4

Szétszakadás

Évszázadok teltek el, évszázadok, melyek alatt Lolth gyermekei különleges kegyetlenséggel vadásztak Corellon sarjaira. Annyira megerősödtek az évek során, hogy a világos bőrű, arany-, ezüst-és zöldelfek félretették viszályaikat, és összefogtak a közös ellenséggel szemben.

Százával gyűltek össze a fővarázslók Faerűn szívében. Az összes elf nép – kivéve a tengeri elfeket, akik az idők során elveszítették mágikus erejüket – elküldte a leghatalmasabb varázslóit a Gyülekezőhelyre.

Egy terebélyes tisztáson találkoztak, amit évekkel korábban kiválasztottak már erre az alkalomra, hogy elmondják a nagy varázslatot, amihez foghatót még egyikük sem tapasztalt. A tisztást övező falvakat és kereskedőközpontokat csakis azért alapították, hogy kiszolgálhassák ezt az eseményt. A Gyülekezőhely elfjei, akik világ életükben ezen a néven ismerték ezt az ősi helyet, életük küldetésének érezték a nagy nap előkészítését. Bár több száz varázsló érkezett, mindet egyenként üdvözölték oly nagy tisztelettel, mintha az elf panteon tagjai lennének.

A Gyülekezőhely kialakításáért felelős elfek egy minden eddiginél hatalmasabb torony építésébe fogtak az elmúlt évszázadok alatt. A torony magasabb volt, mint a legvénebb tölgy. Fehér gránitból építették, mely visszatükrözte az égbolt minden árnyalatát. Óriási csigalépcső vezetett fel a torony tetejére. Minden egyes lépcsőfok mellé egy kőszéket vájtak, rajta a varázsló nevével, aki elfoglalja majd. A több száz fővarázsló egyetlen varázslatot mond majd el.

Még soha sem gyűlt össze ennyi fővarázsló egy helyen. Együtt akkora erejük volt, hogy világokat pusztíthattak el vagy teremthettek.

Azt tervezték, hogy egy új, mesés világot alkotnak a mágia szövetéből. Egy új birodalmat, amely csak az övék lesz.

Persze nem minden elf közösség nézte jó szemmel ezt a törekvést. A sötételfek és a világos bőrű elfek között egyre nőtt az ellentét az utóbbi években. A kialakult rossz viszonyt tovább rontotta a döntés, melynek értelmében a sötételf varázslókat kihagyták a nagy varázslatból. Az aranyelfek azonban hajthatatlanok voltak. Ők egy szigetet akartak létrehozni. Egy szigetet, amelyet az orákulum Örökszigetnek nevezett el, ahol nincs helye sötételfeknek. Egy szigetet, amely csakis Corellon Larethian gyermekeinek ad otthont. A sötételf Eilistraee hívei maró gúnyt véltek felfedezni eme szavak mögött, de a hangjukat elnyomták az aranyelfek, akik a hajdani Tündérbirodalom dicsőségét akarták visszaállítani.

Azok is ellenezték a tervet, akiket elbátortalanítottak az őseik történelméről szóló legendák. Mindenki ismerte a nagy erejű varázslat történetét, amely egészen egyszerűen eltüntette a föld színéről Tintageer szigetét. A történet vészcsengőként csilingelt a fejükben. A többség azonban csupán ártatlan legendának tekintette mindezt. Ha igaz is lenne, ugyan mi dolguk vele? Tökéletesen bíztak a mágikus erejükben, és az öregek bölcsességében, akik egy sziget formájában látták megelevenedni az elf nép igazi otthonát.

Végül eljött a varázslat napja. A hajnal előtti néma órában érkeztek a varázslók, és egyenként elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Leültek, és várták, hogy megérkezzen az, aki majd megformálja és továbbítja a mágikus energiát.

Valamikor a múltban a papok számos varázslatot idéztek meg hasonlóképpen, több pap összefogásával. Ők egy elfet választottak középpontnak – egy varázslót, aki összegyűjtötte a kör minden tagjának mágikus hullámait, és egy közös cél érdekében formálta meg.

Bármennyire különösen hangzott is, a nagy napon nem egy varázslót, hanem egy vadelf szüzet választottak, aki a Csillaglevél névre hallgatott. Zokszó nélkül elfogadta a sorsát, és bár majd megszakadt a szíve, hogy el kell hagynia erdei otthonát, tehetséges és szorgalmas diáknak bizonyult. A gigászi varázskör minden tagjának el kellett ismernie, hogy a lány volt a legnagyszerűbb középpont, akit valaha láttak.

