2

Testvérháború

Vannak dolgok, melyekre sosem lehet ráunni, merengett Holdvirág Sharlario. A tábortűz ezernyi, vörösben szikrázó lángja, elsőszülött fiának balladái, melyek őseitől származtak, még a Tündérbirodalomból, a fel nem fedezett vidékek látványa; Sharlario isteni adománynak tekintette ezeket a dolgokat. Bár ezen az estén is lenyűgözték eme csodák, csak igen nehezen tudott koncentrálni fia játékára, pedig kedvenc ezüstlantján játszott.

Már csaknem három évszázad telt el azóta, hogy Sharlariónak el kellett hagynia Faerie mesés földjét, és erre a helyre vetődött. Hosszú idő volt ez, még elf mércével mérve is, mégis, mintha repültek volna az évek. A holdelf felsóhajtott, és újabb fadarabot dobott a tűzbe.

Fia, Cornaith felkapta a fejét a zajra. Apja szokatlan arckifejezése ellopta a kellemes dallamot a hangszálairól. Ujjaival ösztönösen elcsitította a lant húrjait.

– Fáradtnak tűnsz, apám – mondta Cornaith. – Talán abba kellene hagynom, hogy lepihenhess.

A holdelf bágyadtan elmosolyodott.

– Fáradt bizony, bár kétlem, hogy az éjszaka kellemes álmokat tartogatna a számomra. Rohan az idő; túl sok még a teendő.

– Igen jelentős küldetést teljesítettünk – felelte szelíden. – Még csak két éve hagytuk el a hegyeket, és nem kevesebb, mint tíz zöldelf településsel építettünk ki diplomáciai kapcsolatot. Ez még a te mércéddel mérve is hatalmas teljesítmény. Elég szövetségesünk van már, hogy szembenézzünk az előttünk álló kihívással.

– Még sosem harcoltál sárkány ellen – szögezte le egyszerűen Sharlario. – Mindennél jobban szeretném, hogy soha ne is kelljen, de ez oly reménytelen ábránd, mintha a tél eljövetelét szeretnénk meggátolni. Az idő a maga útját járja, és a sárkány száműzetése a végéhez közeledik. A szörny hamarosan visszatér, ebben biztos vagyok.

– Mi pedig elkergetjük, ahogy korábban tetted – vágta rá magabiztosan a fiú.

Sharlario nem felelt. Sose beszélt arról a távolba vesző napról, kivéve, amikor az elfeket akarta megnyugtatni, hogy a sárkányt száműzték, és egyhamar nem is tér vissza. Nem sokan hitték el a szárnyaselfekről szóló történetét, így nem is mélyedt bele a részletekbe, sosem mesélte el, miféle szolgálatot is tett eme különös lényeknek. Hatalmas árat fizettek azért a győzelemért, és a kölcsönt hamarosan vissza kell fizetniük.

– Te elhiszed az ilythiirikről szóló történeteket? – kérdezte Cornaith, majd merengve megpendítette lantja egyik húrját. – Én a magam részéről nem hiszem, hogy a déli elfek ennyire nagy hatalommal rendelkeznének, és oly nagyravágyók lennének. És aljas tetteikről keringő híreket sem hiszem el.

– Hidd csak el! – mondta egy női hang az árnyékból, a tűz fénykörén kívülről.

Apa és fia összerezzent a hangra. Sharlario ösztönösen a tőre után kapott. Amint óvatosan felállt, észrevette a fia tekintetében megbúvó áhítatot, és megértőn pislantott.

Cornaith mindennél jobban szerette a zenét, márpedig ebben a hangban több báj és dallam rejlett, mint sok balladában és dalban. Az elfekre jellemzően Sharlariót is lenyűgözte a puszta szépség, és önkéntelenül is vonzódott a hang gazdájához. Ennek ellenére elmormolt egy varázslatot, mely elhárítja a mágikus támadásokat, és a tőre markolatán hagyta a kezét.

– Ha békével érkezel, örömmel látunk a tűz mellett – mondta.

Az árnyék megmozdult, és egy elf nő lépett a tűz fénykörébe. Bár jó egy évszázada járta már a világot diplomataként, önkéntelenül is leesett az álla.

A vendégük minden kétséget kizáróan a leggyönyörűbb lény volt, akit valaha látott. Az arca és a vonásai elfre utaltak, a bőre azonban a csillagtalan éjszaka színét tükrözte. Magasabb volt a legtöbb elfnél – meghaladta a hat lábat –, hosszú lábai fedetlenül bukkantak ki a rövid, fekete tunika alól, mely csuklyás fekete köpenyén kívül az egyetlen ruhadarabja volt. Ezüstszínű szemét kivéve, mellyel komoran nézte a férfit, úgy tűnt, ő maga az elf alakot öltött éjszaka. Sharlario úgy érezte, egy árnyékot lát, amely egy elf nő alakját vette fel.

– Köszönöm a szívélyes vendéglátást, Holdvirág Sharlario – mondta a jövevény, jellegzetes zenélő hangján. Mielőtt még a holdelf felocsúdhatott volna döbbenetéből, hogy az idegen a nevén szólította, hátravetette a csuklyáját. Csillagfényű haja dús hullámokban omlott csupasz vállaira. Ezüstös aura övezte a haját, csodás, mágikus fény, mely biztosan nem lehetett a tűz fénye.

Cornaith, aki apjával együtt felállt, hogy üdvözölje a jövevényt, most fél térdre ereszkedett. Áhítattal nézett az istennőre, mert csakis az lehetett, mintha csak ő lenne a válasz a kérdésre, mely ott lakozik mindenki lelkében, de senki sem tudja szavakba önteni.

– Úrnőm – kezdte átszellemült hangon –, mi nagy tettet vittünk végbe életünkben, hogy rászolgáltunk a látogatásodra? Hogyan lehetnénk a szolgálatodra? Megtudhatjuk a nevedet?

Az istennő a fiúra nézett, komor tekintete megenyhült.

– Kedvesen énekeltél, Holdvirág Cornaith. Idevonzott, és felvidította száműzetésem napjait. Minden kérdésedre válaszolok, de előbb ülj le – ördögi mosoly szökött az arcára. – A szikla, amelyen térdelsz, nem lehet túl kényelmes.

Miközben Cornaith tétovázott, az istennő leült, és keresztbe vetette hosszú lábait, ahogy a gyerekek szokták. Megütögette a földet maga mellett, majd kacér pillantást vetett Sharlarióra.

– Úgy ismernek, mint Eilistraee, a Sötét Szűz. Nem várok sem tiszteletet, sem elővigyázatosságot – mondta halkan, megnyugtatón. – Barátként közeledem, aki barátokra vágyik. Tegyétek félre a fegyvereiteket és a kíváncsi természeteteket, és beszélgessünk. Tudnotok kell pár dolgot, mielőtt szembeszállnátok az ilythiirikkel.

A nő szomorú hangja valóságos ütésként érte Sharlariót, és úgy cselekedett, ahogy az istennő kérte.

– Száműzetésről beszéltél – kezdte végül. – Bocsáss meg, de még sosem hallottam efféléről. Honnan űztek el, és ha szabad kérdeznem, miért?

– Mostanában, a déli területekről – felelte az istennő. – Ott Vhaeraunt imádja a legtöbb elf. Lehet, hogy még nem hallottatok róla: száműzték az elf panteonból, amikor a Tündérbirodalom még fiatal volt, és csak kevesen ismerték a nevét. Követői pont olyanok, mint ő maga: mind azt hiszik, hogy elég erősek ahhoz, hogy uralkodjanak mások felett, és elég kegyetlenek hozzá, hogy ezt bármi áron véghez is vigyék. Ahogy szaporodik a számuk, úgy nő Vhaeraun hatalma. Minden egyes törzzsel, akit az ilythiirik kiirtanak, minden egyes településsel, amelyet elpusztítanak, nő Vhaeraun befolyása ezeken a földeken. Idővel elég erőssé válik ahhoz, hogy megszerezze, amire a legjobban vágyik.

Az istennő elhallgatott egy pillanatra, és belebámult a tűzbe.

– Vhaeraun gyűlöl engem. Kínokkal fenyegeti a híveit, és elpusztít mindenkit, aki engem követ. Legszívesebben elpusztítana, ha a hatalmában állna. Ennyire még nem erős. Nekem élnem kell.

– Ha hívekre van szükséged, biztosítalak, hogy én nem félek ettől a Vhaerauntól – mondta Cornaith hevesen.

