1

Sérthetetlen

Malar, a Vadak Ura úgy vélte, nincs olyan vad vidék, ahová be ne tehetné a lábát. Öröksziget erdeiben is neki kellene vadásznia, az összes élőlénynek tőle kellene rettegnie. Ha történetesen elfek is vannak a zsákmány között, annál jobb.

A szörnyek istene azonban nem léphetett a szigetre. Egy különösen erős mágikus háló védte a szigetet, amely megakadályozta, hogy a Seldarine-ellenes sereg istenei a szigetre tegyék a lábukat, és megtámadhassák Corellon Larethian sarjait; és ezúttal nem volt egy áruló elf istennő a segítségére, aki kaput nyithatott volna neki.

Nem, merengett Malar, nem tud behatolni a szigetre. De talán akadnak olyanok, akik igen. Valaha, réges-régen egy szövetség elég közel került ahhoz, hogy legyőzze az elf isteneket, a saját erdejükben. Miért ne állíthatna fel ő is egy ilyen isteni sereget, és irányíthatná az istenek halandó híveit? Egyszer és mindenkorra végezhetne az elfekkel, akik minden egyes nap emlékeztetik megalázó vereségére, melyet Corellon Larethiantól szenvedett el.

Először is, a tengert kellett legyőznie. A hívei többségét orkok tették ki, valamint vademberek, akik a vadászatban jeleskedtek, és több tucat ragadozó faj. Ezek azonban a szárazföld belsejében éltek. Nem voltak vitorlásaik, és a hajózás tudományához sem értettek, így ők nem tudták átszelni a vizet. Idővel talán talál magának olyan isteni és halandó szövetségeseket, akik pótolhatják eme hiányosságát. Ehhez először is a mélység teremtményeit és hatalmasságait kell megnyernie.

Így hát keresett egy távoli, sziklás szigetet északon, messze Örökszigettől, majd felvette e világi alakját. Üzenetet küldött a tengerbe, majd elhelyezkedett egy kiugró sziklán, és várt.

A hullámokat simogató szél erősödni kezdett, az ég alja mélykékre váltott. Egyre nagyobb és haragosabb tajtékok ostromolták a kicsiny, sziklás szigetet, míg végül a sós víz teljesen beterítette az isten fekete bundáját. Malar már attól tartott, hogy a következő hullám egészen egyszerűen elnyeli a szigetet, vele együtt, amikor az megtorpant előtte, és egy ádáz tekintetű, de gyönyörű női alak bontakozott ki a habokból.

Umberlee magasodott a sziget fölé, a támadásra kész, ádáz hullám közepében.

– Mit akarsz tőlem, földlakó? – mennydörögte.

Malar nyugtalanul nézett a tenger istennőjére. Umberlee ereje, és birodalma meghaladta az ő tapasztalását és értelmét. Mégis lehet, hogy megtalálja azt a közös hangot, amellyel felkeltheti az érdeklődését, és a saját céljai mellé állíthatja. Ez persze nem volt kockázatmentes vállalkozás, hisz a hullámok istennője végtelenül szeszélyes volt.

– Békével jövök, Umberlee, és figyelmeztetni akarlak. Elfek hajóznak a tengereidben, hogy benépesítsék Örökszigetet.

Villámok csaptak ki Umberlee szeméből, és felperzselték a hegyoldalon békésen himbálódzó bokrokat.

– Idehívsz, majd úgy beszélsz, mintha nem tudnám, hogy mi történik a birodalmamban?! – dühöngött. – Mit számít az, hogy az elfek hajóznak a tengeren, amíg megfizetik az árát?

– Ők azonban nem csupán utaznak a tengeren. Ők uralni akarják a tengert, és Öröksziget lesz a központjuk – folytatta rendíthetetlenül Malar. – Ezt egy elf istennőtől tudom.

A vizek istennője hátrahőkölt, majd új harag gyűlt a szemébe.

– Csakis Umberlee uralkodhat a tengereken!

– A tengerjáró elfek tisztelnek téged, ez igaz, de csak a saját isteneiket imádják. Még a tengeri elfek is a saját istenüknek esküdtek hűséget.

– Ez az élet rendje – vágta rá dacosan az istennő. – Számtalan élőlény lakik a birodalmamban, és mindnyájan a saját istenüket imádják. De adóznak nekem, és imádkoznak hozzám, hogy elkerüljék mérhetetlen haragomat!

– Azok az elfek is így tesznek, akik Örökszigetre költöztek? Vagy őket csak a saját isteneik érdeklik? – kérdezte ravaszul Malar. – Aerdrie Faenya védőpajzsot bocsátott a szigetre, hogy se rossz idő, se szélvihar el ne söpörhesse azt. A Seldarine azt hiszi, hogy a sziget felette áll a többi isten hatalmának. Mégis van valami, amivel Umberlee, a harag isteneinek egyike megleckéztethetné ezeket az öntelt elfeket!

Malar nézte, mint érnek célt a szavai, ahogy azt Lolth előre megjósolta. Ő maga inkább nyers erővel kényszerítette volna a tenger istennőjét az együttműködésre, de ahogy Lolth fogalmazott, időnként előbb a megfelelő helyre kell terelni a vadat.

– Sok mindent tehetnék – szólalt meg a büszke istennő. – Ha elég nagy zűrzavart kavarok a sziget körül, az elfek rádöbbennek, hogy tisztelniük kell a hatalmamat!

