2

A királykard

Friss hó hullt Örökszigetre. Kövér pelyhek formájában szitált a fák csupasz ágai közt. Egyik-másik jeges csillagként tapadt Holdvirág Zaor különleges, kék hajához.

Zaor azonban nem merengett az erdő nagyszerűségén vagy önnön délceg alakján. Élete legszebb éveiben járt, és számtalan tettel hívta már fel magára a figyelmet a két évszázada alatt. Az idő mintha meg sem érintette volna, éretlen ifjúnak tetszett csupán a felületes szemlélő számára.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, sokkal magasabb volt fajtársainál, és erős testalkata is inkább emberre vallott volna, semmint elfre. Több mint hatlábnyi magasságával valóságos óriásnak számított a népe közt. Nemcsak termetével, hanem különleges, a tengert idéző mélykék hajával is kitűnt a holdelfek sorából.

Kék, aranyfoltokkal tarkított szemeiben nyoma sem volt a fiatalságnak; mély, mindent elemésztő bánat lakozott bennük. Azok a szemek több csatát, halált és borzalmat láttak, mint sok, nála jóval idősebb elf harcos.

Nemrég érkezett csak Örökszigetre. Egyike volt Myth Drannor kevés túlélőjének, akik a szigeten kerestek menedéket.

Zaor azonban nem lelt békére új hazájában. Még egy év elteltével is tisztán hallotta a fejében a jajveszékelést és az utolsó, végzetes ostrom hangjait, amikor a város védőpajzsát fenntartó mithal szertefoszlott, és nem maradt utána semmi, csak az elviselhetetlen üresség.

A férfi nem lelt barátra a sziget lakói közt; a mesés Leuthilspar lakóinak örökös intrikái és önteltsége egyenesen taszították őt. Ha Myth Drannor védelmére fordították volna vagyonuk és erejük egy részét, akkor a város talán nem pusztul el!

Már a gondolat születésekor érezte, hogy nincs igaza. Egész életében azok ellen harcolt, akik végül elfoglalták a várost. Ez volt a küldetése és a végzete: kósza volt, és Myth Drannor erdeit kellett őriznie. Mivel kósza volt, nem tartózkodott a városban az utolsó ostrom idején, így élhette túl az iszonyatos harcot.

Holdvirág Zaor életben maradt, de ez a teher elviselhetetlen súlyként nyomta a vállát.

Igazságtalanságnak érezte, hogy ő él, miközben több ezer társa – valójában egy egész civilizáció – halt meg. Nem tudná elviselni, ha még egyszer át kellene élnie valami ahhoz hasonlót. Örökszigetet azonban – melynek lakói túlságosan is büszkék és önteltek voltak, mint Myth Drannor népe – hasonló veszély fenyegette.

Zaor nagy levegőt vett, majd a friss hómezőt kezdte pásztázni, hátha felfedez rajta valami érdekeset.

Szeme összeszűkült, amint valami ismerős nyomra bukkant. Fél térdre ereszkedett, hogy közelebbről is megvizsgálja. Egy ló patájára hasonlított, de nem volt annyira éles, és sokkal finomabb; nem is nyom volt igazából, sokkal inkább egy árnyék a havon.

Csakis egyetlen teremtmény hagy ilyen nyomot. A csodálat és izgalom hullámai csaptak át Zaor testén, melyről már azt hitte, hogy teljesen kivesztek a lelkéből. Halkan, óvatosan követni kezdte az ezüstös nyomokat, egyenesen az erdő mélyére.

Rövidesen egy tisztást pillantott meg, és elakadt a lélegzete. Két fehér, a hóban szinte láthatatlan unikornis játszott a tisztás közepén. Ezüstszarvaikat összeütögették, miközben halkan fel-felnyerítettek.

Valóságos csodát látott maga előtt, mégsem a két mágikus teremtmény vonta el a figyelmét, hanem a két elf szűz, akik kitárt karokkal várták az unikornisokat.

