3

A végzet örökösei

A Nap és a Hold Tornyai sokak számára az elf kultúra kicsiny kivonatát jelentették.

A tornyokat fehér kőből emelték; egyenesen az elf föld szívéből nőttek ki, és csodás kertek övezték az erdő rejtekében. Az elfek leghatalmasabb mágikus tárgyait őrizték bennük. Varázslók és fővarázslók gyűltek itt össze, hogy varázskört alkossanak, és tanítsák a fiatal tehetségeket.

A tornyok összes diákja közül Holdvirág Amlaruil tűnt a legígéretesebbnek. A mágia oly természetesen áramlott a testében, mint víz a patakmederben. A varázslók titkon azt remélték, hogy egy napon oly hatalmas mágus lehet, mint maga a legendás Vhoori Durothil. Máris Jannalor Nierde, Öröksziget nagy mágusának utódjaként tartották számon.

Voltak azonban, akik kételkedtek benne, hogy az elf szűznek valóban ez a sors adatott. Közéjük tartozott Nakiasha is, a zöldelf varázslónő, aki a lány mentora és bizalmasa lett.

Szokásuknak megfelelően, a két elf nő a tornyokat körülölelő sétányokon barangolt a tanórák után. Némán sétáltak, hogy jobban kiélvezhessék az este gyönyöreit. Madárcsicsergés zengett a hűvösödő levegőben, és közeli mókusok zajongása köszöntötte a leszálló éjszakát.

Mindketten ezt a napszakot szerették a legjobban, amikor a lenyugvó nap sugarai mindent arannyal vontak be. Nakiashának azonban úgy tűnt, hogy fiatal barátnőjének figyelmét elvonta valami, és nem a mágia vagy a tudományok iránti kíváncsiság.

– Merre jársz, gyermekem? – kérdezte végül a varázslónő.

Amlaruil a kavicsos útra szegezte a tekintetét, de nem a díszes út iránti csodálata jeleként. Az utat apró kavicsokból rakták ki, melyek az összes elf fajta színét magukban hordozták: arany, ezüst, zöld a vadelfek és kék a tengeri elfek iránti tiszteletből. Valami különös mágiának köszönhetően a színek örökösen változtak, és hatalmas mozaikot festettek az útra. Amlaruil mit sem törődött most ezzel, csupán el akarta kerülni mentora figyelmét.

– Sajnálom, Nakiasha – motyogta. – Bocsáss meg a figyelmetlenségem miatt.

– Az óráknak mára vége. Csak kíváncsi voltam, hogy jól vagy-e – felelte a varázslónő, és tanulmányozni kezdte a lány arcát. Nehéz dolga volt, mert Amlaruil különösen magas volt, de így is észrevette a lány arcán végigfutó vörös foltot.

– Hanali szent nevére! Csak nem vagy szerelmes?

Amlaruil lesütötte a szemét, és úgy pislantott a mentorára.

– Ez olyan nagy baj lenne?

– Talán nem – vonta meg a vállát Nakiasha. – Bár a varázslók többsége nem nézné jó szemmel, hogy a tavaszi zsongás elvonja a figyelmed a mágia tanairól. Csoda, hogy az aranyelfek nem haltak ki ezzel a felfogással! – tette hozzá nyersen. – Ki a szerencsés fiú? Laeroth? Jó választás. Nagyon tehetséges.

A lány csak megvonta a vállát válaszképpen. Laeroth a diáktársa és jó barátja volt. Önkéntelenül is Holdvirág Zaor mellé képzelte a fiút. Bár Laeroth majdnem hat láb magas volt – közel olyan magas, mint Amlaruil –, mégis eltörpült Zaor mellett. Amlaruil gyanította, hogy mindig ez a kép jelenik majd meg a szeme előtt, ha a fiúra gondol.

A szűzi vágyakozásnak azonban semmi köze sem volt Amlaruil viselkedéséhez. Valahogy egész nap nyugtalan volt. Mintha egy forgószél kapaszkodna bele egy sas szárnyába.

Nagyot sóhajtott, és megállt a totemoszlop előtt, melyet a zöld elfekre jellemző lélekmágia tiszteletére emeltek. Amlaruil végigfuttatta a szemét a masszív szobron, melyről különböző totemállatok néztek vissza rá. A totemoszlop a tornyok területét védte, de hogy mi módon, még a varázslók számára sem volt teljesen érthető. Amlaruil mindig is megnyugvásra és békére lelt az árnyékában. Most azonban az a különös érzése támadt, hogy talán még a totemoszlop sem tudja megvédeni és megnyugtatni a lelkét.

– Egyszerű művészet az aranyelfek értékrendje szerint – mondta Nakiasha csipetnyi szarkazmussal a hangjában –, de még ők sem tagadhatják a hatalmát! A totemoszlop sok évszázadon keresztül óvta a tornyokat az ellenséges varázslatoktól.

Amlaruil bólintott, bár a mágia eme hanyatló korában csak a bárdok történeteiben hallhatott tornyok közti varázsháborúkról. A szétszakadás előtt mindennaposak lehettek az efféle csaták, de Örökszigeten mind ez ideig egyetlen mágikus harcra sem került sor.

Nakiasha megérintette a karját.

– Lassan eljön a vacsora ideje. Menj, és keresd meg ifjú lovagod!

– Te nem jössz? – meredt Amlaruil az idősebb elfre. Nakiasha csak ritkán evett vagy merült szendergésbe, a csontjai vékonyak voltak, mint az élettelen gallyak. A fiatal lány számtalanszor elgondolkodott már azon, vajon mi táplálhatja a varázslónő végtelen energiáját. Egyszer rá is kérdezett, de Nakiasha csak elmosolyodott, és azt felelte, ha eljön az ideje, ő maga is rájön.

Ahogy azt előre sejtette, a varázslónő tagadólag megrázta a fejét.

– Még sok dolgom van mára. Már biztosan hallottál a Gyűjtőről, és tudod, hogy magába szívja Öröksziget mágikus energiáját. Valamilyen különös oknál fogva, a mágikus ereklye ereje egyre nő – már szinte izzik a benne rejlő energiától! Azonban nem tudjuk, hogy miért, és ezt kell kideríteni.

– Én is éreztem, hogy valami nincs rendjén – bökte ki Amlaruil.

– Most is érzed? – kérdezett rá a varázslónő, és izgatottan figyelte a lány vonásait. – Ha érezni kezdesz valamit, azonnal keress fel. Most azonban menj, és frissítsd fel magad. Lehet, hogy szükségünk lesz ifjúi erődre és varázshatalmadra.

Nakiasha mosolyogva fejezte be a mondatot, de Amlaruil érezte, hogy szavai inkább fenyegetésként, semmint bókként hangzottak.

