törökülésben, a kezeit a térdén nyugtatva. Brindarry nem tudott haragudni a barátjára, mert Vhoori Durothil testesítette meg mindazt, ami kedves volt a számára.

A varázsló maga volt a megtestesült aranyelf ideál halványsárga bőrével, éjfekete hajával és hatalmas, mandulavágású szemével, mely a nyári rét színeit idézte. Kezén hosszú, kecses ujjak ültek, háromszögletű arcának vonásai élesek és tökéletesek voltak. Az ősi, mágikus szobrokra emlékeztettek, melyeket atyáik szállítottak ide Aryvandaarból. Vhoori Durothil magas volt, akárcsak neves nagyapja, Rolim, és ugyanolyan könnyed is, mint a híres harcos. Ő azonban más képességeket örökölt. Már nagyon fiatalon belekezdett a mágia tanaiba, és korán felszínre került kivételes tehetsége. Már most egy kis varázskör középpontja volt, és megkülönböztetett bánásmódban volt része, melyet a fiatal kora és eddigi tettei nem indokoltak volna. A legtöbben úgy vélték, hogy idővel Vhoori Durothil lesz a leghatalmasabb fővarázsló Öröksziget történetében, és ennek megfelelően kezelték. Brindarry szerint azonban az ifjú mágus hajlamos volt rátelepedni még nem is túl nagy babérjaira.

– Ez felháborító! – fakadt ki Brindarry, amikor már nem bírta tovább türtőztetni magát. – Corellon szent vérére! A szürkeelfek irányítják Örökszigetet, te pedig olyan nyugodtan ücsörögsz, mintha a nyári napot eltakaró felhőfoszlányok jelentenék az egyetlen gondot a számodra.

A varázsló felvonta a szemöldökét, mire Brindarry elpirult, megfeledkezett róla, hogy az ifjú varázsló dédnagyanyja, Holdvirág Ava, a fővarázsló is ebből a gyűlölt fajtából származott.

A „szürkeelf” enyhén gúnyos kifejezés volt a hold-vagy más néven ezüstelfekre. A kifejezést az elf „dross” szó kis torzításával alkották, amely annyit tett: közönséges vagy alacsony rendű, illetve a nemesfémek megmunkálásából származó fémforgácsot jelentette, ami egyértelmű utalás a nemesebb aranyelfek irányába. Egy másik elf szájából a „szürkeelf” kifejezés halálos sértésnek számított.

Vhoori azonban szemmel láthatóan nem foglalkozott ezzel. Kecsesen kinyújtotta a lábát, majd a padlóra lépett.

– Mégis, mit vársz tőlem, türelmetlen barátom? Tán tűzlabdával támadjak, vagy egyszerűen sújtsak le rá egy fantomkarddal?

– Az is több lenne a semminél – motyogta Brindarry. – A hatalmadban áll, hogy tégy valamit!

– Nem. Még nem.

Vhoori síri szavai még sosem tükrözték ily nyíltan a szándékaikat. Brindarry szeme mohón megcsillant barátja arckifejezését látva.

– Itt az ideje, hogy visszakérd a fizetséget! – kiáltott fel izgatottan a harcos. – Túl sokáig játszottad a hírvivő fiú szerepét!

Fanyar mosoly hagyta el Vhoori ajkait.

– Hírvivő fiú. Még sosem hallottam ezt ebben a formában – felelte meleg hangon. – Azt hiszem, ideje rávilágítanom, hogy a tornyok közötti üzenetek küldése és fogadása igen fontos feladata a varázskörnek. Tény, hogy ez teszi ki a munkám legnagyobb részét, de az öregek úgy gondolják, hogy tanuljak meg mindent tökéletesen, mielőtt továbblépnék.

Brindarry elkeseredetten tárta szét a karját.

– Mégis, hogyan akarsz uralkodni Öröksziget felett, ha egész életedben Aryvandaar varázslóival csevegsz?

– A tudás hatalom.

– Hatalom, melyet a varázskör minden egyes tagjával megosztasz – vágott vissza a harcos.

– Még akkor is – felelte hamiskás mosollyal az ajkain. – De eljön az idő, amikor mindez megváltozik. Gyere, mutatok valamit – mondta Vhoori, majd intett a barátjának, hogy kövesse.

A fiatal varázsló egy meredek csigalépcsőhöz lépett, és a torony tetejébe sietett. Egy kis, kupolás szobába jutottak, melynek egy alabástromemelvény állt a közepén, rajta egy jogarszerű tárggyal. Karhosszúságú volt, és valami selymes fémből készült, mely nem volt sem arany, sem ezüst, és még az elfeknek sem volt rá szavuk. Bonyolult vésetek díszítették a felszín alatt, amely teljesen simának tűnt. Páratlan művészi és mágikus alkotás volt, melyet egy aranyszínű drágakő koronázott meg.