Mindketten holdelfek voltak, és a ruházatuk alapján valamiféle vallási csoporthoz tartozhattak. Egyszerű fehér ruhát és köpenyt viseltek, és olyan nyugalom lengte körül őket, amilyet csakis állhatatos tanulás és született adottság eredményezhet. Fehér ruhájukban, hószín bőrükkel és vörös fürtjeikkel, mint két jégből és tűzből faragott szobor álltak a tisztás közepén.

Zaor szájtátva nézte, amint a két egyszarvú hozzájuk ügetett, és megbökdöste kinyújtott kezüket. Az egyikük, a magasabb lány a vad fürtökkel, felpattant az egyik állat hátára.

– Gyere Amlaruil! – hívta visszahúzódó barátnőjét. – Mire vársz? Az unikornisok elfogadtak minket. Végre itt hagyhatjuk a dohos tornyokat, és új kalandokat kereshetünk!

A másik lány vágyakozón nézett rá, de megrázta a fejét. Még az egyszarvú selymes szőrének bizsergető érintése sem tántorította el elhatározásától.

– Tudod, hogy nem tehetem, Ialantha. Ez a te álmod, és kívánom, hogy teljes egészében valóra válthasd, de az én helyem máshova szólít – mondta, majd felmosolygott a barátnőjére. – Gondolj rám időnként, mikor már az unikornislovasok kapitánya lettél.

Az Ialantha névre hallgató lány felszisszent a grandiózus látomás hallatán.

– Én csak izgalmat akarok, és a nyílt égbolt látványát! Egy év és egy nap; ennyi ideig szolgál majd az unikornis. Azután új kalandokat keresek.

– Eldönthetjük, hogy rálépünk-e az ösvényre, de azt már nem tudjuk befolyásolni, hogy az ösvény merre vezessen – válaszolta komolyan Amlaruil. Kinyújtotta a karját, és megütögette barátnője hátasának nyakát. – Nem csupán egy évig tartó szolgálatra leltél, hanem a végzetedre.

Ialantha szemei kikerekedtek.

– Láttad, hogy ez történik velem?

A lány habozott.

– Szükség van unikornislovasokra – felelte gondosan megválogatva a szavait. – Azt hiszem, ez az egyszarvú jól választott. Előbb tudtál lovagolni, mint járni, és előbb ragadtál kardot, mint kantárt! Te lovagolsz és harcolsz a legjobban a tornyokban. Ki más éleszthetné fel a régi hagyományt, és taníthatná, vezethetné a harcos szüzeket?

– Ki más? – merengett Ialantha. Arca komollyá vált, és barátnője felé nyúlt. Megragadták egymás csuklóját, ahogy a harcosok üdvözlik egymást.

Ialantha vörös hajára húzta fehér csuklyáját, majd az unikornis oldalába vágta a sarkát. A teremtmény felemelkedett, és mellső lábaival a levegőbe rúgott. A gondolat sebességével tűntek el a hólepte erdőben. A másik, lovas nélküli unikornis árnyékként követte őket.

A következő pillanatban Amlaruil a bokrok felé fordult, ahol Zaor rejtőzött.

– Most már előbújhatsz! – mondta tiszta, zengő hangon. – Nem bántalak.

Zaor meglepetten, és némileg bosszúsan vette tudomásul, hogy az elf szűz ilyen könnyedén veszi a jelenlétét. Felállt, és azonnal megértette lány szavainak gunyoros jelentését: Amlaruil szinte gyereknek tűnt, karcsú volt, mint a nádszál, és törékeny, mint egy kristályserleg. Majdnem feleakkora volt csak, mint a férfi, és bőrig ázott a hóesésben.

Zaor közelebb ment a lányhoz, majd pár lépésnyire megállt előtte, ahogy az illem megkívánta.

Megpróbálkozott egy meghajlással, mellyel talán nem sérti meg nagyon.

– Holdvirág Zaor, az etriel szolgálatára – az elfek udvarias kifejezését használta, amellyel csakis a tiszteletre méltó származású és jellemű úrhölgyeket üdvözölték.

A lány szeme tágra nyílt.