Az elf szűz a Hold Tornyához vezető ösvényre lépett. Míg a Nap Tornyában őrizték a mágikus tárgyakat, és gyakorolták a varázslás tudományát, addig a Hold Tornya szolgált a személyes igények kielégítésére. Itt volt a szállásuk, itt kaptak helyet a tanulószobák, valamint a konyha és az étkező is. Az összes ételt a keskeny, spirális asztalon szolgálták fel, a földszinti teremben.

Laeroth az ajtóban várta. Mint oly sokszor, Amlaruil most is megállapította, hogy van valami nem e világi az ifjúban. Nem csak a külsejére gondolt, bár az is elég furcsa volt. Laeroth már-már zavaróan hasonlított az ősi Tündérbirodalom népét megidéző szobrokra. Magas volt, és hihetetlenül sovány, arcát éles vonások jellemezték, de ehhez mérten tökéletesen arányos volt. Fekete szemének vonala a sötét szemöldöke alatti sarkok felé húzódott. Egyedül búzaszínű, kócos haja jelezte, hogy a halandó világba tartozik.

A fiatal varázsló Amlaruil elé szaladt, és megragadta mindkét vállát.

– Hol voltál? Már egy jó órája várok rád!

A fiú éjfekete tekintete megijesztette Amlaruilt, főleg a mentorával folytatott beszélgetés tükrében.

– Ami azt illeti, nem vagy valami jó vadász – felelte a lány könnyedén, hátha oldani tudja a hirtelen támadt feszültséget. – Nem tanácsos felfedni magad a támadás előtt.

Laeroth elengedte, és vadul beletúrt amúgy is rendezetlen fürtjeibe.

– Feljött a hold. Hamarosan elég sötét lesz, hogy láthassuk.

– Láthassuk?

A fiú megragadta Amlaruil karját, és elrángatta a torony tövéből.

– Itt túl erősek a fények. Elhalványítják a csillagokat – magyarázta. – Be kell mennünk az erdőbe.

Amlaruil szó nélkül követte. Mélyen az erdő sűrűjébe mentek, egészen a titkos völgyig, ahol Amlaruil az unikornisokkal találkozott; és megpillantotta nyugtalanító, valószínűtlen végzetét.

Laeroth váratlanul megtorpant, és az égre mutatott.

– Selune negyedik és ötödik könnye közt kell lennie, enyhén északi irányban.

A lány kémlelni kezdte az égboltot, de az ismerős fényeken kívül semmit sem látott. Kitartását azonban siker koronázta, és ő is megpillantotta az idegen foltot – távoli és halovány jelenség volt csupán, nem is igazi fény, csak egy vörös árnyék.

– Az összes istenekre! – suttogta. – A Királygyilkos!

Laeroth komor arccal bólintott.

– Tehát te is látod. Én is erre gondoltam, de meg akartam bizonyosodni róla. Általában Faerűn és a keleti Kara-Tur fölött jelenik meg. Örökszigetről még sosem látták.

– Mit jelenhet ez?

– Bárcsak tudnám – sóhajtott fel Laeroth. – Ez a rejtély még a fővarázslókat is megizzasztja majd.

– Majd? Még senkinek sem szóltál?

– Csak ma este jöttem rá erre. Sőt, te előbb láttad meg a fényét, mint én – a fiú egy pillanatra tétovázott. – Nehéz megmagyarázni, de mintha megéreztem volna a jelenlétét. Legalábbis éreztem valamit. Egész nap a könyvtárban voltam, hogy rájöjjek a megoldásra. Éppen ideje volt, hogy a Királygyilkos csillag ismét megjelenjen, szóval… – hangja elhalt, és megvonta a vállát.

Amlaruil szeme kikerekedett.

– A Gyűjtő! A Királygyilkos jelenléte talán ezt is megmagyarázza. Azonnal értesíteni kell Nakiashát!

A két fiatal azonnal a Nap Tornyába sietett, és elmesélték a varázslónőnek, hogy mit láttak. Nakiasha tétovázás nélkül az Ezer Szem Termébe vezette őket.

Jannalor Nierde már a szobában volt, és egy hosszú, hengeres alakú messzelátóba meredt. A lencsét a távolabbi falra irányította, de Amlaruil igencsak meglepődött volna, ha a nagy mágus a faliszőnyeget tanulmányozta volna. A mágikus tárgy szinte Faerűn minden pontját látta.

Jannalor abbahagyta a fürkészést, és meghallgatta komor meséjüket.

– Remélem, hogy tévedtek – mondta, mikor a két fiatal befejezte a beszédét. – Mindenesetre, nézzük meg!

A nagy mágus elmondott egy varázsszót, majd a hatalmas, íves ablakra irányította a távcsőt. Hosszan nézte az eget, majd tekergetni kezdte a lencsét, mintha élesebben akarná látni a messzi égboltot.

A mágus egyszer csak megmerevedett és elnyomott egy szitkot az orra alatt. Felállt, majd intett Amlaruilnak, hogy foglalja el a helyét.

A lány belenézett a lencsébe, és Selune szikrázó, ezüstös fényeivel találta szemben magát. Miközben a csillagokat fürkészte, egy hatalmas, denevérszerű árny úszott el a szeme előtt. Még egy követte, majd még egy. Oly sokan érkeztek, hogy szinte eltakarták az egész égboltot.

A rémület karmai ragadták meg és szorították el a torkát: azonnal tudta, hogy a legiszonyatosabb, a legfélelmetesebb jelenést látja Aber-toril egén.

– A sárkányok vonulása! – szakadt fel belőle. Ez volt hát, amit érzett.

Ezeknek a mágikus lényeknek igen erős az aurája, és egyes mágusok képesek voltak érzékelni a jelenlétüket. Ahogyan a Gyűjtő is, minden bizonnyal, és magába szívta az érzékelhető mágikus hullámokat.

– Hol vannak? – kérdezte, majd odébb lépett, hogy helyet adjon Laerothnak a távcsőnél.

– Messze kint a tenger fölött, hála az isteneknek! – felelte Jannalor aggodalmasan. – De egyenesen Öröksziget felé tartanak. A sziget minden egyes szegletébe el kell vinni a hírt, hogy felkészülhessünk a támadásra!

– De a szigetet Corellon Larethian mágikus pajzsa védi – szólt közbe Laeroth.

– Gondolkodj, fiú! – mordult rá a mágus. – Ugyan melyik lény mágikusabb a sárkányoknál? Bármely védőpajzs, amely kirekesztené több tucat sárkány varázserejét, a mágia szövetének áramlását is megakadályozná. Ha Örökszigetet efféle pajzs védené, nem tudnánk használni a mágiát; sőt, mindnyájan meghalnánk, akárcsak a bogár, amelyet túl sokáig tart az üvegcse alatt a játszadozó kisgyerek! Jegyezd meg: hamarosan támadás lesz.

