Előszó

Az alkony kezdete

(v. sz. 1371)

Magasan az Úttalan-tenger felett, egy ezüstsárkány fickándozott a lágy fuvallatok között. Bár jó pár évszázadot megélt már, mégsem talált a repülésnél kellemesebb szórakozást, a süvítő szél, és a pikkelyeihez csapódó jégkristályok érzésénél felemelőbbet.

Miközben átsuhant két felhőfoszlány között, észrevette, hogy nem ő az egyetlen repülő lény azon a csodás őszi napon. Jóval alatta egy csapat fehér szárnyú tengeri madár siklott a nagy víz felett.

Tengeri madarak?

Az ősgyík megdöbbent. A szárazföld sok-sok mérföldnyire volt. Hogyan maradhat életben egy ilyen madárraj ekkora távolságra a szárazföldtől? Kíváncsian csapta az oldalához roppant szárnyait, és rémisztő zuhanásba kezdett. Megállíthatatlanul szelte át a sűrű, nedves felhőket. Váratlanul kiterjesztette a szárnyait a felhőtakaró széle előtt, csupán megszokásból, és széles körökbe kezdett a felhők rejtekében, hogy visszafogja a lendületét. Szükségtelen elővigyázatosság volt csupán, hisz még a legélesebb szemű tengeri madár sem láthatta volna meg, de ha észre is veszi valamelyikük, abból a távolságból csupán csak egy ezüstös villanásnak véli. A sárkány azonban egy őrszem volt; az volt a feladata, hogy mindent lásson, de őt senki ne vegye észre.

A sárkány fürkészni kezdte a rajt. Ebből a távolságból már meg tudta állapítani, hogy nem is madarak azok, hanem hajók. Egy óriási hajóflotta, amely egyenesen nyugat felé tartott. Öröksziget felé.

– Támadhatnék – suttogta a sárkány vágyakozva, bár jól tudta, hogy nem teheti. Először is túl sok hajó volt odalent, másodszor világos parancsot kapott ilyen esetre. Nyugat felé fordult, és szelni kezdte a felhőket csillogó szárnyaival, hogy föléjük jusson, a száraz, hideg légrétegbe. Ott sokkal gyorsabban repülhetett.

Márpedig suhannia kellett, amilyen gyorsan csak mágikus szárnyalása engedte. Azóta őrködött Öröksziget felett, amióta csak Amlaruil királynő trónra lépett. Szolgálata hosszú évszázadai alatt a sárkány számos hajóhadat látott a sziget felé hajózni. A legtöbbjük azóta is ott rothadt a tenger fenekén. Ez a flotta azonban pusztító erejű hajóhadnak tűnt. Megszállásra készült. Mással nem tudta magyarázni ennyi hajó jelenlétét. Még a nagy elf visszavonulás idején sem verődött össze ekkora hajóhad. Ha akár csak a tizede átjut a sziget védelmi vonalán, akkor is hatalmas pusztítást vihetnek végbe.

Miközben az elfek szigete felé hasított, próbált telepatikus kapcsolatot teremteni elf társával, hogy figyelmeztesse őt a közeledő veszélyre.

Csönd. Sötétség.

A sárkány egy pillanatra elbizonytalanodott – Shonassir Durothil az egyik leghatalmasabb harcos és a legjobb Széllovas volt Örökszigeten. A sárkány már számtalanszor kapcsolatba lépett vele korábban, akár ilyen távolságból is. Ha az elf nem felelt, az csak azért lehetett, mert nem tudott. Shonassir meghalt; ebben a sárkány egészen biztos volt. Nem vágyott arra a csatára és arra az ellenségre, aki egy olyan harcost, mint Shonassir Durothil, a maga ideje előtt Arvandorba küldött.

A sárkány elmondott egy varázsszót, amelytől felgyorsult a röpte. Az alatta fodrozódó felhők fehér csíkká olvadtak. Bármennyire gyorsan repült is azonban, joggal tartott tőle, hogy már így is elkésett.

Shonassir Durothil a szigeten tartózkodott, amikor utolérte a halál.

Egy fiatal tengerész kapaszkodott erősen az árbockosár kötelébe, magasan a Jogos Hely fedélzete fölött. Meredten kémlelte a végtelen hullámokat, miközben mit sem sejtett a fölötte tovasuhanó sárkányról.