– Ó, akkor mi rokonok vagyunk! Én is a Holdvirág családból származom. Hogy lehet, hogy még sosem találkoztunk?

Zaor próbálta elkapni a lány pillantását.

– Cormanthyrból érkeztem, nem olyan rég.

Megacélozta a lelkét, az ilyenkor szokásos kérdések és sajnálkozó tekintetek, valamint a Myth Drannor hőseit méltató dicshimnuszok ellen. Legnagyobb megkönnyebbülésére a lány csak bólintott, mint aki mindent ért.

– Ez mindent megmagyaráz. A nevem Amlaruil.

– Hallottam.

– Tudom – mondta, majd elmosolyodott.

Zaornak koncentrálnia kellett, nehogy kinyíljon a szája, és úgy bámulja az előtte álló gyönyörűséget. Az előző pillanatban a lány nem tűnt többnek egy gyermeknél, akinek arannyal bevont vörös haja és nagy, komoly szemei vannak. Könnyed mosolya azonban egy istennő képében mutatta meg a lányt. Zaor nagy levegőt vett, hogy összerendezze a gondolatait.

– Valamiféle tornyokat említettél.

– Igen. A Nagy Mágiát tanulmányozom a Nap és a Hold Tornyaiban. Itt vannak a közelben.

A kósza összeráncolta a homlokát.

– Még sosem láttam őket.

– Nem is fogod, amíg meg nem tudod, hogy hol keresd őket – felelte a lány, és felkacagott a férfi döbbent arcát látva. – Ne vedd sértésnek. Mágia fedi őket, még a madarak és az erdei nimfák sem látják. De ne búslakodj, egy napon biztosan meglátod őket.

Zaor ismét megráncolta a homlokát a furcsa szavak hallatán. Valami különös él költözött a lány hangjába, ami az előbb még nem volt benne.

– Úgy hangzott, mintha biztos lennél ebben. Talán a jövőbe látsz? – kérdezte, és gondolta megtréfálja vele a lányt.

– Olykor – felelte Amlaruil komoly hangon. – De könnyebb a dolgom, ha valaki nagy hatalommal bíró tárgyat hord magánál. Nem tudom, honnan ered ez a képesség, de meg van bennem.

Tekintete a Zaor oldalán függő kardra tévedt. Bár a penge a hüvelyében pihent, a markolatába erősített holdkő tisztán látszott. Mielőtt még Zaor megakadályozhatta volna, a lány előrenyúlt kis kezével, és végigsimított a kő felszínén.

A férfi felhorkant, és hátraugrott. Senki sem érinthet meg egy ilyen kardot, csakis a gazdája – a lánynak tudnia kell ezt!

Nyilvánvalóan nem tudta. Amlaruil meglepetten, kikerekedett szemekkel meredt rá. Zaor értetlenül nézett a lány ujjaira; nem sérültek meg. A hófehér ujjaknak meg kellett volna pörkölődniük a gyilkos tűzben.

Ez tán még jobban lesújtotta Zaort, mint előbbi óvatlansága.

– Nem szabad megérintened egy ilyen kardot – mondta szigorúan a lánynak. – Ez egy holdpenge, és megölheti azt, aki jogosulatlanul ér hozzá.

Amlaruil szemei még inkább kikerekedtek.

– Egy holdpenge. Ez mindent megmagyaráz… – hangja bizonytalanul elcsuklott, és oldalra fordította a fejét.

– Valóban láttál valamit, ugye? – kérdezte a férfi.

A lány halálsápadt arccal bólintott.

– Ez a királykard. Aki uralja ezt a kardot, az fog uralkodni Örökszigeten.

Zaor hitetlenkedve meredt rá. Egyetlen szavának sem volt értelme. Valami mégis nyomatékot adott a lány mondandójának. Hitt neki, bár minden porcikája tiltakozott ellene.