Nakiasha megragadta a lány karját.

– Jöjj, gyermekem! Hagyd az aranyelfet, hogy elküldhesse az üzeneteket! Varázskört kell formálnunk, és segíteni a harcosokat, amennyire csak tudjuk.

Horith Evanara ajtaja hatalmas erővel csapódott az élő sziklának.

Horith kapitány egyáltalán nem lepődött meg, amikor Holdvirág Zaor rontott be az ajtón. A magas, kék hajú holdelf gyorsan halad felfelé a ranglétrán Leuthilspar városában, és áthelyezték Ruith erődvárosába. Ő parancsolt a legkiválóbb harcosokból álló alakulatnak a Dárdavárban. Emberei szerették, ő azonban nem mutatott kellő tiszteletet sem a vár parancsnokának rangja, sem a bölcsessége iránt.

– Hallottam a közeledő sárkányhordáról. Miért nem riasztottad a sárkánylovasokat? – kérdezte az ifjú harcos kertelés nélkül.

A kapitány fagyos pillantást vetett legígéretesebb, és egyben legönfejűbb tisztjére.

– A Durothil banyák vezette csapatra gondolsz? Nem. Ez a harc, már amennyiben valóban lesz harc, rám tartozik.

– Ezt nem mondhatod komolyan! Még sosem láttad, micsoda pusztítást végezhet egy tomboló sárkány. Én igen. Ez messze túlmutat a családok közti rivalizáláson vagy a személyes dicsőségen!

– Válogasd meg a szavaid! – felelte zordan a kapitány. – Biztosíthatlak, hogy ura vagyok a helyzetnek. A Durothil-sárkánylovasoknak nem kell hallaniuk az esetről.

– Még csak nem is értesítetted őket? – kérdezte hitetlenkedve Zaor.

Horith kapitányt erre elöntötte a harag, és felállt; bár ne tette volna! Nehéz úgy tiszteletet parancsolni, ha a másik egy teljes fejjel magasabb. Igaz, Zaor akkor is tiszteletre méltó harcos lenne, ha csak fele akkorára nőtt volna – merengett magában.

– Ura vagyok a helyzetnek – ismételte meg határozott hangon az aranyelf. – A sárkányokra nincs szükség, sem rád, Holdvirág Zaor kapitány, a szobámban. Leléphetsz!

A holdelf azonban nem mozdult.

– A harcosoknak a szárazföldön egy sárkány ellen sincs semmi esélyük, hát még száz ellen! Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. Mégis, mit szándékozol tenni?

Horith habozott a válasszal, erre Zaor dühödten lesújtott az asztalra az öklével.

– Ez ugyanúgy az én ügyem is, mint a tiéd! Száz elf harcos tartozik a parancsnokságom alá, és drow legyek, ha a halálba vezetem őket! Mondd el, mi a terved!

– A Csillagszárnyú Flotta – mondta végül Horith. – Csillaghajók, hadihajók, amelyek a felhők fodrain suhannak, mint a hagyományos vitorlások a vízen. Sumbrar tengeri barlangjaiban őrizzük őket, titokban. A tanács tagjait és a legénységet kivéve, csak kevesen tudnak róluk.

Zaor hátrahőkölt a hír hallatán

– Hány hajó van?

– Tíz. Mind a legkitűnőbb legénységgel és a legerősebb fegyverekkel felvértezve – mondta büszkén az aranyelf. – Nem léteznek jobb hadihajók ezen a világon, sőt máshol sem. Ha a szükség úgy hozza, én magam vezetem a csatát a zászlóshajóról.

– Akkor is, ugyan mekkora esélye lehet tíz hadihajónak száz sárkány ellen? – Zaor megrázta a fejét. – Nem, azonnal értesíteni kell Mylaerla nagyasszonyt! – ezzel megfordult, és kiviharzott a szobából.

– Ha megteszed, megfosztalak a rangodtól! – sziszegte utána a kapitány.

Zaor nem lassította a lépteit.

– Ha nem teszem, akkor mind meghalunk! – felelte izzó hangon, hogy az egész folyosó zengett tőle.

A holdelf magára hagyta a füstölgő kapitányt. Végigfutott a Dárdavár folyosóin, és lesietett az istállóba. Az istálló előtti legelőn várta a lova: nem közönséges harci ló volt, hanem egy holdparipa, egy viharsebes mágikus teremtmény. Szüksége is lesz az állat gyorsaságára, hisz a Sas-dombság mintegy huszonöt mérföldre feküdt, és már így is túl sok időt pazarolt el Horith Evanara szobájában.

Felpattant hátasára, és telepatikus üzenetet küldött neki. Miközben a nyugati kapu felé vágtatott, tekintete egy fehér márványból emelt toronyra tévedt, Ruith egyik legnagyszerűbb épületére. A Pegazusok Fészke. Most is több tucat pegazuslovas keringett a város fölött, és gyakorolták a bonyolult manővereket, melyek a város legendás védelmezőivé tették őket.

Zaor egy pillanatra elcsábult, hogy megpróbálja aranyelf parancsnokukat rábírni, hogy csatlakozzanak hozzá. Elvetette azonban a gondolatot, hisz valószínűleg hasztalan lenne; és amúgy sem érne semmit húsz pegazuslovas száz tomboló sárkány ellen.

Elfordult a toronytól, és Ruith egyik folytonosan helyet változtató kapuja felé indult. Érezte, mennyire megkönnyebbült a holdparipa abban a pillanatban, ahogy elhagyták a várost. A hátas a dombok felé indult, és oly könnyedén mászta meg az első lankákat, akárcsak egy zerge.

A holdelf megállította a lovat egy barlang szájánál. Leszállt a nyeregből, majd utasította a hátast, hogy keressen menedéket a dús legelőkön, a hegyektől nyugatra. Ha minden úgy megy, ahogy eltervezte, nem lesz szüksége rá a csatában.

Amint a mágikus állat látótávolságon kívülre ért, az elf belefújt a barlang bejáratánál függő ívelt bronzkürtbe. Három rövid hangjelet adott vele.

Mielőtt a harmadik fütty hangjai elültek volna, két arany szempárral nézett farkasszemet. Az egyik Ahskahala Durothilé, a másik Haklasharáé, a híres aranysárkányé, az elf nő társáé volt. Zaor hirtelenjében nem tudta megállapítani, melyikük pillantása a félelmetesebb.

