Epilógus

Két héttel az eseményeket követően magányos alak érkezett a serani Konventbe.

Sazed úgy hagyta el Luthadelt, hogy nem szólt senkinek. Lelkét nyugtalanította a sok kusza gondolat, és Tindwyl halála felett sem tudott napirendre térni. Írt egy üzenetet, amelyben elmagyarázta, hogy nem maradhat a városban. Abban a pillanatban legalábbis úgy érezte.

A köd továbbra is szedte áldozatait. Válogatás nélkül, bárminemű felismerhető minta nélkül csapott le az éjszaka kimerészkedő emberekre. Nem mindenki halt bele a találkozásba, egyesek csupán megbetegedtek. Mások viszont odavesztek. A terrisi nem tudta, mit gondoljon az esetekről. Azt sem vette biztosra, ki akarja-e deríteni a különös jelenség okát. Vin valami szörnyűségről beszélt, amit szabadon eresztett a Megdicsőülés Kútjánál. A lány arra számított, Sazed majd tanulmányozni akarja és feljegyezni az utókor számára az általa átélt élményeket.

Ehelyett azonban ő alattomban elhagyta a várost.

Lassan haladt előre a zord, acéllemezekkel díszített termeken keresztül. Félig-meddig arra számított, hogy szembejön vele egy inkvizítor. Talán Marsh ismét megpróbálja megölni. Mire Hammel együtt visszatértek a raktárnak használt barlangból, az inkvizítornak újra nyoma veszett. A munkáját láthatóan elvégezte. Sikerült annyi időre feltartóztatnia a szikár tudóst, hogy az ne tudjon beavatkozni Vin dolgába.

Sazed lement a lépcsőn, átvágott a kínzókamrán, végül betért abba a kis terembe, amit akkor látogatott meg, amikor sok-sok héttel azelőtt először járt a Konventben. Ledobta a csomagját a földre. Fáradt ujjaival kinyitotta, majd felpillantott a nagy acéllemezre.

Kwaan utolsó szavai néztek vele farkasszemet. Az idősödő férfi letérdelt, és kihúzott egy alaposan becsomagolt iratot a táskájából.

Kioldozta a zsineget, aztán kivette a dörzsölt másolatot, amit ugyanebben a teremben készített hónapokkal korábban. Felismerte ujjlenyomatait a vékony papíron, és tudta, hogy a széndarabbal húzott vonalak csakis tőle származhatnak. Emlékezett a foltokra is, amiket munka közben ejtett.

Egyre növekvő idegességgel tartotta a kezében a másolatot, aztán ráillesztette a falon csillámló acéllemezre.

A kettő nem egyezett.

Megrökönyödve hátralépett, és nem tudta, mitévő legyen, miután a gyanúja beigazolódott. A másolat kicsúszott erőtlen ujjai közül, szeme pedig az utolsó sorra tévedt. Az utolsó mondatra, amit a ködszellem olyan sokszor letépett. Az eredeti különbözött attól, amit ő írt le és aztán tanulmányozott.

„Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához – hangzottak Kwaan ősi szavai –, mert nem engedhetjük, hogy szabadon eressze azt, ami be van oda börtönözve”

Sazed némán leült a földre.

Az egész egy nagy hazugság! – döbbent rá zsibbadt aggyal. – A terrisi nép vallása… amit az őrzők egy évezred óta kutatnak, próbálnak megérteni: puszta hazugság! Az úgynevezett jövendölések, a Korok Hőse… mind csak kitaláció.

Egy ügyes fogás.

Létezik-e ennél jobb módszer, hogy egy ilyesfajta teremtmény kiszabaduljon? Emberek haltak meg a jövendölések nevében. Hinni akartak. Reménykedni. Ha valaki – vagy valami – megzabolázta volna azt az energiát, csavart volna rajta egyet, micsoda mesés dolgokat hozhatott volna létre.

Az őrző felnézett, elolvasta a falra függesztett szavakat. Az utolsó részt újra jól megnézte magának. Olyan bekezdéseket tartalmazott, melyek nagyban eltértek az ő másolatától.

Vagyis inkább valahogyan a másolatát változtatták meg. Úgy cserélték ki a szavakat, hogy azt olvassa ki belőlük, amit az az erő, az a valami láttatni akart vele. „Acélba vésem ezeket a szavakat – voltak Kwaan első szavai –, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva.”

Sazed megrázta a fejét. Oda kellett volna figyelniük erre a mondatra. Minden, ami ezután következett, és amit tanulmányoztak, egyértelműen hazugság. Felnézett a lemezre, újra átfutotta a tartalmát, és elérkezett az utolsó bekezdésekhez.

