1

Istenek csatája

Az idők kezdete előtt, mielőtt Faerie, a Tündérbirodalom hanyatlani kezdett volna, létezett egy hely, melyet Olümposznak hívtak.

Eme hatalmas és csodás hely volt az istenek otthona. Áttetsző tengerek borították, melyekből élet fakadt, élőlények lakták, melyek később új otthonra leltek a keletkező világokban. Felszínét termékeny földek tarkították, kertjeinek látványát csak a lenyugvó nap pompájához lehetett hasonlítani. Itt terül el Arvandor is, az elf istenek erdei lakhelye.

Éppen Arvandor felé menekült, sebesülten és elgyötörten, és oly közel a halálhoz, amennyire csak egy elf isten lehetett.

Corellon Larethian volt az, az elf panteon vezetője. Karcsú volt, aranyszínű és gyönyörű, a sérülései ellenére. Bár súlyosan megsebesült, oly gyorsan és kecsesen futott, akár egy vadmacska. Az elf nagyúr azonban feszült volt és ideges, egyik kezével hasztalan markolászta üres kardhüvelyét.

Corellon harcos volt – minden elf harcos atyja –, és semmit sem akart jobban, mint szembenézni ellenfelével, és bevégezni a harcot. A fegyvere azonban szilánkokra tört, és fogadalom kötötte, hogy nem használja isteni mágiáját ellensége ellen. Így hát menekülnie kellett, hisz ha Corellon – az elf nép minden erejének, mágiájának és szépségének esszenciája – elesik, akkor az elf nép pusztulásra ítéltetik.

Megnyugtatta a tudat, hogy minden egyes elhullajtott vércseppből újabb és újabb elf gyerekek sarjadnak. Így volt ez korábban is. Nem ez volt az első összecsapása Gruumshsal. És gyanította, hogy nem is az utolsó.

A harc hajnalban vette kezdetét, és már a pirkadat közeledett. Fülei zúgtak szíve dobbanásaitól. Egy eldugott helyre vágyott, amely menedéket nyújt, és egy cseppet pihenhet. Kevés ilyen hely volt az ingoványban, ahol végtelen domboldalak, tőzeglápok és magányos fák uralták a tájat. A közelben is állt egy magányos fa – egy hajlott cédrus, melynek lelógó ágai a földet söpörték.

Corellon bevetette magát a fa árnyékába, és próbált pihenni egy keveset. Pihenés közben is a dombokat kémlelte, és próbált kitalálni egy haditervet az elkerülhetetlen harcra, amely valószínűleg az életébe kerül majd. Ekkor döbbent rá, hogy még az ingovány is tartogat szépségeket: mégsem egy elf istennek való hely volt. Távol került valódi világától, és ezt jól tudta.

Olümposznak nem voltak éles határai, és több kisebb lakhelyre tagolódott, melyek a különböző népeknek nyújtott biztonságos otthont. Ezt a helyet egy másik isten iránti előzékenységből választotta, egy isten miatt, akivel tárgyalni akart: Gruumshsal, az ork istenek legfőbb hatalmasságával volt találkozója.

Gruumsh otthon érezte magát a mocsár, a dombok és a hegyek világában. Bár az ork nagyúr sosem győzhette volna le az elf istent Arvandor erdejében, ezen a vidéken ő került fölénybe. Az ismerős környezet felbátorította. Már az első csapásakor magabiztosabbnak és eltökéltebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Gyorsan és kitartóan üldözte az elf istent.

Corellon éles szeme felfedezte a dombok gerincén közeledő ellenséget. Gruumsh majd még egyszer akkora volt, mint az ingovány magányos fái, bőre alatt roppant izomkötegek feszültek, testét vastag, sűrű bunda borította, mintha csak elf láncinget viselt volna. Medveszerű orrával mélyet szippantott, az elf nyomait kutatva. Roppant vasdárdája megremegett a vállán, amint elindult. A bestiális istenség ugyanúgy vérzett, mint Corellon: hosszú ideje vívták már ádáz csatájukat. Az egyetlen különbség kettejük között az volt, hogy az ork istennek még megvoltak a fegyverei, míg Corellon kardja darabokban hevert az ingovány talaján.