– A Gyűjtő – mondta Vhoori ünnepélyesen, majd szerelmesen végigfuttatta az ujjait a jogar felületén. – Ezzel minden egyes varázslatom energiájának egy részét összegyűjthetem. Idővel akkora erő halmozódik fel benne, hogy egyedül használhatom a Nagy Mágiát, varázskör nélkül.

Brindarry győztesen felkiáltott.

– Így többé nem kell beszámolnod a vén aggastyánoknak, akik korlátozzák a mágia használatát! Hatalmas lesz az erőd. Gyerekjáték lesz megdönteni az Amarillis uralkodót – örvendezett Brindarry.

– Nem egészen – hűtötte le Vhoori. – A hagyomány nagy hatalom, barátom. Tammson Amarillis nem csupán a saját erényeire támaszkodhat, amelyek önmagukban is elegendők, hanem őseiére is. Ha minden aranyelf az én zászlóm alá gyűlne, akkor sem biztos, hogy sikeresen megdönthetnénk őt – legalábbis hagyományos harci eszközökkel nem. Nem csupán új hatalmat, hanem új módszereket is kell találnunk. És talán más szövetségeseket is – merengett az ifjú varázsló.

– És hogyan találsz új szövetségeseket? – horkant fel Nierde.

– Kihasználom azt, amihez a legjobban értek – felelte szárazon Vhoori. – A legkiválóbb „hírvivő fiú” leszek, Öröksziget történelmében.

Az elf hajó haldoklott. Lomblaki Mariona jól tudta ezt, ennek ellenére kiadta a parancsot az ellentámadásra.

Saját testi fájdalmaként élte meg a vitorlás pusztulását. Hosszú éveken keresztül utazott a csillagok között, de ehhez fogható hajónak még sosem volt a kapitánya. Leginkább egy gigászi pillangóhoz hasonlított. Két sorban elterülő vitorlái, mint hatalmas szárnyak tükrözték vissza zöldellő világa minden árnyalatát. A mintegy százlábnyi masszív hajótest szinte elveszett a roppant szárnyak ölelésében. Mariona a nagybátyjától örökölte a kecses hadihajót, aki saját maga keltette azt életre. Mariona hű maradt családja hagyományaihoz, járta a vad űrt, kereskedett, és utazgatott, pusztán az élvezet öröméért. Jól ismerte a hajót, akárcsak lovas a pegazusát, és érezte annak halálhörgését és fájdalmát, mintha valóban egy csataló lenne.

Rezzenéstelen arccal nézte, amint a legénység tüzelőállásba húzta a szigonyágyút, majd teletömték kartáccsal. A hajó jól fel volt szerelve fegyverekkel: a fedélzetre két hatalmas szigonyágyút erősítettek, melyek jókora fémlövedéket lőttek ki egy elf hosszúíj pontosságával, mellettük egy hajítógép kapott helyet, ez pusztító erejű sörétekkel szórta meg az ellenséget. Most azonban még ezek sem védhetik meg őket, és Mariona ezzel tisztában volt. A hajó elpusztul, ebben biztos volt, és vele a legénység is. De legalább magukkal visznek néhány q'nidart a halálba.

Mariona szitkozódott, miközben nézte a q'nidarok újabb támadását. Egy egész raj csapott le rájuk, egyetlen tömött sorban. Ocsmány, denevérszerű lények voltak, jó húszlábnyi szárnyakkal, és ugyanilyen hosszú fogazott farokkal. Feketék voltak, akárcsak a vad űr, amelyben vadásztak, de a kristályszerű szárnyak az összes látható és bizonyos lények számára láthatatlan tartomány minden árnyalatát visszaverték. Hővel táplálkoztak és a csillagok közt bolyongtak. Bonyolult mintázatú hő-és energiafoltok kilélegzésével beszéltek egymással. A katasztrófa mindig akkor következett be, amikor csillaghajókkal akartak „beszélgetni”. A hajókból áradó hő, fény és mozgás gyakran vonzotta a q'nidar-rajokat.

A lényeket azonban most nem pusztán a kíváncsiság hajtotta. Vadásztak, mert éhesek voltak. Ezt Mariona a tömött alakzatukból állapította meg. Szinte összeértek, olyan közel repültek egymáshoz, hogy mindnyájan enni tudjanak az előttük haladó hőfoltjaiból.