Az elf nő haja és bőre teljesen fehér volt, fakó láncinget viselt és ezüstpalástot. Egyedül aranyló szemei jelentettek színfoltot a megjelenésében. Nagyon is hasonlított a lándzsájához, melyet a kezében szorongatott: magas volt, karcsú és halálos. Meglepő módon a sárkány tekintetében több melegség, kevesebb fenyegetés lakozott, mint a nőében.

A harcos némán hallgatta végig Zaor baljóslatú híreit.

– Harminc sárkánylovast vethetek be a sárkányokkal szemben – szólalt meg végül. – De előre megmondom, ez nem lesz elég. A sárkányaim többsége fiatal, de ha nem is lennének azok, akkor is túlerőben lenne az ellenség.

– A csillaghajók talán kiegyenlítik a mérleget – próbálkozott Zaor, de még szinte el sem hagyták a hangok torkát, érezte, mennyire súlytalanok a szavai.

Ekkor a sárkány, Haklashara, megköszörülte a torkát. A reszelős hang a földcsuszamlásra emlékeztette a holdelfet.

– Mi van a sasokkal, akik a magasban fészkelnek? – javasolta az ősgyík. – Számtalanszor mondtam már neked korábban, elf asszony, hogy őket is be kellene vonni a gyakorlásba. Legalább a teher egy részét levehetnék az Örökszigetet védelmező sárkányok hátáról!

Az elf a sárkányra nézett.

– Ez nem a megfelelő idő, hogy rázendíts erre a régi nótára. Még ha igazad is lenne, bár nincs, akkor sem lenne rá időnk. A sasokat születésük napjától kezdve tanítani kell. Egy sem tudna közülük együtt harcolni egy elffel gyakorlás nélkül.

– Vagy fordítva – vágott vissza a sárkány epésen.

A sárkány élcelődése elkeseredett ötletet adott Zaornak. Jól tudta, hogy a sziget összes teremtménye hozzánőtt otthonához, márpedig a fészkét védő sas igen félelmetes ellenfél. Mintegy ötven óriás sas élt a dombok között, akikről a nevét kapta a hely, és ha meg tudná győzni őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk a harcban, megnőnének az esélyeik a sárkányokkal szemben.

– Ki vezeti az óriás sasokat? – kérdezte Haklasharától.

– Hm – hümmögött a sárkány, és az állához emelte egyik hatalmas karmát, mint aki mélyen gondolkodik. – Azt hiszem, Viharhangú.

– Tudod hol él? Oda tudsz vinni?

– Tudom hol a fészke, és odaviszlek – ezzel a sárkány egy kígyó ügyességével siklott ki a barlangból, és lelapult, hogy a férfi a hátára mászhasson.

– Megengednéd, hogy más elf üljön a hátadra? – döbbent meg Ahskahala.

A sárkány örömittasan nézett a lovasára.

– Csakis annak, aki felismeri a bölcs szavakat, amikor meghallja őket – mondta cinikusan, széles vigyorral hüllőpofáján, majd komolyabban folytatta: – És aki ilyen kardot visel. – Majd mielőtt Ahskahala tovább ellenkezhetett volna, kitárta hatalmas szárnyait, és a levegőbe röppent.

A hirtelen támadt erős szél szinte letépte Zaort a sárkány hátáról. Keményen megkapaszkodott a nyeregben, és az életéért imádkozott, miközben egy harcos rutinjával káromkodott.

Mély, rekedtes kacaj tört át a zúgó szélen.

– Szokj hozzá, elfek királya! – szólt hátra a sárkány. – Nehezemre esik elismerni ugyan, de Viharhangú még nálam is gyorsabban bukik alá!

Haklashara addig emelkedett, míg már csak a felhőket látták maguk alatt. Ekkor behajlította a szárnyait, és körözve ereszkedni kezdett.

Mikor kibukkantak a felhők közül, a sárkány összecsukta a szárnyait, és zuhanórepülésbe kezdtek. Zaort elfogta a halálfélelem, hisz megállíthatatlanul zuhantak az alattuk húzódó sziklafal felé.

Az ősgyík kacaja visszhangot vert a sziklákon, és beterítették az egész vidéket. Zaor biztosra vette, hogy már Arvandor erdejét látja maga előtt, mikor Haklashara hirtelen oldalra fordult, majd lágyan leereszkedett egy lapos sziklára.

A szél továbbra is ott zúgott az elf fülében, mikor leszállt a nyeregből. Ekkor szinte hanyatt vágódott a fülsiketítő vijjogástól, amely felharsant fölöttük.

Viharhangú támadta meg őket.

Zaor kardja kiröppent a hüvelyéből. A férfi harci állásba helyezkedett, és felemelte a pengét.

Vibráló, kék aura vette körül az elfet. Mágikus fény villódzott a penge teljes hosszában. Zaor azonban nem támadta meg a gyönyörű madarat.

Az aranytollakkal ékesített, harci mén nagyságú sas dühösen meredt rá. Zaor csak remélni tudta, hogy Viharhangú a sárkányhoz hasonlóan felismeri a kard erejét, és használója végzetét.

A sas lebegni kezdett a levegőben az aura bűvkörén kívül, és a sárkány felé fordult; félő volt, hogy gyorsan verdeső szárnyával lesöpöri Zaort a szikláról, a mágikus védőpajzs ellenére.

– Minek jönni a fészkemhez, sárkány? – kérdezte éles, csengő hangon. – Sok kék mágiát hozni az elf a kardban. Minek? Ha tojást akarsz lopni, késő! Tojások kikeltek, fiatalok repülnek. Gyerekek nem itt; messze repülnek.

– Seregélynek vagy mókusnak nézel? Nem vagyok fészekrabló, jól tudod! – fortyant fel a sárkány.

Zaor előrébb lépett.

– Ne Haklasharát okold a zavarásért, Viharhangú királynő! Örökszigetnek szüksége van az erős gyerekeidre.

Az óriási madár oldalra fordította a fejét, és az elfre meredt.

– Ki vagy?

– Ahhoz képest, hogy legendásan éles a szemed, elég nagy szégyen, hogy nem ismered fel, hogy ki áll előtted – vetette oda a sárkány gúnyosan. – Nem érzékeled a kard erejét, ugye? Úgy lüktet, mintha Öröksziget szíve lenne! „Sok kék mágia”, valóban! Ez az elfek királya, te tollas tökfej! Eljött végre.

Zaor nem akarta sem megcáfolni, sem megerősíteni Haklashara szavait. Legnagyobb megkönnyebbülésére, Viharhangú elfogadta a sárkány magyarázatát.

– Minek jönni fészkembe, elf király?

