1

A háló szövése

(a sárkányok ideje)

Győzelmet arattak, mégis vesztettek. Tintageer elfjei – legalábbis azok, akik túlélték az ostromot és az azt követő csatát, majd az iszonyatos mágikus kataklizmát, amely véget vetett az egésznek – egymásba kapaszkodtak, és nézték, ahogy a háborgó tenger szétzúzza az utolsó hódító hajókat is. Az összes ellenséget lesöpörték a szigetről. Mindenkit hullámsírba küldtek a mérhetetlen erejű mágikus csapással, melynek ereje még a varázslat alkotóit is meglepte. Még mindig erős rengések rázták a szigetet, mintha a föld maga is félne – vagy megérezte volna a végzetét.

– A fák! – kiáltott fel egy nő, majd a parton himbálódzó pálmákra mutatott.

Mind odanéztek, és döbbent moraj futott át az elcsigázott csapaton. A csata előtt azok a fák egy széles utat szegélyeztek, amely Angharradh temploma előtt haladt el – egy utat, amely valaha több száz lépésnyire futott az óceántól. Az elfek szörnyülködve nézték, amint a kavargó hullámok mind följebb kúsznak a fák törzsén.

– Fel a dombra, azonnal! – kiáltotta egy ifjú elf. Fiatalos baritonja elakadt az utolsó szótagnál, és éles, gyerekes szopránba csapott át.

Az elfek azonban szó nélkül követték a parancsát. Akkor is engedelmeskedtek volna, ha az utasítás nem lett volna ennyire ésszerű és helyénvaló. Bár Vhoori Durothil még szinte gyerek volt, ő volt a király legfiatalabb öccse, és nem mellesleg a Tintageer királyi család egyetlen túlélője. Fiatal kora és erőtlen hangja ellenére, volt valami tiszteletreméltó a megjelenésében.

Az elfek elszakították tekintetüket a porrá rombolt városról, és a közeli táncdomb irányába indultak. Az volt a város legmagasabb pontja, és az nyújthatott csak menedéket a természetellenesen magas hullámok elől.

Ahogy közeledtek a csúcs felé, léptük egyre könnyebbé vált, és merev arckifejezésük felengedett. A szent hely kellemes emlékeket és nagy erejű mágiát rejtett. Mindig itt ünnepelték meg az évszakok váltakozását, ide jártak táncolni és énekelni, pusztán szórakozásból. Itt gyűjtötték össze a hold fényét, hogy azután csodás varázslatokba foglalják, amely megáldotta és erősítette a népüket, vagy varázserőt kölcsönzött nekik a művészetek tökéletesítéséhez. Tudták azonban, hogy örömük mulandó. A föld mozogni kezdett alattuk, majd erősen megrázkódott, mintha fájdalmai lennének.

Síri csend ülte meg a táncdombot, amit csak egy távoli, halk mormogás tört meg. Az elfek a tenger felé fordultak, és azonnal megértették, hogy a rengés a sziget haláltusája. Óriási víztömeg indult meg nyugati irányból a szárazföld felé.

Az elfek némán és mozdulatlanul várták a halált.

– Táncolnunk kell! – mondta Durothil, és megrázta a mellette álló társát, mintha álomból keltené.

Bonnalurie, Angharradh egyetlen életben maradt papnője vizenyős tekintettel meredt a férfira, majd lassan megértette, hogy mit akar, és felébredt gyásszal teli révedéséből. Szeme felizzott hirtelen elhatározásában. Összeterelték a túlélőket, és előadták kétségbeesett tervüket.

A papnő szavára kört alkottak, majd mindenben követték az utasításait. A leghatalmasabb elf varázslatok egyikére készült. Mindenki bekapcsolódott a táncba, még a gyermekek és a sebesültek is. Nem sejtették, micsoda erőket mozgatnak meg az ősi varázslattal, csupán saját sorsukkal és a papnő hatalmas erejével voltak tisztában.