Csupaszállú Kaymid, ahogy a társai hívták. Valóban, az ábrázata oly selymes volt, mint a frissen rakott tojás héja. Pimaszul fiatal volt még, de már a harmadik útján vett részt, és felettébb büszke volt a hajón elfoglalt helyére: egy roppant hadiflotta zászlóshajójára került. Sőt mi több, ő lesz az, aki elsőnek pillantja meg Öröksziget legendás védelmi vonalát.

Már a gondolatba is beleborsódzott a háta. Egy cseppet sem félt. Mitől is félt volna, hisz nem veszíthetnek. Kaymid tudott egy titkot, egy csodás, de veszélyes titkot, amely a győzelmüket vetítette előre. A kaland csakis diadallal végződhet, amely után ő is részesedik a kincsekből és az elf nőcskékből. Az előttük álló harc csak még jobban meghozta az étvágyat mindkettőre.

– Hamarosan – mormolta maga elé, és eszébe jutottak a kocsmai történetek. Azok a tengerészek, akik egyszer már visszatértek egy hasonló útról – ami azt jelenti, hogy visszafordultak – mind azt mondták, hogy a sziget védelmi vonala mintegy kétheti hajóútra kezdődik, Nimbraltól nyugatra. Közeledett az idő.

Kaymid lankadatlanul kémlelte a tengert. Semmi sem kerülte el a figyelmét: a hajó önnön árnyéka a hullámok tetején, a közelben játszadozó delfinpár csobbanásai, a fedélzeten szunyókáló társának tar koponyája. Kaymid mindent látott és hallott.

Ekkor, mintha csak az érzékeit akarta volna megtréfálni, egy sziget bukkant fel előttük a semmiből, mintha varázsütésre termett volna ott. Egy újabbat vett észre a háttérben, majd egy másikat. Egy egész szigetcsoport jelent meg a hajó előtt! És a szigetek közt borotvaéles sziklák nyújtóztak, mint megannyi kopjafa az óvatlan hajósok számára.

– Veszély! Veszély, közvetlenül előttünk! – kiáltotta Kaymid, hirtelen támadt félelmében. – Föld és éles sziklák!

A fedélzeten a kapitány intett, hogy hallotta, majd leoldotta a derekáról a távcsövét, és belenézett. Sokkal inkább a kötelesség vezérelte, semmint az ifjú tengerész felhevült hangja.

Blethis kapitány egy tengerész fiaként, és egy kalóz unokájaként látta meg a napvilágot. A tenger ott morajlott a vérében; életének negyven-egynéhány évét a tengeren élte le. Tökéletesen olvasott a csillagok és a szél jeleiből. Nem, a Jogos Hely messze kint járt a nyílt vízen, napokra bármilyen szárazföldtől. Erre akár a zsákmány ráeső részét is feltette volna.

Szeméhez emelte a távcsövet. Szívverése egy pillanatra megállt, megdörzsölte a szemét, majd újra a távcsőbe meredt. Valóban szárazföld emelkedett előttük, és sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint ahogy azt a fiatal Kaymid szavai alapján gondolta. A délutáni napsugarak lángba borították a kis szigetet: a homok sápadt rózsa színében égett, míg a sziklák halálos vörösben és narancsban izzottak.

– Korallzátony itt fenn, északon? – mormogta maga elé hitetlenkedve.

Megpördült, és kiadta a parancsot, hogy azonnal forduljanak északi irányba.

– Ne teljesítsétek a parancsot!

Halk szavak voltak, mégis, valami különös mágiának köszönhetően, a hajó minden sarkába eljutottak. A tengerészek elbizonytalanodtak, hogy az előttük tornyosuló veszélynek engedelmeskedjenek – amit most már mindenki látott – vagy a baljós hangnak.

Törékeny, karcsú alak jelent meg a fedélzeten. Köpenyét szorosan a teste köré csavarta, hogy védje magát a csípős széltől és a hideg vízcseppektől.

– Egyenesen tovább! – mondta nyugodtan a kormányosnak –, nincs szükség kerülőre.