„És így elérkeztünk a fő mondanivalómhoz – olvasta a tudós –, eljutottam érvelésem központi témájához. Bocsánatot kérek. Még a fagyos barlangban ülve, az acélba vésett szavak ellenére is elkalandoznak a gondolataim.

Az a baj, hogy bár először hittem Alendinek, később mégis gyanakodni kezdtem. Igaz, úgy tűnt, illenek rá a jelek. De hogyan is tudnám mindezt megmagyarázni?

Lehet, hogy túlságosan is megfelelt a leírásoknak?

Tudom, a világ mit gondol erről. Az Eljövetelről beszélünk, a megjósolt eseményekről, a legnagyobb próféták által tett ígéretekről. Természetes, hogy a Korok Hőse megfelel a jövendöléseknek. Tökéletesen fognak rá illeni a leírások. Ez a dolog lényege.

És mégis… az egészben volt valami végtelenül kényelmes. Mintha pusztán a jövendölésekre támaszkodva létrehoztunk volna egy hőst, ahelyett, hogy megvárjuk, amíg természetes úton jelentkezik az igazi. Emiatt aggódtam, ezen kellett volna még jobban eltöprengenem, amikor a testvéreim eljöttek hozzám, mert végre hajlandók voltak hinni.

Azután egyéb bajokra is felfigyeltem. Néhányan bizonyosan hallottatok legendás emlékezőtehetségemről. Valóban így van: egy ferukimista fém elméje sem szükséges ahhoz, hogy egy pillanat alatt az agyamba véssek egy teljes oldalnyi szöveget. És én mondom nektek, még ha bolondnak is gondoltok, de a jövendölések szavai változnak.

Alig észrevehető, apró változtatások. Még ügyesnek is mondanám. Egy szó itt, egy kis csavarás ott. Mindenesetre a lapokon álló szavak különböznek azoktól, amelyek az emlékeimben élnek. A többi világhozó kigúnyol, mivel a fémelméjükkel bizonyítják, hogy a könyvek és a jövendölések márpedig nem változtak.

És ez az én kinyilatkoztatásom. Úgy érzem, meg kell osztanom a világgal. Van valami – valami erő – ami azt akarja velünk elhitetni, hogy a Korok Hőse eljött, és el kell mennie a Megdicsőülés Kútjához. Ez a valami úgy változtatja a jövendölések szavait, hogy Alendi tökéletesen megfeleljen a leírásoknak.

És bármi is ez az erő, még egy ferukimista fémelméjét is képes megváltoztatni.

A többiek őrültnek gondolnak. Ahogy említettem, esetleg igazuk is van. De talán nincs joga egy őrültnek is inkább a saját elméjére hagyatkoznia, a saját tapasztalataira, mint mások elbeszéléseire? Pontosan tudom, hogy mit véstem az emlékezetembe. És tudom, hogy a világhozók mit ismételgetnek. A kettő nem ugyanaz.

Fortélyt gyanítok a változtatások mögött, mások finom és briliáns módon elkövetett tudatos befolyásolását. Az elmúlt két évet önkéntes száműzetésben töltöttem. Próbáltam megfejteni, vajon a változtatások mit jelentenek. Egyetlen megoldást találtam. Valami átvette az irányítást a vallásunk felett, valami gyalázatos és becstelen dolog, amiben semmiképp sem lenne szabad megbíznunk. Félrevezet, elhomályosít és összezavar. Arra használja Alendit, hogy pusztítson. A halál és fájdalom ösvényén vezeti végig. A Megdicsőülés Kútja felé irányítja, ahol az évezredes erő gyűlt össze. Azt már csak feltételezem, hogy a Mélységet is azért küldte, hogy az emberiség még inkább kétségbeessen, és azt tegyük, amit ő kíván tőlünk.

A jövendölések megváltoztak. Most arra utasítják Alendit, hogy fel kell adnia az erőt, amint megkaparintja. De régebben nem ez állt a szövegekben – homályosabban fogalmaztak. Viszont a mai változat erkölcsi kötelességként tünteti fel az erőről való lemondást. Az új szövegek szerint borzalmas következménye lesz, ha a Korok Hőse megtartja magának azt.

Alendi azt hiszi, amit a többiek is. Jó ember: mindennek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi. Igazából minden cselekedete – minden gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen érintette. Mindezen dolgokat valójában egyfajta áldozatképpen vitte végbe. Hozzászokott, hogy egy nemesebb cél érdekében feladja a saját akaratát, ha úgy látja jónak.