– Hatalmas veszély fenyegeti a népedet, és az enyémet is – kezdte Zaor. – Te nem vagy éjszakai madár, így lehet, hogy elkerültek a hírek. Egy fényes, vörös csillag tűnt fel a keleti égbolton. Amikor ez történik, összegyűlnek a gonosz sárkányok, hogy pusztító vonulásba kezdjenek. Ez alkalommal Öröksziget felé repülnek. Meg kell állítanunk őket, mielőtt elérik a szigetet.

A sas elgondolkodott a hallottakon.

– Mit tegyen Viharhangú, elf király?

– Te vagy a néped királynője. Vezesd harcba őket! – felelte, majd síri hangon folytatta. – Nagy a veszély, és sok lesz az áldozat. Ez mindenkire ugyanúgy igaz, aki harcolni fog, legyen az sas, sárkány vagy elf. Ám nincs más választásunk, csak a halál.

– Hm. Sasok még sosem harcolni sárkánnyal – merengett a madár, de nem volt félelem a hangjában.

– Én igen, és biztosíthatlak, hogy harci erőtök felér az övékkel – próbálta meggyőzni Zaor. – Ha együtt harcolunk, meg tudjuk állítani őket.

– Megbízni elf király?

Viharhangú egy hosszú percig Zaor szemébe fúrta a tekintetét, majd felé bökött hatalmas csőrével, és a férfi csupasz torkát vette célba.

Zaor bízott a megérzésében, és meg sem próbálta hárítani a támadást. A félelmetes csőr egyujjnyira állt meg a bőrétől. Szemük alig pár hüvelykre volt egymástól, és így néztek farkasszemet.

Az óriás sas visszahúzta a csőrét.

– Bátor vagy, elf király – mondta elismerően. – Te megbízni Viharhangú, én megbízni elf király. A sasok együtt harcol a sárkányokkal és elfekkel.

– Na, ha ezt sikerült megbeszélni, legjobb, ha én távozom! – dörrent fel a sárkány. – Ahskahala nem tartozik a türelmes elfek közé, és a közelgő harc csak tovább rontja a kedvét. Felségek – hajolt meg a gúny legkisebb jele nélkül a sárkány, majd felszállt, és elrepült.

Viharhangú is kitárta a szárnyát.

– Nem gyalogolsz, ugye?

Ezzel meg is oldódott Zaor következő gondja: hogyan veszi majd rá a madarat, hogy a hátára engedje. Az elf harcos a sas széles hátára mászott, és közvetlenül a fej mögé ült. Viharhangú fülsiketítő vijjogás kíséretében szállt fel.

Amlaruil a Nap Tornyában csatlakozott a fővarázslókhoz. Varázskört alkottak, és az Öröksziget felé repülő sárkányokat próbálták felkutatni.

Hetvenen közeledtek, és többen közülük magukon viselték a hosszú út nyomait: pikkelyeik kifakultak, szárnyuk kisebesedett az erős széltől és a sós víztől, lesoványodott nyakukon ernyedten lógott a bőr. Messziről repültek, és se nem ettek, se nem aludtak.

Ez azonban korántsem nyugtatta meg az elfeket. Teljesen elcsigázta őket a hosszú út, és valószínűleg az utolsó leheletükig küzdenek majd a védők ellen.

Az elf varázslók még alig tették magukévá a félelmetes sárkányok nyújtotta hátborzongató látványt, újabb csoda tárult a szemük elé. Amlaruilnak még a lélegzete is elakadt, amikor első ízben pillantotta meg a Csillagszárnyú Flottát.

Tíz hadihajó repült a sárkányok elé, hogy felvegyék velük a harcot. Kecses kristálytestük oly könnyedén szelte a felhőket, mint maguk a sárkányok, dupla vitorláik csak úgy dagadtak a jótékony széltől.

A vérvörös színű vezérhajó ekkor kilőtte első lövedékét. Egy hosszú, vashegyű dárda repült a legközelebbi fekete sárkány felé.

Az elf szűz legnagyobb megrökönyödésére a fenevad egy hanyag mozdulattal röptében kapta el a halálos lövedéket. A lábát a mellkasához kapta, hogy a testével fogja fel a becsapódás lendületét, majd megfordította a fegyvert, mintha csak egy vékony pálca lenne, és végignyalta undorító nyelvével.

Hangos sistergés és olvadó fém szaga töltötte meg a levegőt, amint a sav marni kezdte az anyagot. A lény erősen megmarkolta a vasat, majd lendületet vett, és visszahajította a dárdát.

A hadihajó megpróbált kitérni az útjából, de a fegyver belekapaszkodott az egyik szárnyába. A sav azonnal marni kezdte a vitorlát, vörös cseppeket szórva az alant állók nyakába. Az elfek halálsikolya messzire szállt, miközben a sérült hajó süllyedni kezdett, és megindult a várakozó tenger hullámai közé.

A többi hajó eközben védelmi alakzatba rendeződött a sziget és a közeledő sárkányhorda között. Miután rendezték a soraikat, egymás után elsütötték a hajítógépeket, éles vasdarabokkal szórva meg az ellenséget.

Négy sárkány zuhant alá a mélybe összeszabdalt, használhatatlan szárnyakkal. A többiek azonban, még a sebesültek is, tovább közeledtek. Egy fiatal vörös sárkány vezette őket, egy hatalmas termetű hím. A pikkelyek megemelkedtek roppant mellkasán, amint gyilkos leheletre készült.

Tűzpajzsokat, most! – hallatszott Jannalor Nierde parancsoló, kétségbeesett hangja a varázskörben. A fővarázslók habozás nélkül elmormolták a kellő szótagokat.

Tűz csapott ki a lény pofáján. A mindent felemésztő lángok elapadhatatlan folyamként hömpölyögtek az előttük sorakozó hajókra. A védőpajzsok felfogták ugyan a tüzet, de a felületük vörösen izzani kezdett, és kisebb-nagyobb hólyagok jelentek meg rajta, mint az olvadó üveg felszínén.

A hátul érkező sárkányok lebuktak a visszaverődő lángok elől. A halálosan kavargó, felhevült levegő így csupán két óvatlan lényt repített mesze a magasba.

A hadihajók azonnal új formációt vettek fel. A vonal szélén lévők nyugati irányba indultak, míg a többiek úgy manővereztek, hogy kört alkothassanak. A sárkányok nem törődtek a taktikai hadrenddel, minden oldalról rárontottak a hajókra, ahol csak érték azokat.

Ezzel együtt a jól szervezett védekezés reménye is odalett. A varázslók gondolkodás nélkül a sárkányok ellen fordították minden fegyverüket, amijük csak volt. Sistergő tűzlabdák indultak a gonosz bestiák felé, akik hasonlóan pusztító tűzlehelettel válaszoltak. Robbanások és sűrű füst kezdte betölteni az eget. A hajítógépeknél és szigonyágyúknál elhelyezkedő harcosok a sárkányok szemét és száját keresték, ahol rést találhattak kemény pikkelypáncéljukon.