– Nincs szükség? – horkant fel Blethis hitetlenkedve. – Azok a korallzátonyok úgy szelik át a hajótestet, mint törpe fejsze az érett sajtot!

– Te magad vontad kétségbe a korallzátony létét ezekben a hideg vizekben, épp az imént – felelte a köpenyes alak –, ez csak illúzió.

A kapitány ismét a szeméhez emelte a távcsövet, és alaposan szemügyre vette az előttük tornyosuló akadályt.

– Elég valóságosnak tűnik. Biztos vagy benne?

– Teljesen biztos. Továbbhajózunk. Üzenjetek a többi hajónak!

Blethis kapitány horkantott egyet, majd megvonta a vállát, és követte az utasítást. Tudta, hogy tettével mindent kockára tesz, amije csak van: a pozícióját, a hadizsákmányt, az életét. Ugyanakkor a különös idegen is ugyanazt kockáztatta, sőt tán még többet.

Bár ő volt a hajó kapitánya, zsoldos volt csupán. A hajó az elf férfié volt – sőt, amennyire ő tudta, az összes hajó az övé volt.

Az elf férfi. Blethis mindig beleborzongott, hogy mi vezérelhet egy elfet, hogy a saját népe ellen vezessen egy ilyen sereget. Bár, ha jobban végiggondolja, az emberek mindig is ezt tették. Tán meg sem kellett volna lepődnie, hogy az elfek is csak olyanok, mint az emberek, mégis megdöbbentette a tény. Számos elf utazott az ő hajóján is, és a többin is. Amennyire Blethis látta, mindannyian tántoríthatatlanul eltökélték, hogy megdöntik a királynő uralmát, és ők veszik át a hatalmat. Ez rendjén is volt, tekintve, hogy az elfek hajlandók voltak osztozni a diadalban, no meg a zsákmányban, ember szövetségeseikkel.

Ha életben maradnak, persze.

A kapitány a hajó orrába ment, és némán nézte a közeledő korallzátonyt. A legénység egy része a vízbe vetette magát, hátha kiúszhatnak a partra. Inkább a saját szemüknek hittek, semmint a rejtélyes elf uraságnak.

– Hagyd őket! – parancsolta az elf. – Hamarosan rádöbbennek a tévedésükre. Majd a hátsó hajók felveszik őket.

Blethis csak bólintott. Tekintetét a vészesen közeledő sziklákra tapasztotta. Ösztönösen átkarolta a hajókorlátot, és várta az elkerülhetetlen ütközést. Az azonban elmaradt. Levegőt is alig mert venni, úgy meredt a korallzátonyra. A kormányos minden ügyességét beleadta, hogy átlavírozzon a sziklák között. Egyetlenegynek sem ütköztek neki. Legendába illő tengerészbravúr volt, melyet ha nem a saját szemével lát a kapitány, el sem hisz.

No és teljesen felesleges bravúr. A következő pillanatban egy sziget jelent meg előttük. A parton sziklák sorjáztak, míg a háttérben sűrű lombtakaró zöldellt. Tisztán érezték a kövér föld illatát, és a láthatatlan élőlények tömény szagát. Egy hatalmas rovar repült el Blethis füle mellett. A kapitány odacsapott, de elhibázta.

Ekkor földöntúli sikoly szelte ketté a sűrű csöndet, és hullámzott feléjük az erdő mélyéről. Válasz érkezett – óriási teremtményeké, a hangokból ítélve; és éhesnek tűntek.

Blethis összerezzent. Évekkel korábban már hallott hasonló hangokat, amikor Chult dzsungelei mentén hajózott. Ha az elf tévedett, ha a hajó megfeneklik ezen a parton, akkor mindannyian holtabbak lesznek, mint a többnapos makréla.

A kapitány legnagyobb döbbenetére és megkönnyebbülésére, a hajó úgy suhant át a sziklás tengerparton, és a sűrű erdőn, mintha csak hajnali ködfoszlányok állnák az útjukat. A korallzátony és az erdő színei megfestették a fedélzetet, amint a hajó átsiklott az illúzión.

Blethis felemelte a karját, és nézte a bőrén táncoló színeket. Eszébe jutott egy régi emlék, amikor gyerekként egy szivárvány lábánál állt, és nézte, amint a színek rákúsznak a lábujjaira. Ez a korallzátony, félelmetes külleme ellenére, nem volt több egy szivárványnál.