– Egyáltalán nem vagyok királyi – felelte unott képpel. Hogyan is lehetne! Egy király legvégső küldetése, hogy a népével haljon. Myth Drannor elpusztult, ő pedig ereje teljében ácsorgott egy erdő közepén, a világ másik végén. – A gyerekeim egy napon talán megfelelőek lennének, ha az anyjuk pótolni tudná a hiányosságaimat.

– Talán – mondta merengve a lány, de nem lehetett kihallani a hangjából, mire is gondol valójában.

Zaor félresöpörte a nyugtalanító szavakat, és más témát keresett, amely közelebb állt a szívéhez.

– Megérintetted a kardot, és nem sérültél meg. Ez hogyan lehetséges?

Amlaruil hirtelen valahogy nem tűnt annak a kislánynak, mint eddig. Halovány árnyék suhant át fehér arcán.

– Ezt nem mondhatom meg – motyogta.

– Nem teheted, vagy nem tudod? – makacskodott Zaor.

– Igen – érkezett az ellenállhatatlan mosoly. Mindketten felhőtlen nevetésben törtek ki. Zaor úgy érezte, enyhültek valamelyest a lelkét nyomó terhek.

Miután elhalt a kacagásuk, csak álltak egymással szemben, szótlanul. Végül Amlaruil törte meg a csendet.

– Vissza kell mennem a tornyokba. Túl sokáig maradtam.

– Találkozunk még, ugye?

A lány habozott, mintha nem tudná, mit feleljen. Majd lassan, határozottan kinyúlt, és megragadta Zaor kardjának markolatát.

Aztán eltűnt a szeme elől, oly gyorsan és váratlanul, mint az unikornisok.

Zaor lehajtotta fejét a hófedte völgy csendjében, és próbálta megemészteni a történteket. Az előző pillanatokban az élete gyökeresen megváltozott. A bűntudat és a gyász mázsás súlya felszabadult a lelkéről; egy másik, sokkal nagyobb teher vette át a helyét.

Amlaruil látomása messze túlszárnyalta az álmait. Mégsem érezte úgy, hogy meg kellene futamodnia a sorsa elől.

A kósza délnek fordult, és határozott léptekkel indult meg célja felé. Meg kell osztania másokkal mindazokat a dolgokat, amiket látott és elszenvedett. Leuthilspar öntelt népe hallani fogja a szavait, bármit kelljen is tennie érte. Öröksziget nem jut arra a sorsa, amire Myth Drannor. Addig nem, amíg Holdvirág Zaor életben van.

Miközben elmondta néma fogadalmát, kihúzta a holdpengét, a királykardot a hüvelyéből. Nem lepődött meg, amikor egy új rúna kezdett alakot ölteni a pengén. A magáévá tette Amlaruil látomását, és a kard az ehhez szükséges erővel felelt. Többé már nem félt a sorsától és a végzetétől.

Aki uralja ezt a kardot, az fog uralkodni Örökszigeten!

Feketesisakos Keryth megrázta a fejét.

– Nem fog menni, Zaor – mondta bánatosan. – Túl fiatal vagyok. Még meg sem éltem a századik születésnapomat! És a származásom sem nemesi. Még az apám nevét sem tudom, nemhogy az őseim vérvonalát egészen a Tündérbirodalomig visszamenően! A leuthilspari őrség egyetlen percet sem veszteget rám az idejéből.

– Tudom, hogy te vagy a legélesebb eszű harcmester, akivel valaha találkoztam – noszogatta a kósza.

Keryth fanyar mosollyal ajkán, felemelte a kupáját, mintha önmagát köszöntené.

– És a legerősebb is.

– Ezt majd máskor megbeszéljük – felelte Zaor jókedvűen. – Bár ha nem mersz belevágni úgy egy csatába, hogy még reményed is van a győzelemre, át kell gondolnom a harcmesteri képességeidre tett megjegyzésem.

A barátok röviden felnevettek, majd a társaság harmadik tagja, egy ezüstös hajú holdelf, aki Keryth kortársa lehetett, elgondolkodva tekintett Zaorra.

– Tervet forralsz a fejedben? – vizslatta a kék hajú férfit.

