2

A Vadak Ura

Meglehetősen bonyolult dolog kiszökni az istenek síkjáról, halandó alakot ölteni, és ismeretlen erdők mélyén felkutatni egy isteni szövetségest. Nem volt egyszerű küldetés, de minden, amibe Araushnee belefogott, pazar jutalommal kecsegtetett.

Az elf istennő nesztelenül suhant az erdőben. Lankadatlan követte a láthatatlan mágikus nyomvonalat, mely nem mindennapi erőt sejtetett. A mágia szövete erős volt ebben a világban. Furcsán szépnek tetszett ez az idegen világ, a maga végtelenül nyílt terével, mely mintha csiszolt drágakőként terült volna el egy lazuritkék tenger közepén. Sárkányok barangoltak az erdőkben, és uralták az eget, de egyéb mágikus teremtmények is tapodták a világ földjét. Időnként új fajok keletkeztek, és terjedtek el szélsebesen. Még az isteneknek is megtetszett ez a rügyező világ – érezhető volt a kisebb-nagyobb hatalmak szüntelen vándorlása a világban. Araushnee bízott benne, hogy rátalál egy istenre, aki elég hatalmas – és elég vérszomjas – ahhoz, hogy a nyakas Gruumsh helyébe lépjen.

A Corellon Larethiannal vívott csata után – nem is beszélve a kaland megalázó végkimeneteléről, midőn is tehetetlen légyként vergődött az elf istennő mágikus hálójában – Gruumsh hallani sem akart többet Araushnee ambiciózus céljairól. A nő végül is elf volt, és mint ilyen, ősi ellensége, és ez volt a lényeg.

Hát legyen. Araushnee legalább annyira megkönnyebbült, hogy nem kellett többé az ork bűzét szagolnia. Voltak más teremtmények is, akiket be lehetett csapni, meg lehetett győzni, vagy el lehetett csábítani, hogy elvégezzék a rájuk rótt feladatot.

Így hát követte a mágikus fonalat, egyenesen a szárazföld közepe felé. A fonál idővel egész hálóvá szélesedett az ősi erdőben.

Az erdő ugyanolyan sűrű és mély volt, mint Arvandor, és legalább annyira különös. Hatalmas entek követték az elf istennő minden mozdulatát, tökéletesen érdektelenül. Oly ősiek voltak, hogy alig különböztek a vén fáktól, és mint ilyenek, csak korszakokban tudták mérni az idő múlását, nem foglalkoztatta őket a gyors léptű elf. Kisebb unikorniscsapat bukkant fel előtte, majd ugyanolyan hirtelen szét is ugrott, mint megannyi ezüstszínű szarvas. Kicsiny fényfoltok jelezték a manók és tündérsárkányok jelenlétét, egy magasan szálló griff tolla hullott alá lomhán, mantikorok nyomai látszottak a csapáson, és egy elvonuló ork sereg lábnyomai.

Az utóbbi érdekelte a leginkább Araushnee-t, hisz bármely világra tévedt is, mindenhol az orkok gyűlölték a leginkább az elfeket. Talán eme törzs istene, bárki legyen is az, érdeklődve hallgatná a javaslatát, feltéve, hogy ő, mint elf istenség, párbeszédbe tudna elegyedni egyáltalán egy ork istennel.

Még kora reggel volt, mikor Araushnee csatazajt hallott északról, ahol a közeli hegycsúcsok az erdő fái fölé nyúltak, egészen a felhők aljáig. Ahogy közelebb ért, ork hangokat vélt felfedezni a vad hangzavarban. Azonban nem hallotta az ismerős fegyvercsörgést, amely Gruumsh gyermekeit jellemezte. A csatazaj inkább a magasból jött, a hegyekből, és sokkal inkább két gigászi medve viadalának tűnt, semmint orkok csatájának. A két titáni harcos beleveszett a felhők takarásába, de hangjuk tisztán zengett, mint a mennydörgés, és vérre menő összecsapásuk nyomán megremegett a föld Araushnee talpa alatt.

Az istennő ekkor megpillantotta az orkokat, akik a hegy lábához gyűltek, és egyfajta vallási mámorba hevülve ugráltak és ordítoztak. Vajon akkor is így tesznek az ostobák, amikor viharfelhők gyülekeznek a hegy fölött? – merengett. Talán csak véletlen, hogy a jelenség éppen isteni eredetű volt. Amennyire Araushnee ismerte az orkokat, elég primitívnek tartotta őket ahhoz, hogy a kétféle jelenséget ne tudják megkülönböztetni egymástól.