– Pedig jobban tennéd – hűtötte le Eilistraee a szimpatikus holdelfet. – Bár Vhaeraun fiatal isten, kegyetlen és vérszomjas, gyorsan megöli azokat, akik nem hódolnak be neki. Márpedig nem szabad őt a telketekbe fogadnotok.

– Sosem állt szándékomban – felelte a fiatal holdelf. – Eddig a napig meg voltam róla győződve, hogy anyám tanait követem, és én is Holdíj Sehanine követője leszek.

Eilistraee szomorúan megrázta a fejét, lelohasztva a fiú hirtelen támadt imádatát.

– Megtiszteltetés, hogy rám gondoltál, Holdvirág Cornaith, de ne áruld el Sehanine-t! Jól figyelj – mondta sebesen, mielőtt még a fiú ellenkezhetett volna. – Az istenek olyan léptékben mérik az időt, amit ti képtelenek vagytok felfogni. Páran közülünk olyan dolgokat is hallanak, amelyek a halandók tapasztalásában még meg sem történtek. Én előre láttam, hogy a követőim hozzám hasonlóan mind száműzetésben élnek majd, és sosem találnak utat az elfek otthonába.

– Elfek, akik nem léphetnek be Arvandorba!? – horkant fel Sharlario. – Ez képtelenség!

Az istennő ezüstszemei ködössé váltak, amint az időn és téren túl oly dolgokra koncentrált, amelyeket a halandók soha meg nem láthatnak.

– Nem, nem Arvandorba. Új otthon születik majd. Új otthonnak kell születnie – mondta felhevült hangon. – Közeleg az idő, Holdvirág Sharlario, amikor az apa gyermekei egymás ellen fordulnak. Ez mindig is így volt, és így is lesz, újra, meg újra. Az istenek cselekedetei idővel elérik a sarjaikat is. A halandó elfek hamarosan megtapasztalják azt a fájdalmat és zűrzavart, amely szétszakította az elf panteont.

– Ez a Vhaeraun valóban nagy hatalommal bírhat, ha ilyen tettekre tudja ösztönözni a híveit – mondta Sharlario zaklatott hangon.

Eilistraee rászegezte ezüst tekintetét.

– Nem Vhaeraun – suttogta, miközben gyönyörű vonásait eltorzította mély kétségbeesése. – Más sötét istenek érkeznek majd, hamarosan.

A két férfi nem talált szavakat ezekre a baljóslatú mondatokra. Hosszú ideig ültek szótlanul, csupán a kialvófélben lévő tűz ropogása festette meg időnként a komor sötétséget. Még az éjszakai lények surranása és a tenger morajlása is csak távoli, halk nesznek tűnt csupán.

– Van még valami, amit hallanotok és félnetek kell – szólalt meg végül az istennő. – A nagy erejű mágia, amely erre a földre repített titeket, igazán csodálatos eszköz. Ez azonban a gonoszt is szolgálhatja. Ha ellátogattok Atorrnash városába, a saját szemetekkel láthatjátok ezt. Meg kell tanulnotok félni a mágia erejétől, és azoktól, akik használják.

– Atorrnash? – kérdezett vissza Cornaith.

– Ez egy nagyváros, alig háromnapi járóföldre, délre. Hatalmas gazdagságot, erős mágiát találtok majd ott, és olyanokat, akik szövetséget ajánlanak majd a sárkányok ellen. Jól gondoljátok végig az efféle ajánlatokat; lehet, hogy a valódi ár rejtve marad.

Az istennő váratlanul felkelt, és az égre emelte a tekintetét. Telihold volt, a sugarak áttörtek a sűrű lombkoronán, hogy megfessék a kicsiny tábort. Eilistraee megérintette az egyik holdsugarat. Arcán látszott, mennyire koncentrál valami távoli hangra.

– Túl sokáig időztem. Sok minden van még, amit tudnotok kéne, de mennem kell. Vigyázzatok! – ezzel a holdsugárra szökkent, és eltűnt. Halvány derengés maradt utána egy percig, majd az is teljesen eltűnt.

Sharlario még sosem érezte annyira fenyegetőnek a sötétséget, mint az istennő távozása után. A megnyugtató holdfény, a tábortűz melege, szeretett fia közelsége ellenére, Sharlario semmihez sem fogható sivárságot érzett a lelkében.

Cornaithra nézett, és elviselhetetlen fájdalmat olvasott ki a szeméből. Tehát ezért jönnek az istenek oly ritkán a halandók közé: jól tudják, mekkora űrt hagynak maguk után.

Sharlario hirtelen felpattant, és eltiporta a pislákoló tüzet.

– Gyere! – szólt fiához. – Három nap, mire eljutunk Atorrnashba.

A fiatal elf döbbenten meredt apjára.

– Nem hallottad, hogy mit mondott Eilistraee? Óvott minket a várost belengő gonosztól.

– Igen, de nagy hatalomról és különleges erőről is szólt. És nem mondta, hogy kerüljük el azt a helyet – érvelt Sharlario.

Szavaival inkább önnön kételyeit igyekezett eloszlatni, semmint a fiát meggyőzni.

Éppen napnyugta előtt értek Atorrnash kapujához, három nappal azután, hogy a Sötét Szűzzel találkoztak. Cornaith még sosem látott ily nagy és gazdag várost korábban. Mindent megbámult, mint egy gyerek, és apjának többször is figyelmeztetnie kellett őt, hogy csakis a küldetésükre gondoljon, és őrizze meg a méltóságát.

Ugyanakkor Sharlario is letaglózta a pazar város, így szavai nem hangozhattak őszintén. Faerie-ben többször is a szemtanúja volt, mire képes az elf mágia, hogy miként alakították ki csodás lakhelyüket kristályokból, korallokból vagy éppen élő fából, miként faragtak hatalmas kastélyokat mészkőből vagy holdkőből. Olyat azonban soha sehol nem látott, mint Atorrnash.

A város közvetlenül a tenger peremén kapott helyet. Három oldalról egy mély öböl határolta. Az épületek többségét valamiféle sötét kőből emelték; de nem úgy, mint a törpék, akik kivájták a sziklából a házaikat, nem is úgy, mint a félszerzetek, akik egymásra rakták a köveket. Úgy tűnt, az épületeket a földből teremtették, és nevelték fel, mint a jó földműves. Drágakövek ragyogtak a falakon, hol bonyolult mintákat formázva, hol a gyalogutat jelölve. A legimpozánsabb épület egy kastély volt mind közül, amelyet egy robusztus sziklából alkottak, és amelynek tornyai az eget ostromolták. Magas fal vette körül a kastélyt, gondosan elkerítve a birtokot. Hasonló, csak éppen alacsonyabb fal futotta körbe az egész várost. Egyetlen rés vagy illesztés sem látszott a sima felületen. A fal lenyűgözte Sharlariót, és hűen vetítette előre, miféle csodák várnak majd rájuk odabent.

A városban eltöltött első pár nap után Sharlario gyanítani kezdte, hogyan alkothatták meg azt a rejtélyes falat.

Először azt vette észre, hogy valami nagyon nincs rendben az öböllel. A víz túlságosan vadul háborgott egy ilyen védett helyhez képest, még apály idején és a legmelegebb, szélcsendes napokon is. Éjszaka, amikor a szél forró, száraz levegőt hozott a városba, az öböl mintha sírt volna, akárcsak az elveszett lelkek. Az ilythiirik Banshee-öbölnek nevezték el, a legendák kísértetei nyomán. Azt tartották, hogy rengeteg elf halt meg, amikor a földet kettészelte a nagy erejű mágia, hogy a várost kialakíthassák, és még többen tűntek el, amikor a víz bezúdult az így keletkezett mederbe. Sharlario kihallotta a nyughatatlan lelkek hangját a tenger morajából.

Érkezésükkor azonban nem volt efféle borzalmakban részük. A kapuőrök megkérdezték, hogy mi járatban érkeztek a városba, majd udvariasan végighallgatták Sharlario történetét az északi hegyek elfjeiről, akiket képviselnek, és hogy meghallgatást kérnek a város vezetőjétől. Az őrök azonnal elküldtek a Ka'Narlist-várba, és a Holdvirág-család hamarosan a kastély pazar vendégrészében találta magát, a város ősmágusának udvarában.