– Tervet? Nem nevezném annak – felelte amaz szárazan. – Egy gondolat csupán. Ha beválik, már nevezhetjük tervnek.

– Jól van. És mi az?

– Úgy gondolom, egy elfnek be kell bizonyítania, mennyit ér; és ugyan melyik lenne jobb pillanat, mint ez itt most.

Ezüstdárdás Myronthilar egyetértőn bólintott, mintha az egésznek lett volna értelme. Letette a kupát, és körbekémlelt a fogadóban.

– Corellon szent nevére, mintha az őrség fele ebben a csehóban inna!

– Akik szolgálatban vannak, biztosan – jegyezte meg Keryth.

– Annál jobb – fordult Zaor Myronthilarhoz. – Leszel az első?

Az apró elf felvonta szemöldökét.

– Hát hogyne.

Myron felpattant a székéből, majd könnyed léptekkel megközelítette az őrök egy csoportját. A kizárólag aranyelfekből álló csoport egy kupákkal teli asztal körül hangoskodott. Az egyikük becsmérlőn végigmérte a holdelfet, majd oldalba bökte a társát. Az mondott valamit, amire harsány nevetés futott végig a csoporton.

Zaor figyelte az eseményeket, és széles tenyerével el kellett kendőznie feltörő mosolyát. A fennhéjázó elfeknek meg kell tanulniuk a leckét. Ha több eszük lenne annál, hogy elsőre ítéljenek, sosem becsülték volna le az apró termetű holdelfet.

Myronthilar minden egyes lépése pontosan meg volt tervezve, egyetlen felesleges mozdulatot sem tett. Olyan volt, mint egy tőr: karcsú, borotvaéles, tökéletesen kiegyensúlyozott – és halálos. Ez a kis incidens tökéletes kezdete lesz Öröksziget önelégült elfjei móresre tanításának.

Myronthilar megállt a csoport előtt, és komoran végigmérte az aranyelfeket.

– Jól mondtad, Saida Evanara – szólította meg az aranyelf nőt, aki hirtelenjében nagyon is éber lett. – Attól tartok, rossz hírek hozója vagyok. Myth Drannor elesett.

A nő szeme összeszűkült.

– Ahogy azt mindnyájan tudjuk. Ott voltam az utolsó csatában!

– Igen, hallottam a dalnokok énekeit – felelte Myron. – Fizetett dalnokok énekeit. Mások azonban úgy mesélik, hogy ijedt patkányként menekültél – ekkor körbehordozta a tekintetét az elegáns termen. – Bár ők sosem lépnének fel egy ilyen puccos helyen, mint ez.

Saida arcát elöntötte a lángoló düh.

– Hogy merészeled! Még soha életemben nem sértettek meg ennyire!

– Ez így szintén nem igaz. Többet kellene hallgatnod a bárdok énekeit – mondta Myron előzékenyen.

Ekkor az egyik őr felpattant, és az apró holdelf fölé tornyosult.

– Vigyázz a szádra! Saida a rokonom – mondta mély, baljós hangon.

– Őszinte részvétem – vágott vissza a holdelf. – Bár sajnos egyikünk sem választhatja meg a rokonait, így ne vedd sértésnek.

Az elf felhorkant, és lassú, drámai mozdulattal a kardjáért nyúlt. Értetlen döbbenet ült ki az arcára, amikor csak az üres kardhüvelyt markolta meg. A döbbenetet félelem váltotta fel a következő pillanatban, amikor egy penge a torkának feszült. Egy nagyon is ismerős penge. Myron sokkal gyorsabban rántott fegyvert, mégpedig az ő kardját!

A holdelf tisztelgésképpen a homlokának érintette a „kölcsönvett” fegyvert, hogy ezzel is tovább gúnyolja az őrt.

Saida felszisszent dühében, és ő is felpattant. Mielőtt még kardot ránthatott volna, Myron a kezébe nyomta az elorozott pengét. A nő ösztönösen megragadta, majd fújt egy nagyot, és támadásba lendült. A holdelf alábukott, oldalra szökkent, és hárította a második csapást, a nő pengéjével.

