4

Arvandor erdeje

A Seldarine-ellenes sereg a hajnalt megelőzően már ott nyomult Arvandor fái közt. Akadálytalanul haladhattak előre. A játékos illúzió-varázslatok, melyek az arra járók megtévesztését szolgálták, ezen a napon nem léptek működésbe, a védőpajzsokat leeresztették. Még az erdő őrszemeit is elnémították. Az entek mély mágikus álomba szenderültek, a madarak elvesztették hangjukat.

Nem messze az isteni seregtől, Eilistraee szokásához híven egy erdei vízmosásban várta a hajnalt, hogy énekhanggal és tánccal köszöntse azt. Ezen a hajnalon azonban valami nem volt rendben, és ő értetlenül állt az események előtt. Ilyenkor a madaraknak már víg csiripeléssel kellene hívniuk a napot, és a szarvasoknak a közelben kellene legelniük a harmatos füvet.

Eltette a furulyáját, anélkül, hogy egyszer is belefújt volna, majd kézbe vette az íját. Bár még sosem találkozott veszedelemmel ebben az erdőben, most szokatlanul feszült volt. Valami rosszat hordozott a levegő, ami megfoghatatlanul lebegett az erdő felett; egy idegen szag. Ösztönösen a fuvallatok felé tartotta az orrát, és szimatolni kezdett, mint egy farkas.

Aztán felismerte. Az istenek többsége megrökönyödött az erdei állatok halálától, egyesek pedig – mint ő is – tökéletes összhangban éltek a természettel. Eilistraee időnként úgy vadászott, mint a sas vagy a farkas. Azért vadászott, mert a természet részét képezte, és mert a távoli világokban élő erdei elfek, akikért személyes felelősséget érzett, a megélhetésükért vadásztak. Számtalanszor irányította már elf vadászok nyilát a helyes irányba, vagy taposta ki előttük az ösvényt egy-egy várakozó zsákmányhoz. Eilistraee jól ismerte a vér szagát.

A szag irányába rohant, amely egyre töményebb lett, míg már teljesen felkavarta és összeszorította a gyomrát. A párás levegőt megtöltötte és megülte a vér szaga, amely valami mással keveredett: ismeretlen teremtmények dohos bűzével és a vibráló rettegéssel.

A következő pillanatban az erdő talán legkecsesebb teremtményeinek tetemeihez ért. Nem is próbálta meg elmorzsolni könnyeit, amint megpillantotta egy dámszarvas tehén és két borja holttestét. A jelekből ítélve, mind a hárman lassú halált haltak. A kicsiny testeket számos apró, kegyetlen vágás torzította. A legtöbbjük kardtól vagy dárdától származott, de agyarak és karmok nyomait is felfedezte rajtuk. Ezt nem állat tette, ebben biztos volt. Egyetlen állat sem öl kedvtelésből, csakis éhségből. Ez az értelmetlen mészárlás más célt szolgált, valami minden képzeletet felülmúló, iszonyatos célt. Bárki tette is, élvezte az öldöklést.

Ekkor eszébe jutott, hogy nevezik azt a megfoghatatlan valamit, amely megülte körülötte a levegőt. Még sosem találkozott vele, de pontosan tudta, hogy mi az: a Gonosz lépett be Arvandor erdejébe.

Az istennő elfordította tekintetét az iszonyatos látványtól, és a véres növényzetet kezdte tanulmányozni. Becserkészi, bárki legyen is a tettes, és a Seldarine Tanács elé citálja. Könnyű volt követni a gyilkost: hanyag, lomha nyomot hagyott maga után. Mielőtt elindult volna, vadászó varjak rikoltását hallatta. A szarvasok a természet körforgásában éltek, így hát jelzett a madaraknak, hogy értelmet adjon a haláluknak.

Alig tett meg pár lépést, mikor észrevette, hogy a gonosz nem magában jár. Egy magányos lény ölte meg ugyan a szarvasokat, de a nyoma hamarosan csatlakozott egy másikéhoz. Majd pár lépéssel arrébb egy egész hordáéhoz.