Az első támadás váratlanul érte a vitorlást: a távolból eresztették rá forró leheletüket, amely meggyújtotta a hajót körülvevő védőburkot, és forró levegőt hagytak maguk után. A szolgálaton kívüli kormányos, egy igen erős varázsló, eloltotta a lángokat. Sikerrel járt ugyan, de a levegőkészlet nagy része vészesen felhevült és elvékonyodott.

Még mindig hőség uralkodott a fedélzeten. Mariona ezüstfürtjei nedvesen tapadtak a fejéhez, felhólyagosodott keze sajgott, s fájdalmát csak fokozta hajójának haláltusája. A test megrepedt a hirtelen hőtől, a szárnyak elégtek. Még élt a bárka, de már alig maradt benne erő. Nem bírna ki még egy támadást. A q'nidarok raja pedig gyorsan közeledett. Készen álltak, hogy lángba borítsák a hajót, és felfalják az erejét.

Mariona megvárta, amíg a vezér lőtávolon belülre ér, majd kiadta a tűzparancsot. Az első szigonyágyú eldörrent. A lövedék pontosan a mellkasán találta el a teremtményt, és hátravetette a társai közé. A hátul repülőknek sikerül kitérniük társuk elől, a többiek azonban összegabalyodtak, és rövid ideig kaotikusan vergődtek a szárnyak kusza hálójában.

Az elfek ekkor elsütötték a hajítógépet. Tüskés fémlabdák, láncdarabok, szögek és egyéb fémhulladék záporozott a szörnyekre. A súlyosan sebesült és haldokló teremtmények hörgése és sikolya átjárta a hajó minden zugát, és megülte a levegőt, mint az Abyss halotti éneke. Akik csak könnyebben sérültek, azonnal a legközelebbi csillag felé vették az irányt. Néhányan azonban, megtépázva, némán, a sötét, vad űrbe húzódtak vissza. Az egyikük éppen a hadihajó felé közeledett.

– Vissza! – kiáltott bele Mariona a szócsőbe, amely a fedélzetről nyúlt le a navigációs terembe. A kormányos – egy varázsló, akinek ereje összekapcsolódott a trónszerű kormánykerék mágikus erejével – vette az utasítást. Marionát elöntötte az aggodalom, mikor meghallotta a kormányos halk, elgyötört hangját. Az ereje és a mágikus energiája már majdnem teljesen elfogyott.

A hajó lomhán kitért jobbra, amint a kormányos próbálta megfordítani. Nem volt elég gyors. A q'nidar neki ütközött. Szárnyait halotti lepelként tárta szét a hajó felett, majd enyhén visszapattant a védőpajzsról. A légburok annyira meggyengült és elvékonyodott, hogy a lény mélyen belógott a fedélzet fölé a vitorlák között.

Mariona halálra váltan nézte, hogy a szörny szemei kinyílnak, majd vérszomjasan elvékonyodnak, ahogy összetalálkozott a tekintetük. A q'nidar nyaka lassan felemelkedett, amint utolsó, gyilkos leheletére készült.

– Tűz! – kiáltotta Mariona, és a q'nidarra mutatott.

A szigonyágyút kezelő legénység teljes erővel tekerni kezdte a hatalmas fegyver célkerekét, és megcélozták a lényt. A lövedék meredeken felszállt, és átlőtte a q'nidar szívét.

Villódzó fény szállt fel a halott testből, és beterítette a hajó védőburkát. A burok felszíne sisteregni kezdett, mint a forrásban lévő víz, majd áradatként zúdult a szigonyágyút kezelők nyakába, mielőtt még a mágikus pajzs megújíthatta volna önmagát.

Mariona megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a lövedék teljesen áthaladt a lényen, így a teste mélyéről feltörő hő a vad űrbe távozott. Ellenkező esetben sok elf lelte volna a halálát a forróságban. Bárhogy is, jobban jártak, mintha a lény „sikoltott” volna. Ilyen közelről ez a félelmetes hő azonnal hamuvá porlasztotta volna a hajót.

A veszély azonban nem múlt el ennek az egy hőzabálónak a halálával. A többiek, akik korábban elmenekültek, ismét csapatba verődtek. Mariona látta a meg-megcsillanó szárnyakat, amint a végső csapásra készülődtek.

A végső csapásra. Efelől semmi kétség.

– Kapitány, üzenet érkezett! – Harsant a navigátor izgatott és reményteljes hangja a szócsőben.