Az elf istennő némán és láthatatlanul osont fel a hegyoldalon, a lánya szobájából zsákmányolt csodás kellékeknek hála. A fiatal Eilistraee, akit a Seldarine-ban csak a Sötét Szűznek neveztek, már most páratlan íjásznak számított. Araushnee jobban kedvelte a laza köpenyt és a kényelmes papucsot, de ezek nem illettek ehhez a kemény vidékhez. Így hát barna bőrruhát öltött, lábára csizmát húzott, mely minden hangot elnyelt, vállára köpenyt terített, mely változtatta a színét, hogy viselője mindig tökéletesen beleolvadjon a környezetébe. Így mászott hát fel a hegyre, bár lehet, hogy hasztalan volt minden elővigyázatossága, hisz a két küzdő fél olyannyira belemerült a harcba, hogy amúgy sem vették volna észre.

Noha a harcról lekésett, elégedetten konstatálta a győztes személyét.

Malar, a Nagy Vadász győztesen állt legyőzött ellenfele lassan tovatűnő teste fölött. A mintegy tizenöt láb magas lény, melynek roppant izmait vastag medvebunda borította, leginkább egy ork harcosra emlékeztetett. Nem voltak azonban hatalmas agyarai, melyekkel megragadhatta és széttéphette volna ellenfeleit; valójában orra sem volt, csak egy lyuk az arckoponyája közepén, mely egyszerre volt az orra és a szája. Nem is volt szüksége agyarakra. Masszív fejéből borotvaéles csápok eredtek, míg kezei karnyi nagyságú karmokban végződtek. Malar mégis megszenvedett a győzelemért: mellkasa sebesen süllyedt és emelkedett, mint a háborgó tenger, a levegőt zihálva, hörögve eresztette ki arcnyílásán.

Araushnee leemelte válláról lánya íját, és ráhelyezett egy mágikus vesszőt a húrra. Célzott, és felkészült a lövésre. Bár tárgyalni jött, tudta, mennyire veszélyes egy ilyen hatalmas lénnyel szemközt állni.

– Üdv, Vadak Ura, Vadászok Mestere! – szólította meg Araushnee.

Malar a csilingelő elf hang irányába fordult, és harci állásba helyezkedett: térdét behajlította, és izmait megfeszítette, hogy bármikor előrelendülhessen, karjait groteszk ölelésre tárta, karmait acélpengeként begörbítette. Szemei vékony csíkká szűkültek, amint végigmérte a felfegyverzett istennőt.

– Mit akarsz, elf? – hörögte mennydörgésszerű robaj kíséretében. – Semmi keresnivalód itt!

– Valóban jogosan követeled magadnak ezt a földet – felelte az istennő, és a legyőzött isten felé biccentett. Alig látszódott már az isten szörnyalakja, csak a körvonalait lehetett kivenni még a földön. – Herne volt az, ha nem tévedek. Már láttam korábban, más világokban. Halovány másod volt csupán.

A Vadak Ura kicsit lejjebb eresztette a karjait. Szemmel láthatóan idegesítette az elf, de szívesen hallgatta a hízelgő szavakat.

– Ez az ork törzs most már engem követ – vetette oda a nőnek.

– Hát nem így van ez rendjén? – helyeselt Araushnee, gondosan palástolva örömét. Malar volt az, akit keresett! Egy törekvő, alacsonyabb rendű isten, aki mindenáron növelni akarta a hatalmát, és vérbeli vadász volt, ami mindennél fontosabb.

Araushnee Herne maradványa felé biccentett, és felsóhajtott.

– Mindenesetre nagy kár. Na nem az, hogy Herne elesett – tette hozzá gyorsan, mikor Malar morogni kezdett –, hanem az, hogy egy olyan nagy vadász, mint Malar, ilyen jelentéktelen ellenfelekre pazarolja az erejét.

Miután Araushnee meggyőződött róla, hogy az isten nem veszi sértésnek a szavait, leeresztette az íját, és óvatosan közelebb lépett.

– Sok játékszer akad ezekben az erdőkben – mondta a Vadak Ura, és vizslatni kezdte az istennőt.

– De van-e olyan, amely felér azzal, hogy becserkéssz egy elf istent a saját erdejében? Ez olyan kihívás, amelynek csak a legnagyobb vadászok tudnak megfelelni.

Malar végiggondolta a hallottakat, vörös szemei csak úgy izzottak.