A Vadak Ura némán hallgatta Umberlee-t, miként tüzeli fel a Korall Királyságot, a tengeri lények kiterjedt, változatos csoportját, hogy támadjanak meg minden egyes elf hajót. Egyes lények még magára a szigetre is behatolhatnak, hisz az elf istenek védelme nem terjed ki – nem terjedhet ki – minden teremtményre, aki más istent imád. Malar bosszútervében a halandók teszik meg azt, amire az istenek nem képesek.

Miközben az istennőt hallgatta, egyfolytában Lolth éles eszét csodálta, aki előre megjósolta, hogyan viselkedik majd Umberlee, és kitalálta, hogyan lehet a legkönnyebben az elfek ellen fordítani. Arra nem is akart visszaemlékezni, miként végződött a legutóbbi közös kalandja a sötét istennővel, sem arra, hogy talán őt is ugyanúgy befolyásolták, mint most ő Umberlee-t.

Az efféle gondolatok csak akkor tesznek jó szolgálatot, ha haraggá tudja formálni őket – öldöklő haraggá, melyet Corellon sarjain élhet ki.

Az elkövetkező években óriási közösségek alakultak ki Örökszigetet körülölelő meleg vizekben, mindenféle különös és gonosz lényekből.

A tengeri trollok voltak a legveszélyesebbek mind közül: több mint tíz láb magasra nőttek, és szinte lehetetlen volt őket elpusztítani, mert természetellenesen gyorsan regenerálódtak. Könnyedén elözönlötték az elf hajókat, hisz mire az elfek levágták őket, az elsők már teljesen meg is gyógyultak. A vitorlás felgyújtása sem volt jó taktika, hisz ezzel az elfek is a vízbe kerültek, az ott várakozó trollok karmai közé. Csak keveseknek sikerült túlélniük az efféle támadásokat. Különösen veszélyesé vált az utazás a szárazföld és a sziget között. Több hajó veszett oda, mint amennyi épségben kikötött.

Nemcsak a tengeri trollok jelentettek veszélyt, hanem a sötét bőrű, ocsmány halemberek is, akiket ősi gyűlölet hajtott a tengeri elfek ellen. A víz állandóan e két ősellenség harcától kavargott. Pár évtized leforgása alatt, a tengeri elfek, akik egykoron a hajókat vezették, és a tengert kémlelték láthatatlan veszélyek után, csaknem teljesen kipusztultak.

Sötét idők jártak Öröksziget elfjeire. Elszakadtak Aryvandaar királyságától, csak a varázstornyokon keresztül tartották a kapcsolatot egymással. Az egykoron a szigetet védelmező tengerielf-vonalat megbontották, és a szigetlakó elfeknek rá kellett döbbenniük, hogy az egykoron sérthetetlennek hitt otthonukat igenis meg lehet támadni.

Csaknem négy évszázad telt el azóta, hogy az első hajók elhagyták Sumbrart, a sziklás őrszigetet, és kikötöttek Öröksziget mély, biztonságos déli kikötőjében. Az Ardulith-folyó szájánál alapították meg Leuthilspart, az „Erdei Otthon” városát. Aryvandaar fővarázslói drágakőből és kristályból, élő kőből és fából alkották meg a várost, mely Faerűn bármely királyságával bátran felvehette a versenyt. Az épületek magából a földből emelkedtek ki, és évről évre növekedtek, hogy eltarthassák az egyre népesebb családokat, és helyet biztosítsanak az újonnan betelepülőknek. Bár még fiatal volt, Leuthilspar máris páratlan szépséggel bírt. Az ég felé törő csavart, táncoló tornyok tarkították a várost, és még a jelentéktelen utakat is a mélyből bányászott drágakövek szegélyezték.

Bár a tökéletes összhangot nem sikerült megteremteni a nemesi házak között, Keishara Amarillis jól végezte a dolgát, és egyesíteni tudta a pörlekedő családokat. Midőn Arvandor hívását már nem tudta többé elkerülni, Rolim Durothil lépett a helyére, aki oly alázattal és odaadással uralkodott, amit el sem tudtak képzelni azok, akik ismerték Aryvandaar egykori büszke aranyelf harcosát.

Rolim és felesége, az ezüstelf varázsló, Holdvirág Ava megmutatták, hogy igenis létezik összhang a családok és a különféle elf népek között. Hatalmas családot alapítottak, mely mind a Durothil, mind a Holdvirág klánt gyarapította. Azok, akik inkább az aranyelfre ütöttek, a Durothil-vérvonalat gazdagították, míg azok, akik inkább az anyjukra ütöttek, a Holdvirág klán erejét növelték.

Kiváló példát mutattak, ezt Leuthilspar minden családja belátta. Mégis kevesen követték a főtanácsos példáját. Csak a legritkább esetekben egyesültek a különböző származású elf családok, és habár az arany-, ezüst-és vadelfek jó barátságban éltek egymás mellett, egyre inkább eltávolodtak egymástól.

Az idő múlásával a vállalkozóbb elfek elhagyták Leuthilspar városát, és szétszóródtak a szigeten. Néhányan az erdőt választották, a vadelfekkel keveredtek, és tökéletes harmóniába kerültek a szent szigettel. A többség azonban az északnyugati kövér földeken telepedett le. Gazdálkodni kezdtek, és harci lovakat tenyésztettek.

A sziget legészakibb területein sűrű erdővel borított dombok és hegyek húzódtak. Csakis a legkeményebbek tudtak megélni ezen a területen, mely ideális volt a virágzó Craulnober-család számára.