Mariona szíve heves kalapálásba kezdett. Legjobb tudomása szerint a vad űrnek ebben a szegletében nem volt másik csillaghajó, és a legközelebbi világ nem volt képes csillagutazásra. Mily csodás lenne, ha tévedne!

– Megyek – mondta, majd futni kezdett lefelé a meredek lépcsőn.

A kormányost pillantotta meg először, egy középkorú ezüstelf férfit. Bőre teljesen elszürkült, annyira kimerült. Ujjpercei kifehéredtek, úgy szorította a kormányt, hogy még egy utolsó csepp energiát kipréseljen belőle. Mariona lágyan a vállára tette a kezét, majd a navigátorhoz fordult.

Shi'larra egy kristálygömbbe bámult, fekete szemei izgatottan izzottak. A kapitányra nézett.

– A kristály pulzálni kezdett, mintha üzenet érkezne. Nagy erejű mágia. Minden bizonnyal elf mágia, de más, mint amit eddig tapasztaltunk. A Birodalmi Flotta jelentése szerint nincs a közelben másik hajó.

Mariona azonnal megértette a navigátor szavainak jelentését. Időről időre valamely távoli elf birodalom megtalálta a módját a csillagrepülésnek. Az első találkozás a szárnyát bontogató hajók és az elf flotta tökéletes hajói közt, akik a vad űrt uralták, mindig problémás volt az újak számára. Szigorú protokoll írta elő, hogyan kell kezelni az efféle találkozásokat. A társasági etikett azonban olyan fényűzés, amit ez a halálraítélt legénység nem engedhetett meg magának.

Az elf nő a kristályra helyezte a tenyerét, hogy a nagy erejű anyag magába szívhassa személyes mágikus energiáját. Kivételes kristály volt. Egy csillagnak ütközött q'nidar testéből készítették. Az efféle mágikus tárgyak igen ritkák és nagy erejűek voltak. Kivételes szerencséje volt, amikor ráakadt egy közönséges kereskedőút mindenféle szemete közt. A kristály most megmentheti a hajót és a legénységet a biztos pusztulástól, és később talán lesz ideje elmerengni a helyzet iróniáján.

– Itt Lomblaki Mariona, a Zöld Fejedelem hadihajó kapitánya, az Elf Birodalmi Flotta tagja – szólalt meg síri hangon. – Megtámadták a hajót, és súlyos sérüléseket szenvedtünk. Aber-toril holdja közelében vagyunk. A navigátor megadja a pontos csillagkoordinátákat. Tudtok segíteni?

Némi csend következett, majd egy dallamos férfihang szólalt meg.

– Repültök? Selune közelében vagytok?

– Igen, még mindig a csillagok közt vagyunk – felelte Mariona. Meglepte a férfi furcsa hanghordozása. – Azonosítsd magad és a hajód.

– Vhoori Durothil vagyok, Öröksziget egyik fővarázslója – mondta a láthatatlan elf. – Nem hajón vagyok, hanem a földön. Sumbrar szigetén egészen pontosan, egy őrszigeten, nem messze Leuthilspar kikötőjétől.

Mariona és Shi'larra hitetlenkedve nézett egymásra. A föld-hajó kommunikáció rendkívül bonyolult dolog volt, és különleges mágiatechnikai szintet igényelt. Nem is sejtették, hogy Aber-toril elf népe képes rá.

– Vannak csillaghajóitok ezen a területen? – kérdezte Mariona.

– Nincsenek hajóink – felelte Vhoori. – De a tiéteket egy biztonságos öbölbe vezethetem a sziget közelében.

Ekkor a q'nidarraj újabb támadása találta el a hajót, és a burok tovább repedt. Mély ráncok szelték át Mariona homlokát.

– A hajónk darabokra hullik. Nincs időnk leszállni. Ha így is tennénk, az ellenségünk követne.

– Attól tartok, nem segíthetek ebben a harcban. Ott tudjátok hagyni a hajót az ellenségeteknek? Vannak mentőcsónakok?

Shi'larra elkeseredetten bólintott.

– Vagy ez, vagy a halál, kapitány.

Mariona aggódva nézett a kormányszékben révedező varázslóra. A feje hirtelen megmozdult, mintha próbálná ébren tartani magát.

– Passilorris nem tud levezetni minket. Ghilanna meghalt, Llewellenar sincs sokkal jobb állapotban. Nincs több kormányosunk.

– Mi dolga a kormányosnak? – kérdezte az idegen elf.

A kapitány bosszúsan felszisszent. A hajója pillanatok alatt darabokra hullik, ez a földi varázsló pedig a csillaghajók irányításából akar leckét venni.