Saida a kardhüvelyéhez kapott szabad kezével, mintha nem akarna hinni a szemének. Valóban üres volt. Szemét megtöltötte a harag és a gyűlölet.

– Gyors vagy, szürke – ismerte el Evanara, majd harci állásba helyezkedett. – De ha végzek veled, úgy érzed majd, mintha egy egész ménes gyalogolt volna át rajtad!

– Értem – ingatta a fejét Myron. – Bár jobban tennéd, ha olyan szeretőket választanál, akik azért majd meggyászolják az őket ért veszteséget.

– Elég! – horkant fel a férfi, akinek a kardja most Saida kezében volt. – Corellonra esküszöm, szíjat hasítok a hátadból!

A feldühödött aranyelf Myronthilarra vetette magát, de sosem ért el hozzá, sőt még a földet sem érintette lendülő lába. Lábai kétségbeesetten taposták a levegőt, szeme kidülledt, amint a valaha látott legmagasabb elf szemébe nézett: egy kék hajú óriáséba, aki egy kézzel tartotta a levegőben az egyenruhája gallérjánál fogva, mint a kisgyerek, aki a tarkójánál fogva emeli fel a kiskutyát.

– Ahogy láthatod, a quessir már foglalt – mondta Zaor, és szándékosan használta az elf uraknak kijáró megtisztelő kifejezést. – Ha az őrségben az a szokás, hogy ketten-hárman támadtok egyre, válassz pár társat magadnak, és szívesen állok a rendelkezésetekre.

A levegőért kapkodó elf már amúgy is vörös arca bíborba váltott hirtelen támadt haragjában. Egyszerre hárman is felpattantak, és társuk segítségére siettek. A holdelf egy hanyag mozdulattal rájuk dobta a kezében lévő őrt, mire mind a négyen elterültek a földön.

Myron és Saida időközben heves párbajba fogott, és pengéik éles csattanásai komor muzsikával töltötték meg a termet. A maradék két őr is feltápászkodott végre, és szembehelyezkedtek a kék hajú elffel. Fegyvereik után nyúltak, de csak üres kardhüvelyt találtak.

Megpördültek, és Keryth-szel találták szemben magukat, aki mindkét kezében egy-egy kardot tartott.

– Elnézést a kellemetlenségért, de a barátom nem harcolhat ellenetek a saját pengéjével. Nem jó ómen holdpengét használni egy kocsmában, különösen nem olyan jóravaló elfek ellen, mint ti is vagytok.

Szinte már mókásnak nevezhető összhangban pördült meg az összes elf, és meredt Zaor kardjára. A bosszúság és a tisztelet furcsa keveréke költözött az arcukra. Egyikük, egy fekete hajú férfi a kapitányok rangjelzésével a ruháján, lassan talpra állt.

Letörölte a szája szélén csordogáló vércsíkot, és őszinte érdeklődéssel a szemében nézett Zaorra.

– Mi ez az egész?

– Szeretnék bekerülni az őrök közé! – felelte.

Száraz kacaj hagyta el a kapitány torkát.

– Elég szokatlan módját választottad! Miért nem mondtad meg egyszerűen, hogy holdharcos vagy? Egyetlen szabályzat vagy alakulat sem utasítana el.

– A barátaimat sem?

– De – vágta rá őszintén a kapitány. – Bár vannak olyan gyorsak és képzettek, mint bármelyik katonám.

Zaor szándékosan nem hívta fel a kapitány figyelmét szavai hamisságára, és csak ennyit mondott.

– Mind a hárman.

– Rendben – bólintott a kapitány.

Ekkor hatalmas reccsenés rázta meg a termet. Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, és azt látták, hogy Saida összeszorított fogakkal próbálja kirántani a kardját az élő fából, miközben Myron gúnyosan álldogált előtte, és unatkozva piszkálja a körmét.

– Még valami. Hívd vissza a katonádat, mielőtt még teljesen tönkreteszi a társa pengéjét – kérte Zaor savanyú hangon.