– Hát ennyit Öröksziget védelméről – dörmögte maga elé.

Az elf sovány mosolyra húzta a száját.

– Vihar előttünk! – kiáltotta ekkor az ifjú őrszem. – Erre tart, és gyorsan közeledik!

A kapitánynak ezúttal nem kellett távcső. A vihar természetellenesen gyorsan robogott feléjük. Alig hogy Kaymid megkongatta a vészharangot, máris bíborvörös felhők gyűltek föléjük, és ontottak haragos villámokat magukból.

Egy kavargó vihartölcsér szállt alá a felhőből. Újabbak követték, míg már vagy húsz darab dühödt légtölcsér korbácsolta a tenger vizét. A víz tajtékot vetett, ahogy a vad felhők a hullámokat ostromolták. A tölcsérek mind sötétebbek lettek, amint egyre több víz kavargott a belsejükben. Mintha csak vadászó farkasok lennének, körözni kezdtek a flotta körül.

– Mondd, hogy ez csak egy újabb illúzió, elf! – szólt riadtan Blethis.

– A vihar valódi – mondta az elf, és összébb húzta magán a köpenyt. – Hajózzunk tovább.

A hajó elsőtisztje, egy tagbaszakadt kalóz, aki le sem tagadhatta volna Calishite származását, a kapitányhoz lépett, és megragadta a karját.

– Elég volt, Blethis! Mindnyájunknak. Adj parancsot a visszavonulásra!

A kapitány zendülés jeleit vélte felfedezni a kalóz szemében.

– Gondolj a kincsekre! – mordult rá. Jól tudta, hogy a kalóz nagy szerencsejátékos. Kártyázott, kockázott, kakasviadalra járt, és ki tudja még mi mindent csinált. És balszerencse üldözte. Számtalan alaknak tartozott, akik nem válogattak az eszközökben, ha a pénzük behajtásáról volt szó. Ez a kaland magát a túlélést jelentette a kalóz számára.

– Holtan nem sok hasznát veszem a kincseknek – felelte amaz. Hangja nem csupán a félelmét fejezte ki, de fenyegetés is lapult benne. Elengedte a kapitány karját, kirántotta görbe tőrét, és magasra emelte.

Amint a penge a kapitány torka felé indult, az elf elmorzsolt egy mágikus szótagot, majd csettintett aranyszínű ujjaival. A penge vörös izzásnak indult. A kalóz hátrahőkölt, majd felüvöltött fájdalmában. Eldobta a fegyvert, és rázogatni kezdte összeégett ujjait.

Blethis habozás nélkül beleöklözött az engedetlen tiszt arcába. Hangos reccsenés lett a jutalma. Másodszor is megütötte. Ezúttal alulról, egy horoggal. A törött orrcsont szilánkjait mélyen a férfi arcába passzírozta.

Az holtan rogyott a fedélzetre. Blethis erős késztetést érzett, hogy jól össze is rugdossa a testet, de a hajó ekkor rázkódni és billegni kezdett. Meg kellett kapaszkodnia, nehogy ő is elterüljön a deszkákon.

– A vihar nem bánt minket – mondta az elf lakonikus nyugalommal, mintha az iménti színjáték le sem zajlott volna. – Ez egy elf isten ujja, Aerdrie Faenyának, a levegő és szél úrnőjének megtestesülése. Az elf hajók sértetlenül áthajózhatnak.

Mintha csak rá akarna cáfolni az elhangzottakra, fényes villám szelte át az eget, és csapott át a kavargó szélviharon. Blethis még időben kapta a szeme elé a látcsövét, hogy lássa, amint egy hátsó hajóba csapódik. Az olajos vitorlák azonnal lángra kaptak. A hajó pillanatok alatt fáklyává változott. Blethis kérdő pillantást vetett az elfre.

A férfi hanyagul megvonta a vállát.

– Az emberkéz alkotta hajók már megtették a dolgukat. Biztosították, hogy eddig eljussunk. Még Nimbral vérszomjas kalózai sem támadnának meg egy ekkora flottát. Az emberek majd csillapítják a tengeri szörnyek étvágyát. A szétzúzott hajók kielégítik majd Umberlee vágyait is. De erről ennyit. Közeledünk a célunkhoz. Ideje megritkítani a flottát. Az ember hajók többsége elpusztul, mire elérjük Örökszigetet.

