3

Az Abyss mélyéből

A szürke iszap, amely az Abyss felszínét borította, felpúposodott. Kénes gőzöket lövellt a levegőbe, és bűzös buborékokat eregetett magából. A lény, amely valaha Araushnee istennő volt, gondolkodás nélkül kipukkasztotta a buborékot. Hozzászokott már az efféle dolgokhoz, tekintve, hogy hosszú évek óta élt már Abyssban.

A legtöbb tanar'rihoz hasonlóan ő is új nevet vett fel. Ő volt Lolth, Abyss démonkirálynője. Helyesebben szólva, meghódította Abyss jelentős részét, és ő volt az egyik leghatalmasabb tanar'ri a szürke világban. Félelmetes lények egész serege rettegett tőle, és lesték, miben lehetnének a szolgálatára.

Lolth hatalma nem csupán ezekre a szörnyekre terjedt ki, hanem néhány istenre is, akik önként, vagy száműzetésükben kerültek Abyssba. Hosszú és kegyetlen harcot folytatott Ghaunadarral.

A gonosz elementál nem tartozott azok közé az istenek közé, akiket maga mellé gyűjtött Corellon ellen; ő magától érkezett az Olümposzra. Araushnee végtelen büszkesége és törekvése idézte meg, és a szívében lakozó mérhetetlen gonoszság nyitott kaput neki Arvandorba. Ghaunadar ujjongott, amikor az istennőt száműzték Arvandorból. Vonzotta az istennő nyughatatlan ereje, és magába akarta olvasztani azt.

Az ősi isten követte az istennőt az Abyssba, és megpróbálta elcsábítani, majd legyőzni; egyik sem sikerült. Ghaunadar végtelen haragra gerjedt, és megölte leghatalmasabb híveit, majd elrabolta jó pár halandó érzelmeit. Egész fajokat irtott ki, másokat agy és akarat nélküli csúszómászókká változtatott, és eközben saját ereje egy részét is elpazarolta.

Mindezért Loltht okolta. Ellenségek és riválisok lettek, minden tekintetben. De még neki, az ősi istennek is el kellett ismernie Lolth nagyobb hatalmát. És nem ő volt az egyetlen, akinek ezt kellett tennie; még az a szánalmas Kiaranselee is behódolt a démonkirálynőnek.

Lolth undorodva nézett Abyss egyik szegletébe, ahol az élőhalottak istennője uralkodott. Kiaranselee is sötételf volt, hozzá hasonlóan, de ő „drow”-nak nevezte magát. A követői egykori önmaguk halovány árnyékai voltak csupán, gonosz elfek egy ősi világból, akiket Kiaranselee megölt, és gondolkodásra képtelen szolgákká tett. Ha az istennő nem éppen egy halandó világban járt, hogy sarjait kínozza, szeretett fagyos birodalmában uralkodni. Behódolt Lolthnak, mert nem volt más választása. Itt a sötételfek végzetének hajdani istennője uralkodott.

Így történt, hogy Araushnee végre megszerezte magának mindazt, amire egykoron annyira vágyott: a képzeletet is felülmúló hatalom, saját birodalom, a színe előtt térdelő istenek, nagy erejű teremtmények, akik csakis az ő parancsára várnak.

Lolth ásított egy nagyot.

Az Abyss oly kiszámítható volt. Hódított, majd uralkodott, és eközben annyira unatkozott, hogy időnként beszédbe elegyedett Kiaranselee egyik-másik élőhalott szolgájával. Elég hatalma volt, de úgy érzete, ez nem elégíti ki a vágyait.

– Megátkozlak Corellon, téged és a tieidet! – suttogta gyűlölettel telve, mint oly sokszor a hosszú évszázadok alatt, a száműzetése óta.

A gyönyörű tanar'ri trónjába süppedt, melyet a szolgái vájtak ki egy óriási aszalt gomba testéből. A tenyerébe temette az állát, és ismét végiggondolta a sorsát.

Hiába szerzett mérhetetlen erőket az Abyssban, semmi sem helyettesíthette azt, amit elveszített. Nem volt többé elf istennő, csupán egy tanar'ri. Bár szépsége és hatalma az Abyss legtöbb teremtményei fölé emelte, ez mégsem ugyanaz volt, mint egykoron. Nincs az a hatalom ebben a szürke, gombákkal fertőzött világban, amely kiegyenlítheti Corellon tartozását.

Lolth váratlanul felegyenesedett, szeme parázslott izgatottságában. Hát persze! Most, hogy meg van hozzá az ereje, visszaszerezheti isteni mivoltát. Maga Ghaunadar mutatta meg az utat: az ősi lény új híveket toborzott magának, hogy visszaállítsa régi hatalmát. Miért ne tehetné ő is ugyanezt?

Tanar'riként soha sem térhet vissza az Olümposzra. Sőt, még istennőként sem tudna akkora erőre szert tenni, hogy hódítóként lépjen be Arvandorba. Ezért ott csap le az elf panteonra, ahol tud.

Elpusztítja halandó sarjaikat.

Évszázadok teltek el azóta, hogy Durothil, a nagy mágus meghalt, és a sárkánylovas mester, Holdvirág Sharlario eltávozott Arvandorba. Leszármazottaik már nem emlegették a Tündérbirodalmat, már csak a legendákban létezett. Nekik már Faerűn volt az otthonuk, és olyan csodás országot építettek, amely mindenben megfelelt őseik mesés hazájának.