Eltelt azonban pár nap, mire találkozhattak Ka'Narlisttal. Az ősmágus üzent nekik, hogy sürgős elfoglaltsága miatt nem mehet elébük, de megnyugtatta őket, hogy amint ideje engedi, meglátogatja őket. Addig is szállást kaptak a kastély vendégeknek fenntartott részében, és szabadon járhattak a városban, Ka'Narlist vendégeiként. Ez utóbbi megkülönböztetett figyelmet és korlátlan fogyasztást jelentett, bárhová mentek is. Hamar megtanulták, hogy semmihez se nyúljanak a piacon, sőt az is veszélyes volt, ha túl sokáig néztek valamit, mert azt hamarosan ajándék gyanánt rájuk tukmálták. Sharlario úgy tapasztalta eddigi kalandozásai során, hogy az elf kultúrákban nagy hagyománya van az ajándékozásnak, és egyes helyeken az ajándék értéke határozza meg az ajándékozó értékét is. Ez a vendégszeretet azonban mindent túlszárnyalt, amit Sharlario eddig tapasztalt. Még furcsább volt, hogy egyetlen ilythiirik sem fogadott el ajándékot viszonzásul.

A holdelf érdeklődése egyre csak nőtt, ahogy teltek a napok. Az elfek többsége ugyanolyan sötét bőrű volt, mint Eilistraee. A sötételfek foglalták el a városban a vezető pozíciókat, míg a világosabb bőrű elfek voltak az árusok, a kapuőrök és szolgálók. Eddig még sehol sem látta, hogy ekkora megkülönböztetéssel éltek volna az egyes elf népekkel szemben, és ez felettébb zavarta Sharlariót. Mint ahogy az is, hogy oly sok különös lény népesítette be az utcákat és a piacteret. Számtalan teremtménnyel találkozott már kalandozásai során, és mindig lenyűgözte Faerűn sokszínűsége, de ez minden képzeletet felülmúlt. A mágia iránti ösztönös érzéke azt súgta, hogy a varázslat is nagy szerepet játszott ezeknek a lényeknek a születésében. Az is azonnal feltűnt neki, hogy a lakosok szemébe megmagyarázhatatlan félelem ül ki, amikor ezen lények természetéről tett fel kérdéseket.

Az is különös volt, hogy Ka'Narlist ennyire elkülönítette a vendégeit. A vendégház tágas volt, a kertben gyönyörű virágok nyíltak, és pajkos szökőkutak csörgedeztek, melyek Tintageer elveszett szigetére emlékeztették. Szolgák egész serege leste minden kívánságukat, és mindent azonnal teljesítettek. Semmi kivetnivalót nem találhattak a kiszolgálásban, kivéve azt az egy dolgot, hogy lakóhelyük Ka'Narlist várának falain kívül volt. Még a kastély kiszolgáló épületeit is fal választotta el tőlük.

Így az sem lepte meg Sharlariót, hogy amikor Ka'Narlist végre felkereste őket, akkor sem a kastélyban találkoztak, hanem a vendégkertben.

Az ünnepi alkalomra Sharlario és Cornaith magukra öltötték a helyiek viseletét, amelyet a túlontúl is előzékeny kereskedőktől kaptak ajándékba. Cornaith egy kisméretű aranyhárfát is magával hozott. Amikor elfogadta az ajándékot, nem volt tisztában vele, mi is az ára a felbecsülhetetlen értékű hangszernek. Sosem fogja elfeledni egykori tulajdonosa sebzett tekintetét.

Amikor a napóra árnyékot vetett a megfelelő rovátkára, Ka'Narlist megjelent, különösebb bejelentés vagy harsonaszó nélkül. Egy oroszlánember állt előtte, egy hatalmas lény, erőteljes emberi felsőtesttel és óriási oroszlánaltesttel. Sárga szőrzetével, macskaorrával, sűrű fekete sörényével különös, de lenyűgöző látványt nyújtott. Az első döbbent pillantás után azonban a vendéglátójukra emelték a tekintetüket.

Ka'Narlist sötételf volt. A város vezető személyeihez hasonlóan, karmazsinvörös szeme és hófehér haja volt. Velük ellentétben azonban ő nem kérkedett a vagyonával és a rangjával. Erős bőrcsizmát viselt, kényelmes nadrágot, és egy fehér tunikát. Nem hordott gyűrűket, haját egy egyszerű bőrdarabbal copfozta hátra. Bár alacsonyabb és vékonyabb volt, mint Sharlario, elsöprő erejű aura lengte körül.

Az ősmágus udvariasan üdvözölte őket, majd érdeklődő kérdéseket tett fel az északi elfekről. Amint észrevette a hárfát, megkérte Cornaitht, hogy játsszon neki valamit. Szemmel láthatóan élvezte a rögtönzött muzsikát. Sőt, meghallgatta a fiú óhaját és azonnal utasította az oroszlánember szolgát, hogy juttassa vissza a hárfát jogos tulajdonosához.

Sharlario nyugtalanságot érzett, minden udvariaskodás ellenére is. Rá nem jellemző módon, önkéntelenül is vigyázott arra, hogyan fogalmazza meg a válaszait, és ösztönösen rejtett jelentések után kutatott minden egyes újabb kérdésnél. Bár lehet, hogy akkor is így viselkedett volna, ha Eilistraee nem figyelmezteti korábban. Volt valami a sötételf körül, ami óvatosságra intette.

– Igen remek tőrt hordasz – mondta Ka'Narlist, és a hosszú kés felé bökött Sharlario csizmájában. – Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ehhez hasonlót.

Kitanulva a helyi szokásokat, Sharlario kihúzta a tőrt a hüvelyéből, majd markolattal előre, a varázslónak nyújtotta.

– A tiéd, ha megtisztelsz vele, és elfogadod ajándékként.

– Örömmel – felelte a sötételf. Félrehúzta a tunikáját, láthatóvá téve fegyverövét: egy tőr és két kicsiny selyemszütyő lógott rajta. Kivette a tőrt a hüvelyéből, és belecsúsztatta Sharlario ajándékát, majd a holdelfnek nyújtotta a sajátját, viszonzásképpen.

Remek darab volt. Pengéje a hold fényében csillogott, díszes markolatába hatalmas rubint erősítettek.

Sharlario meghajolt, eltette az értékes fegyvert, és sehogy sem értette, az ősvarázsló vajon miért cserélte azt el egy sokkal értéktelenebbért. Az övében is hordott egy tőrt, amely szintén szem előtt volt, és amely felért Ka'Narlistéval. Sokkal jobb üzlet lett volna. Kíváncsi volt, mi célt szolgálhatott a vendéglátója számára oly előnytelen csere.

– A mi hazánkban a fegyvercsere a bizalom jele – mondta halvány mosollyal az arcán az ősmágus. – Bizonyos esetekben ez a szolgálat és az együttműködés záloga.

Erre végképp nem számított a holdelf, de legalább értelmet nyert minden.

– Miféle szolgálatot vársz tőlem? – kérdezte.

Ka'Narlist karmazsin szemei felvillantak.

– Nem ez volt a szándékom, erről biztosítalak. Épp ellenkezőleg. Nagy utat tettél meg, és bizonyára volt valamiféle célod is vele. Beszélj nyíltan, és a segítségedre leszek, ahol csak tudok. Ha mást nem, választ adhatok néhány kérdésedre. Úgy gondolom, van pár dolog, amire még nem találtál választ –mondta ravasz éllel a hangjában.

A holdelf elgondolkodva bólintott. Diplomataként megtanulta, mekkora értéke van a távoli vidékről származó híreknek.

Amit Ka'Narlistnak ajándékozott az imént, valószínűleg többszörösen meghaladja a díszes tőr értékét. Megérintette az hírszerzés csábító lehetősége. A varázsló bizonyára meg tudja magyarázni neki a város különös szokásainak természetét.

– Úgy hallottam, hogy ezen a vidéken a legtöbben Vhaeraunt követik. Én keveset tudok erről az istenről, és örömmel venném, ha gyarapítanád a tudásom.

– Vhaeraun! – Ka'Narlist ajka megvetően lefittyedt. – Egy alacsonyabb rendű, feltörekvő isten. A követői többnyire tolvajok, fosztogatók és csavargók. Nekem semmi dolgom vele.

– Megnyugtató – hagyta rá Sharlario.

– Akik meg akarják ismerni az igazi hatalom forrását, akik érezni akarják az életerő lüktetését, azoknak csakis egyetlen úr létezik, Ghaunadar, az ősi lény – folytatta Ka'Narlist. Fanyar pillantást vetett az oroszlánemberre, mintha csak valami sötét titokról lenne szó. – Te és a fiad egyszer talán jó szolgálatot tehettek az elementálistennek.

Sharlario ezt egy pillanatra sem találta megnyugtatónak, bár fogalma sem volt, hogy ki az a Ghaunadar.