A varázskör minden tőle telhetőt megtett. Habozás nélkül követték Jannalor utasításait, és egyesült erővel próbálták segíteni a hajókat. A sárkányok azonban egészen egyszerűen túl sokan voltak. Pusztító varázslatokkal ostromolták a hajókat, felnyársalták a fedélzeten küzdő elf harcosokat, a karmaikkal felszabdalták a vitorlákat, és saját testükkel próbálták szétzúzni a hajótesteket. Szinte öntudatlanul harcoltak; önnön étvágyuk és a vonulás keltette megmagyarázhatatlan láz hajtotta őket.

A csillaghajók sem könnyítették meg a varázslók dolgát, hisz szinte nem is támadtak, így nem volt kit vagy mit támogatniuk a varázserejükkel. A hajókat egymás után emésztette fel a sárkányok tűz-és savlehelete, vagy annyira megsérültek, hogy alá kellett szállniuk a tengerre.

Váratlanul erős mágiahullám söpört végig a varázskörben egyesült mágusok elméjén. A felhők közül érkezett, és egyként néztek fel, hogy megleljék a forrását.

Harminc, szigorú harci alakzatban repülő arany-és ezüstsárkány bukkant ki a felhők takarásából.

Amlaruil győztesen elmosolyodott. Azonnal felismerte Mylaerla Durothil nagyasszonyt. Született harcosként ült egy tekintélyes ezüstsárkány hátán. Az oldalán suhanó elf nő csakis a legendás Ahskahala lehetett. Ha ilyen hősök harcolnak Örökszigetért, akkor övék lesz a győzelem!

Miközben ő maga is beleadta mágikus erejét a körben formálódó új varázslatba, melyet Jannalor próbált megszőni, lelke mélyén érezte, hogy kemény harc lesz.

A sárkánylovasok fölülről csaptak le a támadókra, testi erejükkel és gyilkos varázslataikkal. A gonosz ősgyíkok azonban jól ismerték saját fegyvereiket, így hamarosan vérben és acélban, tűzben, füstben és mágiában összegabalyodott, egymással ádázul küzdő sárkánypárok borították el az eget. Itt-ott aláhullott egy-egy test, hogy nagyot csobbanjon az alant hullámzó tengerben.

Éles, vijjogó hang tört át a sárkányok iszonyatos bömbölésén, és az elf sárkánylovasok nem kevésbé ádáz harci kiáltásain. Óriási, szinte már sárkány nagyságú sasok zuhantak alá a felhők fölül. Egy csillogó, aranyszínű nőstény vezette őket, Holdvirág Zaorral a hátán. Hosszú, mélykék haja viharfelhőként kavargott a teste körül, holdpengéje misztikus lánggal izzott.

Amlaruil ösztönösen is felé nyúlt. Mágikus ereje megacélozta a férfi karját, pont amikor lesújtott egy sárkány kitátott pofájára. A csapás hatására a fenevad feje oldalra vágódott, és ekkor a hatalmas, hegyes csőr belemart a lény védtelen nyakába.

A fiatal varázslónő megérezte a közelben felgyülemlő mágikus energiákat. Még éppen idejében vette észre a fekete sárkányt, aki halálos savfelhőt akart a saslovasra bocsátani. Amlaruil érzékelte a holdpengében rejlő védőpajzs pulzálását, és életre hívta azt. A sárkány széles sugárban lövellte ki a maró savat, amely ártalmatlanul párolgott el a holdpenge védőpajzsáról, akárcsak a kovácsüllőre locsolt víz.

Amlaruil mélyen elmerült a holdpenge mágikus erejében, feltárta minden titkát, és megnövelte az erejét saját mágikus energiájával. Észre sem vette, hogy kisiklott a varázskör kötelékéből, és sokkal mélyebb és misztikusabb kötelékben egyesült. Agya egy hátsó zugában azonban továbbra is hallotta Jannalor hangját, és azt is érzékelte, hogy a meglepett varázslók egy új, nagy erejű középpont felé irányítják energiáikat, aki váratlanul, a csata kellős közepén vette át az irányítást.

Úgy tűnt, Zaor mindenhol ott van, és a csata minden pontján osztja halálos csapásait az ellenséges sárkányokra. Egyként harcolt a sas és az elf, s Amlaruil halkan hallotta azt is, hogy a holdelf miként bátorítja, tüzeli az oly találón elnevezett madarat. Másvalamit is érzett azonban: a sziget saját mágikus energiája töltötte meg a holdpengét, és fonta át a védősereget. Jól ismerte ezt az erőt, hisz ugyanez áramlott az ő testében is.

Nem csak ő érezte azonban Zaor és a holdpenge erejét. A saslovasok és a sárkánylovasok mind a férfi köré gyűltek, amint a királykard megérintette, és magához hívta Öröksziget gyermekeit.

A sasok fáradhatatlanul támadták a sárkányokat. A testükbe martak erős csőrükkel, és a szárnyaikba téptek éles, hosszú karmaikkal. Összeálltak kettesével-hármasával, és egyenesen nekirepültek a sárkányoknak, ahogyan azok tették korában a szárnyas hajókkal.

Jó pár sas elpusztult. Egyiküket zuhanórepülés közben érte a tűzlehelet; aranyszínű tollak és égett hús csípős szaga töltötte be a levegőt. A másik élettelen szárnyakkal zuhant a mélybe. Oldalát mélyen felhasította egy kíméletlen sárkánykarom, és helyenként még a csontja is kilátszott az irdatlan sebből.

A csata azonban véget ért. Egyetlen hadihajó, egy tucat sárkánylovas és kevesebb mint húsz óriás sas repült vissza Öröksziget felé. Füstölgő égboltot és gőzölgő tengert hagytak maguk mögött, melyben értékes hadihajók és hős harcosok leltek sírhelyet.

Lassan, óvatosan, Jannalor Nierde visszavette a varázskör irányítását a fiatal mágustól.

Még valamit meg kell tennünk, ami maradék erőnket is kiszipolyozza majd. Mindannyian összekapcsolódtatok a jó sárkányokkal, és tudjátok, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedtek. Gyógyító szendergésbe kell ringatnunk őket, különben mind meghalnak – mondta komor hangon a nagy mágus. – A mágusok felét, mondjuk a férfiakat, a Sumbrar-toronyba viszem. A legsúlyosabban sérültek is biztosan ott szállnak majd le, mert az a legközelebbi szárazföld. Ott sok rejtett barlang van, ahol nyugalomban pihenhetnek. Nakiasha, te vidd a többieket a Sas-dombságba, és tegyétek a sebesültekkel ugyanezt!