Az erdei elf lány leült a torony közepére, majd megkezdte hosszú meditációját, melynek során egyenként megkeresett minden mágust a szöveten, aki a toronyban ült. Szeme csukva volt, miközben lassan körbefordult, és magába gyűjtötte, majd összefűzte a mágia szálait. Oly tisztán látta maga előtt a hálót, mintha fehéren ragyogna az éjszakai égbolton. Amikor az összes varázslót magába fűzte, belekezdett a varázslatba.

A változó hangszínű kántálás a tenger morajlására emlékeztetett, miközben a varázslók magukba szívták és megformálták a szövet energiáját. Egész nap és éjjel folytatták a kántálást. A keletkezés napjának hajnalán a kántálás a tetőfokára hágott. A torony megremegett, amint a mágikus energia a varázslókba áramlott a szövetből. A mágusok teljesen belefeledkeztek a varázslatba, így azt sem vették észre, hogy a mágikus energia önálló életre kelt.

Csillaglevél érzékelte elsőként. Az elfek nem csupán használták a szövetet, ők a részét képezték. Csillaglevél érzékelte, hogy a fővarázslók sorban elhagyják az élet szövetét.

A varázslat ekkor befejeződött. A mágikus energia azonban áramlott tovább, és a varázslók nem bírtak kiszabadulni belőle.

A torony rázkódni kezdett, mintha csak titáni istenek játékszere lenne. A szabadjára engedett varázslat morajlása egybeolvadt a Torony körüli hangzavarral. Csillaglevél tisztán érezte a föld kínját, amint újabb és újabb repedések hasítottak belé. Faerűn egyetlen hatalmas kontinense szétszakadt. Hatalmas darabok váltak le róla, amelyek tovább töredeztek, és kisebb nagyobb szigeteket hagytak maguk mögött az egykoron egybefüggő óceánon. Látta, mint pusztulnak el hatalmas városok, miként omlanak be a hegyek a tengerekbe, miként söprik el a hatalmas szökőárak elfek és más teremtmények százait az új partokon. Csillaglevél tisztán látta mindezt, mert a vadelf abban a pillanatban egy volt a szövettel.

Egyedül maradt. A fővarázslók életerejét felemésztette a mágikus energia, és felhasználta végső tombolásához.

Haloványan bár, de Csillaglevél még mindig érzékelte a mágikus háló körvonalát, amelyet megformáltak. Behajlította az ujjait, és újra megidézte az erőt, akik egykoron Faerűn fővarázslói voltak. Megszólította őket, könyörgött nekik, követelte tőlük, hogy használják mérhetetlen erejüket a közös cél érdekében, amelynek ő az életét szentelte. Beléjük kapaszkodott, de ők visszatarthatatlanul halványodtak.

Amikor közös fényük végleg kihunyt, ahogy a sötétség felszívta a szövet ragyogását, Csillaglevél még egyszer utoljára felidézte magában az ősi erdőt, szeretett otthonát, amelyet elhagyott, hogy teljesítse a küldetését, és egy új világot teremtsen.

Csillaglevél a sötét, néma torony hideg kövén ébredt. Megpróbálta lerázni magáról minden fájdalmát és a tagjait uraló végtelen fáradtságot. Az első gondolata az volt, hogy a Gyülekező megbukott.

Amint a feje tompa zsongása elhalkult, meghallotta a hangot, amelyet más nem hallhatott: teste halk zümmögését. Elhessegette a szemhéja alatt örvénylő csillagokat, és az előtte lévő tárgyra koncentrált.

Egy kicsiny fát látott egy lapos tálkában, melyet mintha egyetlen kékeszöld drágakőből faragtak volna. Egy miniatűr tölgyfa volt, zöld és aranyszínű levelekkel. Csodálattal telve érintette meg az ezüst törzset, és a szeretet és felismerés mindent elsöprő hulláma öntötte el a lelkét. Azonnal tudta, hogy a fővarázslók lelkei lakoznak a fában, méghozzá elégedetten.

– Hogy lehet ez? – motyogta hitetlenkedve. – Elégedettek, amikor elbuktak?

– Nem éppen – felelte egy kedves hang a háta mögött. – Vagyis nem teljesen.

Csillaglevél megfordult, majd a szemei kikerekedtek döbbenetében és ijedtségében. Két aranyhajú elf állt előtte, akik túl szépek voltak ahhoz, hogy halandók legyenek. A férfi páncélt viselt, és apró csillagok táncoltak a kardja pengéjében, amely ott lógott az oldalán. A nő csillogó ruhát, és csillagfényben égő ékszereket viselt. Az erdei elfhez lépett, és talpra segítette.

Csillaglevél csalhatatlanul tudta, hogy a két leghatalmasabb elf istent látja maga előtt, és lelke megtelt áhítattal.