A fiatal istennő letérdelt, hogy megvizsgálja a nyomokat. Sokan haladtak el az ösvényen, túl sokan, hogy egyesével kivehesse őket. Nagyot dobbant a szíve hirtelen támadt félelmében. Lehajolt, és a talajra tapasztotta a fülét. Mintha távoli vihar hangjai jutottak volna el hozzá.

Felpattant, és kábán a legközelebbi fa koronájába mászott. Fáról fára haladt, hogy így cserkéssze be a betolakodókat. Éles szemével a bokrokat pásztázta, miközben ugyanolyan gyorsan haladt, mint a földön. Nem kellett soká várnia, hogy megpillantsa az idegeneket.

Legalább százan voltak, és mind istenek. Nem ismerte mindegyiket, de néhányuknak tudta a nevét: az ormótlan, vörös szőrű teremtmény Hruggek volt, a medverémek istene, a goblinfélék istenét is ott látta mellette, de az ő nevét nem tudta felidézni. A botladozó, többszörösen sebesült Malar vezette őket, akit gyakorlatilag csak mérhetetlen gyűlölete hajtott előre. Teljes fegyverzetben érkeztek. Nem egyszerű vadászatra jöttek, és egyenesen Arvandor felé tartottak.

Eilistraee nem értette, ez miként lehetséges – az utat csak az elfek és az erdő teremtményei ismerték. Mint ahogy azt sem értette, hogy ez a morgó, csattogó, acsarkodó csőcselék miként tudott átvágni tökéletesen nesztelenül az erdőn, anélkül, hogy akár egyetlen hanggal is elárulnák jöttüket.

Bárcsak éjjel lenne, hogy Sehanine mágikus holdsugarán egy szempillantás alatt a céljánál teremjen. Eilistraee nem rendelkezett nagy varázserővel, és csak jelentéktelen dolgokhoz értett: ismerte a gyógynövényeket és az orvoslás tudományát, beszélni tudott az erdő teremtményeivel, szerette a táncot és a zenét. Ezek most mind hasztalannak bizonyulta, kivéve talán vadász tudományát.

Nagy kísértést érzett, hogy megszórja az ellenséget halálos nyilaival. A tegeze tele volt, és mindig minden nyílvesszője célt ért. Talán húszat is megölhetne közülük, mire meglátnák és leterítenék.

És azután? Mi lenne a többi elf istennel, amint a horda váratlanul rájuk ront? Nehezen, de féken tartotta kezét. Ő Corellon Larethian lánya volt, és elsődlegesen a panteont szolgálta.

Összeszorította a fogát, és szélsebesen elindult az ágak közt, hogy teljesítse kötelességét. Szívében mégis büszkeséget érzett, hogy ő lehet az, aki figyelmezteti a többi istent. És hajtotta a remény, hogy Corellon, a leghatalmasabb elf harcos, megjutalmazza igyekezetéért, és maga mellé veszi a közelgő csatában.

Biztos volt benne, hogy az isten így cselekszik majd, és nem csak azért, mert éles a szeme és időben jelenti a veszélyt. Eilistraee egész éjjel kint volt az ingoványon, és apja elveszett kardhüvelytakaróját kereste. Corellon különösen nagy becsben tartotta a varázsszert, mert azt szeretett Araushnee-ja készítette neki, és minden csatába magával vitte. Eilistraee elmerengett, vajon nem szeretné-e őt is egy kicsit jobban, ha visszavinné neki ezt a kincset.

Egészen felvidult a gondolatra, és bár iszonyú veszély fenyegetett, könnyű szívvel haladt otthona felé.