Kisnemesi család voltak, és a Holdvirág klán testőreiként érkeztek a szigetre. Egy harcos, Allannia Craulnober volt a család feje, aki apró termete ellenére, túlélte a koronaháborúkat, és orkok, sötételfek és egyéb szörnyek százait verte vissza Aryvandaar védelmében. Túlságosan is jól ismerte a csaták borzalmait, és jól tudta, hogy mindig, mindenhol ébernek kell lennie.

Allanniának komoly fejfájást okozott Leuthilspar egyre önteltebb népe, akik elhitték, hogy Öröksziget sérthetetlen. Ezért olyan otthont választott a családja számára, amely próbára tette őket, és éberen tartotta mind az elméjüket, mind az izmaikat. Allannia a sok viszontagság közepette, kivétel nélkül harcosnak nevelte a gyerekeit.

Darthoridan, a legidősebb fia volt köztük a vezér. Szokatlanul magasra nőtt elf mércével mérve, és testesebb is volt fajtársainál. Allannia már serdülőkorában látta, hogy fiának a Craulnober fegyvertár egyetlen kardja sem lesz megfelelő. Ezért hát elküldetett Leuthilspar legjobb fegyvermesteréért, hogy készítsen egy széles kardot a fiának, mely mind súlyban, mind méretben megfelelő lesz a számára. A Tenger Gyermeke nevet adta neki, hogy miért, tán maga sem tudta.

Ahogy idősödött, Darthoridan egyre nyughatatlanabb lett. Minden egyes nap edzette magát. Az anyjával és a testvéreivel vívott, hogy felkészüljön a harcra, amely talán sosem jön el. Bár nem panaszkodott, egyre nyugtalanítóbbnak érezte, hogy a Craulnober-vár falain belül csakis egyvalamiről szólt az élet. Kiváló harcosokká fejlődtek, még elf szemmel nézve is. Ennek ellenére, a fiatal elf többre vágyott. Nem tudta elhessegetni a fejéből a gondolatot, hogy a kardvívó tudomány önmagában nem elég.

Egy nap, amikor a vívóleckék véget értek, eltette a kardját, és tengerparti sétára indult. Sokszor ment le a partra, hogy a meredek sziklákon próbára tegye ügyességét és erejét. Amikor nem volt kedve sziklát mászni, akkor csak üldögélt egy kiszögellésen, és azokon a csodás történeteken merengett, amelyeket a hajósok hoztak a szigetre.

Aznap különösen merengő hangulatában volt: az anyja közölte, hogy hamarosan Leuthilsparba küldi, hogy feleséget találjon magának. Az ötlet nem taszította az ifjút, de az elméletet nagyon nehéz volt a gyakorlatba átültetni.

A Craulnober család teljesen elszigetelődött a többiektől, a váruk egyetlen sziklából emelt toronyból állt. Darthoridan nem ismerte a nagyváros szokásait és kultúráját. Anyja egész életében egy erős védelem kialakításán munkálkodott, és semmi másra nem tanította meg a gyerekeit, csak a harcművészet tudományára. Darthoridan nem volt felkészülve a városi életre; nem hitte, hogy bárkinek is meg tudná nyerni a szívét, és megfelelő feleségre találhatna.

Ha anyjára hallgatna, egyszerűen csak bemasírozna a városba, párbajra hívna egy harcos kinézetű nőt, majd miután legyőzte, a hátára kapná, és északra vinné, merengett némi haraggal és fanyar humorral a szívében.

Darthoridan mélyet sóhajtott. Bármennyire nevetségesen hangzott is, csak ehhez értett.

Ha ő kerül a család élére, minden másként lesz, fogadta meg némán az ifjú harcos. Ha csak rajta múlna, a jövendőbelije magas rangú és kivételes szépségű hölgy lenne, aki oktatná a gyerekeit mindarra, amire ő maga nem tudja. Ezenfelül, minden egyes gyermekét délre küldené nevelkedni, hogy megismerjék a mágia tudományát, mely Leuthilspar városában oly nagyon virágzott. Megtanulnának bánni mágikus örökségükkel, és sokkal komolyabb varázslatokra is képesek lennének, mint amelyeket ő maga próbált begyakorolni üres óráiban.

Bár kellemes gondolatai messzire ragadták, egy pillanatra sem lankadt az ébersége. Valami sötét foltra lett figyelmes, a közeledő hullámok hátán. Hunyorogni kezdett a lenyugvó nap fényében, és próbálta kivenni, hogy mi lehet az. Miközben nézte, a hullámok lankadatlan hintáztatták a magatehetetlen tárgyat, mintha csak játszadoznának vele, mielőtt partra vetnék.

Darthoridan nagyot sóhajtott, majd leereszkedett a domboldalon, és a víz szélére ballagott. Sejtette, hogy mit talál majd. Olykor egy-egy megtépázott tengeri elf tetemét sodorta északra a víz, a hullámok alatt dúló véres csaták emlékeként. Nem ez lesz az első eset, hogy tisztítótűzbe veti tengeri testvére holttestét, és elmondja az imát, mely elvezeti a harcost Arvandorba. Ezekben a keserves percekben egy cseppet sem sajnálta, hogy annyi időt töltött vívással és lándzsahajítással.

