Előszó

Szürkület

(v. sz. 1371)

Shanyrria Alenauth látta meg elsőként a karavánt az égen. A karddalnok épp az új tanítványok egy csoportjával gyakorlatozott a Nap és a Hold Tornyának közelében. Tehetséges fiatalok voltak, és sokuk mindhárom képességet egyesítette, ami egy jó karddalnok ismérve: zenetudás, mágia és kardforgatás. Ketten vagy talán hárman is belépést nyerhetnek az Alkonytoronyba, ahol különleges képzésben vehetnek részt. A tehetséges karddalnokok ott formálták át a zenetudásukat a mágia művészetévé: azaz ott tartották életben az ősi, elfeledett mesterséget, a dalmágia művészetét. Ez egyike volt Amlaruil intézkedéseinek, amiket még a tornyokban hozott. Királynőként is folytatta azonban az elf hagyományok megőrzését, és Shanyrria büszke volt rá, hogy részt vállalhatott ebben. Ő maga nem volt alkalmas arra, hogy a dalmágiával foglalkozzon, de szíves örömest felkutatta a tehetségeket, és elvezette őket az Alkonytoronyba.

Azonban még az ő szívében sem ezek a tudományok álltak az első helyen. Amikor megpillantotta az égi karaván lobogóján a kék rózsát, kiejtette kezéből a kardot, és azon nyomban megfeledkezett a diákokról. Rémülten és döbbenten meredt a fehér hordágyra, amelyet négy pegazus húzott. Temetési szertartásnak tűnt. A kék rózsa a Holdvirág-család szimbóluma volt, a pegazusok pedig a királyné szolgálatában álltak.

Shanyrria elbocsátotta a diákokat, majd a Nap és a Hold Tornyába futott. Rúnamester Laeroth, aki Amlaruilt követte, mint nagy mágus, biztosan tudni fogja, hogy mi… – nem is merte befejezni a gondolatot. Meg kell tudnia, mit jelent a fehér hordágy. Laeroth tudja, amit neki is tudnia kell.

Az összes fővarázsló a varázsteremben várta a nagy mágust. Shanyrria túl ideges volt ahhoz, hogy kivárja, mi történik. Keresztülvágta magát a mágusokon, és elébe ment Laerothnak. A torony legfelső szintjén talált rá, amint épp a Gyűjtőt próbálta kiszabadítani a helyéről. A rettegés lett úrrá a karddalnokon, amikor meglátta, hogy Öröksziget egyik leghatalmasabb védelmi eszközét kell igénybe venni. Az ősi varázstárgy Öröksziget minden mágikus erejének egy részét magába gyűjtötte. Shanyrria érzékei azonnal ráhangolódtak, és együtt lüktettek Öröksziget mágiájával, amely a különleges tárgyból sugárzott.

Laeroth a karddalnokhoz fordult.

– A palotába kell vinnem – csak ennyit mondott. – A királynőnek szüksége van Öröksziget minden erejére.

A megkönnyebbülés hulláma söpört végig Shanyrria testén.

– A királynő él! Isteneknek hála! Akkor a királyi hordágy?

– Ilyrana hercegnő – magyarázta szomorúan a rúnamester. – Nem halt meg, de a szelleme eltávozott, egy másik csatatérre. Az anyja elé viszik a testét.

– Hogyan…

– Ityak-Ortheel! – vágott a szavába Laeroth. A férfi általában nyájas hangja most sütött a gyűlölettől. – Malar teremtményét Örökszigetre szabadították. Ilyrana magával vitte Arvandorba, azt hiszem, de a papok többsége odalett a csatában – a Gyűjtőre nézett. – A neheze még hátra van. Öröksziget minden teremtményének fel kell sorakoznia a gonosz előtt, különben örökre elveszünk. Magunkra maradtunk, hisz minden mágikus kaput lezártak. A fővarázslók összegyűltek, hogy megvitassák, mit lehetne tenni.

A férfi a nőre emelte a szemét.

– Te a kentaurok barátja vagy. Figyelmeztesd őket, és szólj nekik, hogy siessenek a folyóhoz, és próbálják feltartóztatni a halembereket és a tengeri trollokat! A sziget szíve felé nyomulnak. Ezután siess az Alkonytoronyba, és készítsd fel a varázsdalnokokat a völgy védelmére! Hatalmas sereg közeleg, és el tudod képzelni, mi történne, ha az ellenség partra szállna.