A Seldarine istenei gyorsan felsorakoztak, hogy szembenézzenek a közeledő fenyegetéssel. Több száz világból érkeztek az istenek, odasereglett az erdő összes nagy erejű teremtménye, sőt a tündérekkel rokon fajok is: manók és pixik, sőt még az ősi Tündérbirodalom istenei is páncélt öltöttek és fegyvert ragadtak. Az erdei népek istenei is eljöttek: halhatatlan unikornisok, kentaurok, sőt a vad tekintetű faunok is ott álltak az elfek oldalán. Arvandor minden erejét felvonultatta a közeledő csatára. Elhelyezkedtek Arvandor védő varázsfüggönye mögött, és várták Corellon Larethian parancsát.

Aerdrie Faenya, a levegő úrnője támadt elsőként. A Seldarine-ellenes sereg összébb húzódott jöttére; szájtátva nézték a jelenést. Gyönyörű elf nőt láttak maguk előtt, lobogó fehér hajzuhatagot, halványkék árnyalatú bőrt, és tollas szárnyakat, melyek a felhők színét tükrözték. Lábak nélkül mozgott, kavargó ködfelhő taraján, oly kecsesen és oly sebesen, melyet korábban még nem láttak. A döbbent seregnek úgy tűnt, mintha az ég szakadt volna rájuk, és öltött volna elf alakot.

Aerdrie azonban korántsem volt oly törékeny, mint elsőre tűnt. Széttárt karjai tomboló szélvihart kavartak, ujjbegyeiből gyilkos villámok záporoztak az ellenségre, amely meghátrált, és menedéket keresett a sűrű növényzetben. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Aerdrie-nek sikerül kisöpörnie őket az erdőből.

Az ellenség soraiban is voltak azonban olyan istenek, akik elég hatalmasnak érezték magukat, hogy összemérjék az erejüket az elfekkel. Jeges fuvallatok érkeztek mindent letaroló orkánként északról, Auril istennővel a hátukon. Halálos téli viharok söpörtek a nyomában, melyek árnyékában Aerdrie támadása csupán ártatlan zápornak tetszett. Amerre csak Auril elsuhant, a fák megremegtek, a levelek összegörnyedtek, mintha a törzs melegét keresnék.

Aerdrie mindenáron meg akarta védelmezni az erdőt, így hát kiterjesztette a szárnyait, és magasra röppent, hogy ádáz sólyomként szálljon szembe a fagyot hozó Aurillal. A levegő és az időjárás két istennője éktelen robaj kíséretében csapott össze, melynek nyomán mind leperegtek a fák halálra ítélt levelei.

A párducokként birkózó istennők lassan elsodródtak saját viharuk szárnyán. Idővel semmi sem látszott belőlük, csupán a sűrűn kavargó bíbor és fehér felhőgomolyag, no meg a szűnni nem akaró villámcsapások, melyekkel egymást sújtották.

A Seldarine-ellenes sereg ismét nekilendült, miután kiszabadultak Aerdrie láthatatlan bilincséből. Az elf istenek legnagyobb döbbenetére, az ellenséges istenek akadály nélkül hatoltak át Arvandor mágikus pajzsán. Léptük felgyorsult, ahogy egyre közelebb kerültek a döbbent prédához.

Miközben Corellon Larethian a szent erdő megszentségtelenítését nézte, eszébe jutott, hogy mit mondott Sehanine a kardjáról: Sahandriant egy elf árulása pusztította el. Bebizonyosodott, hogy az istennő igazat mondott, és most ugyanannak az árulónak a keze nyomát látta maga előtt. Csakis egy elf istenség képes megváltoztatni Arvandor mágikus védelmét. És az áruló most is ott jár köztük – gondolta elkeseredetten Corellon.

De ki lehet az? Sehanine tudta, vagy legalábbis sejtette, de őt sehol sem látta. Nem volt más választása, harcolnia kellett, mégpedig úgy, hogy nem tudta legveszélyesebb ellenfele kilétét. Vagy tán lehet, hogy maga Sehanine az áruló? Az istennő végignézte a Gruumshsal vívott csatáját, és elvitte neki csodás mágikus kardját, hogy folytassa a csatát, mintegy megakadályozva, hogy Arvandorban találjon menedéket; és most sem látta Arvandor védői között.