Ahogy sejtette, a Korall Királyságban dúló harcok egy újabb áldozatát sodorta felé a tenger. Darthoridan lehajolt, és felemelte a tengeri elf testét, hogy megadja neki a végtisztességet. Miközben köveket és száraz fadarabokat gyűjtött a ravatalhoz, megpróbált nem gondolni a tengeri elf iszonyatos sebeire, melyeket már rég kiáztatott a sós víz, és a harcos döbbenetesen fiatal korára.

„Amelyik harc nem ér véget, mielőtt megérintené a gyermekeket, az a harc elveszett.” – jutottak eszébe anyja szavai. Miközben elkészítette a ravatalt, és nézte a lemenő nap fényében táncoló lángokat, azért imádkozott, hogy a kistestvéreinek és születendő gyermekeinek ne kelljen átélnie azt, amit ennek a tengeri elf gyereknek kellett. Ha a tengerben nem lesz végre béke, ugyan meddig kerülhetik el még ezt a sorsot?

Mikor a tűz lelohadt, Darthoridan feltápászkodott, hogy járjon egyet a parton, hátha a hullámok ritmusos morajlása megnyugtatja háborgó szívét. A visszahúzódó víz a parton hagyta a tenger mocskát: törött kagylókat, elsüllyedt hajók maradványait. Itt-ott apró lények igyekeztek a tenger felé, vagy fúrták be magukat az iszapba éjszakára.

Darthoridan egy pocsolya mellett haladt el éppen, amikor figyelmes lett a hordalékhalomból kiálló fadarab különös alakjára. Leginkább egy hosszú, ronda orra hasonlított, öblös orrlyukakkal. Közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a pocsolya tetején kavargó tengeri hínárt.

Egy néma vészharang zendült az elméjében, és a Tenger Gyermeke markolatára tette a kezét. Mielőtt azonban kiránthatta volna a kardot a hüvelyéből, a zavaros víz valósággal felrobbant, és egy oroszlánfóka bömbölését hallatta.

Egy tengeri troll ugrott elő a pocsolyából. Darthoridan földbe gyökerezett lábbal nézte, amint a szörny kiegyenesedik. Tíz láb magas testét vastag, szürkészöld foltos bőr takarta. Mellkasára kagylókból készült különös láncinget húzott, mely kísértetiesen megcsörrent, amint támadásra emelte roppant karját.

Darthoridan ösztönösen hátrébb ugrott. Bár ő maga is magas volt, még a kardjával együtt sem haladta meg a tengeri troll kartávolságát. A szörny ujjpercei szinte a földet súrolták, és bár nem volt nála fegyver, éles karmai baljósan csillantak meg a lemenő nap fényében. Ha közéjük kerül, egyszerűen szétroppantják, mint azt a tengeri elfet, efelől kétsége sem volt.

Védekező állásba emelte tengerből hasadt kardját, és várta az első csapást. A troll előreszökkent, és széles mozdulattal felé csapott. Darthoridan lebukott a vágás elől, és a szörny oldalába került. Magasra emelte a kardját, és lesújtott vele a troll még mind kaszáló karjára. Az elf penge mélyen belemart, és a végtag a homokba hullott.

Darthoridan letörölte az arcába fröccsent vért, és ismét felemelte a fegyverét. Még épp időben. A troll vadul rohamozott, rút pofáját eltorzította a fájdalom. Megmaradt karjával az elf torka felé kapott. Darthoridan félresöpörte a támadó kart, majd átbukfencezett a troll lábai közt, és talpra ugrott.

Összeszedte minden erejét, majd mintha fejsze lenne, vad csapásra emelte a kardját, és egy fülsiketítő harci kiáltás kíséretében lecsapott a szörny lábára.

A Tenger Gyermeke mohón mart a trollba; a szörny megingott, majd elvágódott. Most ismét Darthoridanon volt a sor; őrült vagdalkozásba kezdett, pengéje újra és újra megcsillant a lenyugvó nap fényében. Módszeresen feldarabolta a szörnyet, és olyan messzire rugdosta az undorító cafatokat, amennyire csak tudta. A trollok gyorsan gyógyultak, és teljes egészében regenerálni tudták magukat, de ha távol voltak a darabok egymástól, lassabban ment a dolog.

Valami belemart a bokájába, és ez eltérítette a figyelmét véres munkájáról: odanézett, és látta, amint a troll levágott karja belemar a lábába. Az éles karmok átfúrták a csizmáját, és mélyen a húsába hatoltak. Darthoridan ismét felkiáltott, és próbálta harci lázzá alakítani a fájdalom erejét. A lába és a levágott kar közé ékelte a pengéjét. Mélyen a nedves homokba fúrta a kardot, majd minden erejét beleadva, feszíteni kezdte. A Tenger Gyermeke a troll tenyerébe mart, de a kar makacsul kitartott. Sőt mi több, az egyik karom az Achilles-ina felé kúszott.

Darthoridan kétségbeesve arccal a homokba vetette magát. Ép lábával megtámasztotta a kardot, nehogy az is vele dőljön. A kard állva maradt, és végre sikerült lefeszíteni a troll ujjait a csizmájáról.

A kéz azonnal menekülni kezdett az ujjain, mint valami élőhalott tengerparti rák. A kéz kétségbeesetten kereste a kart, amelyről lemetszették.

Fújtatva felkelt, és kirántotta a kardot a homokból. Nem vett tudomást sajgó bokájáról, és türtőztette magát, nehogy a kíméletlen kéz után vesse magát, és laposra tiporja. Nem tette, hisz világosan látta, hogy hiábavaló fáradság lett volna. Néhány testrész időközben egymásra talált, és szürkészöld hús kezdett nőni a hiányzó részek pótlására. Sőt, új lények kezdtek alakot ölteni a távoli testrészekből. Ezzel az eshetőséggel Darthoridan korábban nem számolt. Hamarosan egy egész seregnyi tengeri trollal kell szembeszállnia.