– Van még valami, amit nem értek – váltott témát. – Nem tudtam nem észrevenni a sötételfek és a világos bőrű elfek közötti megkülönböztetést. Más helyeken találkoztam már osztálykülönbséggel, a királyi család, a nemesi családok és köznép között, de ezek a születési előjogokon alapulnak.

– Atorrnashban talán nem? – kérdezett vissza a varázsló. – Ez egészen egyszerű. A természetet megváltoztathatatlan szabályok vezérlik. Az agyar és a karom hatalmával az oroszlán mindig uralkodni fog a kecskén. Idővel a tenger felőrli a sziklát. Amikor a sötételfek más elfekkel keverednek, a sötét szín kerekedik felül. Ez ugyanaz, az erősebb győz. A számunk egyre gyarapszik, a születések révén ugyanúgy, mint a hódítások által. A sötételf domináns faj, így rendelték az istenek – jelentette ki Ka'Narlist ellentmondást nem tűrő hangon. – Ezzel persze nem akarlak megsérteni.

A bocsánatkérés olyannyira álságosan hangzott, hogy Sharlario nem is válaszolt rá.

– A természet valóban tele van meglepetéssel – folytatta. – Atorrnash lakóinak sokszínűsége önkéntelenül is megkérdőjelezi a természet csodás erejét.

Ka'Narlist szeme elégedetten villant.

– Ragyogó megállapítás. A természetnek valóban nem sok köze van az Atorrnash utcáit benépesítő nevetséges teremtményekhez – felelte az ősmágus némi éllel a hangjában.

– Akkor mihez van köze?

– A városban elég sok varázsló van, akik kísérletezgetnek a nagy erejű varázslatokkal, és ezek során különféle borzalmas lényeket teremtenek. Az efféle tudomány nagy tudást és művészi hajlamot igényel, a legtöbben azonban csak gyógyfüveket és húsdarabokat dobálnak bele az üstjeikbe, remélve, hogy kifőzhetnek belőle valamit. Az eredmény az a káosz, amit te is láttál.

– És te is foglalkozol hasonló kísérletekkel? – kérdezte Cornaith.

– Igen, magam is végzek kutatásokat, de nem „hasonló” kísérleteket, ifjú elf. Én jobb vagyok, sokkal jobb. Úgy végzem, ahogy azt végezni kell. Mélyreható tanulmányokat folytatok, és az eredményeim figyelemre méltóak.

Ka'Narlist elhallgatott egy pillanatra, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

– Most talán gőgösnek tartotok – folytatta álnok hangon. – Pedig csak azért beszélek a munkámról, mert a hírek szerint nem csupán diplomaták vagytok, hanem zsoldosok is. Úgy gondoltam, talán jó néven vennétek néhány nem mindennapi teremtmény szolgálatait. Van pár igazán kivételes lény az istállóimban.

Sharlario szigorú pillantást vetett a fiára, hogy megelőzze a felháborodott ifjú dühkitörését. Őt magát is legalább annyira felbosszantották és taszították a hallottak, mint a fiát, de jól tudta, hogy nem könnyítenének a helyzeten, ha kibeszélnék magukból a haragjukat. Az utazásokkal töltött évszázadok alatt megtanulta, hogy mindent alaposan vegyen szemügyre, hosszan mérlegelje a dolgokat, és csakis megfontoltan beszéljen. Bármennyire is próbálta rávenni magát, hogy ne ítéljen elhamarkodottan egy ismeretlen nép kultúrájáról, beteljesülni látta a Sötét Szűz próféciáját.

– Gondolom, mindennemű megkülönböztetés ellenére, Atorrnash népe összefogna egy közös ellenség ellen – próbálkozott Sharlario. Már rég elvesztette annak a lehetőségét, hogy szelídebb mederbe terelje a beszélgetést.

– Miféle ellenség? – húzta fel egyik hófehér szemöldökét a varázsló.

– Sárkányok, például. Atorrnasht talán nem fenyegetik a sárkányháborúk?

– Nem igazán. A mágia elég intenzív ebben a városban, és ezt a sárkányok nem igazán szívelik. Nem háborgatnak minket. A kereskedelmi utakra időnként lecsapnak, de nem jelentenek nagy gondot, kivéve az északi területek erdeit és pusztáit – mondta a sötételf, majd furcsa grimaszt vágott, és egy vöröses foltra mutatott az égen.

Sharlario odanézett, és nagyot dobbant a szíve.

– A Hegyek Ura – motyogta maga elé halálra váltan.

– Mahatnartorian, gondolom. Igen, ő elég bosszantó. Túlságosan nagy az étvágya, és számtalan nyájamat ragadta már el. A pásztorok mágiája nem elég erős egy ekkora sárkánnyal szemben. Hatásosabb védőrúnákat kovácsolok majd, ha lesz rá időm. Mahatnartorian azonban nem jelent veszélyt az otthonodra, hisz az elég messze van innen.

– A sárkány északnak repül, és tudom, mi köti őt oda – mondta elkeseredetten a holdelf. – Indulnunk kell, azonnal.

– Ó! – bólintott megértőn Ka'Narlist. – Már összeakadtál vele korábban, gondolom.

– Legyőzte és elűzte egy szárnyaself klán. Én is velük harcoltam, mert odakötött az esküm.

– Szárnyaselfek?

– Igen – dörmögte Sharlario. Átkozta magát, amiért szóba hozta őket.

Úgy tűnt, Ka'Narlist elraktározta az új hírt az agyában. Valami különös vágy hajtotta, hogy a saját kezével teremtsen minél különösebb lényeket.

– A sárkány most visszatér, hogy kiegyenlítse a számlát. Hát persze, hogy menned kell. Ha van még egy órád, hű szolgám gondoskodik róla, hogy megfelelő testőröket kapj magad mellé a hazaútra. Egy bosszúszomjas sárkányt nem olyan egyszerű legyőzni.

Sharlario egy pillanatra elcsábult. Azonban sehogy sem tudta feledni a sötételf fellengzős gondolatait a hódításról és uralkodásról. Valami azt súgta a lelkében, ha elfogadja Ka'Narlist ajánlatát, azzal megpecsételi az erdei elfek sorsát.

– Köszönöm, de nem várhatok. Nemcsak a családom van veszélyben, az esküm is kötelez – felelte a holdelf.

Ka'Narlist felemelte a karját, és félbeszakította.

– Tökéletesen megértem. Tégy, ahogy a lelked diktálja, a lehető leggyorsabban – az ősmágus az örökké készenlétben álló szolgákhoz fordult, és intett nekik, hogy kísérjék el a holdelfeket az északi kapuhoz.

– Jobb ötletem támadt – fordult vissza Sharlarióhoz. – Én magam bocsátlak útra. Elhaladtatok a fehér sziklák mellett idefelé? Pár napi járóföldre vannak, északi irányban. Elröpítelek oda titeket.

A varázsló kinyújtotta az egyik kezét; ökölbe szorította, majd élesen oldalra rántotta. Éles fény villant, és a holdelfek eltűntek.

– Hm – horkant fel az oroszlánember. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy így bántak el a vendégekkel. – Nincsenek felkészülve az útra.

– De igen. Az összes felszerelésük náluk van, azok is, amelyeket a városban szereztek. A hárfát kivéve – felelte Ka'Narlist, és undorodva meredt a hangszerre. – Szabadulj meg ettől, amint lehet!

– Ahogy kívánod, mester. De az elfek; egyszerűen hagytad őket elmenni – mondta az oroszlánember kérdő tekintettel macskaszemeiben. – Az istenednek szántad őket, áldozati ajándékként.

Ka'Narlist megvonta a vállát.

– Hozz nekem két fehér elfet a rabszolgapiacról! Ghaunadar nem bánja majd a cserét. Más tervem van az északiakkal.

Várta az oroszlánember újabb kérdését, de a szolga elnézett mellette. Ka'Narlist felhorkant.

– Makacs vagy, Mbugua. Látom rajtad, hogy érdekel a dolog, de akkor sem kérdeznéd meg, ha megkínoználak. Jól van hát. Mint azt jól tudod, nem a sötételfek az egyedüli nép, aki irányítani tudja a leghatalmasabb mágiát. A fosztogató csapataink túlságosan is mohók voltak az utóbbi időben, és közeleg az elf népek közötti háború; és a világos bőrűeknek sok törlesztenivalójuk van. A dolgok jelenlegi állása szerint, nem egyértelmű egy ilyen háború végkimenetele. És ha a vendégeink igazat beszélnek…

Ka'Narlist egy pillanatra elhallgatott, és kérdőn nézett a szolgájára. Az oroszlánember tudta, hogy a varázsló mit vár tőle. Mbugua sámán volt a saját népében, és még mindig jól olvasott a körülötte lévők szívében és lelkében.