– Ő egy varázsló – szűrte végül a fogai közt. – Az ő varázslatai táplálják a kormányt, amely egyfajta mágikus szék, és ez hajtja a hajót.

– Értem. Akkor talán én segíthetek. Tereljétek a legénységet a mentőcsónakba, és helyezzétek a kristályt erre a… kormányra.

– Nem kezelheted a kormányt a távolból, még a mentőcsónak kisebb kormányát sem! Még sosem próbáltuk – ellenkezett Mariona.

– Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megpróbálni. Érzem a mágikus vibrálást a ti kommunikációs egységetek és az enyém közt. Épségben lehozlak benneteket – mondta az elf magabiztosan.

Mivel nem volt jobb ötlete, Mariona a navigátorhoz fordult.

– Terelj mindenkit a mentőcsónakba. Majd utánad megyek Passilorrisszal.

Shi'larra felkapta a kristálygömböt, és a fedélzetre rohant. Hagyott neki néhány percet, hogy a túlélőket a mentőcsónakba terelje, amely valójában egy túlméretezett kenura hasonlított, amely könnyű volt és gyors; már ha megfelelő varázsló ült a kormányszékben.

Hamarosan felhangzott Shi'larra jellegzetes, a vadászó sast idéző sikolya, mely jelezte, hogy készen állnak. Nagy levegőt vett, majd kiemelte a szinte már kómában lévő varázslót a kormányszékből, és a vállára hajította.

A levegő azonnal felforrósodott a szobában, és berobbant, amikor a mágikus kapcsolat megszakadt a varázsló és a kormány között. A légburok is hamarosan szertefoszlik. Mariona felsietett a lépcsőn a varázslóval a vállán, és a mentőcsónakhoz lépett.

Minden lelki erejére szüksége volt, hogy a mentőcsónakra koncentráljon, és ne az égő hajóra és a fölötte köröző szörnyekre, akik diadalittasan falták a lángok energiáját.

De végre elterelte valami a lények figyelmét, merengett gyászosan Mariona, miközben a mentőcsónakba helyezte Passilorris testét.

Csupán tízen ültek a csónakban, ennyien élték túl az utolsó támadást. Elfoglalta a helyét, és végignézett a reménykedő és imádkozó arcokon; minden szempár a kormányszékre helyezett mágikus gömbre tapadt. A kristálygömb belső energiája izzani kezdett. Úgy tűnt, a földi varázsló valóban képes arra, amit eltervezett: hűs, friss levegő burkolta be a csónakot, ami csakis azt jelenthette, hogy energia áramlik a kormányszerkezetbe.

– Lehet, hogy mégis sikerül – motyogta maga elé Mariona.

– Efelől ne legyen kétséged, kapitány – hallották megmentőjük hangját, amely furcsán remegett, és erőteljesebbé vált a testén átáramló mágikus energiától. – Mostantól csak akkor beszélünk, ha megérkeztetek, kivéve vészhelyzetben. Nagyfokú koncentrációra van szükségem, hogy fenntarthassam a mágikus kapcsolatot.

– Természetesen – felelete Mariona. – Szólj, ha valamiben segíthetünk.

– Van valami – jött a válasz némi hallgatás után. – Meséljetek a csillagokról, és mondjátok el, mit láttok, miközben Öröksziget felé közeledtek.

Mariona elvágta a biztosító kötelet, majd intett Csillagdalnok Cameronnak, egy bárdnak, aki jegyet váltott a hajóra. Miközben a csónak a vad űr sötétje felé úszott, hátradőlt, és hallgatta a lant hangját, melyet a férfi semmiképpen sem akart hátrahagyni. A bárd rögtönzött, dallamos éneke a csillagutazás gyönyöreiről, egy röpke pillanatra elterelte a gondolatait az égő hajóról.

Miközben az éneket hallgatta, belehasított a gondolat, hogy eddigi élete, és jövője, melyet biztosnak vélt, egy olyan varázsló legendás életét alapozza meg, amint amilyen Vhoori Durothil. A tény pedig, hogy egy ilyen primitív világ felé tart, a teljesen lelombozta.

Mariona gyászosan vette számba az eseményeket. A hajója elveszett. A legjobb esetben is éveknek kell eltelnie, mire egy újat alkothat magának. Elképzelhető, hogy a legénység Aber-toril világában éli le élete hátralevő részét.

Az elf nő mélyet sóhajtott, és visszanézett az égő vitorlásra. A szemei elkerekedtek: a Zöld Fejedelem nem volt több egy apró pirosló pontnál. Shi'larrához fordult, aki összeszűkült szemmel figyelte a tovatűnő fényt.