Vetett egy elkeseredett pillantást a távoli Craulnober-vár irányába. A családtagjai békésen készülődtek a vacsorára, és a szendergés előtti egy-két órás pihenőre a falakon belül. A kistestvérei nem voltak védtelenek, természetesen, de nem is voltak felkészülve egy ilyen ellenfélre. Mint ahogyan ő sem. Bár nem ismerte a tengeri trollok természetét, kételkedett benne, hogy egyetlen elf halálával kielégítenék az étvágyukat.

Darthoridan megfordult, és a tengeri elf ravatala felé futott. Felkapott egy izzó fadarabot, és visszarohant a formálódó tengeri trollokhoz. Megállt az eredeti troll hatótávolságán kívül, és leakasztott egy kicsiny szütyőt a kardövéről. Ideje volt harc közben kipróbálni mágikus tudományát.

Tenyerébe szórta a szütyő tartalmát. Üres tengeri csigaházak gurultak ki belőle. Gyúlékony olajt töltött beléjük, majd ámbrával zárta le a nyílásokat. Egy vékony kis kanóc lógott ki minden csigaház belsejéből, várva a forró lángokra. Gyerekkorában sokat játszott efféle lángoló lövedékekkel, de még sosem próbálta ki a mágikus olajat, melyet maga készített. Csak annyit tudott, hogy lángba borítja önmagát, mielőtt még elhajíthatná a csigaházat.

Legyen hát, bólintott összeszorított fogakkal. Ha azon múlik, a trollokra veti magát, és lángra lobbantja őket. Ha távol tudja tartani ezeket a ragadozókat a Craulnober-birtoktól, akkor dicső halált hal. Ezzel a gondolattal gyújtotta meg az első robbanó csigát.

Darthoridan hanyatt vágódott a hirtelen felszabadult fényes, forró energiától, és a hátsóján landolt. Elég nagyot nyekkent ahhoz, hogy a testén átfutó fájdalom eltompítsa megégett kezének sajgását.

A robbanó csiga jó munkát végzett, nyugtázta elégedetten. Széles mosollyal az arcán nézte, amint az égő trolldarabok fájdalmasan vonaglanak a homokban. Felállt, és kíméletlen következetességgel biztosította, hogy az összes húscafat elégjen. Újabb és újabb robbanó csigákat hajított a formálódó testrészekre, mígnem megtisztult az egész partszakasz.

Valamivel később Allannia Craulnober szótlanul kötözte be fia sebeit, majd gyógyító folyadékot öntött a fűszeres borba, hogy elősegítse vele a gyógyulást. Darthoridan, aki a családfő hárpiákat megszégyenítő kitöréseihez szokott, értetlenül állt anyja viselkedése előtt.

Mikor már alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne kérdezze, mi lelte az anyját, Allannia végre megszólalt.

– A tengeri trollok vissza fognak jönni. Jelenlegi harci erőnkkel nem tudunk szembeszállni velük.

Anyja csendes, merengő hangja meglepte Darthoridant.

– A tűz elpusztítja őket.

– És ha sokan jönnek? Csakis akkor tudnánk megállítani egy nagyobb támadást, ha felgyújtanánk az erdőt és a mocsarat, veszélyeztetve magát a várat is.

Az elf harcos kihúzta magát, és fia szemébe nézett.

– Hajnalban utazz Leuthilsparba, és tanuld meg mindazt, amire vágysz, mindazt, amiről be akarod bizonyítani magadnak, hogy nem fontosak. Keress magadnak egy feleséget, és gondoskodj róla, hogy jöjjön északra valaki, aki megtaníthatja a mágia tudományát a Craulnober ifjaknak. Ideje új utakra lépnünk – mondta az anyja.

Allannia lágyan elmosolyodott fia döbbent arca láttán.

– Csukd be a szád, fiam! A jó harcos mindent lát – és tudja, mikor kell megosztani a csatamezőt másokkal.

Az elkövetkező években a tengeri trollok, és a sötét halember szövetségeseik egyre hevesebben támadták az elfeket. Öröksziget népe közt is akadtak azonban vezérek, akik bátran szembeszálltak velük. Közéjük tartozott Darthoridan Craulnober és Holdvirág Anarzee, Rolim Durothil főtanácsos lánya is.

Bár Anarzee nem fővarázsló volt, hanem Mélységi Sashales papnője, igen figyelemreméltó mágikus erőknek parancsolt.

Különös érzéke volt a tenger morajlásához, és a lények természetéhez, melyek benépesítették azt. A harcos és a pap egyesítették erőiket, és kiképeztek egy sereget, melyek képesek voltak megvédeni a partokat.

Ahogy telt az idő, Anarzee egyre elégedetlenebb volt seregük hatékonyságával. Ha le akarják győzni a Korall Királyságot, a tengeren kell megütközniük velük. Jól tudta, hogy neki kell megbirkózni ezzel a feladattal, mert senki más nem bírja el ezt a súlyt a szigeten.

Egész életében valami különös vonzalom fűzte a tengerhez. Tökéletesen ráhangolódott a hullámok lüktetésére, csakúgy, mint a fajtársai a holdciklus rezdüléseire. Még küllemében is a tengert idézte: a kék és a zöld árnyalataiban játszó szemét szokatlanul kék hajkorona keretezte. Gyerekként is folyton Siiluth fehér homokjában játszott a tengeri madarakkal, a közelben élő fókaemberek és a tengeri elfek gyermekeivel.