– Elf erdőt említettél? A bölcs vadász nem lép fegyvertelenül a medve barlangjába.

– Egy sebesült medve barlangjába – helyesbített Araushnee.

– Annál inkább.

– Gyere hát, és nézd meg magad! – vágta rá türelmetlenül Araushnee.

Kecsesen megtáncoltatta ébenfekete kezét, mire egy színes, csillogó gömb jelent meg a tenyerében. Intett a Vadak Urának, hogy nézzen bele. Corellon Larethian kicsiny alakját látták a gömbben, oly élethűen, mintha csak ott lenne előttük. Az elf isten súlyosan megsebesült; bőre aranyos színe kifakult, szürkének, és élettelenek tűnt. Léptei lassúak voltak és bizonytalanok, amint az erdőben botorkált.

A Vadak Ura méricskélni kezdte az elf isten termetét, próbálta összevetni a körülötte lévő fákkal.

– Kicsi – bökte ki Malar.

– És gyenge! Nézd a kötéseit! Máris átáztak a vértől.

A vadász belebámult a gömbbe.

– Különös. Rengeteg vért vesztett, mégsem hagy nyomot maga után.

– Mégis mit vártál egy elf istentől? – horkant fel Araushnee. – Ennek ellenére, biztos vagyok benne, hogy Malar, a Vadászok Mestere be tudja cserkészni. Gondold csak el, micsoda hírnevet szereznél, ha megölnéd az elf panteon vezetőjét!

Malar sorra vette a lehetőségeket.

– Ez egy elf erdő. Még sosem vadásztam ilyen közel Arvandorhoz.

– Van olyan terület, amely nem a jogos vadászterületed? –duruzsolta Araushnee. Érezte, hogy nagy a csábítás az isten számára. A gömb fölé emelte a kezét, mire az dagadni kezdett, és majdnem betöltötte az egész csatateret. – Ez egy kapu, amely az Olümposzra vezet, nagy Malar. Csak be kell lépned rajta.

A Vadak Ura vágyakozva nézte az elé táruló vidéket, de még mindig nem győződött meg egészen a terv helyességéről.

– Te elf vagy. Mégis mit tett ez az isten, hogy holtan akarod látni?

Araushnee úgy vélte, tudja, milyen válasz elégítené ki a legjobban Malart.

– Gyenge – felelte tömören. – Ez dühít.

– Ha valóban olyan gyenge, öld meg te magad.

– Megtenném, de a Seldarine többi istene szereti Corellont. Nem fogadnák el vezetőjüknek a gyilkosát. Én pedig uralkodni akarok.

– Furcsák vagytok ti, elf istenek – merengett Malar. – Az a természet rendje, hogy az erősebb uralkodik. Bárki, aki megöli ezt az istent, jogosan lép az örökébe. Ha az elfek ezt másként gondolják, akkor valóban gyengék.

– Nem mindenki gondolja így – javította ki a nő.

A vadász végigmérte az istennőt vörös szemeivel, majd mélyen a szemébe nézett.

– Tán meg kellene ölnöm Corellon Larethiant, majd téged is, és megnézni, mire jutok a panteonban!

Araushnee gúnyosan felnevetett.

– Egy sebesült elf istent tán le tudsz győzni, de mindet egyszerre!? Nem, elégedj meg azzal a zsákmánnyal, amelyet magad előtt látsz. Corellon jóval dicsőbb trófea, mint amit ma szereztél.

Malar a hegy lába felé biccentett, ahol az orkok tombolása kezdett haláltánccá alakulni.

– Egy istennek hívekre van szüksége.

– Megkapod őket – felelte magabiztosan Araushnee. Végre világosan látta, mivel fogja lépre csalni Malart. – Az orkok az erőt követik: ezek az orkok téged imádnak, mert legyőzted az urukat. Mit gondolsz, hány ork pártol át hozzád, ha megtudják, hogy legyőzted azt, akit Félszemű Gruumsh nem tudott?

– Ez az elf megvakította Gruumsht? – kérdezett vissza Malar. Hangjába kétely kúszott, és új színben kezdte látni Corellont a kapun keresztül. Jól tudta, mekkora erővel bír Gruumsh, az ork istenek legfőbb hatalmassága.

– Ez is csak Corellon újabb gyengeségét mutatja – győzködte tovább Araushnee. – Meg kellett volna ölnie az orkot, amikor lehetősége volt rá. Én megtettem volna. Vagy legalább kiherélem!

Mély horkantás volt a válsz.