Egyesek ugyanúgy éltek tovább, mint mindig is, de voltak, akik szakítottak a hagyományokkal, és várost építettek, amely vetekedett Atorrnash gazdagságával. Kristályból és holdkőből készült, lélegzetelállító épületek bújtak meg a fák közt és a hegyek árnyékában, az utcákat drágakövek szegélyezték, és művészekből, tudósokból, zenészekből, mágusokból és harcosokból álló közösségek lakták. Ezek az elfek csodás művészi tárgyakat alkottak, páratlan mágikus fegyvereket kovácsoltak, és tökélyre fejlesztették a hadviselés tudományát.

A Nagy Mágia is virágzott ezekben a központokban, és megalkották a varázsköröket: nagy erejű fővarázslók alkottak kört, hogy olyan hatalmas varázslatokat hívjanak életre, amelyeket egyenként el sem tudtak volna képzelni. Minden varázskörnek egy-egy torony adott otthont, és idővel ezek a tornyok lettek minden elf közösség központi épületei. A tornyok egyik leghasznosabb funkciója az volt, hogy rajtuk keresztül a gondolat sebességével tudtak híreket cserélni egymással a települések, így egyik közösség sem szigetelődött el. A déli ilythiirik népét kivéve, akik egyre nagyobb problémákat okoztak, úgy tűnt, sikerült Faerűn elf közösségeit egy nagy egységbe szervezni.

Ez az új gazdagság azonban sok veszélyt is rejtett magában. Sötételf fosztogatók érkeztek délről, akik időnként megtámadták a kereskedőutakat és a tanyákat. Egyes csoportok az északi barlangokban húzták meg magukat. Nappal elbújtak, és éjszaka jöttek elő portyázni, a sötétség takarásában.

A sárkánytámadások is folytatódtak, de a Nagy Mágiának, és a sárkánylovasoknak hála, lassan sikerült a sárkányokat visszaszorítani Faerűnön. Azonban nem a déli területek erős mágiájától és nem is a sárkányok roppant erejétől kellett a legjobban félniük az elfeknek: az orkok lettek a legádázabb ellenségeik.

Az orkok sokáig csak véletlenszerűen támadtak meg egy-egy kisebb elf közösséget, mint a bárányra vadászó farkasok. A legtöbb elf falu – de még a legkisebb tanya is – eléggé fel volt fegyverezve ahhoz, hogy visszaverje ezeket az esetleges támadásokat.

Az ork azonban igen szapora népnek bizonyult. Évről évre gyarapodott a számuk, majd időnként nagy hordákba verődtek, és hadjáratba fogtak. Ilyenkor mindent elpusztítottak, ami az útjukba került.

Az Éneklő Szirén évének őszén az orkok akkora hordába verődtek, amekkorát az elfek még sosem láttak. Lerohanták az északi síkságokat, és bevették magukat az erdőkbe. Occidian városát – az elf zene és tánc nagy központját – elfoglalták, és nyomultak tovább, egyenesen az ősi Sharlarion kapui felé.

Akkoriban az ősmágus Kethryllia őrizte Durothil várát. Egyesek Amarillis néven ismerték a harcos-varázslót, ami a nemes elfek nyelvén azt jelentette, hogy „Tűzvirág”. Egyrészt vörös hajáról, másrészt a csatatéren tanúsított izzó haragjáról kapta a nevét.

A legtöbb elfhez hasonlóan Kethryllia is sokat tanulmányozta a mágia művészetét hosszú élete során, de képességeit egyetlen cél elérése érdekében fókuszálta. Évtizedeken keresztül kovácsolt egy nagy erejű mágikus kardot. Két éjszakával korábban sikerült egyesítenie a mágia és a csillagfény erejét a Sárkánylovasok Ugratóján, és így be tudta fejezni végre a nagy művét. A jóslatok évekkel korábban megsúgták, hogy ez a kard, Dharasha – ami annyit tesz: végzet – nagy szerepet játszik majd az elf nép történelmében.

Mi más lehetne nagyobb kihívás, mint a város megvédése?

Kethryllia tisztán hallotta a toronyablakon keresztül az emberek ideges sustorgását, és a háborús előkészület hangjait. Csakis a testi felkészültségükben bízhattak, hisz a Mágia Tornya üresen állt. A varázskör tagjai összekapcsolódtak az Occidian-torony varázslóival, hogy segítsék őket a város védelmében. Az orkok és rejtélyes szövetségeseik valahogy feltörték a védőmágiát, és ledöntötték a varázstornyot. A mágikus kötelék azonnal megszakadt, és a tragédia megölte Sharlarion fővarázslóit is. Így hát az elfek csakis harci tudományukra hagyatkozhattak, és legkiválóbb harcosaikra kellett bízniuk a sorsukat. Kethryllia Amarillis volt a harcosok vezetője – tetteit már most énekek és legendák örökítették meg.

Az eddig megélt évszázadai során harcolt már ork hordákkal, sötételf fosztogató bandákkal, sőt egyszer még egy zöld sárkányt is becserkészett és megölt, aki folyamatos rettegésben tartotta a kereskedelmi útvonalakat és magát a várost is. A nővérét egy zombi sereg elleni harcban vesztette el, amikor ő maga is majdnem odaveszett. Mindezen gonoszságok ellen kovácsolta a mágikus Dharashát, és eljött az idő, hogy harc közben is kipróbálja.