Miközben nézte az ork isten közeledtét, Corellon rádöbbent saját ostobaságára. Ő kérte meg Gruumsht, hogy jöjjön az Olümposzra, hogy véget vethessenek az orkok és az elfek közt dúló háborúnak – a háborúnak, mely veszélyeztetni kezdte az ősi Tündérbirodalmat. Corellon meghívta, Gruumsh pedig elfogadta a meghívást.

Elfogadta, majd megszegte az egyezséget.

Az elf nagyúr önmagát hibáztatta. Bár tiszteletre méltó ellenfélként kezelte az ork istent, és ezt elvárta viszonzásul is, egy cseppet sem lepődött meg, amikor Gruumsh megszegte az egyezményt. Corellon még minden harci előnyéról is hajlandó volt lemondani, hiszen sosem fordult elő vele, hogy csatát veszítsen.

Büszke volt, talán túlságosan is büszke, csakúgy, mint halandó gyermekei. Corellon jól ismerte ellensége ravaszságát és harci erejét, ennek ellenére bízott önnön ügyességében és csodálatos kardjában, Sahandrianban. Még most sem értette, Gruumsh hogyan törhette át Sahandrian mágiáját, és zúzhatta darabokra a pengét egy koszos, rozsdás csatabárddal.

Árulás, csakis ez lehet a magyarázat, hisz Sahandrian távolról sem volt közönséges penge. Corellon saját maga készítette – évszázadokon keresztül edzette a pengét és a kardot körülölelő nagy erejű mágiát. És nem csak ő dolgozott rajta. Holdíj Sehanine, a holdfény és a rejtélyek elf istennője holdmágiát ültetett a pengébe. Mivel a szépség önmagában is hatalom volt, Hanali Celanil formázta meg a kard markolatát: drágakövekkel rakta ki, és bonyolult vesétekkel díszítette. A pengére különös rúnákat karcolt, melyek a szerelem örök erejét jelképezték, és talán őrizték is. Szeretett Araushnee-ja, a kézművesek és az elfek végzetének istennője saját kezűleg szőtt hozzá selyem hüvelytakarót, melynek különös mágiája megóvta őt.

Ezeket az isteneket sokan imádták; elképzelhető, hogy egy főpap valahogy kifürkészte szerelme titkát, és a tudását most az elf nagyúr ellen fordította.

De hogyan? Mégis miért fordulna bárki is az istene ellen? Nem tudott szabadulni ettől a kérdéstől, amely korábban fel sem merült benne. Szinte már kísérteni kezdte, miközben nézte, mint festi meg a pirkadat az eget, és ér Gruumsh egyre közelebb.

Olümposz egyetlen holdja megjelent a dombok felett. A sárgás gömb kezdett ezüstös színt ölteni, amint egyre feljebb kúszott. Fénye megnyúlt, ormótlan árnyékot vetett az ork istenség elé. A holdfény, csakúgy, mint a nyílt mező, őt segítette, hisz megkönnyítette a nyomkeresést.

Alig érzékelhető csillanás vonta el az ork isten figyelmét. Nem volt több egy kis villanásnál, valahol a hűvös északi ég alatt, Gruumsh kedvenc vidékei felett. Ő azonban jól tudta, hogy mi az, és vadul vicsorogni kezdett.

Sehanine.