– Nem szokásom megalázni az ellenfeleim, én elpusztítom őket. Az én módszereim mások, mint a tieid, elf, de tetszik az elképzelésed. A kiherélt Gruumsh! Nem vagyok az a kifinomult, érzéki isten, de ezt még én is értékelem!

Araushnee lecsapott a pillanatnyi oldott hangulatra.

– Akkor menj hát, pusztíts, és arass győzelmet! A végén pedig elnyered, amire a legjobban vágysz – tette hozzá selymesen negédes hangon.

– És mi az?

– Zsákmány, olyan zsákmány, amely e világ legjobb vadászait csábítja majd, és rengeteg új követőd lesz. Elfek – mondta ki végül –, ha majd én uralkodom Arvandorban, sok elf törzset küldök ebbe a világba, és az orkok majd vadásznak rájuk. Ők pedig ki mást szolgálnának, mint Malart, a legnagyobb vadászt.

– Elfek! – horkant fel Malar. – Már vannak itt elfek. A szövet erős, és ahol mágia van, ott elfek is vannak.

Az istennő jól leplezte döbbenetét. Nem érzékelte elfek jelenlétét ezen a világon, márpedig ezt a Seldarine bármely tagja könnyedén megérzi. Talán túlságosan is lefoglalta a küldetése, ezért nem érzékelte őket.

– De csak kevés elf él ezen a világon, és a hatalmuk kicsi – mondta, és remélte, hogy valóban ez a helyzet. – Én egész klánokat küldök majd. Elfeket, akik városokat építenek, és mágikus fegyvereket készítenek. Az ostoba orkok pedig mind eléd gyűlnek, a zsákmány reményében. Hatalmas istenné válsz –Corellon sarjainak legfőbb ellenségévé és vadászává!

A Vadak Ura végül rábólintott az ajánlatra.

– Megyek – mondta, és átlépett a mágikus kapun.

A kép, melyet Araushnee mágiája keltett, lassan eltűnt, és vele együtt a Vadászok Mestere is.

Győztes kacaj szakadt fel Araushnee torkából. A kacaj féktelen nevetéssé dagadt, és szökőárként csapott át a közeli hegycsúcsokra. Egyre csak hullámzott a gonosz hang, mígnem eggyé olvadt a fagyos széllel.

A hegy lábánál tomboló orkok abbahagyták rút táncukat, és megdermedtek a borzalmas hang hallatán. Aznap megtapasztalták, mi a valódi félelem.

Az éjszakai harc már csak emlék volt csupán, és a reggeli napsugarak felmelegítették, és erővel töltötték fel az elgyötört elf urat. Corellon már majdnem hazaért – érezte a levegő változását, és a növekvő erőt a talpa alatt. Arvandor mágiája kezdte átjárni a testét. Meggyorsította a lépteit. Bár az ork istennel vívott harca véget ért, sok kérdésre akart választ találni.

Mély, bestiális morgást hallott a közeli szömörcebokor mögül. Corellon megtorpant. Nem érzékelte, hogy élőlények mozognának a közelben, és egyetlen állat sem volt az ellensége ezekben az erdőkben. A hang irányába fordult, kezét kardja markolatára helyezte, éppen akkor, amikor valósággal szétrobbant előtte a növényzet.

Egy hatalmas, szőrös lény támadt rá. Karjait szélesen kitárta, roppant karmait halálos ölelésre görbítette. Corellon lesújtott a kardjával, és felhasította a szörnyeteg egyik tenyerét. Mielőtt a lény válaszolhatott volna a támadásra, Corellon odébb siklott.

– Malar! – kiáltott rá. Jól ismerte az istent. – Hogy mersz elf erdőben vadászni?

– Ott vadászok, ahol akarok – hörögte az isten –, és arra, akire akarok!

Ezzel leszegte a fejét, és megvadult bikaként támadt az elf istenre. Roham közben borotvaéles, hegyes csápok szökkentek elő a koponyájából.

Corellon nem hátrált. Két kézzel markolta meg a kardját, és lesújtott a csápokra. Egy hirtelen mozdulattal megpördült, hogy háttal legyen Malarnak, majd előredőlt, és fej fölött, teljes erőből előrelendítette a kardját, amely belegabalyodott a csápokba.

Az elf villámgyors mozdulatának és Malar lendületének eredményeként a Vadak Ura átrepült a jóval kisebb elf isten feje fölött. Nagyot nyekkent a földön, és még pörgött is pár métert, mielőtt megállapodott volna. Corellon mellé lépett. Lábával a földhöz szorította Malar egyik karját, majd a torkának szegezte a kardját.