– Igazat mondott – felelte.

– Ez esetben szívesen szert tennék egy-két szárnyaselfre. Holdvirág Sharlario egy zsoldos. Talán meg lehetne győzni, hogy szerezzen nekem párat.

Az oroszlánembernek nem kellett megkérdeznie a gazdáját, hogy mire akarja használni őket: a kastély alagsora tömve volt Ka'Narlist mágikus kísérleteinek végeredményeivel. Elég jól ismerte már a gazdáját, hogy tudja, mi jár a sötét varázsló fejében.

– Szárnyas sötételfeket akarsz teremteni – mondta végül Mbugua.

– Éjszakai vadászokat – helyesbített a varázsló. Karmazsin szemei a távolba révedtek, miközben az eljövendő győzelmekre gondolt. – Micsoda hadsereg lenne belőlük! Láthatatlanok a sötét égbolton, sötételf fegyverekkel és mágiával felvértezve!

Az oroszlánember megrázta a fejét. Nem csupán a kétségeit, de a rátörő iszonyatos rémképeket is ki akarta törölni a fejéből.

– A vörös fickó becsületes elf, ő nem fogja elárulni a testvéreit.

Ka'Narlist csak mosolygott.

– Kevés az olyan zsoldos, akit nem lehet pénzzel és drágakővel elcsábítani. De tegyük fel, hogy igazad van a vörössel kapcsolatban. Talán már elfelejtetted, te hogy kerültél a kastélyba? Talán már nem emlékszel a rablóportyára, amely az egész klánodat fogságba vetette, és elpusztította lakhelyedet? Talán már eltűntek a bilincseim nyomai a mancsodról és a csuklódról? Már nem látod álmodban lángoló párod képét?

Az oroszlánember nem felelt a sötételf sértegetéseire. Bár a torka bizsergett, hogy kieressze dühtől terhes bömbölését, okosabb volt annál, hogy felfedje érzéseit.

– Fosztogatókat küldtél, hogy kövessék a vörös elfet – mondta halkan Mbugua, amikor végre szóra merte nyitni a száját.

– Szó sincs róla. Egy távolbalátó drágakövet helyeztem el nála. Mi másért cseréltem volna el egy hercegi tőrt egy paraszt késére? – magyarázta a sötételf. – Ha Holdvirág Sharlariónak igaza van, akkor Mahatnartorian vissza akarja majd szerezni a hegyét, és bosszút akar állni ezeken a szárnyaselfeken. Meg akarom nézni őket harc közben. Ki akarom ismerni az erősségüket és a gyengeségüket. Ha elégedett leszek a látottakkal, követni fogom Sharlarióékat a rejtekhelyükre; és ha majd szükségem lesz rájuk, egyszerűen csak begyűjtők közülük párat.

– Ez a háború, mikor jön el?

Bármennyire akarta is, az oroszlánember nem tudta elrejteni a hangjában megbúvó reményt. Egy ilyen harcban akár el is pusztulhat a gazdája, és akkor kiszabadulhat a népével együtt.

A sötételf gúnyos mosolya azonban szertefoszlatta álmait.

– El kell telnie még pár száz évnek, hű szolgám. De ne aggódj, én élni fogok, és elég hatalmam lesz, és a népem győzni fog. És te, drága sámán, a közelben leszel, hogy láthasd a diadalt. Ilyen vagy olyan formában, de ott leszel. Ezt megígérem!

Ahogy a nap felkelt a keleti dombok fölött, Durothil már ott kuporgott a felégetett fennsíkon, amely valaha táncdomb lehetett. Teljesen mozdulatlan volt, csupán zöld szeme kémlelte a déli égboltot. Évek óta járt már ki a fennsíkra, és órákat töltött ott minden nap, tervét csiszolgatva és elszántságát erősítve.

Hosszú időbe tellett, mire rájött, miben mesterkedik Holdvirág Sharlario. Fáradhatatlanul utazgatott a világban, és újabb és újabb elf csoportokat hívott szövetségbe egy eljövendő csatához. Durothil kiderítette, hogy a hatalmas vörös sárkányt, aki felégette a hegycsúcsot, legyőzték és száműzték a szárnyaselfek, mégpedig Sharlario segítségével. A sárkányok meghatározott harci viselkedésmintát követtek. A vörös sárkányok álnok lények voltak, és csak ímmel-ámmal tartották be ezeket, és később mindig bosszút álltak. A száműzetés ideje a végéhez közeledett.

Világos és tiszta hajnal köszöntötte a napot, de csípős szél fújt, a közelgő tél hírnöke. Durothil feltápászkodott, és megmozgatta a tagjait a hideg ellen. A fennsík széléhez lépdelt, és kikémlelt. Közeledő sárkányt azonban semerre sem látott.

Ekkor enyhe fuvallat csapott fel a hegy lábától, különös szagot hordozva. Durothil szimatolni kezdett, és próbálta beazonosítani a szagot. Pézsmaillatot érzett, és édes citromfákét, amelyek egykoron benépesítették Tintageer királyi kertjeit.

Hirtelen azt vette észre, egy hatalmas sárga szempárra mered. A félelemtől legyökerezett a lába, pedig pontosan tudta, hogy mi ez: a szemek akkorák voltak, mint a feje, a hosszúkás szembogarak összeszűkültek, és hűvös, kegyetlen intelligencia sugárzott belőlük. Egy rettenetes hüllőfejhez tartoztak, melyet a sűrű vér színében izzó pikkelyek páncéloztak.

Mintha elégedett mosoly ült volna ki a roppant hüllő pofájára. Gőz csapott fel nedves, csillogó agyarairól.

– Sokat kell még tanulnod a sárkányokról, kicsi elf! – dörögte a gigász teremtmény, kénes füstöt eregetve hatalmas pofájából. – Vannak szárnyaink, ez igaz, de lábaink is! Mindig azt hiszik, hogy jöttünket elárulja majd a letöredező növényzet hangja, pedig nagyobb csendben járunk, mint a hegyi párduc.

Durothil próbálta lerázni magáról a kábulatot. Nem így tervezte el a találkozást. Minden mágikus erejét, minden előre eltervezett mozdulatát megbénította a leküzdhetetlen sárkányiszony. Az elf mágus jól tudta, hogy nem nézhet a sárkány szemébe, és nem is tette volna, ha a szörny nem lepte volna meg. Most azonban olyan védtelen volt, mint a ragadozó karmai közt vergődő kisegér.

A sárkány kitárta szárnyait, majd mennydörgésszerű robaj kíséretében meglengette őket, és a levegőbe emelkedett. Végig fogva tartotta Durothil tekintetét, és kényszerítette, hogy vele együtt forduljon, miközben a fennsík közepe felé lebegett, hogy a lehető legkényelmesebben helyezkedhessen el. A sárkány felszegte szarvas fejét, és a levegőbe szimatolt.

– Különös mágiát érzek, elf. A tiéd?

Durothil igenlően bólintott, bár minden erejével próbált ellenállni.

A sárkány lekuporodott, mancsait az álla alá helyezte, farkát pikkelyes teste köré tekerte. A lehetetlen kép egy doromboló kiscica emlékét idézte fel az elfben.

– Szeretném látni, miféle mágiával készültél ellenem – folytatta Mahatnartorian királyi felhanggal, mintha csak legújabb udvari bolondját szólítaná fel egy kis mutatványra. – Adj bele mindent, kicsi elf. Ne légy oly meglepett, vagy oly reményteli. Dél legjobb varázslói is tehetetlenek ellenem. Egyszerűen túl nagy a mágikus ellenállásom – mondta gőgösen.

– Akkor hogyan győzhetett le Holdvirág Sharlario?

Meggondolatlanul mondta ki a szavakat. Átkozta magát rémületében, miközben a sárkány szemei résnyire szűkültek.

– Szerencséd van, kicsi elf, hogy jó kedvemben vagyok! – dörögte baljósan. – Szórakoztass hát! Remélem, megcsiklandoznak majd a mágikus hullámaid. Elszoktam már ettől a csípős időtől, és egy kis nevetés jólesne, felmelegítene.

Durothil érezte, hogy az agyát fogva tartó szorítás enyhül. Amint ismét a saját akarata szerint tudott mozogni, azonnal elkapta a tekintetét a sárkány szeméből. Ezután mohalepte szütyőjébe nyúlt, és elővett belőle egy kicsi kockát. Nagy levegőt vett, és belekezdett a varázslatba, amelyet évekig gyakorolt.