Gruumsh utálta az elf isteneket és nem teljesen halandó gyermekeiket, de mindennél jobban gyűlölte ezt a szukát. Jelentéktelen nő volt azzal a holdsápadt bőrével, ízetlen, mint a vértelen húsdarab, mégis igen veszélyes ellenfél. Ez roppantmód idegesítette az ork istent. Az ork nők jóval kisebb termetűek, mint a férfiak, így a hatalmuk is sokkal gyérebb. Az ork gyerekek hamar megtanulták a leckét: „Ha Gruumsh azt akarta volna, hogy a nők uralkodjanak, nagyobb izmokat ad nekik.” Ő biztosan nem ruházta volna fel Sehanine-t ily erős mágiával és éles észjárással, amely egy ork harcos számára teljességgel kiszámíthatatlan. Corellon szinte legyőzhetetlen volt, de legalább pontosan tudta, mire számítson tőle: nyílt volt, kíméletlen és örökké megújuló. Ezeket a tulajdonságokat pontosan értette, és ő maga is elismerte.

Az ork isten szenvtelenül nézte, amint a táncoló fények kezdtek női alakot ölteni. Sehanine a felhők szárnyán érkezett.

Az éjszaka volt az ő ideje, mert a holdsugarakból nyerte erejét. Egy csillogó kardot tartott a kezében.

Gruumsh azonnal tudta, hogy nem közönséges fegyverről van szó, még isteni mércével mérve sem. Nem, ez a kard élt. Ugyanúgy élt, és ugyanolyan veszélyes volt, mint bármely elf világ vagy teremtmény, melyek a forró napból és az ölelő holdból nyerték az erejüket. Az ork isten döbbenten nézte a kard belsejében kavargó ezernyi csillagot, és érzékelte a penge mindent elsöprő erejét.

Sahandrian volt az! Corellon kardját újrakovácsolták!

A döbbenet gyorsan haraggá változott, és Gruumsh elordította magát, hogy az egész ingovány beleremegett. Isteni léte legcsodásabb pillanata volt, amikor szétzúzta a pengét, és nézte, a kicsiny darabok miként tűnnek el. Most ezt a diadalt vette el tőle egy apró elf szuka. Az ork gyűlölete egyszeriben megsokszorozódott. Félelmetes és kegyetlen bosszúval fenyegette meg a hold istennőjét és minden elf teremtményt.

Sehanine azonban ment tovább rendületlenül, még csak pillantásra sem méltatta az orkot. Átszelte a domboldalt, amelyen Gruumsh állt, majd elindult a völgy felé, de eközben a dárda dobótávolságába lépett.

Az ork nagyúr szemöldöke összerándult ekkora pimaszság láttán. Leemelte a dárdát a válláról, és hajításra lendítette a karját.

Sehanine bizonyára meghallotta az árulkodó hangot, mert az utolsó pillanatban ellensége felé fordult. Szemmel követhetetlen mozdulattal maga elé emelte a kardot, és az ork isten felé mutatott vele, mintha csak varázsbot lenne. Ezüstszínű fénysugár csapott ki a pengéből, és ölelte körül az orkot. Gruumsh felordított dühében, majd szabad kezével dörzsölni kezdte a szemét, hogy kiűzze belőlük az apró csillagokat, melyek elvakították.

Mire újra visszanyerte a látását, az elf nő már messze járt. Egy hajlott cédrus tövében állt meg. Az ork legnagyobb bosszúságára, a nő nem volt egyedül. Egy nagyon is ismerős, aranybőrű harcos sietett elébe. A nő letérdelt a férfi előtt, és felé nyújtotta Sahandriant. A pengében kavargó fény felcsapott, amint a fegyver ismét jogos tulajdonosa kezébe került.

Gruumsh megrázta használhatatlanná vált dárdáját, és dühödten ordítozni kezdett.

– Áruló! Gyáva! – kiáltotta Corellon Larethiannak. – Egy nő szoknyája mögé bújsz, miután nyílt harcban legyőztelek! És mi van a fogadalmaddal? Azt ígérted, hogy nem használsz elf mágiát ellenem, most mégis hagyod, hogy ez a szuka elvegye a győzelmem!

