Eljött az emberek ideje.

Az elfeknek úgy tűnt, hogy az egyre szaporodó emberek ott is sikert érnek el, ahol ők, Corellon gyermekei, elbuktak.

Miközben az elfek száma egyre csak apadt, az emberek rendkívüli gyorsasággal szaporodtak. Az elfek visszahúzódtak az erdők mélyére, ahogy az emberek minden szabad földet elfoglaltak. A Nagy Mágia eltűnésével egy időben, az emberek olyan tekercsekre leltek, melyek segítségével rövid életük alatt hihetetlen erőre tehettek szert. Hatalmas királyságok emelkedtek fel, majd buktak el. A csodás Netheril már csak emlék volt csupán, de a poraiból nagy hatalmú mágusok emelkedtek fel, akik az északi falvak és városok felett uralkodtak. Idővel az erdők mélyére is behatoltak, hogy az ősi fák és a hűs völgyek között telepedjenek le, veszélyeztetve ezzel Faerűn elf népének utolsó menedékeit is.

Egyre többször léptek kapcsolatba egymással elfek és emberek. A félelfek, akiket egykoron szégyellnivaló korcsoknak, a háború könyörtelen áldozatainak tekintettek, hétköznapi jelenséggé váltak. Az elf nép nem tudta, mitévő legyen ezekkel az új fejleményekkel, és abban sem tudtak megegyezni, hogyan kezeljék a mindenhová beférkőző embereket. Egyvalamiben azonban egyetértettek: Örökszigetnek érintetlennek kell maradnia, meg kell őrizni az elf népnek.

Csak kevesen tudtak Öröksziget létezéséről. Akik a történetekből hallottak róla, csupán elf mesebeszédnek tartották, egy legendás helynek, ahol béke és nyugalom honol, és minden gyönyörű. Akadtak azonban olyanok is, főleg a tengerészek körében, akik sejtették, hogy valahol lennie kell egy titokzatos szigetnek. Akik túl messzire merészkedtek a nyugati vizeken, irtózatos viharokkal, harcias tengeri elfekkel és különböző mágikus akadályokkal találkoztak. Ezek az emberek – már akik túlélték ezeket a kalandokat – egyre gyakrabban meséltek egy gazdag királyságról a tenger közepén.

Az Örökszigetről kialakult képet tovább színezte az emberek tapasztalata a szárazföldi elfekkel kapcsolatban. Az emberek kivétel nélkül úgy vélték, hogy a sziget, ha létezik egyáltalán, a tökéletes harmónia és szépség hazája, ahol az elfek csak a mágiának és a harc tudományának élnek, ahol a csodák az égbolt és az erdők nagyszerűségével vetekednek.

Az igazság azonban teljesen más volt.

A nemes aranyelf családok évezredeken át vágytak rá, hogy megszerezzék az uralmat az Öregek Tanácsa felett Örökszigeten. A legtöbbször a Durothil-család volt hatalmon, de folyton tartania kellett a Nierde-, a Nimesin-és a Starym-ház rivalizálásától. Sőt, a holdelf családok sem hagyták szó nélkül az uralkodó dinasztia kilétét.

Ezek a viszályok ugyan sosem torkolltak háborúba, de a sziget az intrika bölcsőjévé vált. Az elf nép, amely egykoron a szépség és a biztos védelem megteremtésére helyezte a hangsúlyt, ma már inkább csak a politikai manőverezésre használta az erejét. A családok irigyelni kezdték egymás gazdagságát, harci erejét és mágikus fegyvereinek számát.

Ezekben az időkben nem Öröksziget volt az elf nép legerősebb központja, hanem Cormanthyr. Ahogy a becsvágyó aranyelfek tudomást szereztek erről, egyre nagyobb számban hagyták el a szigetet, és telepedtek le a virágzó birodalomban.

De idővel ott is különbségek mutatkoztak a családok között. A Nierde-ház hajlandó volt együttműködni a holdelf és erdei elf családokkal. Még az embereket, félszerzeteket és törpéket is befogadták erdei közösségükbe. Az idegengyűlölő házak, mint a Starym, Nimesin, és Ni'Tessine, a teljes elszigeteltséget sürgették.

Sok vita után Cormanthyr Elf Tanácsa megnyitotta az erdei tisztásokat az emberek előtt. Az Állókő felavatásával pecsételték meg a fajok közötti együttműködést és békét. A történet ezen része jól ismert. De ezt az évet megelőzően, amelyben oly sok minden történt, hogy ettől az évtől kezdték az időt számítani, más, sokkal titkosabb események történtek, melyek nagyban meghatározták az elf nép életútját.

Amikor a koronaháborúk pusztítása végre véget ért (körülbelül 9000 táján a völgyi időszámítás előtt), sok elf gondolta úgy, hogy még egy ilyen tragédia nem következhet be népük történelmében. Mindenre készek voltak, ami a hatalmukban állt, hogy elkerüljenek egy újabb katasztrófát.

Élt akkoriban egy öreg bölcs Cormanthyrban. Ethlando volt a neve, és ő túlélte az ősi Aryvandaar bukását. Úgy vélte, hogy a különböző elf nemzetségek közötti elkülönülés elpusztíthatja az egész népet. Ethlando sokkal tovább élt, mint az elfek általában, jócskán benne járt már a második évezredében. Az elfogadott vélekedés szerint, különös kapcsolatot tartott fenn az elf panteonnal, mert a meglátásai mindig igaznak bizonyultak. Még a legkisebb témákban is nagy becsben tartották a véleményét. Gyakran kikérték a véleményét, amikor családok közti viszályban kellett dönteni.

Egy alkalommal, amikor Cormanthyr sorsáról még mindig heves viták dúltak, Ethlando kijelentette, hogy Örökszigeten egyetlen királyi családnak kell uralkodnia. Azt állította, hogy ez az istenek akarata. Elővezetett egy tervet, amely alapján ki lehet választani az uralkodó családot. A terv olyan összetett volt, és oly nagy erejű mágiát igényelt, ami már túlmutatott a halandók erején, ezért a tanács úgy döntött, valóban az istenek hangja szól Ethlandoból.

Egy dologban a végsőkig kitartottak: Ethlando azt javasolta, hogy csakis holdelf családok igényelhessék a trónt. Cormanthyrban azonban az aranyelfek voltak hatalmon, és úgy határoztak, hogy az összes elf, kivéve persze a sötételfeket, versenybe szállhat a királyi címért.

Háromszáz híres fegyverkovácsot kértek fel arra, hogy készítsen kardot. Bár szabad kezet kaptak, néhány dologban minden egyes darabnak egyeznie kellett: kétélű, széles kardot vártak tőlük, a markolatukban egy-egy holdkővel. Az elfek ismerete szerint a holdkő a legtisztább, így az vezeti a legjobban a mágikus energiát. A fegyvermesterek azonban semmiféle mágikus tulajdonsággal nem ruházhatták fel a kardot. Ez csak akkor következhet be, ha eljön az ideje, szögezte le Ethlando.

Az Állókő évében elkészültek a kardok. Az elkövetkezendő időkben végleg, megkérdőjelezhetetlenül eldől majd az elf királyi család kiléte.