Corellon mélyet sóhajtott, és a látható ellenségre szegezte tekintetét. Magasra emelte Sahandriant.

– Arvandorért! – kiáltotta, és megindította a támadást.

Az elf istenek és szövetségeseik habozás nélkül követték Corellont. Nem őt illette azonban a legnagyobb dicsőség, hanem az oldalán rohamozó gyors léptű, gyönyörű lányt. Corellon roppant büszke volt lányára, amiért időben riasztotta őket, és mert egész éjjel az ingoványt fürkészte, hogy megtalálja kardhüvelytakaróját. Ismét felkötözte a csodás mágikus tárgyat, és különös nyugalommal töltötte el a tudat, hogy a féltett Araushnee hátramaradt, hogy varázslatokkal támogassa őket, a többi istennel együtt, akik tudása inkább misztikus, semmint harctérre való.

Corellon lopva hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Araushnee egy kicsit távolabb helyezkedik a többiektől, és szemei megtelnek vörös lánggal, miközben magába gyűjti a mágikus energiákat. Vhaeraun védekezőn állt anyja elé, miközben ő belekezdett nagy erejű varázslatába.

Ekkor azonban elérték az ellenség vonalát, és nem maradt ideje szemlélődni. Corellon kardja csak úgy táncolt és cikázott a levegőben, hol vágott, hol szúrt, miközben eltérítette az ellenséges fejszéket és dárdákat. Az elf istenek mind köré gyűltek, hisz a velük szemben álló istenek kivétel nélkül a leghatalmasabb ellenfelet akarták legyőzni. Eilistraee is ott harcolt mellette, fürge ezüstkardját forgatva, de a csata lendülete lassacskán elsodorta apja oldaláról. Corellon is szem elől tévesztette a lányt a vad csatában.

Egy átható, orrhangú rikoltás vonta el Corellon figyelmét. Ez csakis Kurtulmak lehet – gondolta. A hang irányába fordult, és látta, hogy a koboldok istene egy csillogó fekete nyílvesszőt húz ki a hátából. A vessző állását elnézve, csakis felülről érkezhetett. A fák koronájára emelte tekintetét, miközben ösztönösen hárított egy tőrszúrást. Eilistraee talált lőállást az ágak közt, és máris egy újabb nyílvesszőt illesztett íja húrjára. Megeresztett egy ördögi, ádáz mosolyt apja felé, majd kilőtte a vesszőt a csata legforróbb pontjába.

Egy kisebb goblin istenséget vett célba, aki orvul be akarta cserkészni Corellont. Tőrrel a szájában, négykézláb mászott egy nagyobb testű hobgoblin isten lábai közt, aki az elf isten mellett harcolt egy kentaurral. A vessző pontosan a goblin ülepébe fúródott, aki megvonaglott, és egyenesen a hobgoblin lábai közé fejelt. A hobgoblin hangosan felüvöltött dühében és fájdalmában. Azonnal megfeledkezett a kentaurról, és a goblint kezdte ütlegelni harci botjával. A kentaur undorodva hagyta ott őket, hogy nemesebb ellenfelet keressen magának.

Corellon felkuncogott, de öröme hamar elillant, amint egy rozsdás kardhegy közeledett felé, méghozzá egy tündér isten hátán keresztül.

Az elf panteon vezetője szemmel követhetetlen gyorsasággal reagált. Megragadta testvérét, és kirántotta a kard fogságából. A legtöbb isten belehalt volna ebbe a mozdulatba, de ez volt az egyetlen lehetősége. A végzetes kardot vasból kovácsolták, amely oly halálos a tündérek számára, mint a méreg a halandók életére.

Corellon hallotta a haragos nyerítést a háta mögött, majd csontok reccsenését a végzetes paták alatt. Megpördült, és a pegazus isten hátára vetette az elernyedt tündért. Még ugyanazzal a mozdulattal kitért az elvágódó ork isten elől, akinek a szárnyas ló szétzúzta a koponyáját, majd lebukott egy ogre kardcsapása elől, és egy jól irányzott döféssel felnyársalta azt. Még arra sem maradt ideje, hogy nyugtázza újabb ellenfele halálát, mikor egy goblin alattomos dárdáját kellett eltérítenie. Egy pillanatra sem pihenhetett, így folyt a harc egész reggel.