– Nem egészen – felelte Sehanine határozottan. Hangja ezüstfolyamként hömpölygött át a kettejük közti téren. Felkelt, és szembenézett a dühödt istennel. – Megszegted a megállapodást, Gruumsh, orkok istene, és erre örök időkig emlékezni fogunk. Corellon tartja magát a veled kötött megállapodáshoz, és a becsületes harc szabályaihoz. Soha nem győzték még le tisztességes harcban. A kard elpusztítása nem a te érdemed. Egy elf pusztította el Sahandriant, így az elf panteonra tartozik annak helyreállítása.

Az istennő ezután Corellonhoz fordult. Ezüstös szemével végigpásztázta a férfit. Könny szökött beléjük, amint sorra vette a harcos rettentő sebeit. Sehanine letörölte a könnyeit, majd gyengéden megérintette a férfi vérző arcát. Az ujjbegyén csillogó könnyek azonnal izzani kezdtek.

– A nap és a hold gyermekei – suttogta –, nézd, uram, a meg nem született gyermekek lelkét. Még egy becstelen ellenféllel vívott harc sem törheti meg mágiánkat.

Folytatni akarta, de ekkor az éles holdfény, amely testét alkotta, elhalványult. Az erős szél sűrű felhőket sodort a hold elé. Sehanine hátranézett a válla fölött. Az ork elf gyengeségnek vélte az előtte lejátszódó jelenetet, és támadásba lendült, pont, ahogy számította.

Az istennő arca megkeményedett.

– Öld meg, uram! – suttogta felhevülten, majd megérintette Corellon kardhüvelyét, mintegy áldásképpen. Mire a sötét felhők tovasiklottak, az istennő eltűnt.

Corellonnak elég volt az érzés, hogy ismét a kezében tarthatja Sahandriant. Az elf isten felállt, testét átjárta kardja hatalmának bizsergető érzése, és a megújuló harc izgalma. Harsány harci kiáltást hallatott, majd vad rohamba kezdett a domboldalon.

Mennydörgésszerű robajjal csaptak össze a völgy aljában. Ezernyi szikra röppent szét körülöttük, amint az elf penge lecsapott az ork úr vasdárdájának nyelére. Corellon szándékosan hagyta, hogy a penge félrecsússzon a dárdáról. Jól tudta, hogy nem veheti fel a versenyt az ork isten testi erejével. Az ő erőssége az ügyesség volt. Anélkül, hogy lelassította volna a lendületét, átbújt az egymást keresztező fegyverek alatt. Fém csikordult fémen, amint a kard éle halálos veszedelemként siklott végig a dárda nyelén.

Gruumsh élesen oldalra rántotta a dárdát, hogy eltérítse a kardot. Megpördült és hátralépett, hogy az elf kartávolságán kívülre kerüljön. Amint visszafordult, hogy ismét szemközt legyen az elffel, a dárda tompa végével ellenfele lába felé csapott.

Corellon hátratáncolt – pontosan, ahogy Gruumsh számította. Az ork fegyvere sokkal hosszabb volt, mint az elfé, és még Sahandrian sem tudja kettészelni azt, amit nem ér el.

Gruumsh kegyetlen mosollyal az ajkán felrántotta fegyverét, és a dárda hegyét egyenesen Corellon torkának szegezte. Minden erejét beleadva, előrelendült.

Az elf meg sem próbálta hárítani a végzetes döfést. Elhajolt a dárda elől, majd visszapenderült, és meglendítette Sahandriant. A kard keményen eltalálta az ork csípőjét. Gruumsh szembehelyezkedett Corellonnal, és teljes hosszában kinyújtotta a dárdát. Az elf azonban közelebb lépett, túl közel ahhoz, hogy a dárda hegye kárt tehessen benne. Újabb vágást ejtett ellenfele bundáján, mielőtt az a dárda nyelével megüthette volna.

Az elf hátrabukfencezett az ütés erejétől, de azonnal felpattant, és ismét közel ugrott ellenfeléhez. Gruumsh azonban eldobta a dárdát. Egyik kezében egy tőrt tartott, míg a másikban azt a csatabárdot, amellyel korábban valahogy sikerült szétzúznia Sahandriant.