Egykori barátainak többsége azonban időközben meghalt. Még a tanítómestere, Mélységi Sashales tengeri elf papja is a tengeri trollok áldozatául esett. A fókaemberek is eltűntek, és északabbra vándoroltak, ahol biztonságban nevelhették fel a gyerekeiket. Így történhetett, hogy Anarzee, aki bár nagy családba született, és Leuthilspar forgatagában nőtt fel, nagyon fiatalon magára maradt.

Az ifjú Darthoridan Craulnober érkezése változtatott meg mindent. Szinte első látásra egymásba szerettek. Örömmel tartott az ifjúval északra, hogy legyőzzék a szörnyeket, akik elpusztították az ő világát, és fenyegették a fiúét. Fiuk, Seanchai születésével kettejük világa egyesült. Bármit megtettek volna, hogy biztonságos világot teremtsenek a gyermeküknek.

Amint kihajózott a kikötőből, Anarzee a Craulnober-vár tornyait figyelte. Nehezére esett elhagynia pöttömnyi fiát, aki még szopott, és épphogy csak totyogni kezdett. Ha rajta múlik, minden idejét vele tölti, gügyög, halkan énekel neki, és meséket mond, melyektől álom költözik kicsi szemére. Oly rövid a gyerekkor. Pár évtized csupán, és többé már nem lesz gyerek!

Az elf nő mélyet sóhajtott. Némiképp megnyugtatta a gondolat, hogy Darthoridan otthon maradt, a parti sereg élén. Anarzee ragaszkodott hozzá, hogy így legyen. Ha ez az első támadás kudarccal végződik, valakinek meg kell védenie a partot a Korall Királyság várható ellencsapásától.

Ha az első támadás nem jár sikerrel, újabbak követik majd. A hajó, melyen Anarzee állt, csupán egy volt a sok közül. Kifejezetten tengeri trollok támadása ellen alakították ki, különleges elf mágiával vértezték fel, és több mint száz elf harcos várakozott a fedélzetén, hogy csapást mérjen a Korall Királyságra, és megkezdje visszahódítani a tengert. Anarzee végigfuttatta a kezét a korláton végigfutó vékony, átlátszó csövön. A trollok bizonyára észreveszik majd, hogy ez a hajó más, mint a többi, de sosem gondolnák, hogy mi rejlik a vékony csőben. Honnan is tudnák? Még soha egyetlen elf hajó sem gyújtotta fel magát szándékosan.

A vitorlást még mindig látni lehetett a partról, amikor az első trollok megérkeztek. A hajó megtorpant, majd megremegett, amint erős karok ragadták meg az alját.

Anarzee nagyon is jól tudta, miben mesterkednek a szörnyek. A trollok ugyan a fedélzetre is felmásztak, ha szükséges volt, de jobban szerettek léket ütni a hajókon, hogy a vízbe kényszerítsék az elfeket. Ennek azonban tökéletesen sima és kemény volt a teste: kristályból készítették, így nem nyújtott kapaszkodót a tengeri trolloknak. Ráadásul karmaikkal és fogaikkal sem tudtak lyukat ütni rajta. Fel kell mászniuk a fedélzetre, ha támadni akarnak.

Vékony, ádáz mosoly jelent meg Anarzee szája szegletében, majd intett a kis varázskörnek, és a lángoló üstök mellett várakozó íjászoknak.

– Gyors lesz – suttogta Anarzee. – Kezdjetek kántálni. Gyújtsátok meg a vesszőket… most!

Miközben beszélt, több tucat pikkelyes kéz ragadta meg a hajókorlátot. Az íjászok meggyújtották a vesszőket, majd céloztak. Anarzee felemelte a karját, és az ostromló tengeri trollokat nézte. Az időzítésen múlt minden – ha az íjászok túl hamar lőnek, akkor ellenségeik egyszerűen visszaugranak a vízbe, ahol regenerálódhatnak.

A tengeri trollok gyorsan mozogtak, és gyakran hatalmas rajokban vadásztak. Két szívdobbanásnyi idő sem telt el, és máris elözönlötték a fedélzetet. Ez a mostani egy nagyobb csapat volt, több mint húsz kifejlett tengeri troll támadott egyszerre.

Anarzee leeresztette a karját, és felkiáltott.

– Most!

A lángoló nyílvesszők zápora a hajókorláthoz kényszerítette a trollokat. Néhány szörny ösztönösen át akarta vetni magát rajta, hogy a tenger visszaadja az erejét.

Ebben a pillanatban azonban a varázslók befejezték a varázslatot. Mintha ezernyi üvegcse tört volna szét egy sziklafalon, olyan csörömpöléssel robbantak fel a hajókorlátba épített fiolák. Tűzfal csapott fel a hajókorlát teljes hosszában, lezárva a víz felé vezető utat a menekülő trollok elől, és lángba borítva azokat, akiket valahogy elkerültek az égő nyílvesszők.

A visítozó, vonagló szörnyetegek ösztönösen elhátráltak az ördögi tűzfal elől. Azonnal elf harcosok rontottak rájuk, akiket erős varázslatok védtek a tűz és a hő ellen. Könyörtelen elszántsággal harcoltak. Egyetlen trollnak sem engedték, hogy átvágják a vonalukat. Lassan, kérlelhetetlenül a tűzfal felé szorították őket.