Jó néhány év eltelt már azonban a legutolsó csatája óta. Éppen azon kezdett morfondírozni, hogy meg kellene állapodnia, családot kellene alapítania, hogy ne magányosan várja Arvandor hívását.

Elmosolyodott, amint Anarallath jutott az eszébe, a könnyű szívű pap, Labelas Enoreth híve, akihez szorosabb szálak fűzték a puszta barátságnál. Ideje volt összeházasodniuk. Már nem volt fiatal, az elfek mércéjével mérve sem, de még mindig ugyanolyan karcsú volt, mint fiatal szűzként. Éppen ideje volt, hogy keretet adjanak szerelmüknek.

Amint a csatára készülődött, meg sem fordult a fejében, hogy azon a napon talán örökre elszakadhatnak egymástól, és végül család nélkül hal meg.

Sebesen felöltötte kemény bőrpáncélját, majd egy bronz-és ezüstpikkelyekből készült csodálatos mellényt vett rá. A kivételes páncél rugalmas volt, akár egy láncing, és a várost védelmező bronz-és ezüstsárkányok iránti tiszteletből viselte. Sharlarion sárkánylovasai azonban messze délen jártak, ahol egy fekete sárkány pár próbált új területet szerezni születendő ivadékaiknak.

A fővarázslók meghaltak, a sárkánylovasok kiröpültek. Egyedül ő maradt, és lelke mélyén érezte, hogy vágyik is erre a harcra. Új hüvelyébe csúsztatta a kardot, majd tőröket rejtett a csizmájába, és szíjazott az alkarjára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, azt a díszes tőrt is magához vette, amelyet nemrégiben talált egy mágikusan lezárt ládában, a Durothil-kastély egy eldugott szegletében. A legenda szerint a város egyik alapítójáé volt valaha. Most pedig magával viszi a harcba, hogy azzal védje meg a várost, és így állítson emléket Holdvirág Sharlario örökségének. Szárnyas sisakot húzott dús fürtjeire, majd kilépett a vár udvarára.

A város szokatlanul csendes volt, pedig az összes hadra fogható elf ott sorakozott fegyelmezett sorokban, fegyverrel a kézben. Egy hatalmas pajzsokból álló fal alkotta az első vonalat. Sharlarion városának nem volt kőfala, szervesen beleolvadt a környező erdőbe. A fal mögött sorakoztak az íjászok. Teletűzdelték a földet a kilövésre kész nyílvesszőkkel, hátukra zsáknyi méretű tegezt kanyarítottak, melyek roskadoztak a vesszőktől, mint szüret idején a puttony. Az íjászok mögött kardos és dárdás harcosok várakoztak, akik azon nyomban kíméletlenül lesújtanak minden orkra, akinek sikerül átjutnia a védelmi vonalon. Mögöttük a mágiahasználók alkottak gyűrűt; nem a főmágusok ugyan, de legalább olyan nagy hatalmúak. A papok is készen álltak, hogy meggyógyítsák a sebesülteket. Még a gyerekek is ott sürögtek: vizet hordtak, gyógyfüveket morzsoltak a gyógyító kenőcsökhöz, és kötszereket készítettek.

Kethryllia elégedetten mérte végig a harcra kész elfeket. A harcosok közé állt, és velük együtt hallgatta a közeledő orkok egyre erősödő moraját.

Amint megpillantották az első orkokat, döbbent moraj futott végig a védőseregen. Az orkok rendezett sorokban meneteltek a kereskedő úton. Újabb osztagok követték őket, hasonlóan tömött, rendezett sorokban.

Ez szokatlan volt az orkok részéről. Kethryllia jól ismerte az ork hordák hadi taktikáját. Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle felsőbb hatalom irányítja őket. És tekintve, hogy az orkok sokkal többre becsülték a nyers erőt az értelemnél, az ismeretlen hadvezér valószínűleg mindkét erénnyel bírt.

Most először támadt kétely Kethrylliában a harc kimenetelét illetően.

Az orkok hirtelen megálltak. Valami mozgást észleltek a soraikban, de nem tudták kivenni, hogy mi lehet az. Ekkor határozott, de tompa hang érkezett az erdőből. Egy hatalmas, lángoló nyílvessző jelent meg zizegve az égbolton. Átzúgott az orkok feje felett, és a város irányában szállt.

– Egy ostromgép! – motyogta hitetlenkedve Kethryllia. Az orkok még alig tanulták meg használni az elfektől zsákmányolt hosszú íjakat. Hogyan készíthettek ilyen fegyvert?

Szerencsére az elf varázslók számoltak a tüzes nyilakkal, bár jóval kisebbekkel. Egy világos hajú varázsló az égre emelte kristálybotját, és elmondott egy varázsszót. Fehér tűz csapott ki a botból, és szállt az ellenséges vörös láng felé. A láng azonnal megfagyott, a nyílvessző pedig megakadt a levegőben, mint egy óriási fáklya, majd ártalmatlanul hullott egy lakóház kövezett udvarára.

Újabb nyílvesszők érkeztek, de mind ugyanúgy végezték. Amikor az ellenség végre belátta, hogy ezzel a taktikával nem érnek el semmit, mennydörgő parancs söpört végig az ork seregen. Több tucat szörny indult vad rohamra.