– Milyen gyorsan haladhatunk? – kérdezte Mariona.

– Nehéz megmondani a felszerelésem nélkül – vonta meg a vállát Shi'larra. – De azt bizton állíthatom, hogy legalább kétszer olyan gyorsan, mint ahogy a Zöld Fejedelem tud. Nézz le – megfogta a kapitány kezét, és egy gyorsan növekvő pontra mutatott. – Az ott Aber-toril, és már látom is a szigetet. Még sosem láttam ilyen zöld helyet! És ilyen magasból!

– Hamarosan földet értek – szólalt meg Vhoori elgyötört hangon. – Kiküldjük a csónakokat, amelyek behoznak majd titeket. A gyógyítók előkészítik a varázslatokat és a főzeteket a sebesüléseitekre.

– Gyógynövények és gyógyítók – motyogta Mariona, és Shi'larrára nézett. – Sikerült a lehető legjobb helyet kiválasztani…

Keskeny mosoly jelent meg Shi'larra tetovált arcán.

– Ne gúnyolódj, amíg nem láttad ezt a világot! – mondta lágy hangon. – Lehet, hogy el sem akarsz majd menni innen.

– Igen. Ez több mint valószínű – mondta gúnyosan a kapitány. – Ami pedig téged illet, a te világodnak nincs is tengere. Te határtalan erdőkhöz szoktál, végtelenül kanyargó folyókkal. Azt akarod mondani nekem, hogy jól éreznéd magad egy ilyen parányi szigeten?

Az erdei elf megvonta a vállát, és tekintete visszatért a gyorsan közeledő zöld erdőkre és zafírkék tengerre.

– Csak annyit mondhatok, az a furcsa érzésem támadt, hogy hazatérek.

Mielőtt még Mariona válaszolhatott volna erre a felettébb furcsa kijelentésre, a csónak megvonaglott, ahogy a tapasztalatlan varázsló próbálta lelassítani a zuhanását. Egy újabb zökkenés követte, majd a csónak megpördült. A kapitány megragadta a kristálygömböt, és a kormányhoz nyomta, majd ráüvöltött a többiekre, hogy segítsenek a helyén tartani a mágikus gömböt.

A csónak többször megrándult és megpördült gyors egymásutánban, ahogy Vhoori Durothil megpróbálta megállítani, de még így is olyan erővel csapódott a vízbe, hogy a faváz széttört, és az elfek kirepültek belőle.

Mariona mélyen alámerült, és kétségbeesetten próbálta megragadni a kormányt. A víz elsötétedett körülötte a vértől, és a fejében zsibongó fájdalomból tudta, hogy megsérült, és talán súlyosan. Még így is csak arra tudott gondolni, hogy meg kell találnia a kormányszerkezetet. Ha elveszíti, soha többé nem utazhat a csillagok között.

Váratlanul apró kezek ragadták meg a csuklóját. Hisztérikusan pillantott fel, egyenesen a legkülönösebb teremtmény szemébe, akit valaha látott. Egy kék hajú, zöld bőrű elf nő mosolygott rá, és húzta a felszínre. Mariona a megmentője kezére meredt. Kék és zöld minta futott rajta, és finom úszóhártya feszült a szokatlanul hosszú ujjak között. Bár utazásai során rengeteg különös és egzotikus teremtménnyel találkozott, egyik sem tett rá akkora hatást, mint ez a tengeri elf.

Micsoda istentelen helyet választott magának – villant fel benne a gondolat, mielőtt körbefonta volna a sötétség.

A következő, amire Lomblaki Mariona vissza tudott emlékezni, a körülötte éneklő elfek hangja volt. A dalnak gyógyító hatása volt; valósággal kiszippantotta lüktető fejéből és sajgó végtagjaiból a fájdalmat.

Mariona óvatosan kinyitotta a szemét. Teste száraz volt, és melege volt a selyemtakaróban. Minden bizonnyal egy ágyon feküdt, amely a környezete jeleiből ítélve, a levegőben ringatódzott.

– Lomblaki kapitány.

Mariona felismerte a hangot. Fájdalmasan oldalra fordította a fejét, és egy aranyelf ifjú mosolyával találta szemben magát. Nem volt annyira sanyarú állapotban, hogy ne tűnt volna fel neki, a legvonzóbb elf férfit látja maga előtt. Gyorsan félresöpörte azonban a gondolatot, hisz sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták.

– A kormány… – próbált megszólalni, de elhalt a hangja.