A kapitány felhorkant, majd felemelte a fejét, hogy Zaor szemébe nézhessen.

– Volt valami igazság abban, amit a barátod állított Saida harci szelleméről, vagy csak piszkálni akarta?

Zaor megvonta a vállát.

– Ezt ítéld meg te magad! Ezüstdárdás Myronthilar szavainak határozott céljuk volt, és célt is értek. Saida Evanara a te parancsnokságod alá tartozik. Nem az én dolgom megítélni őt.

– Igazad van – ismerte be a kapitány, majd elkiáltotta magát. – Elég!

Myron engedelmeskedett a hangnak. Hátrébb táncolt, és leeresztette a pengéjét. Fejével enyhén biccentett Saida felé, mint a becsületes harcosok, akik elismerik a másik tudását, és megköszönik a küzdelmet.

A nő testét azonban elöntötte a düh, és magasra emelte a kardját, hogy lesújtson.

– Azt mondtam, elég! – sziszegte a kapitány, majd a nőhöz lépett, és megfogta a csuklóját. Saida ránézett, a tekintete megenyhült, de továbbra is óvatos maradt, és készenlétben állt.

– Parancsodra, kapitány – mondta engedelmesen. – Nem támadtam volna.

Az aranyelf hosszan nézte a nő arcát.

– Gondolom – mormolta.

Elengedte Saida kezét, majd megfordult.

– Kövessetek a szállásra! Még sokat kell tanulnotok.

A három holdelf győztesen egymásra kacsintott, majd követték a kapitányt. A kapitány azonban az őrök felé fordult.

– Nektek mondtam.

Mylaerla Durothil nagyasszony, a város leghatalmasabb aranyelf családjának feje, érdeklődve szemlélte vendégét.

Nem volt fiatal nő, jó pár évvel korábban elhagyta már élete fénykorát. Azonban nem volt még olyan idős, hogy ne értékelte volna az előtte ülő elf különleges szépségét. Ha a fiatal kapitány rá akarta vesztegetni karizmája egy részét, miért ne adott volna rá lehetőséget neki? A terve pedig felettébb felkavarta a gondolatait.

– Biztos vagy benne, hogy Ahskahala Durothil a rokonom? – kérdezte Mylaerla.

– Minden kétséget kizáróan – felelte határozottan Zaor. – Végigkövettem a Durothil-vérvonalat, és hozzád hasonlóan ő is Rolim Durothil, Öröksziget benépesítőjének egyenes ági leszármazottja. Az ősei harcoltak a sárkányhorda ellen Malar nagy vadászatának évében. Méltó utódja ezeknek az illusztris ősöknek, sőt mi több, ő a legkiválóbb és legádázabb sárkánylovas, akit valaha ismertem.

– Valóban? Akkor hogyan lehetséges, hogy túlélte Myth Drannor pusztulását, miközben oly sok kiváló harcos veszett oda?

Nehéz és fontos kérdés volt, és Zaor ennek megfelelően tálalta a választ

– Ahskahala nyughatatlanabb annál, hogy a városlakók szokásaival és gondjaival foglalkozzon – fogalmazott óvatosan. – A vadonban érezte jól magát, és azzal szolgálta Cormanthyr népét, hogy az előőrsöket védelmezte. Ha ő nem lett volna, a város sokkal hamarabb elesik. Számos ork és goblin banda lelte a halálát az ő keze által. A sárkánya azonban megsebesült az ostrom első napjaiban, így mindkettőjüknek a sárkány fészkébe kellett visszahúzódniuk. Mikor végre ismét repülhettek, a csata véget ért.

– Hm. Hogy léphetnénk kapcsolatba ezzel a sárkánylovassal?

Zaor enyhén lehajtotta a fejét, tisztelete jeleként.

– A Durothil-ház kapcsolatteremtő képességei legendásak. Nem hiszem, hogy ez megoldhatatlan feladat elé állítaná a ház varázslóit.