A sárkány gúnyosan ringatni kezdte a fejét a kántálás dallamára. Ahogy azonban a mágikus energiák gyülekezni kezdtek, a sárkánynak kikerekedett a szeme. Meglepetten tapasztalta, hogy a varázslat nem őrá koncentrál, hanem egy tárgyra, és valami másra, amit egyelőre nem tudott felismerni.

Ahogy a kántálás a tetőpontjára hágott, Durothil elhajította a kockát. A kicsiny tárgy gonosz robbanás kíséretében tört szét a pikkelypáncélon, és zöld masszával kente össze a csillogó pikkelyeket.

Mahatnartorian megvető pillantást vetett az elf irányába.

– Ez minden, amire képes vagy? Csalódást okozol, kicsi elf. Legalább…

A sárkány azonnal elhallgatott, mikor megérezte a pikkelyei alá hatoló jeges karmokat. Lenézett, és látta, hogy a zöld valami egyre növekszik. Odakapott a farkával, és megpróbálta lesöpörni az idegen anyagot. A farka azonban odaragadt. Bármennyire erőlködött is, nem tudta kiszabadítani a rugalmas masszából.

Üvöltve felállt, és mellső lábaival próbálta lekaparni a gyorsan terjedő anyagot. Még hatalmas karmai is hatástalannak bizonyultak. A sárkány pánikba esett. Meglengette hatalmas szárnyait, hogy fészke biztonságába repüljön. A hirtelen támadt szélvihar feldöntötte az elfet, aki veszélyesen közel sodródott a fennsík széléhez.

A sárkány próbálkozása azonban hiábavalónak bizonyult. Hátsó lábai már a sziklához tapadtak. Mahatnartorian pillanatok alatt egy hatalmas kocka fogságába esett, amely csaknem az egész fennsíkot betöltötte.

Durothil zihálva talpra kászálódott. Óvatosan megközelítette a még mindig vergődő sárkányt, ügyelve, hogy véletlenül se nézzen a szemébe. A hatalmas lény végül feladta a küzdelmet, beletörődött helyzetébe, és szólásra nyitotta a pofáját. Egy pillanatig semmi sem történt, majd egy hullám futott keresztül a kockán.

– Hogyan csináltad? Miféle mágikus erőknek parancsolsz?

A sárkány hangját eltorzította a kocka; leginkább egy részeg törpe hörgésére hasonlított. Nyomaiban sem hasonlított ahhoz az iszonyatos mennydörgéshez, amely majdnem olyan rémisztő volt, mint a sárkánylehelet. Durothil számára azonban egy szirén énekénél is szebben csengtek azok a szavak.

– Én nem parancsolok ekkora erőknek. Csak könyörgök érte. Mivel az elf mágia hatástalan egy ilyen hatalmas sárkány ellen, egy ősi isten erejét kerestem, amelyet felhasználhatnék a hatalmas Mahatnartorian ellen – fellengzős válasz volt, de Durothil most már megengedhette magának; és tisztában volt a vörös sárkányok legendás hiúságával.

– Egy isten. Hm… – ez mintha egy csöppet megnyugtatta volna a sárkányt. – Legyen hát! Most, hogy legyőztél, bár megtanítalak majd rá, milyen a valódi győzelem, lássuk, milyen szolgálatot kíván tőlem az istened.

– Híreket – kezdte az elf. – Ezüstsárkányokról hallottam, fenn, északon.

– Igazak a pletykák.

– Ez nem elég. Meg kell tudnom, hol fészkelnek. És szükségem van egy életképes tojásra. Miután megkaptam, és kikeltettem, szabad vagy.

A kocka rázkódni kezdett. Hullámok indultak a szélei felé, majd kirobbant belőle a sárkány gúnyos nevetése. Újabb hullám érkezett, a sárkány feltartóztathatatlan hangja.

– Ez esetben, kicsi elf, örökké ebben a nevetséges kockában maradok. Semmi esélyed, hogy ez sikerüljön. Láttál már valaha tojásait védő nőstény sárkányt? Nem, nyilvánvalóan nem, hisz itt állsz előttem, élve, azzal az idegesítő vigyorral az arcodon.

A sárkánynak kétségtelenül igaza volt, amit nehezére esett elismernie. Valóban a tojás megszerzése volt terve leggyengébb pontja.

– Van valami jobb ötleted?

– Hozok neked egy tojást – ajánlotta fel a sárkány. – Engedj szabadon, és levadászok egy nőstény sárkányt. Ezt amúgy is megtenném, mert meg akarom szerezni az ezüstsárkány vadászterületét. A tojást tekintsd mostani győzelmed jutalmaként. Ez persze teljes mértékben természetellenes, de az egész találkozás az.

– Mi a biztosíték rá, hogy valóban hozol nekem egy életképes tojást? Vagy, hogy sárkánytojást hozol egyáltalán. Amennyire én értek ezekhez a dolgokhoz, a végén még egy mantikor kel ki belőle. És mi a biztosíték arra, hogy nem fordulsz ellenem és a népem ellen, ha a tojás már nálam lesz? – vette sorba a lehetőségeket Durothil.

Elismerő nevetés harsant a kocka belsejében.

– Gyorsan tanulsz, kicsi elf. Kössünk alkut: az én szerepem akkor ér véget, ha már magadhoz láncoltad az ezüstsárkányt. Ezután te valamilyen ürüggyel felcsalod erre a hegyre Holdvirág Sharlariót. Ezt kell tenned ahhoz, hogy kiegyenlítsd a számlát. A többi erdei elf biztonságban élhet.

– Nem árulhatom el a népemet! – próbálkozott Durothil.

– Valóban? Mégis azt kívánod tőlem, hogy hozzam eléd népem egy tagját. Amennyire én sejtem, arra akarod használni, hogy felaprítsd valamely újabb varázslatodhoz, vagy felajánld rejtélyes istenednek. Ghaunadar az, igaz? – mondta a ravasz sárkány. – Ha jobban meggondolom, pontosan olyan lény vagy, aki felkeltheti az ősi isten figyelmét – törekvő vagy, okosabb a néped többi tagjánál, és amolyan csavargóféle. Bármit megtennél, az új dolgok érdekében. Nagy benned az életerő, amelyet Ghaunadar annyira szeret és kíván.

– Ugye tudsz erről a csekélyke fizetségről? – folytatta a sárkány. Szeme sarkából tisztán láthatta Durothil döbbent ábrázatát. Újabb nevetés rázta meg a ragadós anyagot, az ősi, gonosz isten ajándékát. – Vagy mégsem!? Tiamat karmaira, nagyobb bolond vagy, mint amilyennek elsőre tűnsz! Valóban azt hitted, hogy egy olyan lény, mint Ghaunadar, ekkora ajándékot ad neked, és semmit sem kér viszonzásul? Márpedig fog, erre bármit feltehetsz, ami kedves neked. Valakinek az életerejét kéri majd – a tiédet, vagy másét. Talán meg kellene győzni Ghaunadart Holdvirág Sharlarióról. Így két legyet ütnél egy csapásra. Akkor megegyeztünk?

Durothil némán állt a kocka előtt. A hallottak teljesen megdöbbentették, és a velejéig szégyellte magát. Ő csak annyit tudott, hogy Ghaunadar egy ősi hatalom, aki felkereste őt, és felajánlotta a segítségét terve véghezviteléhez. Azonnal látnia kellett volna Ghaunadar gonosz természetét; észre kellett volna vennie, miféle szolgálatot kér majd tőle viszonzásul. Kellett volna, de nem vette észre, annyira elvakította a hatalom utáni vágy. A vágya azonban nem volt gonosz természetű. Ebben biztos volt.

– Szabadon engedlek – hallotta a saját hangját Durothil –, és minden úgy lesz, ahogy mondtad, kivéve egyetlen dolgot. Csak akkor hozom eléd Holdvirág Sharlariót, ha megtanítottam a sárkányt, hogyan vigyen a hátán. Vagy ha kudarcot vallanék, pontosan húsz évvel azután, hogy a sárkány kikelt a tojásból. Akkor Ghaunadar is megkapja elf áldozatát.

– Rendben – vágta rá elégedetten a sárkány.

Nehéz szívvel bár, de Durothil elmondta az imát, amely megszünteti az isteni varázslatot, és kiszabadítja a sárkányt Ghaunadar szorításából. A sárkány azonnal a magasba röppent, és mennydörgésszerű robajjal elindult az ezüstsárkány fészke felé.

Durothil könnyes szemmel nézett utána. Nem saját diadalát és a legyőzött Mahatnartoriant látta, hanem elveszett becsületét.