– Ne aggódj! – nyugtatta Vhoori Durothil. – A tengeri elfek megtalálták a darabjait. Rövidesen újra összeszereljük.

– Nem tudjátok. Nem vagytok technikailag eléggé felkészültek – suttogta lemondó hangon.

– Úgy rémlik, korábban is mondtál már valami ehhez hasonlót – vágott vissza az ifjú, fanyar éllel a hangjában. – Most mégis itt vagy.

Mariona megvonta a vállát.

– Lefogadom, hogy a mágikus erőd lenyűgöző. Talán tanulhatunk egy s mást egymástól.

– Én is ebben bízom – Vhoori hirtelen elhallgatott, és az ágy körül álldogáló elfekre nézett. Biccentett, mire azok csendben kimentek a szobából. Mikor végre magukra maradtak, folytatta. – Te el akarod hagyni ezt a világot. Az elmúlt napokban folyton ezt hajtogattad.

– Napokban? – vágott közbe értetlenül a nő.

– Igen. A legénység jó része felépült. Sajnos az egyik társad meghalt landolás közben.

– Passilorris – vágta rá gondolkodás nélkül. – Nem bíztam benne, hogy túléli, a sima landolás ellenére – ádáz pillantást vetett a fiatal varázslóra, mintha szemrehányást tenne neki. – Ő igazi hős volt. Nélküle mind meghaltunk volna!

– Hősöknek kijáró tiszteletben volt része – próbálta lehűteni Vhoori –, és beírta a nevét Öröksziget krónikáiba. Igazán sajnálom az elvesztését. Bárcsak megtanulhattam volna a csillagutazás mágiájának rejtélyét.

Mariona nagyot fújtatott. Ő és Passilorris szeretőkké váltak az utóbbi időben, így hát semmi szüksége nem volt egy fiú sajnálatára, aki elveszített egy nagyszerű tanárt.

Nagyot nyelt, majd körbekémlelt a szobában. Viszonylag nagy, kör alakú helyiségben feküdt, amelyet mintha egyetlen hatalmas kődarabból véstek volna ki. Magas, ívelt ablakok néztek a csillogó égboltra.

– Hol a pokolban vagyok? – kérdezte végül.

– Egy szigeten vagy, amely a Sumbrar nevet viseli. Ez az én házam, és az elfek, akik ellátták a sebeid, a varázsköröm tagjai. A varázslat azonban, amely kapcsolatot teremtett a hajóddal, teljesen az enyém – itt egy kis szünetet tartott. – Talán az lenne a legjobb, ha ez az információ egyelőre nem hagyná el a szigetet.

– Miért?

Vhoori elővett egy jogart a köpenye alól, és megmutatta a nőnek.

– Már évek óta gyűjtöm a mágikus energiákat ebbe a jogarba. Az ereje jó részét elhasználtam azzal, hogy Örökszigetre hoztalak titeket.

– És?

Az elf nem felelt azonnal. A nő arcát fürkészte, mintha méricskélné az erejét.

– Varázslótársaim nem tudnak erről a mágikus tárgyról. Nem is sejtik, hogy egymagam is képes vagyok ekkora erő irányítására. Addig nem akarom tudatni velük, amíg vissza nem állítom a Gyűjtő eredeti erejét.

Mariona felnevetett, de nyoma sem volt vidámságnak a hangjában.

– Az istenek bocsássák meg, ha az öregek nem veszik el a kis játékodat. Hány éves vagy, fiú? Kilencven? Száz?

– Több mint kétszáz tavaszt megéltem már – felelte büszkén az aranyelf. – És biztosítalak róla, hogy a hallgatásod legalább annyira a te érdeked is, mint az enyém.

A kapitány körültekintően bólintott. Nem volt ostoba, és jól tudta, aki ekkora erőknek tud parancsolni, mint ez az ifjú varázsló, azzal bizony számolni kell. Ha Vhoori Durothil javaslattal áll elé, az a legkevesebb, hogy meghallgatja.

– A sziget összes lakója látta, hogy a hajód aláhullott az égből. Kérdéseik lesznek. Mondj nekik, amit akarsz, de ne említsd meg az én szerepemet. Egyelőre, legalábbis.

A csillagutazó szemei gyanakvón összeszűkültek.

– Mire készülsz? Csak nem azt tervezed, hogy megtámadod a főszigetet? Mert ha igen, rám ne számíts. Én sosem harcolok elfek ellen.

– Nem is kell.

Halk zörej vonta az ajtó felé Vhoori figyelmét. Gyorsan köpenye fodrai alá rejtette a Gyűjtőt, és rosszul leplezett türelmetlenséggel nézett az ajtóban álló lányra.