Amikor végre elég energiát szívott magába a tánc ritmusából, Bonnalurie énekelni kezdett. Ezüstös szoprán hangja átcsapott a sziget felett. Megidézte istennője erejét, összegyűjtötte a mágikus szálakat, majd szőni kezdte egyetlen meghatározott cél érdekében. Egy fürkészvarázslat szövetét kezdte el szőni, egy varázslatét, mely elég hatalmas ahhoz, hogy egy új világot találjon számukra, legalább olyan erővel bírót, mint amelyen épp most táncoltak – és kaput nyisson, amelyen átléphetnek. Rendes körülmények között csakis a leghatalmasabb mágusok mertek megpróbálkozni ezzel a varázslattal, és akkor is kizárólag egy varázskör támogatásával. Bár nem volt varázsló, Bonnalurie nagyobb mágikus erővel rendelkezett paptestvéreinél. Tisztában volt a varázslat hatalmával, és az áldozattal, amit követelt; és nem csak tőle követelte: a táncoló elfeknek csupán a töredéke lesz képes áthaladni a megnyíló ezüstösvényen. Ami a többieket illeti – nos, Bonnalurie-nak minden idegszálával a bonyolult varázslatra kellett összpontosítania. Ha hibázik, mindannyian meghalnak.

A varázslat megérintette az elfeket, akik most már önkívületben táncoltak. Bár nem tudták, mit csinálnak, valahogy megtalálták a helyes ritmust a tánc folyamában. Sorban énekelni kezdtek. Átvették a ritmust, amit Bonnalurie diktált, és saját életenergiájukból táplálták a mágikus szövetet: néhányan elsápadtak és elvékonyodtak, ahogy teljesen kiszipolyozta őket. Mégsem tévesztették el a lépést, egyetlen hangot sem hibáztak, ahogy próbáltak a varázslatba menekülni a biztos halál elől. Táncoltak és énekeltek rendületlenül, míg már saját hangjukat sem hallották a hullámok zúgásától.

Árnyék vetült tájuk, ahogy az iszonyatos hullám eltakarta a napot. A víz végül lecsapott a szigetre, rárepítve az elfeket az ezüstösvényre, amely varázslatuk nyomán nyílt. Úgy tűnt, a tenger még oda is követi őket, mint egy kegyetlen, kíméletlen sötét erő.

Egy idő után, amely örökkévalóságnak tűnt, Durothil ismeretlen parton ért földet. Teste minden porcikája beleremegett az érkezésbe. Megpróbálta lerázni magáról az iszonyatos fájdalmat.

Gyorsan hasra gördült, majd guggoló állásba ugrott, és a tőre markolatára helyezte a kezét. Zöld szemével veszélyt keresett. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy biztonságban vannak, és gyorsan számba vette, hogy ki élte túl a mágikus utazást.

Nem látta Bonnalurie-ét a túlélők között. Valójában nem is remélte. Bár a mágia ugyanúgy a lényüket képezte, mint a levegő, csak kevés elf maradt volna életben egy ekkora vihar közepén. Ilyen mágikus erő megidézése és irányítása hatalmas tapasztalatot, erőt és fegyelmet igényel. Csakis a fővarázslók alkotta varázskör képes egy ilyen szintű varázslatot károsodás nélkül megidézni és irányítani. Bonnalurie azonban egyedül volt, ráadásul a saját testét használta mágikus csatornának. A varázslat felemésztette.

Durothil néma fogadalmat tett, hogy később, mihelyt biztonságba érnek, meggyászolják a papnőt, és dalokba foglalják hőstettét és nemes áldozatát. De nem most. Durothil torka kezdett elszorulni az el nem énekelt gyászdalok miatt.

Tintageer elfjei, akik a Tündérbirodalom egyik leggazdagabb és legnépesebb civilizációját alkották, csupán százan élték túl a pusztító harcot, és értek fel a szent dombra. Közülük is csupán ötvenen maradtak. Nem túl biztató kezdet, de legalább életben voltak, és új otthont építhetnek.

Durothil nagy levegőt vett, és szemügyre vette új birodalmát. Fel sem merült benne, hogy ne ő uralkodjon – ez születési előjoga volt. A túlélők jóléte, így vagy úgy az ő kezébe került. Bár fiatal volt, gondoskodni fog róla, hogy jól boldoguljanak ebben az új világban.

Igaz vidéknek tűnt, ugyanolyan vadnak és nyersnek, mint a Tündérbirodalom északi területei. Egy szárnyaló hegyvonulat fölött állt, egy fennsíkon, és elakadt a lélegzete, amint körülnézett. Ameddig csak ellátott, hatalmas, felhőkbe vesző hegyláncok sorjáztak, mint megannyi gigantikus őrszem.

Egy sűrű fenyőerdőt látott az előtte futó meredek lejtő mögött. Egy völgy húzódott alatta, zöldellő réttel a közepén, amelyet egy folyó szelt át. A lenyugvó nap fénye rózsa-és aranyszínben tükröződött vissza a kicsiny hullámokról.