Hosszú percekig álltak így, szemtől szemben. Az összeütődő acél hangos csattanásai betöltötték az egész ingoványt. Az elf isten kezében gyorsan és kecsesen táncoló Sahandrian fénycsíkokat húzott maga után. Corellon fegyvere ezúttal kitartott. A roppant bárd minden támadását hárította, anélkül, hogy éle egy kicsit is csorbult volna.

Az összeakaszkodott istenek árnyéka megrövidült, ahogy a hold egyre magasabbra hágott az égbolton. Gruumsh egyre fáradt, füle zúgott, mintha seregnyi mérges rovar fészkelte volna bele magát a koponyájába. Az ork sokkal erősebb volt, de bármennyire igyekezett is, nem tudta áttörni az elf védelmét, hogy teljes erejével lesújthasson rá. Ráadásul közel sem volt annyira mozgékony, mint ellenfele, aki dacára annak, hogy csak egy fegyverrel harcolt kettővel szemben, időről időre rést talált az ork isten védelmén. Egyre több mély vágás éktelenkedett Gruumsh vastag bundáján. Csatabárdja markolatán saját vére folyt végig. Közeledtek a harc végéhez, és úgy tűnt, hogy a győzelem, melyet Gruumsh már megszerezni vélt, a diadal, melyet megvett egy árulótól, most mégis az elf istené lesz.

Mintha csak Corellon is megérezte volna a csata ilyetén fordulatát, előreszökkent, és az ork isten torkának szegezte kardját.

Gruumsh látta, hogy esélye sincs hárítani a támadást, de ösztönösen lehajolt, és felemelte tőrt tartó karját, hogy kivédje a végzetes csapást. A penge végül mélyen az alkarjába vágott, és megrekedt a csontok között – miközben az arca felé nyomta a sebesült végtagot.

Túl későn vette észre, hogy a tőrt még mindig a markában szorongatja. A saját pengéje szaladt a homlokának. Gruumsh hallotta, amint a kés hegye megcsúszik a csonton, és egyre lejjebb siklik. Elviselhetetlen fájdalom hasított belé, és minden érzékét elvesztette.

Corellon kirántotta a kardot ellenfele karjából, mielőtt még az elvágódó isten magával ránthatta volna. Egy hosszú pillanatig nem mozdult, csak nézte legyőzött ellenfelét. Az ork isten földöntúli kínok közt vergődött a véres csatamezőn. Sértetlen kezével megpróbálta kitörölni a vért épen maradt szeméből, hogy visszanyerje a látását. A másik szemét azonban, amelyet saját tőre szúrt ki, örökre elveszítette. Gruumsh minden sebe hamarosan begyógyul – talán túl gyorsan is, hogy Corellonnak nyugta lehessen –, de aznap már nem folytatódik a harc.

Az elf isten visszacsúsztatta Sahandriant a hüvelyébe. Az ujjai bőrt tapintottak, és mély szomorúság járta át a lelkét. Bár ő aratta a végső győzelmet, a díszes hüvelytakaró, amelyet a szeretett Araushnee szőtt neki, végleg odalett a könyörtelen harcban.

– Megszegted az ígéreted, elvesztetted az egyik szemed, és végső vereséget szenvedtél – mondta fagyosan Corellon. – Mindez fel sem ér azzal, amit én veszítettem el a mai napon.

Az ork letörölte a vért az arcáról, és ellenségére emelte épen maradt szemét.

– Mit sem értesz, elf – hörögte –, és fel sem foghatod, mit vesztettél el valójában. Még csak az ellenségeid nevét sem tudod! A vereséget nem ismerem el! Ölj meg most, ha tudsz, és az az ezüstszínű szuka látni fogja, miként sújtasz le egy fegyvertelen ellenfélre!