Mikor Sharlario és a fia visszatértek erdei otthonukba, egy ünneplő népet találtak, akik a hős Durothilt éltették. Az elf mágus fogságba ejtette a sárkányt, valami nagy erejű varázslattal, majd ismételten száműzte a hegyről. Sokan hallották a csapdába esett sárkány üvöltését. Sokan nézték végig a történteket, tiszta, szép reggel volt aznap, és a fennsíkon minden jól látható volt.

Sharlario megkönnyebbült, hogy népe megmenekült, de volt, amit nem értett. Ka'Narlist, a hatalmas Atorrnash városának sötételf ősvarázslója mintha azt mondta volna, hogy elf mágia nem fogja ezt a sárkányt. Bár tisztelte Durothilt, nem gondolta, hogy a varázsló nagyobb hatalommal rendelkezne, mint a délvidéki varázslók.

Talán csak nagyobb gonddal és odafigyeléssel használja az erejét, másra nem tudott gondolni. Végül is az igazán nagyok nem arról ismerszenek meg, hogy mekkora az erejük, hanem tudják mikor és hogyan kell használni azt.

Durothil egyre több időt töltött egyedül, ahogy a nép egyre jobban dicsőítette, ami egyáltalán nem lepte meg a holdelfet. Sharlario nagyon is jól ismerte ezt az érzést. Ő maga sem volt már olyan, mint azelőtt, miután találkozott Mahatnartoriannal. Az eltelt három évszázad során, minden egyes éjjel megjelent az álmában a sárkány. Minden éjjel maga előtt látta a szárnyaself lány gyönyörű arcát, aki oly mélyen megérintette, és aki felfogta a sárkánytüzet, amit neki szántak, majd élettelen, összeégett szárnyakkal zuhan a földre. Mindent elsöprő erejű harci láz öntött el, szinte elvakította. Rákényszerítette a két szárnyaselfet, akik a hálót cipelték, hogy vigyék a sárkány fölé, és dobják a hátára. Miközben a sárkány magasan az alant húzódó hegyek fölött suhant, Sharlario a fejére mászott. Megkapaszkodott az egyik hatalmas szarvban, majd előrelendült, és karddal a kezében a sárkány szemének nyomta az arcát. Akkora düh tombolt benne, hogy még a sárkányiszony is lepergett róla.

Most is az a vérszomjas tekintet kísértette Sharlariót. Csakúgy, mint a sárkány ígérete, hogy bosszút áll, amint letelik száműzetésének ideje. Sosem tudott szabadulni ezektől a rémképektől. Azóta a baljós nap óta egyetlen nyugodt álma sem volt, semminek sem tudott felhőtlenül örülni. Elvett egy Faerie-ből származó nőt feleségül, akit igazán szeretett. Apró örömök, és sok nevetés töltötte ki az életüket. Mégsem telt el egyetlen éjszaka sem úgy, hogy szendergésében ne tért volna vissza a csatamezőre, és ne bolyongott volna az elesett szárnyaselfek tetemei közt. Mégis minden éjjel ott látta a csatamezőn saját feleségének és gyermekeinek megégett, összetört holttestét. Igen, Sharlario nagyon is megértette, hogy Durothilnak magányra és gyógyulásra van szüksége.

Jó pár holdcikluson keresztül messze elkerülte hát a varázslót. Egy idő után azonban úgy vélte, többet segíthetne az aranyelfnek, ha felajánlaná egy olyan ember lelkét, aki szintén találkozott már a sárkánnyal.

Elment hát a varázsló tornyába, és meglepetten tapasztalta, hogy Durothil barátságos volt, és igen vendégszerető. Saját készítésű borával kínálta meg, majd udvariasan érdeklődött legutóbbi útjairól. Különösen nagy érdeklődéssel hallgatta a sárkányháborúról szóló történeteket, főleg, hogy ez miként hat az elf népekre.

– Te diplomata vagy. Gondoltál már rá, micsoda szövetséget köthetnének az elfek és a jó sárkányok? – kérdezte végül Durothil.

Sharlario hátrahőkölt az ötlet hallatán.

– Túlságosan veszélyes. Nem minden sárkány gonosz, ez igaz, de mi dolguk lenne az elfekkel? Ugyan mit tudnánk felajánlani ily hatalmas és erős teremtményeknek?

– Az elf mágia erős és kifinomult – felelte a mágus. – Bár nem olyan, mint egy sárkány támadása, de kiegészíthetné és növelhetné a lények természetes erejét. Ha együtt tudnának működni, egy sárkány és egy varázsló szinte legyőzhetetlen egységet alkotna. Már jó ideje gondolkodom egy sárkánylovas sereg felállításán.

– De gondolj csak bele, micsoda ellencsapással kellene számolnia minden elf népnek, ha beavatkozunk a sárkányok háborújába!

– Ez igaz – ismerte el Durothil. – De ha elég elf és jó sárkány lép szövetségre, kölcsönösen életben maradhatunk. A sárkányok száma apad – nem harcolhatnak tovább ilyen ádázul, különben végleg kiirtják egymást.

Ekkor egy iszonyatos kép jelent meg Sharlario előtt: a sötételf Ka'Narlist egy fekete sárkány hátán.

– De ha a nemes elfek szövetségre lépnek a jó sárkányokkal, a gonosz varázslók hamarosan követik majd a példájukat. Akkor mi történne?

Durothil összegörnyedt, mintha a holdelf lesújtott volna rá. Leült, és hosszú percekig fürkészte vendége arcát.

– Ismersz olyan elf varázslót, aki gonosszá vált? – kérdezte suttogva.

– Ó, igen – biztosította Sharlario eltorzult arccal, majd mesélt az aranyelfnek Atorrnash városáról és a sötételf Ka'Narlistról. Durothil félelemmel vegyes csodálattal hallgatta.

– És az a tőr, amit neked adott… itt van nálad most is?

– Nem. Valami oknál fogva nem érzem jól magam, ha nálam van. Otthon van, egy ládában. Miért?

Az aranyelf nem felelt. Elgondolkodva ült a székében, gondolatai messze jártak. Egy idő után felállt, és intett a vendégének, hogy kövesse.

Durothil egy élő fa törzsében alakította ki az otthonát. Az erdei elfektől megtanulta, hogyan irányítsa a fa növését, és hogyan éljen vele tökéletes harmóniában. A falu többi lakójához mérten nagy és pazar otthona volt: számos szoba sorakozott egymás fölött, és jó pár titkos terem bújt meg az ágak között, bár ezek inkább dimenziókapuknak tűntek, semmint a hagyományos értelemben vett szobáknak. Durothil az egyik ilyen mágikus kapuhoz vezette a vendégét.

Sharlario egy hatalmas terembe lépett, amely a fennsík tökéletes másolata volt. Egyetlen kivétellel. Egy hatalmas, bőrszerű, pettyes tojás lapult egy óriási fészekben, amely a nagyon is valóságos napsugaraktól és süvöltő széltől óvta.

Sharlario bizonytalanul közelebb lépett, majd kérdő pillantást vetett az aranyelf varázslóra.

– Ez egy sárkánytojás!

– Egy ezüstsárkány tojása – bólintott Durothil. – Hamarosan kikel. Én leszek az első élőlény, akit megpillant. Azt hiszi majd, hogy én vagyok az anyja, legalábbis egy rövid ideig. Én fogom felnevelni, megtanítom mindarra, ami a népére jellemző, de ezzel egy időben megtanítom neki az elf értékeket is: a mágiát, a zenét és a táncot, a csillagok állását és a háború tudományát. Végül megtanítom rá, hogyan vigyen a hátán, és hogyan dolgozzunk együtt, hogyan alkossunk egy csapatot.

Az aranyelf a tojáshoz ment, és gyengéden meglapogatta.

– Faerűn első sárkánylovasát látod magad előtt. De többen is leszünk. Ehhez azonban szükségem van a segítségedre.

Sharlario alig tudta felfogni, amit lát.

– Hogyan? – csak ennyit tudott kinyögni.

– Vannak örököseim, de valahogy nincs mondanivalónk egymásnak. Te viszont értesz a fiatalok nyelvén. Segíts betanítani ezt a sárkányt, majd képezd ki a fiatalokat. Mi ketten szert tehetünk a nagy tudásra: én mint sárkánylovas, te pedig mint tanítómester. Éveken keresztül munkálkodtam ezen a terven –hadarta felhevülten. – Nem látok más lehetőséget, hogyan szabadulhatnánk meg a gonosz sárkányoktól egyszer s mindenkorra.