Durothil elmerengett egy pillanatra, majd nagy levegőt vett, és kihúzta magát. A levegő kicsit csípős volt, és egyáltalán nem hasonlított a sós, virágillatú levegőhöz, amely elveszett szigetén uralkodott. A szél metsző volt ugyan, de ugyanazt az ismerős mágiát hordozta magában, amelyet egykori otthonában megszokott. A szövet erős volt ebben az új világban, és Durothil máris látta a helyét a mágikus hálóban. Ahol van mágia, ott az elf nép is virágzik. Idővel igazi otthonukká válik majd ez a föld.

– Faerűn – mormogta maga elé Durothil. Kicsit megváltoztatta egykori otthona nevét, és erre az új névre keresztelte az új világot, mely más lesz, mint Faerie, mégis hasonlatos hozzá. A népéhez fordult, és megdobbant a szíve, amint ugyanazt a felismerést látta a többiek arcán, amelyet ő maga is átélt.

A túlélők munkához láttak Durothil irányítása alatt. Néhány alacsonyabb rangú pap, és pár varázsló is akadt a túlélők között. Azonnal nekiláttak a sebesültek gyógyításának. Kenőcsökkel és varázslatokkal, mindennel, amijük még maradt. Akik már kifogytak a varázslatokból, imával segítették a többieket, vagy enyhülést nyújtottak a gyászolóknak, és azoknak, akik még nem tudták feldolgozni, hogy egy teljesen új, idegen világba kerültek.

Különös egy világ, merengett Durothil, annak ellenére, hogy a szövet oly bátorítóan hullámzott. Még a kövek is furcsának tűntek a talpa alatt. A fennsík teljesen egyenletes volt, mintha csak kőpadló lett volna, és egyetlen hatalmas sziklatömbből állt. Sima volt és csúszós, akárcsak a frissen súrolt márványpadló. Itt-ott mégis különös göröngyök csúfították. A fiatal elf elővette a tőrét, a fennsík széléhez lépett, és megpiszkálta az egyik ilyen dudort. A kő oly törékeny volt, mint az üveg. Azonnal szétmállott, és egy megszenesedett tárgyat fedett fel. Durothil alákotort, és egy vékony fémhengert emelt ki a kőágyból.

Felemelte, és azonnal megérezte a benne áramló mágia lüktetését. Észrevett egy második tárgyat is a henger alatt – gyorsan alápiszkált, és egy kardot ásott ki a talajból. Értetlenül ráncolta össze a homlokát, majd forgatni kezdte a kicsiny hengert, hátha ráakad valami árulkodó jelre.

– Csuklóvédő – mondta egy hang a háta mögött, Faerie északi vidékeinek furcsa akcentusában. Egy magas, vörös hajú férfi lépett oda hozzá, majd engedély nélkül kivette a fémtárgyat a kezéből. – Elf munka. És a kard is – mondta némi vizsgálódás után.

Durothil nem szólt, csak megvonta a vállát, bár sejtette, hogy az idősebb elfnek igaza van. Holdvirág Sharlario zsoldos volt – egy kalóz, egészen pontosan –, és végtelen balszerencséjére épp Tintageer kikötőjében vetett horgonyt napokkal a támadás előtt. Az északiak teljesen mások voltak, mint Tintageer aranyszínű, elegáns népe. Sharlario bőre halvány volt, akár egy pergamen, és teljesen elütött vörös hajától, élénk kék szemétől. Nem csak a külleme, a módszerei is különösek voltak. Már-már durván nyílt volt, és mit sem törődött az udvari etikettel és hagyományokkal. Ugyanakkor ő is legalább akkora érdeklődéssel szemlélte a különös tárgyakat, mint a fiatal herceg.

– Egy fém csuklóvédő, és egy kard. Hogyan kerültek ide? – merengett Sharlario, majd kék szeme hirtelen kikerekedett az izgalomtól; úgy viselkedett, mint aki megtalálta a választ a nagy talányra. Felpattant, és többiek felé fordult. – Te ott, te pap, tereld össze a gyerekeket! – kiáltott oda sürgető hangon. – Mindenki le a hegyről, amilyen gyorsan csak tud! Keressetek menedéket; barlangokat, ha lehet, vagy sűrű növényzetet, ha nincs jobb. Segítsetek a sebesülteknek, siessetek!

Durothil elkapta a férfi karját.

– Mégis, milyen jogon parancsolgatsz? – kérdezte hevesen.