Az elf pajzsfal lebukott, hogy az íjászok halálos záporral áraszthassák el a rohamozó ork sereget. A támadók alig pár perc elteltével halott társaik bíborszőnyegén nyomultak előre, csakhogy ők is elessenek. Oly nagy számban hullottak az orkok, hogy a pajzsfalat alkotó elfeknek hátrébb kellett húzódniuk a város felé.

Kethryllia némiképp értetlenül nézte a mészárlást. Bár már megszámlálhatatlan ork feküdt holtan, még többen érkeztek és indultak a város ellen. Úgy tűnt, hogy az elfeket saját győzelmük pusztítja majd el.

Az egyre nagyobb halomban fekvő hullák ugyanis egyre hátrébb szorították őket, be a városba. Alig pár lándzsahossz hiányzott már csak, hogy az orkok elérjék az első épületek vonalát. Márpedig ha elfoglalják a külső épületeket, akkor könnyedén lerohanhatják a várost, hisz az összes épület össze volt kötve keskeny folyosókkal, melyek egyfajta láthatatlan hálóként terültek szét a fák között.

Ráadásul a borzalmas hullafal az íjászok hatékonyságát is rontotta. Nem látták a célpontot, vakon lövöldöztek a magasba, és remélték, hogy az aláhulló vesszők eltalálják az ellenséget. A láthatatlan fatörzseken és fapajzsokon csattanó nyílhegyek hangja azonban ennek pont az ellenkezőjéről tanúskodtak.

Kethryllia végre átlátta az ellenség taktikáját. Az orkok társaik holttestét használták hídként. Idővel átáramlanak a halmon, és egyszerűen elsodorják az íjászokat.

Nincs más választásuk, le kell vágniuk őket.

– Hozzám! – kiáltotta Kethryllia, és magasra emelte a kardját. – Hozzám mindenki, aki harcolni akar az orkok ellen!

Pillanatnyi tétova csend következett, miközben a harcosok értetlenül néztek az öngyilkosjelölt nőre. Kisvártatva Anarallath tört át az álldogálók között, és állt a harcos mellé.

A nő hitetlenkedő pillantást vetett a szerelmére – tudta, hogy a férfi nem gyáva, de nem is volt kiképezve egy ilyen harcra. Anarallath elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Talán már Arvandorba vágyom – mondta erőltetett könnyedséggel a hangjában, majd a vonásai hirtelen megváltoztak. Az arca megkeményedett, és fennhangon szólt az elf harcosokhoz. – Ha nem harcolunk mindannyian, akkor csak Arvandor marad népünk számára menedékül!

A pap szavai feltüzelték a harcosokat, és egy emberként álltak az ezüstelf mellé. Ha egy fegyvertelen papnak elég bátorsága van megrohamozni az ork sereget, akkor ők hogyan is cselekedhetnének másként? Hát ez volt Anarallath nyilvánvaló szándéka, értette meg Kethryllia.

A pap huncut mosolyt küldött a szerelmének, majd szívélyesen elfogadta egy harcos neki felajánlott rövidkardját.

– Nos, Tűzvirág, hadba vezeted a sereget, vagy tegyem meg én?

– Együtt megyünk – felelte hálásan, majd tréfásan odaszúrt egyet a férfinak. – De ne maradj le túlságosan!

Anarallath könnyed nevetését elnyomta Kethryllia harci kiáltása. A holdelf harcos átvetette magát a halott orkok halmán, és a támadókra rontott.

Ez meglepte az orkokat, és egy pillanatra megtorpantak. A következő másodpercben azonban kitátották rusnya pofájukat, és éles agyaraikat csikorgatva rohanták le az elf harcosokat. Az orkok minden lehetséges módon szerették legyilkolni az elfeket, de mind közül a test test elleni harc nyújtotta a legtöbb élvezetet a számukra.

A fürge elfek csak úgy cikáztak a sokkal lassabb orkok között, és sok apró, de fájdalmas vágást ejtettek a testükön. Úgy tűnt, hogy Kethryllia a csatatér minden egyes szegletében ott van, és minden egyes fejszét eltérít villogó kardjával. Anarallath mindenhová követte őt. Bár korántsem volt annyira képzett harcos, mint a nő, testi-lelki köteléküknek hála, oly összeszokottan harcoltak, mint a varázskör szoros egységében kántáló fővarázslók.

A csata azonban csak nem akart csillapodni, és Kethrylliába váratlanul belehasított a gondolat, hogy talán mégsem volt túl jó ötlet a támadás. Az elfek beékelődtek a halott orkok alkotta bizarr fal és az újonnan támadók közé. Szerencsére az ellenség nagy száma nekik kedvezett. Olykor egymást találták el a csatabárdjaikkal; vagy véletlenül, vagy türelmetlenségükben.

A harc véget ért. A védők többsége elesett, és a több száz ork közül is pár tucatnyian maradtak csupán, de ők is elmenekültek.

– Alakváltók tépjék a testetek! – mormolta maga elé Kethryllia, és eltette a kardját.

Ekkor pillantotta meg az orkok vezérét. A sötét alak, amit egészen addig csak árnyéknak vélt, ekkor kibújt a növények takarásából. Majdnem kétszer akkora volt, mint az elf. Agyaras pofája leginkább egy vérszomjas vaddisznóra emlékeztetett. Hasonlított az orkjaira, de még egy pár kar eredt meztelen felsőtestéből, és hatalmas denevérszárnyak lapultak a hátára. Vörösen izzó szemét kivéve, az elszenesedett, élettelen fa színében sötétlett.