Corellon a holdra pillantott, és tudta, hogy ebben bizony az orknak van igaza. A hold és a rejtélyek istennője mindent látna, és a becsülettől vezérelve el kellene mesélnie mindezt a dicstelenséget a Seldarine Tanácsban. Bár szívesen megtette volna, nem ölhette meg az ork istent. Sőt, az egyezségük értelmében, addig nem is száműzhette Gruumsht az Olümposzról, amíg az önszántából távozni nem akart.

– Másokat emlegetsz – mondta az elf, és végignézett a dombhátakon –, mégsem látok senkit, aki felvenné a fegyvereidet, és a helyedbe lépne.

– Amíg a nyílt ingoványon vagy, nincs szükségem mások segítségére, elf – vicsorgott Gruumsh. – De hosszú az út Arvandorig, és alig állsz már a lábadon. Menj, ha tudsz, de én ott leszek a nyomodban. Ezek közt a dombok közt egy szemmel is könnyedén követni tudlak. Ha még állva talállak, ismét harcolni fogunk. Ha nem, megöllek ott, ahol fekszel!

Corellon valahogy nem tudott mosolyogni ezen a fenyegetésen. A harci láz gyorsan elillant a testéből, és kezdte érezni súlyos sebei kínzó fájdalmat. Úgy tűnt, az ork, bármennyire súlyos sebesülést szenvedett is, betartja az ígéretét. Corellon nem felelt. Ismét Arvandor felé fordult.

Sűrű, mély erdő övezte Arvandort. A bolyongó lények akár napokig tévelyeghetnek a fák közt, anélkül, hogy átlépnék a láthatatlan határt, sőt anélkül, hogy észrevennék egyáltalán, valami az útjukat állja. Az ősi fák mintha változtatták volna a helyüket, hogy megzavarják az arra járót, az ösvények szinte véletlenszerűen nyíltak, és csupán szelíd tavakhoz, vagy ártalmatlan páfrányfövenyekhez vezettek; a csermelyek váratlanul tátongó szakadékokba torkolltak; a vékony indák hirtelen hegyes tövisekké keményedtek, vagy egyszerűen összefonódtak, elzárva minden előrevezető utat. Arvandor menedék és börtön volt egyben.

Az Arvandort védő fák sűrűjében egy elf istennő ült a legmagasabb fa tetején, és kémlelte az elé táruló tájat. Karcsú, fekete ujjai szorosan markolták az ágat, gyönyörű arcát eltorzította rossz előérzete.

Három nap telt el azóta, hogy szerelme és ura, Corellon Larethian elment, hogy találkozzon az ork istennel. Araushnee feszülten várta a találkozó kimenetelét. Sokat kockáztatott. El sem tudta képzelni, mi történne az elf panteonban, ha Corellon nem térne vissza. Bár egyetlen elf sem tudná tökéletesen pótolni Corellont, bizonyára sokan szívesen az örökébe lépnének.

Araushnee különös kapcsolatot ápolt a Seldarine vezetőjével. Corellon Larethian volt a tökéletes elf megtestesítője: harcos volt és költő, mágus és bárd, sőt férfi és nő egyszerre. Azonban mióta Araushnee megjelent, újabb szerepbe lépett: aranyelf férfi lett. Araushnee-ban a tökéletes ellentétét látta: ő férfi volt, amaz nő, ő harcos volt, amaz művész, ő a napfényt jelentette, amaz a sötétséget. Bár Araushnee alacsonyabb rendű istenség volt, Corellont teljesen magával ragadta a nő szépsége, és a hitvesévé tette. Ezzel Araushnee egyrészt helyet szerzett magának az elf panteonban, másrészt új erőre tett szert, mellyel az elf isten ruházta fel. Corellon az ő kezébe helyezte a halandó elfek sorsát, akik osztoztak sötét szépségében. Araushnee élvezte eme új hatalmát, és legalább annyira félt az elvesztésétől, mint a harc végkimenetelétől.