A sápadt bőrű elf lerázta magáról Durothil szorítását, és a képébe nyomta a megfeketedett csuklóvédőt.

– Gondolkozz fiú! Egy elf viselte ezt a csuklóvédőt és forgatta a kardot. Akkora hő érte, hogy a nő azonnal porrá égett, és megolvasztotta körülötte a követ. Mit ismersz, ami képes erre?

Sharlario sürgető szavai ellenére Durothil kivárt egy hosszú percet, és végiggondolta a hallottakat. Az elf királyok sosem döntöttek vagy beszéltek elhamarkodottan, és a fiatal Durothil tartotta magát ehhez a hagyományhoz. Egy másik talány is zavarta: Sharlario honnan tudta, hogy az illető nő volt.

– Egy kicsit sem vagy járatos a mágiában? – vágott vissza Durothil. – A nagy hatalmú mágusok harca közbe…

– Hallgass, fiú! – vágott a szavába Sharlario. – Egy sárkány van a közelben. Add ki te a parancsot a menekülésre, de tedd meg gyorsan, amíg még él a néped!

Durothil szemei kikerekedtek, amint ő maga is rálelt az igazságra.

– Sárkánytűz – mormolta maga elé. Még egyszer szemügyre vette az üvegszerű kőzetet, és megértette, mekkora veszélybe csöppentek.

– Tegyétek, amit a kalóz mondott, és siessetek! – kiáltotta az őket figyelő elfeknek. Mit sem törődött Sharlario sértődött tekintetével.

Miközben az elfek menekülésbe fogtak, Durothil elkendőzte a tekintetét, és nyugati irányba nézett. Arra húzódtak a legvadabb hegyek. A sárkányok a hegyek közt fészkelnek, a legendák legalábbis így tartják. A szigeten, ahol Durothil élt, nem éltek sárkányok, de a történetekből ismerte őket. A sárkányok hatalmas, nagy mágikus erővel rendelkező teremtmények. Elképzelhetőnek tűnt, hogy egy olyan lény, amelyik képes volt az egész fennsíkot letarolni, megérezte a varázslat erejét, amellyel ide kerültek. Lehet, hogy máris útra kelt, hogy felkutassa a betolakodókat.

Egy apró foltot vett észre az aranyló égbolton, amely gyorsan kezdett alakot ölteni. Egy csillogó, vörös pikkelyű sárkány repült feléjük.

Durothil lerázta magáról hirtelen támadt bénító félelmét, majd próbálta kiszámolni, mikor érhet oda a sárkány. Túl hamar. Mielőtt még a menekülők elérhetnék az erdősávot, a sárkány ideér, és könnyedén megöli őket.

A fiatal herceg kirántotta a kardját. Erősen megvetette a lábát, és kihívást intézett a sárkányhoz az erősödő szél hátán.

Egy kisebb, gyengébb tűzlehelet nem képes megolvasztani a sziklát, okoskodott Durothil. A tűznek, amely elsorvasztotta a hegytetőt, hosszabb ideig kellett tartania. El kell érnie, hogy a sárkány erőt gyűjtsön egy következő hatalmas tűzleheletre, és ezalatt az idő alatt az elfek elmenekülhessenek. Neki kell felfogni ezt a pusztító tüzet, hogy így mentse meg a népét.

Fel sem merült benne, hogy másként cselekedjen. Egy király legvégső kötelessége az életét adni a népéért.

Legnagyobb döbbenetére, Holdvirág Sharlario odaállt mellé, kivont karddal a kezében. Az idősebb elf azonban nem a sárkányt nézte, hanem egy jóval közelebbi veszélyforrást fürkészett.

Hét elfszerű teremtmény repült a megtépázott hegytető felé. Hatalmas sólyomszárnyakon repültek. A két élen haladó lény egy hatalmas hálót feszített ki kettejük között, és azzal támadt a két várakozó harcosra.

Mielőtt még Durothil válaszolhatott volna az újabb veszedelemre, Sharlario megtaszította, és kilökte a háló útjából. A fiatal herceg elvesztette az egyensúlyát, és átbucskázott a meredély peremén. Kapálódzva gurult alá, miközben megpróbált valami kapaszkodót találni. A hegyoldal azonban csúszós volt a megolvadt kőtől, amely lefolyt a fennsíkról a sárkány legutóbbi támadása nyomán.