Blethis a hajókorlátba kapaszkodott. Gyomra felkavarodott, és megszédült eme érzéketlen és vérlázító szavak hallatán. A roppant flotta fele gyakorlatilag odavész.

– De még így is majdnem hatvan elf hajó marad – emelte fel a hangját a kapitány, hogy túlharsogja a vihar dübörgését. – Az pedig hadiflotta! Akár elf hajók, akár nem, az elfek kitalálják majd a szándékaidat. Jelenleg csupán fele olyan jók az esélyeink, mint amikor hozzád szegődtem!

Az elf furcsán hűvös mosolya visszatért.

– Eszesebb vagy, mint elsőre tűnik, Blethis kapitány. De ne aggódj. Nem egy helyen kötünk ki. A Jogos Hely egyike annak a három hajónak, melyek Leuthilspar kikötőjében vetnek horgonyt. És garantálom, hogy Amlaruil királynő fogad majd minket.

– Mégsem tévedett a bolond! – fortyant fel Blethis, és belerúgott a földön fekvő testbe. – És nem ő lesz az egyetlen, aki kezet emel, hogy véget vessen ennek a kalandnak. Ha titkaid vannak, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy beavass.

– Figyelj hát, és csitítsd el a legénységed félelmeit. Te csak a küldetéssel törődj – felelte az elf. – A hajón utazó elfek egyike Lamruil, Amlaruil királynő és Zaor király legfiatalabb fia. Az egyetlen túlélő a királyi családból, ha minden úgy ment, ahogy a szövetségeseim eltervezték, és így ő a trón egyetlen örököse – az elf egy pillanatra elhallgatott, és az undor fintora torzította el aranyszínű arcát. – Bár Lamruil herceg önmagában véve nem túl királyi, jelenléte különös hatalmat ad nekünk. Vagyis – fejezte be komor elégedettséggel a hangjában – a királynőnek nincs más választása, fogadnia kell minket. Így vagy úgy, Öröksziget sorsa nyamvadt kölykének a kezében van.

– A tanácsadók összegyűltek a trónteremben, felség.

Amlaruil királynő bólintott, miközben tekintetét végig elsőszülött lánya merev arcán tartotta.

– Azonnal ott leszek – felelte. Hangjában nyoma sem volt fásultságának vagy mérhetetlen gyászának.

A szolga bólintott, meghajolt, majd kihátrált. A királynő magára maradt az elesett hercegnővel.

Ilyrana – ezt a nevet adta lányának sok-sok évvel korábban. Beszédes név volt, hisz a nemes elfek nyelvén annyit tett: „páratlan szépségű opál”. Ilyrana oly szépséges baba volt, mint a ritka értékű drágakő: tejfehér haját leheletnyi zöld színezte, csillogó fehér bőre a kék árnyalatában játszott, józan tekintetének fénye az első tavaszi levelek zöldjétől a nyári tenger mély kékjéig terjedt. Ilyrana még így mozdulatlanul is gyönyörű volt. Két napja feküdt már úgy, mióta a csata elragadta.

A Seldarine többi papjához hasonlóan Ilyrana is hadba indult a félelmetes szörny ellen, melyet Malar, a Vadak Ura bocsátott a szigetre. A harc végére számos pap és papnő elesett: Ilyrana egyszerűen eltávozott, bár a teste ott maradt. Amlaruil nem igazán lepődött meg ezen, hisz mindig is volt valami földöntúli legidősebb lányában. Tisztában volt vele, hogy lánya milyen mély elhivatottsággal szolgálta istennőjét, Angharradhot, és biztos volt benne, hogy nem adta még fel a harcot, sőt azért távozott, hogy a harc forrását meglelje. Minden bizonnyal ott áll most is Angharradh oldalán. Ha valóban így van, pompás szolgálót nyert az istennő.

Ám ebben az esetben nem valószínű, hogy Ilyrana valaha is visszatér. Nem sok elf akadt, aki ha egyszer is megpillantotta Arvandor csodáit, visszatért volna a halandó világba.