– Jól beszélsz, de honnan veszed, hogy Örökszigetre jönne? – kérdezte nyersen a nő. – Mégis, mi vonzaná őt ide? Hatalom? Dicsőség? Gazdagság?

– Ahskahala már látta egy elf birodalom bukását. Nem hagyná, hogy ez még egyszer megtörténjen.

Mylaerla meglepődött a fiatal harcos őszinteségén.

– Gondolod, hogy Öröksziget osztozhat Myth Drannor sorsában?

– Te nem?

Egy hosszú pillanatig a két elf némán, éles szemmel fürkészte egymást. Majd Mylaerla hátradőlt a székében, és a maszk kezdett eltűnni az arcáról.

– Sok dologban nagyobb igazad van, mint azt gondolnád, Holdvirág Zaor – mondta elkeseredetten. – Nem is sejted, mennyire belefáradtam már a Durothil-ház mágiával átitatott fecsegésébe. Ez nem volt mindig így. Az első sárkánylovas egy Durothil volt – a Durothil. Tudtad ezt?

Meg sem várta a választ, dühösen felszisszent, majd megrázta a fejét, és elnyomott egy szitkot.

– A családom minden tagja Durothil leszármazottja, és hova jutottunk? Kivénhedt, toronylakó semmirekellők lettünk, akik arra használják rövid évszázadaikat, hogy távoli tornyokkal beszéljék meg az esedékes pletykákat, és messzi hálószobákban kémkedjenek. Áh!

– Vannak még sárkányok Örökszigeten, nemde? – hajolt előre bizalmasan Zaor.

Mylaerla egy kicsit elmerengett a gondolaton, mielőtt válaszolt volna.

– Azt hiszem, igen. Nemrégiben hallottam hírét egy aranynak és egy ezüstpárnak, a Sas-dombság fölött húztak el – mesélte, majd kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ha Ahskahala valóban az, akinek mondod, nem esne nehezére betanítani ezeket a sárkányokat. Én inkább amiatt aggódom, mire jutna a hozzánk hasonlókkal.

– Bizony, nem lesz könnyű dolga a családodnak – ismerte el Zaor.

Az elf nő bólintott.

– Helyes – bökte ki végül elégedetten. – Azonnal érte küldünk.

Zaor kihallotta az elbocsátás üzenetét a hangjából, így felemelkedett a székéből.

Mylaerla nagyot sóhajtott, amitől Zaor ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Félbehagyta megkezdett elköszönő meghajlását, kiegyenesedett, majd bátorítóan a nőre nézett.

– Ez a találkozás sok mindent az eszembe juttatott, melyeket sosem lett volna szabad elfelednem. Túl sokáig éltem a városban. Már jó ideje nem jártam a Sas-dombság lankái közt. Azt sem tudom bizonyosan, hogy vannak-e sárkányok Örökszigeten! – Zaorra emelte a tekintetét, és valami különös tapogatódzás csillant a szemeiben. – Mond meg, ifjú harcos, tudnék sárkányon repülni?

Vágyakozó mosoly jelent meg az arcán, meglágyítva öregedő vonásait. Ez azonban egy csöppet sem tompította hangjának élét, vagy tekintélyt parancsoló személyiségének súlyát.

Zaor nem tudta elfedni mosolyát.

– Úrnőm, nem hiszem, hogy élne olyan sárkány a világban, amely le tudna beszélni róla.

Az elf nő váratlanul hangos, örömteli kacagásban tört ki. Mosolyogva felállt, és a harcos felé nyújtotta a karját, mint egyik kalandozó a másiknak.

– Akkor megegyeztünk. A sárkánylovasok lesznek Öröksziget őrei. A part ismét sérthetetlen lesz.

– Az istenek rendelése szerint – felelte Zaor felhevülten.

– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Hogy magam is megtanulom a sárkánylovaglást. De mi a helyzet veled? Te is csatlakozol a széllovasok közé?

– Sajnos nem. A kötelességem engem máshova szólít.

Durothil nagyasszony egy hosszú percig nézte az ifjút, majd elgondolkodva bólintott.

– Igen, igen, lehet, hogy így van.