Kétségem sincs afelől, hogy amikor Alendi eléri a Megdicsőülés Kútját, magához veszi a hatalmat – egy nemesebb cél érdekében –, aztán végül lemond róla. Átadja annak az erőnek, ami a szövegeket is megváltoztatta. Átadja annak a pusztító erőnek, ami háborúkba kényszerítette, ami gyilkolásra csábította, és ami furfangosan északra vezette.

Ez a valami a Kútban akarja tartani az erőt, és a célja érdekében még vallásunk legszentebb tanait is megbecstelenítette.

Így hát hoztam még egy utolsó, kockázatos döntést. Könyörgéseim, tanításaim, ellenvetéseim, még árulásaim is mind hatástalannak bizonyultak. Alendi már más tanácsadókkal dolgozik. Olyanokkal, akik azt mondják neki, amit hallani szeretne.

Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak. Szívből gyűlöli egész Khlenniumot, a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel.

És Alendit még szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak –, mivel úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat választották a Korok Hősének.

Alendinek segítőkre lesz szüksége, ha át akar kelni a terrisi hegyeken. Utasítottam Rasheket, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ő és megbízható barátai legyenek azok a segítők.

Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen más módon meghiúsítani az utazást. Alendi nem tudja, hogy félrevezették, hogy mindannyiunkat félrevezettek, és többé már nem hallgat rám.

Amennyiben Rasheknek nem sikerülne félrevezetnie Alendit, meghagytam neki, hogy ölje meg. Nem reménykedem. Alendi túlélt már orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt végre kiderül, ki is ő valójában. Bízom a csodában.

Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához, mert nem engedhetjük, hogy szabadon eressze azt, ami be van oda börtönözve.”

Sazed döbbenten hátradőlt. Ez volt az utolsó döfés, az utolsó csapás, ami kiölte belőle hite utolsó morzsáit is.

Abban a pillanatban tudta, hogy már soha többé nem fog hinni semmiben sem.

Amikor Vin rátalált Elendre, a férfi a városfalon állt, és magába szívta Luthadel látványát. Az egyik, Tindwyl által készíttetett fehér egyenruháját viselte. Valahogy… megkeményedtek a vonásai.

– Felkeltél hát – csodálkozott a lány, és a férjéhez lépett.

Elend bólintott. Nem nézett a feleségére, hanem a várost és a nyüzsgést figyelte. Nemrég felfedezett allomanciája ellenére elég sok időt töltött kábultan az ágyában. Még a forrasz erejében bízva sem mondhatták biztosra az orvosok, hogy túléli a sebesülést.

De sikerült. És ahogy egy vérbeli allomantához illik, otthagyta az ágyat az első napon, ahogy az elméje kitisztult.

– Mi történt? – kérdezte a lánytól.

Vin megrázta a fejét, és az oromzat kövének támasztotta a hátát. Még most is hallotta azt a szörnyű, dörömbölő hangot. „SZABAD vagyok!”

– Allomanta lettem – jelentette ki a férfi.

A lány bólintott.

– Ráadásul minden jel szerint ködszerzet.

– Azt hiszem… már tudjuk, hogy honnan származnak az első allomanták – hagyta rá Vin.

– Mi lett az erővel? Ham nem adott egyenes választ, és amit a többiek tudnak, az csak szóbeszéd.

– Valamit szabadon engedtem – fogta suttogóra a lány. – Valamit, aminek nem lett volna szabad kiszabadulnia; valamit, ami a Kúthoz irányított. Soha nem lett volna szabad a keresésére indulnom, Elend!

A fehér egyenruhás férfi némán állt, szemével még mindig a várost fürkészte.

A lány odafordult a kedveséhez, és a mellkasába temette az arcát.

– Borzasztó volt. Éreztem. És én szabadon engedtem.

Végül Elend átkarolta törékeny társát.

– Te minden tőled telhetőt megtettél, Vin – nyugtatgatta a lányt. – Sőt, helyesen cselekedtél. Honnan tudhattad volna, hogy semmi, amit mondtak, amire felkészítettek, és amire tanítottak, nem állja meg a helyét?

A felesége a fejét ingatta.

– Rosszabb vagyok, mint az Uralkodó. A végén talán rájött a csalárdságra, és tudta, hogy meg kell tartania az erőt, és nem szabadon engednie.

– Ha jó ember lett volna – magyarázta Elend –, akkor nem tett volna annyi szörnyűséget.

– De én talán még nála is szörnyűbb dolgot követtem el. Az a valami, amit szabadon engedtem. A köd gyilkolja az embereket, és most már nappal is megjelenik. Elend, mitévők legyünk?

A férfi a lány szemébe nézett, aztán visszafordult a város és lakosai felé.

– Azt, amire Kelsier tanított bennünket, Vin: megpróbáljuk túlélni ezt is.