Oly sebesen csúszott, mintha csak Tintageer egyik vízesésében fürdőzne. Itt azonban nem meleg és mély tó fogadta. A csúszós sziklafal végén durva, szabdalt talaj várta. Látta a vészesen közeledő sziklatömböt, de nem tudott kitérni az útjából.

A fájdalom valósággal elvakította. A bántó fényességet azonban gyorsan a feledés szürke homálya váltotta fel. Az utolsó kép, amit látott, Sharlario volt, amint kétségbeesetten kapálódzik a háló fogságában, a szárnyaselfek karmai közt.

Az évszakok sűrűn váltották egymást, mire a fiatal herceg végre visszatérhetett népéhez.

Egy csapat vadászó aranyelf talált rá az erdő mélyén. Az eldugott vájatokban növő különös növényeket tanulmányozta oly elszántsággal, mintha semmi más gondja és célja nem lenne az életben. Bár az elfek ezernyi kérdést tettek fel neki, egészen egyszerűen nem tudta megmondani, hol volt a hosszú esztendők alatt. Semmire sem emlékezett; az évek értelmetlenül suhantak el fölötte. Még mindig az a fiatal herceg volt, aki kivezette népét a haldokló Tintageerből.

Bár örült, hogy ismét népe körében lehet, nem tetszettek neki a változások, amelyek távollétében mentek végbe, és új lakóhelyüket sem szívlelte, melyet kiválasztottak maguknak.

A varázslat, melyet a távoli Tintageeren mondott el a papnő, tökéletes fürkészvarázs volt. Ugyanolyan erős mágiától lüktető táncdombot találtak maguknak, mint hajdani otthonukban. Egy erdei elf klán évszázadokon keresztül gyűjtötte a nap sugarainak energiáját a fennsíkon. Mégis, a legtöbbjük elpusztult, amikor a hatalmas vörös sárkány, aki a Hegyek Urának nevezte magát, rájuk eresztette halálos tűzleheletét. Akik életben maradtak, örömmel fogadták az érkezőket. Tintageer büszke elf népe, a Tündérbirodalom ősi déli részéből, keveredni kezdett ezzel a vad, erdei néppel.

Durothil legnagyobb örömére azonban, nem mindenki szakított a hagyományokkal. Páran megmaradtak annak, aminek születtek, és elvetették az erdőben saját mágiájuk, művészetük és kultúrájuk magvait. Legnagyobb meglepetésére az egyikük Holdvirág Sharlario volt.

A vörös hajú harcos életben maradt, és elvett egy Faerie-ből származó nőt, Holdíj Sehanine elkötelezett papnőjét. Temérdek gyereket nemzettek, akik mind apjuk halovány bőrét örökölték, és kivétel nélkül csatlakoztak anyjukhoz, és a hold istennőjét imádták. A többiek el is keresztelték őket „holdelfeknek”.

Sharlario elég gyakran szóba hozta a szárnyaselfeket, akik megmentették, és meseszerű történeteket mesélt Aerie-ről, a lények mágikus, titkos birodalmáról, mely a hegycsúcsok közt bújt meg. Elmesélte, miként volt a lények segítségére, hogy legyőzzék és száműzzék a vörös sárkányt a hegyről. Sharlario kitartott amellett, hogy a szárnyaselfek is az elf faj egy változata ebben az új világban, hasonlóan sok egyéb változathoz: éltek elfek az erdők mélyén, a forró déli területeken, sőt még a tenger mélyén is.

Ez a kaland alaposan megváltoztatta Sharlario végzetét – vagy inkább megerősítette azt. Szülőföldjén, a Tündérbirodalomban zsoldos volt, aki híreket és árukat szállított a távoli elf vidékek közt. Vándorok vére folyt az ereiben, és a szárnyaselfektől hallott történetek felkeltették szunnyadó fantáziáját. Addig nem nyugodhat, amíg a saját szemével fel nem fedezi Faerűn minden szegletét. Így hát időnként útra kelt a fiaival, hogy bebarangolják ezt az új világot, kalandokat keressenek, és felkutassák a fajtársaikat. Mindig csodás mesékkel és történetekkel tértek vissza, melyek hosszú évekig szállnak majd apáról fiúra.

Az elfek élvezték Sharlario beszámolóit, de nem hittek a szárnyaselfek létezésében. Soha, egyikük sem látott ilyen lényeket, és a repülő elfek gondolata tökéletesen idegen volt a számukra. Még maga Sharlario sem látta őket viszont, csak amikor előjöttek pihentető szendergése során. Ez persze egy cseppet sem ingatta meg abban a hitében, hogy a szárnyaselfek figyelik, és vigyáznak rá.