Anarzee úgy érezte, mintha órák óta harcolnának, pedig tudta, hogy csupán pár perc telt el. A trollok gyorsan égtek. A varázslók folytatták a kántálást, amellyel fenn tartották a tűzfalat és az elf harcosok védőpajzsát. Hamarabb, mint azt Anarzee remélni merte, a harc a végéhez közeledett.

Ekkor érkezett a halember, bár nyilvánvalóan nem önszántából repült át a hajókorlát felett. A sikoltozó teremtmény tehetetlenül vergődve repült át a tűzfalon. Minden bizonnyal a parancsnoka hajította át a mágikus tűzön. A szerencsétlen lény élő bombaként csapódott az elf harcosok vonalába.

Egy döbbent elf maga elé kapta a kardját, és megpróbálta kivédeni a támadást, a halember súlya azonban a földere vitte.

Először a támadó is meglepettnek tűnt, de hamar magához tért, és tudta, mi a dolga. Éles karmait és fogait mélyen belevájta fekvő áldozata nyakába.

Mielőtt az elfről társai lerángathatták volna a szörnyet, a halemberhorda elkönyvelhette aznapi első ölesét.

Ezt az egyet ugyanis újabb halemberek követték, hasonló módon. A láthatatlan ellenség őket használta eleven bombaként az elf harcosok ellen. Néhányan túlélték a repülést, így új harc kezdődött a fedélzeten.

Anarzee a varázslókhoz fordult.

– A tűzfal lelassítja ugyan őket, de áttörnek rajta! Mit tudtok tenni?

A fehér hajú férfi, aki a középpont volt, nem sokat késett a válasszal.

– Felmelegíthetjük a vizet a hajótest körül. Aki nem pusztul el, az is biztos, hogy elmenekül.

– És mi lesz a hajóval? – ráncolta a szemöldökét a papnő.

– Veszélybe kerül – ismerte el a varázsló. – A hőségtől törékenyebb lesz a kristályburok. De ha a halemberek rá is jönnek erre, nem tudnak elég ideig a meleg vízben maradni, hogy kihasználhassák ezt az előnyt.

– Tegyétek! – vetette oda Anarzee. Nem volt ideje hosszasan diskurálni. Egy halember törte át az elf harcosok vonalát. Fekete, úszóhártyás lába baljósan csattogott a fedélzeten, miközben a varázskör felé futott.

A papnő kirántott egy szigonyt a fegyverszekrényből, és a csípőjének támasztotta. A halember az utolsó pillanatban kitért a fegyver elől, és oldalra csapott karmos kezével. Nem az elf nőt vette célba, hanem a hozzá legközelebb álló, kántáló varázslót.

Anarzee a támadóra vetette magát, és ledöfte a halembert. A papnő azonnal elengedte a szigonyt, amint felharsant a lény halálsikolya, mely elvegyült a közben felhevült vízben fortyogó társai hörgésében. A nő becsukta a szemét, és mély lélegzetet vett.

Ebben a röpke pillanatban minden odaveszett.

A haldokló szörny megragadta a keze ügyébe akadó legközelebbi fegyvert, egy troll még izzó, levágott karját. Maradék erejével a varázskör közepén álló fehér hajú mágusra hajította. Pontosan célzott, és a kéz ráfonódott a varázsló torkára. A füstölgő ujjak belemélyedtek az élő húsba, és nem engedtek a halálos szorításból.

Amikor a középpont meghalt, a varázskör megtört. A hajót védő tűzfal fellángolt, majd kihunyt. A mágikusan felmelegített víz felköpte az utolsó gőzfelhőt, majd elcsendesedett. A hirtelen támadt csendben a varázslók értetlenül néztek körül, és próbáltak kiszabadulni a megtört varázslat szorításából.

Ekkor tompa dörrenés törte meg a csendet, majd még egy. Az életben maradt halemberek visszatértek, hogy újra kezdjék a harcot. A tenger túl eleven volt, túl sűrű ahhoz, hogy a meleg víz sokáig visszatarthatná őket.

Az elf harcosok kapitánya Anarzee elé rohant.

– A halembereknek fémfegyvereik vannak! Elképzelhető, hogy átvágják a meggyengült burkot – hadarta. – Ha a vízbe kényszerülünk, nem lesz esélyünk ellenük.

– Így sincs – felelte komoran a papnő.

Gyorsan járt az agya, és pár szóban vázolta a kapitánynak elkeseredett terve részleteit. A férfi ellenkezés nélkül bólintott, majd visszatért a harcosaihoz, hogy felkészítse őket arra, ami rájuk vár. A hajó és a legénység elveszett, de ha az istenek is úgy akarják, jól szolgálhatják Öröksziget elf népét.

Anarzee letérdelt, és belekezdett élete legbuzgóbb imájába. A Mélységi Sashalest hívta, de nem szabadulásért könyörgött, hanem alakváltásért.

Miközben imádkozott, a levegő megváltozott körülötte. Valahogy ritkább és szárazabb lett. Új hangokat érzékelt. Hallotta a kristályburkot feltörő csapások zörejét, és a kéjesen, várakozón kacagó, diadalittas halembereket. A kakofóniába azonban új hangok vegyültek, finomabbak és távolibbak, egyenesen a hullámok mélyéről.