Idővel minden oldalról bekerítették őket a támadók, így kellett megvédeniük Arvandort. Időnként egy-egy alak elhalványult; az isteneket nehéz volt elpusztítani ugyan, de ily hatalmas csatát még ők sem vívtak. Mindkét oldal szenvedett veszteségeket, és nem lehetett megjósolni kié lesz a végső győzelem.

Eljött az idő azonban, amikor Corellon megpördült, hogy új ellenfelet keressen magának, de senki sem volt a közelében. Innen-onnan fegyvercsattogás hallatszott a fák közül, jelezve, hogy vannak még párharcok. Egy tomboló faun ugrált a közelben egy elesett goblin hátán, mély patanyomokat vésve a legyőzött isten gerincoszlopába. Egy ogre rohant ki a közeli ligetből, vadul hadakozva a feje körül vad ménekként keringő fényfoltokkal: a félelmet nem ismerő, ádáz manókkal, nyugtázta elégedetten Corellon. Bár többen is elhalványultak közülük az ogre halálos csapásai nyomán, makacsul kitartottak, és újra meg újra lesújtottak apró kardjaikkal.

A harc hamarosan véget ér: Arvandor megmenekült. Corellon elégedetten bólintott, majd eltette a kardját.

Különös, bizsergető érzés futott fel az ujjain, amint a hüvelytakaróhoz ért. Mindent elsöprő gonoszságot érzett, kegyetlenebbet, mint Malar sötét miazmájában.

Corellon ösztönösen próbált odébb lépni, de nem tudott. Lenézett, és látta, hogy valamiféle zöldes anyag tör fel a földből, amely fogva tartja.

– Ghaunadar! – motyogta halálra váltan.

Ghaunadar ősi lény volt, a gonoszság őseleme, olyan, akit még sosem láttak az Olümposzon. Csakis egy velejéig gonosz lény lehetett képes kaput nyitni neki Arvandorba. Corellon kétségbeesett, mikor megértette, mekkora is az árulás a panteonon belül.

A manókkal hadakozó ogre isten ekkor haladt el Corellon mellett. Meglepetten észlelte, hogy amaz mozdulatlan. Abban a pillanatban megfeledkezett a manókról, és minden figyelmét az elf istenre fordította a mérhetetlen dicsőség reményében. Magasra emelte láncos buzogányát, és ádázul lengetve rontott rá.

Corellon a kardjáért kapott. A kard azonban nem mozdult: a hüvelytakaró megragadta, mint egy gonosz kéz.

Corellon döbbenten nézet Araushnee irányába. Az istennő győztes mosolya jobban letaglózta, mint Malar sötét miazmája, vagy Ghaunadar fojtogató gonoszsága.

Sehogy sem bírt magához térni; Eilistraee éles sikolya rántotta vissza a valóságba. Corellon felnézett a lányára, aki éppen akkor lőtte torkon az ogrét.

A bestiális isten lendülete megtört, a láncos buzogányé azonban nem. A lánc háromszor tekeredett a nyaka köré, míg végül a tüskés fej belemart a mellkasába. Alakja azonnal halványodni kezdett, de nem úszta meg, hogy két újabb nyílvessző fúródjon a testébe.

Egy negyedik vessző is útra kelt. Corellon ismét érezte a hüvelytakaró rezdülését, és látta, amint a nyílvessző útja kicsit megváltozik. Miközben nézte a feléje szálló vesszőt, megértette, hogy kardja miként törhetett darabokra Félszemű Gruumshsal vívott párbaja során.

Araushnee árulása mindennél fájdalmasabban mart a lelkébe. Azt sem érezte, hogy lányának nyílvesszője belefúródik a mellkasába.