Éles fülei halk neszt érzékeltek – távoli szisszenést, és az aljnövényzet roppanását hallotta. Elf isten nem okozna ekkora zajt. Araushnee végre megkapta a várva várt választ.

Egy mágikus fonálon lesiklott leshelyéről. Lábbelije hangtalanul ért talajt, de mielőtt odaléphetett volna a győztes ork istenhez, nem várt látvány tárult a szeme elé.

Corellon.

Az elf isten csupán pár lépésnyire volt tőle. Lassan mozgott, egy eltiport virágra hasonlított, de rendületlenül próbálta előbbre verekedni magát az erdőben. Araushnee álla leesett a csodálkozástól. A hüvelytakaró, amelyet ő maga készített, eltűnt, és Sahandrian ép volt ismét. Láthatatlan aura övezte a fegyvert – Sehanine holdmágiájának csalhatatlan bizonyítéka.

Araushnee karmazsinvörös szeme lángot vetett riválisa újabb kéznyomát látva. Felemelte dühtől remegő karját, mintha meg akarná szüntetni Sehanine varázslatát. Mágikus sugarak törtek elő ébenfekete ujjaiból, és sűrű függönyként zárták el az erdőbe vezető utat.

Corellon megtorpant a csillogó háló láttán, amely őt volt hivatott kizárni Arvandorból.

Csalódottság lett úrrá Araushnee-n. Az isten bizonyára könnyedén kitalálja, kinek a műve ez a mágikus torlasz. Bármennyire szerelmes volt belé Corellon, ezt a tettét csakis árulásként értékelhetné. És bármennyire gyengének és élettelennek tűnt is, könnyedén megszüntetheti egy alacsonyabb rendű isten mágiájának hatását. Akkor pedig mivé lenne? Kénytelen volt ő maga megsemmisíteni a hálót.

Sebesen járt az agya, és újabb háló szövésébe kezdett. Kilépett az árnyékból a nyílt színre, ahol tettetett örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta az istent.

Lépj be, szerelmem, küldött telepatikus üzenetet Corellon agyába, te könnyedén átléphetsz a hálón, az ork azonban nem. Siess, hadd gyógyítsalak meg.

Érezte Corellon felé áradó háláját és szerelmét – és a szinte letaglózó fáradságot, ami elsöprő hullámban tört rá. Mintha csak Corellon megérezte volna, visszahúzta fájdalmas mentális érintését. Az isten oly könnyedén hatolt át Araushnee mágikus hálóján, mint a vadászó sólyom a könnyű felhőfoszlányon. A férfi megcsókolta az ujjait, üdvözlése jeleként, majd beleveszett Arvandor erdejébe.

Araushnee nem mozdult. Bármennyire különösnek tűnhetett is a viselkedése, beszélnie kellett Gruumshsal, mert a kérdéseire csak ő adhatta meg a választ.

Nem kellett soká várnia. Gruumsh szagot kapott – hogy az övét, vagy Corellonét, nem tudta, de nem is érdekelte –, és vadul követte a nyomot.

Egyenesen a háló felé.

Az ork épp a közepébe érkezett. Vadul kapálódzni és üvöltözni kezdett, amivel csak azt érte el, hogy végérvényesen belegabalyodott. Corellon nevetése harsant fel a távolból, mint megannyi aranycsengettyű – még gunyoros nevetése is zeneszóként hangzott.

Az ork isten még vadabbul kezdett kapálódzni, de a háló végérvényesen fogságba ejtette. Persze, Arvandor természetes mágikus védelme az ő „közreműködése” nélkül is megtette volna ugyanezt, merengett mosolyogva Araushnee. Ez azonban történetesen nem szúrt szemet Corellonnak. Túlságosan is Araushnee hatása alá került, és csak a nő érdemeit vette észre.

– Ostoba! – sziszegte maga elé, miközben végigmérte egyiket, majd másikat, és azon tűnődött, kire illik jobban a jelző, az orkra vagy az elfre.