A sárkányokénál is iszonyatosabb üvöltés szakadt fel a torkából, majd mágikus támadásra lendítette két karmos kezét.

– Még nem győzted le Haeshkarrt! – dörögte a szörny.

Kethryllia erre nem számított. Mialatt a bizonytalan harcos tétovázott, Anarallath maga mellé hívta paptestvéreit. Elővette Labelas Enoreth szent szimbólumát, maga elé tartotta, majd belekezdett a leghatalmasabb ördögűző varázslatba, amelyet csak Sharlarion papjai ismertek.

A papok egyenként csatlakoztak a kántáláshoz. Együttes erőfeszítésüknek hála, az erdő kezdett elmosódni a tanar'ri mögött, és kavargó szürke köd gomolygott elő. A szörny teste megremegett, majd halványulni kezdett, amint a köd egyre jobban magába szippantotta. Haeshkarr felüvöltött dühében, amint a kapu kezdte elnyelni. Végső elkeseredésében még az elfek számára is szinte követhetetlen sebességgel kinyújtotta a karját, és megragadta a papot, aki legyőzte. A következő pillanatban eltűnt az ördög, Anarallathtal a karmaiban.

Kethryllia gondolkodás nélkül utánuk vetette magát. Távoli sikolyok és hörgések kavarták fel a vizenyős levegőt, de életnek semmi jelét nem látta, kivéve az iszapban fürdőző óriási gombákat.

A köd hirtelen szétvált, és megpillantotta Haeshkarrt. A vállára vetve tartotta a kapálódzó papot, mintha csak egy frissen elejtett szarvasborjú lenne. A szörny felemelte egyik szabad karját, és Kethrylliára mutatott.

– Öljétek meg, majd járuljatok elém! – mondta egy láthatatlan valakinek.

Bár semmit sem jelentett volna, ha Tűzvirág tudja, kikhez beszél a tanar'ri, mert máris rávetette magát. A sűrű köd azonban köpenyként szállt rá a démonra és az elf harcosra.

Síri sikoly szállt el Kethryllia feje felett. Azonnal lebukott a sasszerű lény elől, amely a köd takarásából támadt rá.

Oldalra pördült, és bedugta fejét a bűzös köd sűrűjébe. Hat vicsorgó, szárnyas lény keringett a közelében, mint az éhes varjak a csatatér fölött. Kirántotta kardját, és lecsapott az egyik támadó ördögöcskére. A lény azonban elég fürge volt ahhoz, hogy elkerülje a vágást. Patthelyzet. A teremtmények folyamatosan ott köröztek a feje körül, de képtelen volt eltalálni őket röptükben, ám azok sem érték el őt. Taktikát kellett hát változtatnia.

Szándékosan leeresztette a kardját, és hagyta, hogy néhányszor enyhébben megsebezzék. Amikor úgy gondolta, hogy elég sebesülést szedett már össze ahhoz, hogy megtévessze őket, elterült a földön, és ujjait erőtlenül helyezte kardja markolatára.

Az ördögöcskék leszálltak, és lassan, óvatosan körözni kezdtek a teste körül. Egyikük előreszökkent, és próbaképpen megkarmolta a kézfejét. Kethryllia összeszorított fogakkal küzdött, nehogy elárulja magát. A lények elégedetten felmordultak, majd nekiindultak, hogy lakmározzanak a testéből.

Kethryllia ekkor erősen megragadta Dharasha markolatát, és alacsonyan körbecsapott vele, miközben felült. A mágikus kard azonnal kettészelt két teremtményt. A többiek félreugrottak, majd megpróbáltak elrepülni. Az elf azonban folytatta a pörgést, és felegyenesedett. Mire teljesen felállt, öt ördögöcske feküdt holtan a lábainál.

Az utolsó életben maradt lény után kapott, és sikerült is elkapnia a bokáját. A teremtmény azonban erősebb volt, mint gondolta, és magával rántotta. Mindketten beleestek a sárba, arccal előre. Az ördögöcske azonnal felpattant, és sebesen ugrálni kezdett, maga után húzva az elfet.

Kethryllia megpróbálta felemelni kardforgató karját, de a mély sár fogva tartotta azt a teste mellett. Ekkor egy gomba törzse köré hurkolta a lábát, és remélte, hogy sikerül lelassítania az ugráló lényt. A törékeny gomba azonban engedett, és szúrós, bűzös spórákat szórt a levegőbe. Kethryllia szeme égni kezdett, mintha csak egy bűzös borz spriccelt volna bele.

Bár nem látott, és minden izma sajgott, nem engedte el a lényt. Mindenképpen le akarta győzni a kis szörnyeteget, hogy kikényszeríthesse belőle, hogy vezesse a gazdája elé. Ha ez mégsem sikerülne, akkor megöli a lényt, hátha magára vonja ezzel az ura haragját. Más lehetőséget nem látott, hogy rátaláljon a démonra és a szerelmére ebben a szürke ködben.

Hirtelen valami láthatatlan erő felrántotta a karját, mintha ki akarná tépni a helyéből. Az ördögöcske végső elkeseredésében megpróbált felszállni.