– Állj fel, és hallgasd meg, miért jöttünk! A mi felügyeletünk alatt választottak ki téged erre a küldetésre – szólalt meg Angharradh istennő. – Egyszer egy világban, melyben sokan követtek engem, egy pap és több varázsló elmondott egy nagy erejű varázslatot, amely csaknem elpusztította őket. Vannak dolgok, amelyekbe nem avatkozhatunk bele, mert azzal kivennénk a döntés lehetőségét a halandók kezéből. Ez alkalommal azonban megtettük, amit tudtunk. A te segítségeddel.

Az elf lány a kicsiny fára nézett.

– Mi ez? – kérdezte.

– A Lelkek Fája – felelte ünnepélyesen Corellon Larethian. – Őrizd jól, mert nagy szerepe lesz abban, hogy az elfek otthont találjanak maguknak ezen a világon. Jól dugd el Örökszigeten.

Remény gyúlt Csillaglevél szemében.

– Öröksziget? Hát létezik? Hol van?

Corellon megérintette a lány homlokát. Csillaglevél egy forgó világot látott maga előtt, melynek darabjaiban felfedezte Faerűn egykor egybefüggő földjét. Egy kis sziget csillogott smaragdként a tenger közepén. Elhagyatottnak tűnt, hisz minden oldalról hatalmas víztömeg vette körül. Miközben nézte, a sérült szövet elkezdte meggyógyítani önmagát: homályosan terült szét a világ felett, a sziget fölött azonban fényes volt és ép.

Majd egyszer csak a szigeten találta magát. A gyönyörű látvány könnyeket csalt a szemébe, hisz ott volt minden, amit csak egy elf kívánhat: mély és ősi erdők, termékeny földek, sebesen suhanó folyók, hófehér tengerpart, erdei és mágikus teremtmények csapatai, és a levegőt napsütésként belengő, vibráló mágia.

Csillaglevél megérintette a Lelkek Fáját, mintha csak meg akarná osztani velük az élményt, amelynek az ő haláluk adott életet.

– Mégis sikerült – suttogta örömittasan.

– Ebben nem vagyok ennyire biztos – szólt szigorúan Angharradh. – Amint kilépsz ebből a toronyból, magad is meglátod. El tudod képzelni, hány elf vesztette el az életét? Hogy mennyire megváltozott ez a világ? Igaz, hogy Öröksziget megszületett a varázslat eredményeként, melyet az élet szövetéből hívtatok életre. De nem csak ez történt – túl nagy energiát vett igénybe a pusztítás. Most nincs idő hosszabb magyarázatra, így meg kell elégedned annyival, hogy Öröksziget Arvandor egy darabja, híd a két világ között, és eképpen halandó és isten műve egyaránt. Ezért ne hidd, hogy oly nagy az érdemetek, ugyanakkor a felelősség sem csupán titeket terhel – tette hozzá lágyabb hangon. – Ami történt, el volt rendelve. Most már az a dolgod, hogy az elfek megtalálják az utat új otthonukba.

– Saját kezűleg ültetem el a Lelkek Fáját Örökszigeten – bólintott Csillaglevél.

– Ne tedd! – szólalt meg Corellon. – Óvd és őrizd, de ne ültesd el! A Lelkek Fájának más szerep jutott. Eljön az idő, amikor az elfek vissza akarnak térni a szárazföldre, vagy nem lesz más választásuk, és vissza kell térniük. Ebben a fában lakozik a Nagy Mágia hatalma, olyan hatalom, amely máris csökken a szárazföldön. Idővel csakis Örökszigeten lehet majd megidézni ekkora mágikus erőt. A fában lakozó lelkek – és azoké a halandóké, akik még meg sem születtek, de halálukkor nem Arvandort, hanem a Lelkek Fáját választják –, jelentik majd az új esélyt az elfeknek Faerűnön. Ha egyszer elültetik ezt a fát, többé nem lehet elmozdítani. A fa árnyékában az elfek ismét képesek lesznek használni a Nagy Mágiát. A fa mérete és ereje pedig évről évre növekedni fog. Ne feledd, amit most hallottál, és add át eme szavakat annak az őrzőnek, aki utánad következik majd a sorban! – mondta ezúttal kemény hangon Corellon. – A Lelkek Fáját nem lehet elhanyagolni, vagy felelőtlenül elültetni.

– Sosem feledem – ígérte Csillaglevél, és a lelke mélyén máris azért imádkozott, hogy a fát soha ne kelljen elültetni. Öröksziget képe ott lüktetett a lelkében. Biztosan érezte, hogy Arvandor eme kicsiny szeletét semmi sem tudná helyettesíteni az elfek szívében.