Shanyrria bólintott. Az Alkonytorony Drelagara városában állt, egy aranyelf városban, a holdparipák otthonának közepén. A csodás teremtmények gyakran játszottak a fehér homokkal borított tengerparton és a sekély habokban. Ha a támadók megpillantanák őket, bizonyára a völgybe űznék a szerencsétlen állatokat. Egyetlen holdparipa felért egy vörös sárkány egész kincseskamrájával.

A karddalnok az egyik szütyőjébe nyúlt, és valamiféle zöld port szórt a tenyerébe, majd beleköpött, és masszát gyúrt belőle. A mutatóujját gyakorlott mozdulattal belemártotta, és megfestette vele az arcát. Bár nem ilyen hevenyészett harci díszt szokott használni, így is félelmetes látványt nyújtott. Ezüstelf létére igen magas volt, és erős vállú, tüzes szeme sárgán izzott. Vörösesbarna haját tucatnyi copfba fonta, madártollakat és kavicsokat fűzött rájuk. Shanyrria még a legbékésebb pillanatában is félelmet keltett bárki szívében. Harci díszeit látva azonban még maga a sokat megélt rúnamester is meghátrált.

– Repíts az Alkonytoronyba! – kérte a karddalnok. – Beszélek a varázsdalnokokkal, majd harcba indulok a kentaurok oldalán.

Laeroth bólintott, majd belekezdett a varázslatba, amely a messzi Drelagarába repíti a nőt.

Shanyrria ráhangolódott a varázslat kavargó örvényeire, és futva lépett le a mágikus szálról. Átrohant az udvaron, mit sem törődve az útjába álló aranyelf őrökkel. A harcosok hasztalan kiáltottak utána, hogy a varázskör éppen varázsol, és nem lehet megzavarni őket.

Még el sem ért az ajtóig, amikor iszonyatos robbanás döntötte le a lábáról. Shanyrria talpra állt, és vérző füléhez kapott. Nem volt fülsiketítő robaj, nem volt földrengés, nem volt semmi, amit az elfeken kívül más teremtmény érzékelhetett volna. Mégis tisztán érezte a pusztító erejű robbanást, mint ahogy Öröksziget összes lakója. Őt, aki oly finoman rá volt hangolódva a mágia néma hangjegyeire, megsüketítette a felszabaduló mágikus energia.

A rémület jeges marka ragadta meg a szívét, amint rádöbbent az Alkonytorony sorsára. A letűnt korokban a mágia tornyainak egész sora dőlt romba a nagy erejű varázslatok mellékhatásaiként. Ha ennek az ismeretlen varázslatnak ekkora hatása volt őrá, ugyan mit okozhatott a varázsdalnokok varázskörében?

Shanyrria jó párszor megpaskolta az arcát, hogy elűzze a hirtelen rátört fájdalmat, és az előtte álló feladatra koncentrálhasson. Futásnak eredt a torony tetejébe, a varázsterembe, és felkészült az iszonyatos látványra.

Az ajtóban azonban döbbenten megtorpant. Aranyelfek egy csoportja – akiket személy szerint ismert, és akik közül jó néhányat ő maga választott és képzett ki – érintette össze az ujjait, és alkottak varázskört. Épségben voltak, sőt tovább kántálták a varázsszavakat, amelyeket Shanyrria már nem hallhatott. Egy nő állt a kör közepén. Shanyrria felismerte, hogy ő a kördalnok, aki képes a kört alkotók mágikus energiáit egyetlen varázslatban egyesíteni, pontosan úgy, ahogy a fővarázslók alkotta varázskörök középpontjai.

Ekkor Shanyrria megértette, hogy mi is történt valójában. Ezek az elfek árulók! Az Alkonytoronyból indítottak támadást. A pusztító erejű csapás, amit érzékelt, nem lehetett más, mint a Nap és a Hold Tornyainak lerombolása.

A karddalnok előrántotta a kardját, és a terembe lépett. Öröksziget nem készült fel arra, hogy belülről, árulók támadják meg. Ugyanakkor egyetlen varázsdal sem nyújtott védelmet a karddalnokok ereje ellen. Shanyrria jogos elégtételt érzett, hogy sokan közülük az ő kardja által halnak majd.

Hajánál fogva megragadta a legközelebbi elfet, és magához rántotta, hogy elmetssze a torkát. Amint felemelte a pengéjét, úgy oldalazott, hogy a halott elf a jobb felén érjen földet. Tisztában volt vele, milyen sors vár rá. Ebben a toronyszobában hal meg. De amint Arvandorba ér, jó pár árulót visz magával, hogy a Seldarine Tanács elé állítsa őket.

Csak azt sajnálta, hogy a csata vége előtt hal meg, úgy, hogy nem tudhatja, mi lett Öröksziget sorsa.