Kethryllia még mindig nem látott, de tudta, hova kell csapnia. Talpra kecmergett, majd ívesen a lény irányába csapott. Rövid, iszonyatos sikoly harsant, majd meleg vér folyását érezte.

Az elf harcos ellökte magától a tetemet, majd kimászott a gőzölgő, bűzös pocsolyából. Eltette a kardját, anélkül, hogy megtörölte volna az iszapos talajon, majd számba vette a sérüléseit.

Elsőként kificamított vállát helyezte vissza. Éles fájdalom hasított belé; a karját valószínűleg jó néhány napig alig tudja majd használni. Tisztában volt vele azonban, hogy minden tagjára szüksége lesz az előtte álló csatában. Ezután elővette zsákjából a gyógyító folyadékot, amely ott lapult minden sharlarioni elf felszerelése közt. Letekerte a kupakot a fogával, majd a tenyerébe löttyintett néhány cseppet, és alaposan bedörzsölte vele égő szemét.

Az Abyss túlvilági hidege szerencsés módon az előnyére lett, hisz meggyorsította a gyógyulás folyamatát. Bár az is lehet, hogy csak most kezdte el érezni a hideget, miután visszatért a látása, és elmúltak a fájdalmai. Bárhogy volt is, a nedves, csípős levegő kavarogni kezdett, és oly erős bűzt árasztott magából, mely eddig elképzelhetetlennek tűnt az elf számára.

A még mindig sajgó szemén keresztül látta, hogy egy fekete bőrű, gyönyörű elf bontakozik ki előtte a köd takarásából. Magasabb volt, és félelmetesebb, mint bárki halandó, akivel eddigi élete során találkozott, és remegett a dühtől. A hideg ellenére csupán vékony fekete kendőt viselt, és annyi ezüst ékszert, amennyit még egy öreg sárkány is megirigyelt volna.

Egy csapatnyi üres tekintetű elf állt mellette. Bár valaha mindannyian fekete bőrűek lehettek, mára teljesen elszürkült a bőrük, és néhányan elég erősen oszlottak már. Zöldes hús és csont bukkant elő, ahol a bőr már teljesen lefoszlott róluk.

Kethryllia torka elszorult eme földöntúli lények láttán. Az élőhalottak jól fel voltak fegyverezve, és bár érzelem nem hajtotta őket, egykori harci tudományuk bizonyára mit sem kopott halálukban. Találkozott már élő sötételfekkel, így jól tudta, micsoda haderőt képviselnek.

A holdelf a magas sötételfhez fordult, és megszólította.

– Hatalmas istennő, semmi dolgom veled, vagy a szolgáiddal. Azonnal elhagyom a birodalmad, ha ez a kívánságod, csak előbb mondd meg, kérlek, hol találom Haeshkarrt, a démont – hadarta egy szuszra.

– Haeshkarr? – visszhangozta az elfszerű lény síron túli hangon. – Ő Lolth szolgája. Mi dolgod vele?

– Bosszú – felelte baljósan Kethryllia, és meglepetten látta, hogy őrült fény gyúl az istennő vörös szemeiben.

A következő pillanatban azonban ugyanolyan hirtelen ki is aludt.

– Egy halandó – fintorgott a sötételf. – Ugyan mi hasznára lehetnél a nagy Kiaranselee-nek? Sokan szomjaznak bosszúra, de keveseknek van elég erejük és kitartásuk hozzá!

– Akkor hadd bizonyítsam be, mit érek! – vágta rá habozás nélkül az elf. Egy terv kezdett kirajzolódni a fejében. – Ereszd rám bármely három, vagy inkább bármely öt harcosodat. Ha legyőzöm őket, talán saját, Lolth elleni bosszúhadjáratod hasznára lehetek.

Veszélyes, de jó blöff volt. Az istennő élvezettel csettintett, és harcba küldte néhány sötételf szolgáját.

– Öljetek, öljetek, öljetek! – rivallt rájuk.

Öt zombi vált ki a sorból, és indult Kethryllia felé. A holdelf előhúzta mágikus kardját, és a legközelebbire támadt. A szörny ormótlan, de tiszta mozdulattal védte a vágást. Kethryllia eltartotta magától az összeakadt fegyvereket, majd oldalra lépett, és keményen térden rúgta az élőhalottat. Az aszott csontok szétroppantak, és a szánalmas teremtmény a földre hanyatlott. A holdelf ekkor élesen lesújtott Dharashával. Amint a penge hozzáért, az élőhalott teste azonnal porrá hullott.

Az istennő felsikoltott. Hogy dühében vagy izgalmában, Kethryllia nem tudta megállapítani. Nem is maradt ideje ezen merengeni. Hárítania kellett a következő zombi fej fölüli csapását, majd egy harmadik alattomos döfését. Lekuporodott a földre, majd felpattant, és rúgásra emelt lábbal pördült egyet. Mindkettőt leterítette a mozdulattal, és mielőtt még felkelhettek volna, ledöfte őket. A maradék két zombi habozás nélkül a földön guggoló nőre rontott. Oldalra gurult, majd ugyanazzal a lendülettel visszatért eredeti pozíciójába, de közben nekiütötte a kardja pengéjét az egyik lénynek. Ez is azon nyomban elenyészett. Kethryllia felpattant, és szembefordult az utolsó zombival. A következő pillanatban ez is örök nyugalomra tért; már ha a bűzösen gőzölgő porkupac állapot annak nevezhető.