Amint a víz átcsapott a hajókorlát felett, és beborította őt, már nem félt a mélységtől és a benne lakozó teremtményektől. Felállt, és megszabadult a szárazföldi elfek gúnyájától. Tengeri elffé változott. Felkapott egy szigonyt, és a süllyedő hajóról a hullámok közé vetette magát.

A vele együtt átalakuló harcosok fegyverrel és mágiával estek neki a halembereknek. Mindez fellelkesítette a papnőt, és újult lendülettel vetette bele magát a csata sűrűjébe: a tengeri elfek természetes körülmények között nem rendelkeztek mágikus erővel! Erre volt szükségük, hogy legyőzhessék a Korall Királyságot. Miért is nem gondolt erre korábban? Mágiahasználó tengeri elfekként micsoda védelmi vonalat alkothatnak Öröksziget körül!

Csak jóval később, miután a halembereket legyőzték, amikor a harci láz már lelohadt az ereiben, amikor a győzelmi mámor elillant a lelkéből, csak akkor döbbent rá igazán, micsoda áldozatot hozott.

Anarzee egy cseppet sem bánta meg tettét, sem a többi átváltoztatott elf. Mindnyájan Öröksziget védelmére esküdtek fel, bármi árat kelljen is fizetniük érte.

De mi mindent veszített el!

Azon az estén a tengeri elf papnő kiúszott a partra, és kilépett a Craulnober-vár sziklás partjára. Ahogy számított rá, Darthoridan ott állt a parton, és gyászos szemmel meredt a vízre. Anarzee megállt pár lépésnyire a férfitól, majd a nevén szólította.

A harcos döbbenten fordult meg, kezét roppant kardja markolatára helyezve. Egy hosszú percig csak meredten bámult a nőre. Először értetlenség, majd a szörnyű felismerés, végül a leplezetlen iszonyat suhant át az arcán.

Anarzee tökéletesen megértette a férfi érzelmeit. Nem lepődött meg azon, hogy a szerelme elsőre nem ismerte fel. Teljesen megváltozott: mindig is karcsú teste nádszál vékonnyá és áramvonalassá vált, egykor fehér bőrét most zöldeskék foltok tarkították. Nyakán kopoltyú lüktetett, ujjai megnőttek, és úszóhártya feszült közöttük. Kék haja is megváltozott: kék és zöld szálak váltogatták egymást, egyetlen szoros copfba fonva. Egyedül tengerzöld szeme maradt a régi.

– Az Iumathiashae felemelkedése megkezdődött – mondta lágy hangon. Szokásukhoz híven mindig a háború és a kormányzás dolgait beszélték meg először, és csak azután tértek rá a személyes ügyeikre. – Egy nagy tengeri elf város van születőben, mely a Korall Királyság és Öröksziget közé áll majd. A Nagy Mágia visszatért a tengerbe. Újra egyesítjük a tengeri lényeket, és visszaállítjuk az egyensúlyt a gonosz hatalmával szemben. Öröksziget partja ismét biztonságos lesz, a vizeken béke honol majd. Mondd el mindezt a népnek! – hadarta egy szuszra, majd a hangja suttogásban halt el.

Darthoridan bólintott. Nem tudott megszólalni a mellkasát feszítő hatalmas fájdalomtól. Széttárta a karját, és Anarzee megölelte.

– Elfogadom a sorsom és a kötelességem – mondta a tengeri elf könnyektől elcsukló hangon. – De az összes istenekre, mennyire fogsz hiányozni!

– Biztosan sok időt tölthetsz a parton – próbálkozott a férfi.

Anarzee hátrébb húzódott, és megrázta a fejét.

– A napfényt nem bírom, a tengeri szörnyek pedig úgyis többnyire éjjel vadásznak, és olyankor teljesítenem kell a küldetésemet. Megteszem, amit kell, és amire az erőmből telik. Az alkony lesz a mi időnk, bármily rövid is ez az óra.

Darthoridan felemelte a nő úszóhártyás kezét, és gyengéden megcsókolta a foltos ujjakat.

– Mindig ez van az idővel. Az a különbség köztünk és a többi szerelmespár között, hogy mi tudjuk azt, amit mások megpróbálnak megtagadni. Az örömöt csak pillanatokban mérik. Nekünk be kell érni ennyivel.

Így is lett. Minden éjjel, amikor a lemenő nap sugarai megfestették a hullámokat, Anarzee kiúszott a partra, hogy beszéljen szerelmével, és játsszon a kisfiával. Amikor már át kellett adnia Seanchait a dadának, ott maradt még a vár tövében, és altatódalokat énekelt neki a vízből.

Ahogy teltek az évek, a szerelmespár egyre kevesebb időt töltött együtt. Darthoridant délre szólították, a tanácsba, míg Anarzee folyton a tengert járta, hogy a szigetet védelmezze. De mindig visszatért az északi partokra, amikor csak ideje engedte, és megajándékozta a fiát az egyetlen ajándékkal, amit csak adhatott: dalokkal, melyeket a tengeri elfektől, a szirénektől és a nagy bálnáktól tanult, és távoli partokról származó történetekkel a becsületről és különös rejtélyekről.

Így eshetett, hogy a fiúból a valaha élő legnagyobb vándorzenészek egyike lett, és nem csupán a sok dal és a gyönyörű elbeszélések miatt, melyek a fejében lapultak. Bár még a neve, Seanchai is különleges mesemondóra utalt, nem ez különböztette meg a többiektől. Senki sem ért fel páratlan mágikus képességéhez. Anarzee nemes szelleme lengte körül minden meséjét.