Egyedül Durothil nem gúnyolódott a holdelf meséjén. Ő is látta a szárnyaselfeket. Egy kimondatlan megállapodás szerint azonban sem ő, sem Sharlario nem beszélt arról a napról – és tulajdonképpen semmiről.

Mikor Durothil visszatért népéhez, úgy találta, hogy időközben tökéletesen alkalmazkodtak az új világ szabályaihoz és törvényszerűségeihez, és többé már nincsen szükségük uralkodóra. Királyi cím sem létezett közöttük, amelyért versenybe szállhatott volna. Ugyanakkor egy pillanatra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az erdőben egyedül Sharlario volt elég hatalmas ahhoz, hogy a kihívója lehetett volna a királyi címért. Ezt azért észben tartja.

Elveszett évei sem hagyták nyugodni. Durothil mindennél jobban megértette a holdelf képzelgéseit. Bár sosem látta Sharlario szárnyaself őrzőit, az évek során gyakran látott a szeme sarkából ezüstszínű farkasokat, amint az erdő mindent elfedő homályában követik. Álmát gyakran kísértették farkasüvöltések, és alakváltó elfek képei, aki lytharinak hívták magukat. Csupán ezek az elillanó álmok maradtak meg az első évekből, melyeket Faerűnön töltött, és a mély seb a koponyáján, melyet eltakart sűrű, aranyszínű haja.

Az elkövetkező évek során Durothil megtanulta, miként rázza le magáról a múlt árnyait. Mivel nem kérték fel uralkodónak, a mágia művészetének adta át magát. Mit sem törődve a temérdek szenvedéssel és kínzó fejfájással, a mágia mesterévé képezte magát. A szövet, melynek lüktetését már az első napon megérezte, azonnal válaszolt a hívására. Gyorsan nőtt az ereje és a hatalma. Különös, már-már ösztönös érzéke volt a gyógyfüvekhez – tán elveszett éveinek öröksége –, mely igen nagy szolgálatot tett céljai elérésében. Pár évtizednek kellett eltelnie csupán, hogy Durothil legyen az északi erdők leghatalmasabb mágusa.

Holdvirág Sharlario folytatta kalandozásait, újabb és újabb történeteket hozva az elfekről, akikkel útja során találkozott.

Néhányan menekültek voltak, a Tündérbirodalomból, vagy máshonnan. Mások ősi lények voltak, akik az erdőket és a vizeket népesítették be, és mintha magából a földből sarjadtak volna. Bár ezek a vad népek nem bíztak az újonnan érkezőkben, nem jelentettek veszélyt.

Ez rendjén is volt így, hisz Faerűn világában más jellegű háború készült.

Ebben a mágiában és a hatalmas, nyílt terekben gazdag világban sárkányok uralták az eget, és vívtak öldöklő harcot egymással az erdőkért és a hegyekért. A legtöbbjük valamiféle jószágnak tekintette az elfeket, akikkel időnként megtömhetik roppant gyomrukat. Számos elf települést irtottak ki, és pusztítottak el teljesen, mint annak idején a táncdombon ünneplő népet. A zöldelfek körében csak a Hegyek Uraként emlegetett vörös sárkány volt a legádázabb mind közül. A többi sárkány korántsem volt annyira vérengző, bár ők sem becsülték sokra a területükön élő alacsonyabb rendű lényeket. Őket más, sokkal súlyosabb problémák foglalkoztatták: az egymás elleni harc.

Heves és kíméletlen küzdelmek voltak ezek, és minden tavasszal kevesebb sárkány kelt útra a hűvös észak felé. A végső győzelem – vagy tán a túlélés – reményében ezek a sárkányok új utakat kerestek.

Durothil átlátta ezt a problémát, és tökéletesen megértette a lényegét. Egy terv kezdett kibontakozni a fejében. Ha beválik, végre megszerezheti a hatalmat, amely születésétől fogva az előjoga. Egyre több időt töltött a hegycsúcson, ahol oly sok évvel korábban megpillantotta a Hegyek Urát, Sharlarióval az oldalán. A vörös sárkányt legyőzték és száműzték, de hamarosan ismét eljön az ő ideje. Ismét ő uralkodik majd ezeken a hegyeken, és ebben sem Sharlario, sem a szárnyaselfek nem gátolhatják meg.

Amint eljő ez a nap, ő, Durothil, egy sárkányúr szárnyain lép hatalomra.