Kethryllia zihálva nézett az istennő szemébe. Jól tudta, hogy soha, még teljesen egészségesen, ereje teljében sem tudna legyőzni öt sötételf harcost. De Dharashát úgy alkotta, hogy a penge egyetlen érintésével azonnal elpusztítsa az élőhalottakat. Az Abyss teremtményei felett azonban nem volt ilyen hatalma. Bár az istennőnek erről mit sem kell tudnia, merengett.

Kiaranselee hangosan tapsolt.

– Szép teljesítmény, halandó! Még egy tanar'ri sem tudja ilyen könnyedén elintézni a szolgáimat!

Az istennő arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, kihúzta magát, tartása hűvös fenséget és méltóságot sugárzott.

– Először is, esküdj szövetséget nekem! – mondta parancsoló hangon. – Kövess életedben és azon túl is, és te leszel az első a szolgáim közt.

A holdelf tétovázott – végül is Anarallath életéről volt szó. Bár gondolkodás nélkül belegyezett volna bármibe, amit a nyilvánvalóan őrült és a velejéig gonosz istennő felajánlani készült, most mégis úgy érezte, hogy nem tud igent mondani.

– Corellon Larethiannak, a mágia és a harc urának tettem esküt – felelte végül. – Segítelek, ahogy tudlak, ebben az egy küldetésben, de nem esküdthetek fel egy másik istenre.

Bármily meglepő volt is, az istennő nem rivallt rá dühében.

– Corellon Larethian – ismételte álnok éllel a hangjában. – Ez remek lesz! Legyen hát, halandó, megmondom, hol találod Haeshkarrt. Csupán egyetlen teendőd lesz: minden egyes elpusztított tanar'ri után azt kell hirdetned, hogy az istened nevében cselekszel!

Lolth gombából faragott trónja karfájára könyökölt, és belenézett távolbalátó medencéjének éjfekete iszapjába. Hitetlenkedve és dühösen szemlélte, amint egy halandó elf harcos keresztülvágja magát a démonok hordáján. Az összes elpusztított tanar'rit az istenének, Corellon Larethiannak ajánlotta. Minden egyes tanar'ri halála újabb és újabb tőrdöfés volt Lolth büszkeségébe.

Észre sem vette, hogy lesiklott a trónról, és a medence széléhez térdelt. Egyszerűen nem akart hinni a szemének, amikor a vörös hajú nő egyetlen árva karddal szállt szembe a hatalmas Haeshkarr-ral, a tanar'rival, akit még Lolth is némi tisztelettel kezelt. Körmei mélyen belefúródtak az iszapba, amikor a nagy erejű démon elesett, és a nő aranybőrű szerelme karjaiba vetette magát, aki oly nagyon hasonlított Corellon Larethianra.

Első gondolata természetesen az volt, hogy felkutatja és megöli a halandókat, akik be mertek törni a birodalmába. Ölés utáni vágya lázként izzott a lelkében. Sok-sok éve ez volt az első igazi tűz, mely fellobbant benne az örök félhomály és kétségbeesés világában. De maradt még valami az egykori Araushnee-ból a lelkében, aki visszatartotta a tanar'rit, legalábbis addig, amíg meglátja, hogyan hasznosíthatja a látottakat a legjobban célja érdekében.

Lolth elgondolkodva nézte, amint a szerelmesek elindulnak arra, amerről a nő érkezett. Idővel találnak majd egy kaput a halandó világba. Ha nem gátolja meg őket ebben, rövidesen elhagyják az Abysst. Bár őt nem kell elhagyniuk, merengett tovább.

A tanar'ri szíve megdobbant, amint mérlegelte a lehetőségeket. Követni fogja Corellon Larethian nagy erejű lovagját és az igaz szívű papot, kinek fénye valósággal irritálta az Abyss homályában. Ha ezek ketten a halandó világuk küldöttei, akkor nem kell másik világot keresnie, ahol megkezdheti a Corellon elleni bosszúhadjáratát.

Lolth elmosolyodott. Ahol elfek élnek, ott lehetséges hívek is akadnak. Bár nem hitte, hogy meggyőzheti az olyan igaz elfeket, mint amilyen ez a kettő, de végül is az őrült és velejéig romlott Kiaranselee-nek is voltak hívei. Lolth követni fogja a két halandót, bármely világot nevezzék is az otthonuknak, és kipuhatolja, vajon megszerezheti-e azt magának.

Az istennő még egyszer belenézett a medencébe. Ismét megelevenítette benne a vörös hajú nő és szerelme képét. Nézte, amint a két halandó egy erdőbe érkezik, mely magán viselte Haeshkarr tombolásának szörnyű nyomait. Lolth kíváncsian kémlelte a tájat; nem is tudta, hogy kedvenc démona ork hordák vezénylésével szórakozott. Szívderítő látvány volt nézni, micsoda pusztítást vittek végbe az elfek között. Lolthnak eszébe jutott Malar, és a Nagy Vadász csillapíthatatlan vágya, hogy ork híveket toborozzon magának. Vajon hogyan boldogult? Talán ideje lenne ismét felkeresni.