Amlaruil elmondott egy imát, majd elbúcsúzott lányától, és felkelt az ágy mellől. Az egész sziget rá várt. Nem maradt ideje a gyászra.

A királynő a trónterembe sietett. Hatalmas gyülekezet várta: a Nagyasszonyok Tanácsának túlélői, a nemes klánok képviselői, az elf harcosok vezérei, sőt mindazon teremtmények követei eljöttek, akik Örökszigetet választották lakhelyül, és egyként harcoltak az elfekkel.

Szokásához híven, Amlaruil meghajolt előttük, majd intett, hogy emelkedjenek fel, és térjenek a lényegre. Elfoglalta a trónszéket, és jelzett Feketesisakos Kerythnek, a holdelf harcosnak, a sziget védelméért felelős kapitánynak, hogy tegyen jelentést.

Kerythnek azonban nem ez a sors jutott aznap.

A robbanás váratlanul érkezett. Néma volt, és mindennél pusztítóbb. Nem követte fülsiketítő robaj, nem döngette meg elemi erővel a kristálytornyokat, nem rázta meg földrengés a mozaikpadlót a lábuk alatt. Mégsem akadt egyetlen elf sem a teremben, sőt Öröksziget egész területén, aki ne érzékelte volna, és ne tudta volna azonnal, hogy ez mit jelent.

A Varázskör megtört. Öröksziget különleges mágiája elillant.

Már öt napja tombolt a harc az elfek szigetéért. Szörnyek emelkedtek ki a tenger mélyéről, és szálltak alá az égből, hihetetlen erejű ember varázslók ostromolták az elf mágia szövetét, seregnyi harcos érkezett hajókon a létező összes irányból, hogy megrohanják a szigetet. És ez csak a kezdet volt. A mélység szörnyetegei is utat találtak a szigetre. Ellepték a kikötőket, és lemészárolták a legjobb harcosokat. Bár a védők már a végsőkig kimerültek, nem adták fel a reményt.

Ezt a robbanást azonban már ők sem tudták elviselni.

Amlaruil királynő felkelt, majd alvajáróként a nyitott ablakhoz lépett. Különös látvány tárult a szeme elé: Leuthilspar eleven utcája, ahol az imént még elf harcosok várakoztak, hogy felvegyék a harcot a legújabb fenyegetéssel, elnémult. Az elfek mozdulatlanul álltak, megdermedtek elviselhetetlen kínjukban.

Amlaruil észak felé fordult. Öröksziget legmélyebb erdeje felé, ahol nemrégiben még az ikertornyok, a Nap és a Hold Tornyai törtek az ég felé. Most nyomuk sem volt. Eltűntek, és velük együtt Öröksziget fővarázslói. Amlaruil egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy meggyászolja a barátait, akikkel évszázadokon át élt békességben.

A királynő a tanácsadóihoz fordult, akik életükben először nem találták a szavakat. Mindnyájan tudták, hogy mindez mit jelent. Csupán egyetlen dolog pusztíthatta el a tornyokat: egy fővarázslók alkotta iszonyatos erejű varázskör. Márpedig a halványuló hatalom és mágia korában csakis Örökszigeten lehetett életre kelteni ilyen roppant erejű mágiát. Bár minden oldalról szorongatták őket, biztos lábakon állt a védelmük. A mindent elpusztító csapás, amelyre nem voltak felkészülve, belső árulás eredménye kellett, hogy legyen. Végül Zaltarish, a királynő vén írnoka adott hangot a tragédiának.

– Öröksziget elesett, felség – suttogta elhaló hangon. – Az elfek alkonya elérkezett.

Első könyv

A legenda születése

„Ha a tanácsomat kéred – márpedig kérted – azt javaslom, hogy engedd át eme nagy ívű vállalkozást Khelben nagybátyádnak. Kettőtök közül inkább őt illeti. De mivel nem tűnsz annak a bosszúálló típusnak, te magad is belekezdhetsz a történetbe. Azt hiszem, nem mesélheted el az elfek történetét anélkül, hogy szólnál az istenekről. Bár sok elfet ismertem, akik szerint nincs sok különbség köztük és az istenek között.”

(részlet Árnyasvölgyi Elminster leveléből)