A varázslók kisiklottak a körből, és két kisebbet formáltak. Amlaruil csatlakozott a női varázskörhöz, és ő is kántálni kezdte a mágikus utazáshoz szükséges szavakat.

Most először próbálta ki a mágikus utazást. Szédítő fehér fény burkolta be, és ragadta magával. Amlaruil erősen kapaszkodott az ezüstszálba, amely a varázskörhöz kötötte, és a mély, személyesebb kötelékbe, amely oda repítette, ahová igazából mennie kellett.

Amint a varázslat véget ért, hűvös fuvallatot érzett az arcán. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a varázskör tagjaival együtt egy nyugati hegyoldal lankájának közepén álldogál. Öt ezüst-és egy aranysárkány körözött felettük, akiket arany árnyékként követtek a hatalmas sasok.

Az aranysárkány volt a legrosszabb állapotban. Az egyik szárnya igen csúnyán megsérült: hatalmas lyuk tátongott rajta, és megolvadt pikkelydarabok szegélyezték az oldalát. Ahskahala sem volt sokkal jobb állapotban. Arcát feketére festette a korom és az alvadt vér, hajának és ruhájának egy részét elemésztette a sav. Zaor és Viharhangú ott repültek szorosan mellettük. Amlaruil még mindig érezte a holdpenge erejét, és hallotta a férfi hangját, ahogy próbálja űzni, hajtani a sárkányt.

Az ősgyík, akit Zaor Haklasharának nevezett, hangos dübörgéssel ért földet, és fájdalmasan elterült az éles köveken. Fejét, melyről a harc hevében letört egyik, büszke csavart szarva, hátrafordította, hogy szemügyre vegye a társát. Megkönnyebbült mosoly ült ki hüllőpofájára, midőn látta, hogy az elf nő még mindig ott ül a hátán.

Amlaruil odasietett, és elkapta az eldőlő elfet.

– Meg kell mondanod a sárkánynak, hogy minél gyorsabban keresse meg a fészkét – mondta, miközben óvatosan a földre segítette a sárkánylovast. – Mély, mágikus álomba ringatjuk. Idővel meggyógyul, és újra Öröksziget szolgálatába állhat.

A harcos Amlaruilra emelte elgyötört szemeit.

– Engem is – hörögte.

– De…

– Engem is! – ismételte meg Ahskahala erősebb hangon, mely nem tűrt ellenkezést. – Haklashara és én együtt fogunk gyógyulni, és együtt fogunk felébredni. Ezt meg kell tenned, mágus!

Ekkor Amlaruil lágy érintést érzett a vállán. Nem kellett hátranéznie, tudta, hogy Zaor az.

– Máskülönben meg fog halni – mondta lágyan a férfi.

A fiatal varázslónő bólintott. Zaor a karjaiba vette a sárkánylovast, és elindultak a barlang mélye felé, a súlyosan sebesült sárkánnyal a nyomukban.

Amikor már elég mélyre hatoltak, Ahskahala megállította őket. Összeszorította a fogát fájdalmában, amikor a férfi a földre helyezte, de megkönnyebbülés ült ki az arcára, amikor az ismerős falakra, és a kölykét védő macskaként köré tekeredő sárkányra nézett.

– Most már minden rendben lesz. Addig pihenünk itt, amíg Öröksziget ismét akkora bajba nem kerül, mit ma. Ha eljön az a nap, hívjatok minket!

A harcos leakasztott egy kicsiny csengőt az övéről, és Zaornak adta.

– Mondd ki a nevem, uram, és a sárkánylovasok válaszolnak a hívásodra. Ha az istenek kegyesek lesznek, és a te életedben nem jő el ez a nap, add át a csengőt az utódodnak, aki követ majd a trónon.

– Szóval tudod – nyögte meglepetten Zaor.

Halovány mosoly jelent meg a harcos fekete arcán.

– Ha egy olyan faragatlan lény, mint Haklashara észrevette, hogy ki vagy, gondolod, hogy én magam nem?

– Hallottam, elf – dörögte váratlanul Haklashara.

Ahskahala erőtlenül felkacagott, és a sárkány pikkelyeinek dőlt.

– Kezdj hozzá, mágus! Fáradtak vagyunk.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a pánik magával ragadja Amlaruilt. A varázslathoz a Nagy Mágiára volt szükség, és csakis egy varázskör támogatásával lehetett biztonságosan elmondani; és ez csak a sárkányra volt igaz. Ahhoz, hogy egy elfet végtelen szendergésbe ringasson, sokkal nagyobb erőre lett volna szüksége.

Mégis mit tehetne? A sárkány és a harcos rég meghalnak, mire összegyűjthetné az elfeket, akik amúgy is el vannak foglalva a többi sebesülttel.

Nagy levegőt vett, hogy leküzdje a remegését, majd elmerült a mágia folyamában. Teste himbálódzni kezdett, ujjaival bonyolult jeleket írt le a levegőbe, amint kihúzta a szálakat a szövetből, és próbálta egyetlen hatalmas varázslattá szőni azokat. Érezte, hogy az ezüstös szálak lassan alakot öltenek, majd ölelő takaróként a két harcosra terülnek.

Amlaruil nem érzékelte az idő múlását a mágia ölelésében. Az éhséget és a kimerültséget sem érezte, amely általában rátelepedett a varázslókra, akik kisiklanak a varázskörből. Csupán a mágia éltető erejét érezte. Szinte már kelletlenül szabadult ki a varázslat alól, és hagyta mély álomba szenderülni Ahskahalát és sárkány barátját. Nem szóltak egymáshoz, úgy sétáltak ki a barlangból.

Mire kiértek, a hegyoldal kiürült, és a lenyugvó nap fényei festették meg a tájat.

– A többiek biztosan visszatértek a tornyokba – motyogta Amlaruil. – Együtt sokkal gyorsabban végezhettek, mint én.

Némi hallgatás után Zaor megfogta a kezét.

– Éreztem a harc közben, hogy velem vagy. Éreztem az erődet, a mágiádat.

A nő csak bólintott. A közöttük kialakuló kötelék még mindig ott lüktetett az elméjében, és megtöltötte a lelkét. Félénk mosoly jelent meg az arcán, amint a harcos fürkésző szemébe nézett, és ugyanazt a furcsa érzést olvasta ki belőlük.