Ekkor a halott szárnyaself lány képe villant fel Sharlario szeme előtt. Lassan bólintott, majd a varázsló mellé lépett. Ő is a sárkánytojásra helyezte a tenyerét, mintegy megpecsételve a szövetségüket.

Teltek az évek, és a sárkány Durothil minden várakozását túlszárnyalta. Annyira lenyűgözte a lény születése, hogy a nem túl fantáziadús Ezüstszárny nevet adta neki. Idővel úgy megszerette a sárkányt, hogy Sharlario úgy vélte, jobban szereti ezüstszínű lányát, mint tulajdon aranyelf gyerekeit. Bár minden kétséget kizáróan vele megtalálta a közös hangot. Az elf kapocshoz hasonlóan szavak nélkül, mentálisan beszélgettek.

A kis hüllőből hamarosan hatalmas, okos lény lett, aki oly nagy hévvel és lelkesedéssel fogadott be mindent, amit mesterei meg akartak tanítani neki, ami még az elfek öröklött tanulás és szépség iránti vágyát is felülmúlta – és a harc iránti vágyukat. Ezüstszárny és Durothil megtanultak együtt dolgozni, új varázslatokat teremtettek, amelyekre elf és sárkány egyedül nem lett volna képes. Az évek során a három élőlény még egy dolgot megismert, ami összekötött elfet és sárkányt: a barátságot.

A sárkány csaknem húsz évig gyakorolta a harc művészetét Durothil mágikus termében. Egy mágikus gömbön keresztül nézte a külvilágot, és egyre kevésbé tudta elfedni növekvő nyughatatlanságát. Végre eljött a nap, mikor Durothil úgy gondolta, most már kirepülhet a szabadba.

Az aranyelf kérésére Sharlario előrement a hegycsúcsra. Durothil előkészített egy varázslatot, amely őt is és a sárkányt is a való világba röpíti, de előbb ismeretet kellett szereznie a szélviszonyokról, mert azt nem tudta megállapítani a gömbön keresztül. Sharlariónak kellett előremennie, és jelenteni a helyzetet.

A holdelf az éjszaka leple alatt hagyta el a falut, mert Durothil úgy vélte, jobb, ha a nyugodtabb, hajnali órákban próbálkozik meg Ezüstszárny először a repüléssel. Sharlario egy macska ügyességével mászott fel a hegyre. Miközben egyre feljebb ért, próbált nem gondolni a háromszáz évvel korábban történt csatára.

Sharlario épphogy felért a fennsíkra, amikor ismerős bömbölés rázta meg a hegyet. A rémálom valóssággá vált: Mahatnartorian bújt elő a nap első sugarai mögül, és repült felé vérvörös szárnyakon.

Nem maradt ideje elmenekülni, máris a testén érezte a sárkány leheletét. Nem tehetett egyebet, előrántotta a kardját, és várta a harcosok dicső végzetét.

A sárkány azonban nem akarta azonnal megölni, alábukott, és elé vetett egy kicsiny tárgyat. Sharlario arrébb vetődött a kőtalajon szétterülő szilánkok elől. Egy zöld márványból készült kerek lemez gurult felé, elég kicsi ahhoz, hogy beleférjen a tenyerébe. Sharlario szemei kikerekedtek, amint felismerte a varázsgömbök egyikének talapzatát, melyet Durothil és Ezüstszárny együtt készítettek.

A vörös sárkány gúnyos nevetése végiggördült a hegyláncon. Sharlariót elárulták.

A holdelf nem volt felkészülve ekkora fájdalomra. Bár jól ismerte a hajdani herceg felsőbbrendű nézeteit az aranyelfeket illetően, az együtt töltött évek alatt társakká, sőt barátokká váltak – legalábbis ő így gondolta.

A holdelf felkelt, és a fennsík közepére lépdelt. Elővette a varázsgömböt, amelyet Durothil adott neki, hogy jelentést tehessen a széljárásról. Úgy rakta le a gömböt, hogy az aranyelf jól láthassa az eseményeket, és kiélvezhesse a győzelme minden mozzanatát. Ezután felemelte a kardját, és várta a sárkányt, és a halált.

Mahatnartorian körözni kezdett. Sharlario eleget tudott a sárkányokról ahhoz, hogy tudja, mi fog következni. A vörös sárkány erőt gyűjtött, hogy felélessze a belsejében lappangó tüzet, és ráeressze irdatlan tűzleheletét.

A holdelf beletörődött sorsába. Hosszú élete volt, és közeledett már az idő, amikor amúgy is elszólították volna Arvandorba. Természetesen nem így akart az istenei színe elé kerülni, de a választás nem az ő kezében volt.

Ekkor egy alig látható ezüstös villanást vett észre a felhők alatt. Semmi kétség, Ezüstszárny volt az. Alábukott, és halálos nyílvesszőként vetette magát a sokkal nagyobb vörös sárkányra.

A holdelf szíve elszorult bánatában, amikor a kedves lény, akit éveken át tanított, a vörös sárkány hátát vette célba. Mielőtt még felhasíthatta volna Mahatnartorian szárnyait, az ősi sárkány megpördült röptében, és megragadta a nőstény sárkányt hatalmas karmaival. A két lény halálos ölelésben forrt össze, miközben megpróbáltak a másik fölé kerekedni.

Egyenlőtlen harc volt, és Ezüstszárny feje a következő pillanatban hátrahanyatlott. A vörös sárkány roppant agyarai majdnem kettészelték kecses, ezüstszínű nyakát. Szárnyai ernyedten lógtak a teste mellett, és zuhanni kezdett.

Zuhanása azonban hirtelen megállt, és ő visszapattant, mintha csak rugalmas fonál rántotta volna vissza Mahatnartorian karmaiba. Dühös üvöltés rázta meg Sharlario alatt a talajt, és a vörös sárkány próbálta lerázni magáról megölt ellenfelét.

Sharlario döbbenten látta, hogy a sárkány röpte lelassul. A szárnyak egyszer csak megálltak a levegőben, és a két összeragadt test zuhanni kezdett.

Egyenesen a hegycsúcsra.

A holdelf vad menekülésbe kezdett, félig futva, félig csúszva siklott le a lejtőn. Amint elérte az erdő vonalát, megkapaszkodott ez első fában, hogy megóvja az életét. Ekkor becsapódott a két test. A föld megremegett, és Sharlario kis híján elvágódott.

Amikor minden elcsendesedett, Sharlario visszaballagott a csúcsra, hogy elköszönjön sárkány barátjától. Megrökönyödve látta, hogy három test hever a fennsíkon, valami különös zöld anyag fogságában.

Mahatnartorian ért földet először, és a teste teljesen összeroppant Ezüstszárny súlya alatt. Durothil hanyatt feküdt. Még mozgott, és halványuló tekintete most Sharlarióra esett.

– Ne! – kiáltott rá meglepően erős hangon, amikor a holdelf közelebb lépett hozzá. – Ghaunadar köteléke nem való oly igaz lénynek, mint te. Várj, hamarosan eloszlik.

Valóban, a zöldes anyag gyorsan felszívódott. Amint a varázsló kiszabadult, Sharlario odalépett hozzá, hogy a segítségére legyen. Szétnyitotta az aranyelf szakadt és véres köpenyét, és azonnal látta, hogy ő itt tehetetlen. Durothil összes csontja eltörött, és csak meggyorsítaná a halálát, ha megmozdítaná.

Vörös hab gyűlt a varázsló szája szegletébe.

– Tanítsd be a többieket – hörögte. – Ígérd meg!

– Ígérem – felelte a holdelf, és mérhetetlen fájdalom mart a szívébe, amiért korábban kételkedett az aranyelfben. – Barátom… sajnálom. Azt hittem…

– Tudom – nyögte Durothil egy halovány önironikus mosoly kíséretében. – Ne aggódj. Minden rendben van. Ghaunadar megkapta az áldozatát.

Sok év telt el, mire Sharlario végre megértette Durothil utolsó szavainak jelentését. Sosem beszélt a többieknek arról, miféle alkut kötött Durothil Ghaunadarral, sem arról, milyen közel volt hozzá a varázsló, hogy a dolgoknak teljesen más kimenetelt adjon.

Semmi értelme nem lett volna a hős fényét elhomályosítani, és lerombolni a legendát, amely minden fiatal elfet éltetett. A legendát, mely szerint egy elf szokások szerint nevelt fiatal sárkány is képes legyőzni egy öreg, gonosz sárkányt. A történet tanulsága nem csak az lett, hogy egy férfi a becsület útját választotta, hanem sikerült ellenállnia a kísértésnek, amíg eljutott ehhez a döntéshez.

Ebben az értelemben Durothil herceg valóban hős volt.