– Add meg magad! – rivallt rá az elf. – Akkor sértetlenül hagyhatod el ezt a világot.

Malar dacosan felhorkant. Szabadon marad kezével megpróbálta elkaszálni az elf lábát. Corellon odakapott a kardjával. Sikerült eltérítenie az ütést, sőt még jó pár karmot is lemetszett ellenfele kezéről. Egy pillanatra sem akasztotta meg a mozdulatot, villámgyorsan visszarántotta a kardot az istenség torkához.

Malar azonban eltűnt.

Corellon kardja csak az füvet érte, és mély lyukat fúrt a földbe. Ettől egy pillanatra kibillent az egyensúlyából. Nem maradt ideje újra szilárdan megvetnie a lábát, hatalmas ütés érte hátulról. Mély, rekedt hörgés csapta meg a fülét, miközben tehetetlenül gurult a földön.

Corellon feldühödött. Az még elfogadható, hogy Gruumsh megtámadja őt a saját síkján, elvégre ő a saját panteonja legfőbb hatalma, Malar azonban egy alacsonyabb rendű isten volt, aki világról világra járt, hogy híveket és szörny követőket szerezzen magának. Egy ilyen isten támadása több, mint sértő.

Az elf isten felpattant, karddal a kezében. Hatalmas mancs lebegett előtte a levegőben, mely leginkább egy párduc levágott lábára emlékeztette. A karmokat bársonyos bunda borította. Malar játszadozni próbált Corellonnal, mint macska az egérrel.

Corellon jó erősen megszorította kardja markolatát. A Sahandrian belsejében kavargó fények hűen tükrözték gazdája végtelen dühét.

Az elf isten különös ellenfelére vetette magát. Kardja pörgött, vágott és szúrt, mély barázdákat szántott a macskaszerű végtagba. A levegőt fekete szőrpamacsok szennyezték be. Malar korábbi gúnyos kacaja idővel a harag és a fájdalom hangjává torzult. A párduckarmok próbáltak visszatámadni, de egyszer sem sikerült eltalálniuk az elf istent. Corellon táncolni kezdett Malar végtagja körül. Időnként álrést hagyott a védelmén, csábította ellenfelét, hogy bátran marjon belé, de mindig fájdalmas szúrással vagy vágással felelt.

Malart vérszomjas dühe, és ősi, ölés utáni ösztöne űzte és hajtotta előre. Harcolt tovább, bár párducbőre már ragacsos volt a vértől, a hús és az inak már jó néhány helyen kilátszottak. Percek teltek el, mire Malar ráeszmélt, hogy tetteit pusztán a vérszomj uralja, és nem a józan ész. Az isten újra alakot váltott. Fekete köpenyként ölelte körül az elfet.

Corellon megdermedt két kardcsapás közben. Nem az újabb alakváltástól merevedtek meg az izmai – ismerte Malar képességeit, és számított is az alakváltásokra –, hanem a testét beborító miazmából áradó fojtogató gonosztól. Corellon ösztönösen oldalra szökkent, de Malar követte. Mély, gurgulázó nevetés szakadt fel a torkából, miközben tovább fokozta a miazma mérhetetlen gonosz sugárzását.

Baljós vörös fény vetült az elf istenre. Hatalmas izzó szemek lebegtek a miazma tetején. Corellon habozás nélkül célba vette, és minden erejét beleadva, feldöfött a kardjával. Sahandrian pörögni kezdett, és gyilkos spirálként hatolt bele a mindent beborító gonoszba. A kard mélyen Malar karmazsinvörös szemei közé fúródott.

Éktelen fájdalomüvöltés rázta meg a fákat, majd Malar eltűnt.

Corellont egy pillanatra elvakította a rátörő fény, azután gyorsan ellépett a győztesen pörgő Sahandrian útjából.

A kard pont a lába előtt fúródott a talajba.

Miközben Corellon megtisztította hű pengéjét a ráragadt vértől, húscafatoktól és sártól, a két megnyert csatára gondolt. Gruumsh súlyos és lassan gyógyuló sérüléseket szerzett, míg Malart teljesen legyőzte, és száműzte, legalábbis egy időre. Könnyed dalokba és hangzatos legendákba illő, nagyszerű győzelem volt mindkettő.

Corellon mégsem lelt örömet bennük. Úgy érezte, nem újabb győzelmeket szerzett, hanem új, halálos ellenségeket istentestvéreinek és elf gyermekeinek.