Amlaruil aznap éjjel nem tért vissza a tornyokba, és Zaor sem csatlakozott a társaihoz Ruith erődjében. Öröksziget egyik kőkápolnájában, a holdpenge lágy, simogató fényében végre átadták magukat az érzésnek, mely első találkozásuk óta nem hagyta nyugodni őket. Aznap éjjel szavakkal és szerelmes tettekkel megpecsételték közös jövőjüket. Egymáshoz tartoztak, és Örökszigethez.

A hajnal első sugaraival a szerelmesek elköszöntek egymástól. Jól tudták, hogy hamarosan ismét egymás karjaiba vezeti őket közös végzetük.

Amlaruil hosszan nézte, amint a harcos leereszkedik a hegyoldalon, és sietős léptekkel elindul a völgyben várakozó sárkánylovasok felé.

Bár Zaor elmesélte, miként viharzott el a Dárdavárból, a fiatal mágus nem hitte, hogy bármilyen büntetésben részesítenék ezért. Egyrészt, mert Horith Evanara kapitány hajója darabokra szakadt egy rázuhanó sárkány teteme alatt; de ha túl is élte volna a kapitány, még ő sem tagadhatja, hogy Holdvirág Zaor volt a csata egyik valódi hőse. A sárkánylovasok és az óriás sasok nélkül a sárkányok áttörtek volna Öröksziget védelmén, és romba döntötték volna a szigetet.

Ennél is jobban bízott azonban az üzenetben, melyet a holdpengéből olvasott ki. A férfi uralkodásra született, ő pedig arra, hogy a társa legyen ebben.

Kellemes gondolatok járták át a testét, miközben megidézte az ezüstfonalat, mely visszavezeti a tornyokba. Amint azonban a mágikus utazás véget ért, és megérkezett az úti céljához, gyászének köszöntötte.

Keserves sírás töltötte meg a tornyok területét, a gyászoló elfek hangja. Amlaruil azonnal a Nap Tornya felé futott. Valósággal berobbant a földszinti terembe, ahol egy magányos elf alak állt csupán, a tornyok nagy mágusát megillető köpenyben.

– Jannalor! Mi történt? – kérdezte síró hangon.

– Csendesen, gyermekem. – Amlaruil legnagyobb megdöbbenésére nem Jannalor, hanem Nakiasha hangját hallotta. Az erdei elf megfordult, és hátravetette csuklyáját, felfedve kisírt szemeit. – Ne mondd ki a nevét, amíg a szelleme ilyen közel van Örökszigethez, mert a végén még visszafordul Arvandortól az irántad érzett szeretetében.

A mondatok szinte értelmezhetetlenek voltak a fiatal mágus számára. Amióta csak megszületett, három és fél évszázada, mindig Jannalor Nierde uralkodott a Nap és a Hold Tornyában. Megnyugtató jelenléte olyan biztosnak tűnt, mint a hajnal, amely minden új napon eljő.

– Nem halhatott meg! – próbált kétségbeesetten dacolni a lehetetlennel.

– A többi varázslóval halt, akik álomba ringatták a sárkányokat – felelte szomorúan Nakiasha. – A feladat túl nehéz volt, a varázserőnket meggyengítette a harc, és túl távol voltunk egymástól. Te nem voltál benne a varázskörben, így nem tudhatod, mi történt. Akik velünk jöttek a Sas-dombságba, mind különálló, távoli barlangokban helyezték el az ezüstsárkányokat. Éreztem, hogy eltávoznak a varázslat közben, de nem tudtam megmenteni őket.

Amlaruil meredten bámult a mentorára, agyát lebénította a gyász és az értetlenség. A legközelebbi barátai és rokonai voltak a mágusok között.

– Akkor te hogyan élhetsz? És én? Ez nem lehetséges. Ez nem…

– Helyes? – fejezte be az idősebb elf. – Ne gondold, hogy én nem tettem fel már számtalanszor ezt a kérdést magamnak. Ez azonban olyan, mintha megkérdőjelezném az istenek akaratát. Te és én a Seldarine különleges áldását viseljük magunkon. Mit gondolsz, hány éves vagyok?

A lány gondolkodott egy pillanatig, majd rávágta.

– Már meghaladtad a középkor határát, talán az ötödik évszázadodban jársz.

Nakiasha felhorkant.

– Duplázd meg, és akkor a közelébe kerülsz. Rád is ez a sors vár. Ne kételkedj benne! Több mint háromszáz évet éltél már, mégis, aki megpillant, azt hiszi, hogy szűz gyermek vagy csupán. És ami a hatalmadat illeti? Egyszerűen lehetetlen, hogy egyedül mondd el a varázslatot a sárkányra, te mégis megtetted. Életben maradtál, miközben azok, akik a varázskörben egyesültek, meghaltak. Ez nehéz teher, de hozzá kell szoknod, hogy ez a végzeted.

Az erdei elf levette hátáról a nagy mágust megillető köpenyt, és lány vállára terítette.

– Ez volt a tornyok urának akarata. Én csak megőriztem, amíg vissza nem térsz.

Amlaruil döbbenten nézett a mentorára. Nem tudta megemészteni a hallottakat.

– Engem máshova köt az esküm – suttogta.

– Valóban? – nézett rá szigorúan a varázslónő. – Á, a harcos, akit a csatában segítettél. Ő az, ugye?

– Akárhogy is – folytatta, meg sem várva a lány válaszát –, csak egy fiatal, szerelmes lány tett esküt, vagy a mágus, aki Örökszigetnek szenteli az életét?

– Választanom kell a kettő között?

– Talán.

Amlaruil matatni kezdett az ujjaival a palást fodrai közt, mint aki nem tudja, hogy szorosabbra vonja a testén, vagy inkább a földre vesse. Még mindig ott zengtek az eskü szavai a fülében, melyet Zaorral közösen fogadtak meg a barlangban. Zaornak fogadott hűséget, és vele együtt Örökszigetnek.

Szíve mélyén tudta, hogy ő Zaor királynéja. Azonban hosszú út áll még a harcos előtt, mire Öröksziget királyává válhat. Talán azzal segíti a legjobban a férfi végzetének beteljesülését, ha elfogadja a sorsát, melyet a hajdani nagy mágus rótt rá.

A fiatal mágus felszegte a fejét, és akaratlanul is parancsoló hangon szólalt meg.

– Össze kell hívni a mágusokat! Most, hogy ilyen kevesen maradtunk, vissza kell állítani a tornyok erejét, és meg kell acélozni az életben maradtak hitét.

Büszke és egyben szomorú mosoly jelent meg Nakiasha arcán. Jannalor Nierde jól választott; Amlaruil kitöltötte a hatalom palástját, mintha csak ráöntötték volna. A varázslónő meghajolt a lány előtt, tisztelete jeleként, majd követte az új nagy mágust az udvarra.