Miközben a világot kémlelte, ismerős létforma jelenlétét érzékelte. Nehezen ugyan, de felismerte az egyetlen elf istent, aki jelenlegi létformája ellenére sem fordult el tőle; a fia volt az, Vhaeraun. Kíváncsisága egy pillanat alatt a tetőfokára hágott, és megkereste a fiatal isten birodalmát.

A meggyötört erdőből egy öbölbe jutott. Itt is háború dúlt, de ez a harc még csak most kezdett kibontakozni. Élvezettel és érdeklődéssel nézte, amint sötételf csapatok készülődtek a közelgő csatára. Kellemes gonoszság lengte be a levegőt, és nagy erejű sötét mágia, amely egyetlen férfiból áradt.

Lolth kíváncsian mérte végig a sereg vezérét, a sötételfet, aki a Ka'Narlist névre hallgatott. Bár fiatalnak tűnt és életerősnek, Lolth érezte, hogy ősi élőlény, aki természetellenesen hosszabb ideig élt, mint ami a fajtájára jellemző. Ezt pedig a mágiájának köszönhette. Az istennőt lenyűgözte a férfi hatalmas ereje: a varázsló egy láncingből és sötét gyöngyökből szőtt mellényt viselt – minden gyöngy egy-egy meggyilkolt tengeri elf varázserejét és esszenciáját tartalmazta. Pazar ez az elf!

Az istennő belepillantott a férfi agyába, és örömmel tapasztalta, hogy az elméje nincs védve az olyanok ellen, mint ő. Ádáz és sötét gondolatokra bukkant: elég mohó és nagy erejű volt ahhoz, hogy lelkifurdalás és önuralom nélkül kiélhesse minden vágyát. Most hatalomra vágyott; hatalomra, melyet a világos bőrű elf népek leigázásával szerezhet meg. Végső célja eléréséhez azonban csaknem isteni hatalomra lesz szüksége. Úgy tűnt, elég hiú ahhoz, hogy azt higgye, rendelkezik ekkora hatalommal.

Lolth igencsak megkedvelte.

Mosolygott, miközben az ősöreg, leleményes varázslót nézte. Helyeselte a céljait, és érdeklődve nézte, mit tudna a férfi felajánlani neki: egy erős sereget, amely kész lesújtani a világos bőrű elfekre, óriási mágikus erőt, amely az isteni hatalommal vetekszik, és követőket, akik idővel az ő hívei lehetnek. A tény pedig, hogy elcsábíthatja jelenlegi istenétől, Ghaunadartól, tovább fokozta jó hangulatát.

Hirtelen elöntötte a harag a gonosz elementál gondolatára, de inkább önmagára volt dühös, semmint őrá. Amíg ő nagy buzgón növelte a hatalmát és a birodalmát az Abyssban, addig az uralma alá tartozó lények más világokban tevékenykedtek.

Ez most megváltozik. Lolth máris maga előtt látta, mennyivel jobb szórakozás lesz a halandó világokban uralkodni, mint az Abyss teremtményeit kínozni. A sötételf Ka'Narlist nagyon is a kedvére való lenne. Épp itt volt már az ideje, hogy új szeretőt válasszon magának. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a férfi örömmel igent mondana neki, hisz annyira illettek egymáshoz, mint két fekete gyöngy. Talán még gyerekeket is szülhetne neki. Miért is ne? Nem ő lenne az első istenség, aki halandókkal kezd, és feltételezhetően nem is az utolsó. És micsoda gyerekeik lennének! Milyen pompás lenne ily gonosz elfeket a világra hozni! A gyerekei leigáznák Corellon sarjait, és híveket toboroznának neki!

Ka'Narlist sötét tervei új lendületet adtak neki is. Ismét istennő lehet! Érezte, hogy a keze ismét a sors szövőszékének kerekére tévedt, azok után, hogy egykoron ő felügyelte a sötételfek végzetét.

Ismét megváltozott a kép a medence felszínén, és ismét a szerelmes párt látta az erdőben. Gúnyos mosoly kíséretében nézte, amint a csata túlélői hangos üdvrivalgással köszöntik a hősöket.

Semmit sem kedvelt jobban a sötét iróniánál: jobban kielégítette, mint a gyűlölet, kifinomultabb volt, mint a bosszú, és szerencsére mindez ott hevert előtte. Ugyan mit gondolnának ezek elfek, ha tudnák, miféle szempár követi a hős Kethrylliát erdei otthonukba? Ha tudnák, mekkora gonoszt szabadított rájuk a vörös hajú nő bátorsága és elhivatottsága?

Amint ezen morfondírozott, ismerősen gonosz hatalmat érzett a medencében. Azonnal fürkészni kezdte a forrását. Egy díszes tőr pulzált mohón Kethryllia fegyverövén.

A következő pillanatban a gonosz természetét is felfedezte: a tőrt maga Ka'Narlist küldte északra, évszázadokkal korábban. Rendkívüli türelemmel várta, hogy valaki megtalálja a fegyvert, és büszkén hordja hajdani tulajdonosa tiszteletére. Ka'Narlist érezte a tőr pulzálását, és felkészítette a seregét a csatára. Irónia irónia hátán!

Lolth hátravetette a fejét, és hangosan felkacagott. Jól választotta ki új szeretőjét! Talán most először nem irigyelte Holdíj Sehanine vagy Angharradh helyét Corellon Larethian oldalán. Végre talált egy férfit, aki sokkal jobban illik hozzá!