– Mi történt, Eszter?

– Hír érkezett Aryvandaarból, Durothil uraság – felelte. – Szükség van rád a varázskörben.

Vhoori idegesen felhorkant.

– Ygrainne beállhat középpontnak a helyemre. Gyere vissza, ha a hír sürgős.

Az elf lány meghajolt, majd kiviharzott a szobából.

– Aryvandaar? – ízlelgette a szót kérdő hangsúllyal Mariona.

– Egy ősi, nagy birodalom, több napi hajóútra innen – magyarázta a varázsló. – Az őseim arról a földről származnak.

– Mesélj róla! – kérte a nő.

Azonnal álom nehezedett a szemére, amint az ifjú mesélni kezdett dallamos, selymes hangján. Kényelmesen befészkelte magát a párnák közé, és merengve hallgatta a csodákról és háborúkról szóló történeteket a gyönyörű és veszélyes birodalomról, melyhez foghatót még nemigen látott. Idővel pihentető szendergésbe merült. Nyughatatlan lelke hosszú évek óta most először pihent meg igazán, hisz tudta, hogy csakis kellemes álmok várhatnak rá.

Egy iszonyatos robbanás szakította meg szendergését. Riadtan ült fel; a robbanás a Zöld Fejedelem burkának repedését idézte fel benne. Furcsamód nyomát sem látta pusztításnak. A szoba minden berendezése a helyén maradt, a madarak lankadatlan csiripeltek az ablakok előtt. Csupán Vhoori Durothil arcáról lehetett leolvasni a mérhetetlen veszteséget; a fiatal varázsló arca falfehérre váltott, és leírhatatlan fájdalom ült ki rá.

– Mi a kénköves pokol volt ez!? – kérdezte Mariona nyersen.

Mielőtt még Durothil válaszolhatott volna, egy elf harcos rontott be a szobába. Valaha rendezett haja égnek állt, szemeiben vad értetlenség honolt.

– Vhoori, a varázskör elpusztult! Az összes varázsló eltűnt! Eltűnt! El sem hinném, ha nem a saját szememmel látom; pont ott voltam a varázsteremben.

– Hallottad a híreket Aryvandaarból? – kérdezte Vhoori száraz suttogással.

– Igen – válaszolt a harcos síri hangon. – Sharlarion varázstornyából kértek segítséget. Azt üzenték, hogy azonnal küldjünk harcosokat és mágusokat a kapun keresztül. Ekkor iszonyatos robbanás rázta meg a levegőt, majd mindenki eltűnt. Nyomtalanul eltűntek! Csak én maradtam a teremben. Mit jelent ez?

Vhoori gondterhelten elfordult a zaklatott és riadt elf harcostól, és az egyik nyitott ablakhoz lépett. Egy hosszú percig némán bámult Örökszigetre, egy olyan férfi tekintetével, mint aki sosem látta még otthona szépségeit. A szépségeit, melyek most még inkább az elf szívébe martak; most, hogy a sziget szerepe ily nagyon felértékelődött.

– Brindarry, a nap, melyre oly nagyon vártál, elérkezett. Öröksziget történetének legfontosabb döntése elé került. Most kiderül, milyen irányban halad tovább, és ugyan ki állíthatja, hogy az út nem arra vezet, amit korábban elképzeltél? A te feladatod pedig, Lomblaki kapitány, leegyszerűsödött. Mindenki halott, aki látta a hajódat, kivéve a legénységed, minket hármunkat és a tengeri elfeket, akik csak annyit tudnak, hogy a hajód egy nagy robbanásban veszett oda. Könnyű lesz olyan magyarázatot találni, ami kielégíti őket. Háborítatlanul dolgozhatunk itt a szigeten, titkaink és céljaink rejtve maradnak mindenki előtt. Ma minden megváltozott – zárta le lágy hangon.

– Mindig is ezekre a szavakra vágytam – felelte Brindarry, és értetlenül összeráncolta a homlokát. – Most mégsem értem a jelentésüket.

Vhoori megfordult, hogy szembenézzen régi barátjával, és új szövetségesével.

– Beszéljünk hát nyíltan. Brindarry, közeleg az időnk. A sorsod, kapitány, önkéntelenül is összefonódott az enyémmel. Nem fordulhatsz senki máshoz. A Koronaháborúk pusztítása végül megbosszulta magát, ennyi évszázadnyi viszály után. Aryvandaar ősi királysága elbukott. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, de Öröksziget magára maradt.