Ötvenhatodik fejezet

Vin hogy bírja ezt elviselni? – tűnődött Elend, aki az orráig sem látott a sűrű ködben.

A fák akár valami kísértetek bólogattak mellette. Ágaikkal körbeölelték az utat. A köd szinte élőnek tűnt: mozgott, kavargott, és szellőként fújdogált a hideg éjszakában. Elkapta a férfi leheletét, mintha magába akarná szívni teste egy darabját.

Elend megremegett, de ment tovább. Az elmúlt napokban a hó foltokban megolvadt, ám az árnyékos helyeken még megmaradtak a kupacok. A csatorna melletti útról szerencsére már majdnem teljesen eltűnt a latyak.

Vállán kis batyut cipelt, amibe csak a legszükségesebb dolgokat pakolta. Kobold javaslatára néhány nappal korábban az egyik faluban eladták a lovakat. A szerencsétlen állatok a végletekig kifáradtak az erőltetett vágtában, és Kobold véleménye szerint nem érte volna meg etetni és életben tartani őket az út hátralévő részében.

Mellesleg akármilyen sors várt is Luthadelre, az már bizonyára régen bekövetkezett. Így hát az egykori király egyedül bandukolt a sötétben. A hátborzongató élmények ellenére megtartotta a szavát, és éjszaka utazott. Nem csupán Vin akarata volt ez. Kobold állítása szerint is kevesebb veszéllyel járt az éj leple alatt haladni. Kevés utazó merészkedett ki az út magányába a sötétben és a ködben, éppen ezért ilyenkor még útonállóktól sem kellett tartani.

Kobold előrement, hogy éles érzékeivel kiszimatolja az esetleg rájuk leselkedő veszélyt, mielőtt Elend a végzetébe rohanna.

Vajon hogyan működik? – tűnődött az ifjú a ködben bandukolva. – Az óntól jobban lát az ember… De mit számít az, milyen messzire látsz, ha a köd úgyis mindent elhomályosít?

A könyvek szerint allomancia segítségével valahogyan át lehetett látni a ködön. Elend mindig is szerette volna tudni, milyen érzés lehet észrevenni azt, ami mások számára láthatatlan. Persze az is érdekelte, milyen lehet a forrasz erejét birtokolni, vagy atiummal harcolni. Az allomanták ritka kincsnek számítottak még a nemesi házak körében is. Apja bánásmódja miatt mindig hibásnak érezte magát, amiért ő nem született annak.

Végül azonban allomancia nélkül is király lett belőlem – gondolta mosolyogva.

Igaz, hogy a trónját elveszítette. Ám míg a koronát elvehették tőle, az elért sikereket nem. Bebizonyította, hogy a Nagygyűlés működőképes. Megvédte a szkákat, jogokkal ruházta fel őket és belekóstolhattak a szabadságba. Ezt már sosem fogják elfelejteni. Többet ért el, mint bárki is gondolta volna.

Valami megzörrent a ködben.

Megdermedt, és belebámult a sötétségbe.

Biztosan csak a száraz gallyak – gondolta idegesen. – Talán valami járkál az ágakon? Vagy… csak a szél zizeg a fák között?

Abban a pillanatban rádöbbent: nincs idegtépőbb, mint a ködlepte éjszakában vaksin pislogni és nem létező alakokat látni. Lelke egy része szívesebben nézett volna farkasszemet egy kolossz sereggel, mint hogy ott álljon egyedül az éjszakában, egy ismeretlen erdőben.

– Elend! – súgta valaki.

A halálra rémült férfi megpördült és megpillantotta Koboldot. Először arra gondolt, hogy megszidja a fiút, amiért az így ráijesztett – de aztán rájött, hogy a ködben máshogy nemigen szólíthatta volna meg.

– Láttál valamit? – kérdezte a legény.

Elend megrázta a fejét.

– Csak hallottam.

A felderítő bólintott, majd elviharzott. Elend mozdulatlanul állt. Nem tudta eldönteni, vajon menjen-e tovább, vagy várjon. Rég nem kellett már semmit megvitatnia magában. Néhány perccel később Kobold visszatért.

– Semmi, ami miatt aggódnunk kellene – jelentette. – Csak egy ködlidérc.

– Micsoda? – rémüldözött Elend.

– Ködlidérc – ismételte Kobold. – Tudod: nagy, bamba jószágok. A kandrák rokonai. Ne mondd, hogy nem olvastál róluk!

– De, olvastam – mondta az ifjú, és idegesen fürkészte a sötétséget. – De azt sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozom is velük.

Kobold megvonta a vállát.

– Bizonyára a szagunkat követi. Azt reméli, hátrahagyunk valami maradékot, amit fölzabálhat. Általában ártalmatlanok.

– Általában? – aggodalmaskodott Elend.

– Te valószínűleg többet tudsz róluk, mint én. Nézd, nem azért jöttem vissza, hogy dögevőkről csevegjek. Valami fényt láttam az előbb.

– Egy faluból jön? – Elend megpróbálta felidézni, mit látott idefelé jövet.

A fiatal míves megrázta a fejét.

– Inkább őrtűznek látszik.

– Egy sereg?

– Talán. Mindenesetre azt gondolom, jobb lenne, ha egy kicsit lemaradnál. Kínosan venné ki magát, ha belesétálnál egy felderítő állásba.

– Rendben – egyezett bele a volt király.

Az ónszemű bólintott, aztán ismét elveszett a ködben.

Társa pedig újra egyedül találta magát a sötét erdőben. Reszketett. Összehúzta a köpönyegét, majd abba az irányba kémlelt, ahonnan a ködlidércet hallotta. Igen, olvasott róluk. Azt is tudta, hogy az esetek nagy részében ártalmatlanok. Viszont maga a gondolat, hogy valami – ami szedett-vedett csontokból építi fel a testét – ott ólálkodik, és őt figyeli.

Verd ki a fejedből! – utasította magát.

Így inkább a ködöt figyelte. Egyvalamiben biztosan igaza volt Vinnek. A köd reggelente egyre később oszlott fel. Bizonyos napokon csak egy teljes órával napfelkelte után tűnt el.

Könnyen el tudta képzelni, micsoda katasztrófát jelentene, ha a köd egész nap jelen lenne. A termények elpusztulnának, az állatok éhen halnának, és a civilizáció összeomlana.

Vajon tényleg lehetséges, hogy a Mélység titka ilyen egyszerűen megfejthető? Saját elképzelései mind tudományos írásokon alapultak. Néhány tudós alapjaiban elvetette az egész elméletet, és a Mélységet a legendáknak tulajdonították – olyan híresztelésnek tartották, amit az obligátorok istenük természetfeletti erejének ábrázolására terjesztettek. A többség azonban a jelenség történelmi magyarázatát fogadta el, miszerint a Mélység nem más, mint egy sötét szörnyeteg, amelytől az Uralkodó megszabadította a földet.

Ugyanakkor az is hihetőnek tűnt, amikor a Mélységet a köddel azonosították. Hogyan is lenne képes egyetlen szörnyeteg, akármilyen veszélyes is, egy egész birodalomra nézve fenyegetést jelenteni? A köd azonban… valóban pusztító lehet. Megöli a növényeket. Talán még… embereket is öl, ahogyan Sazed sejtette.

Nézte, ahogyan a pára játékosan, csalárd módon kavarog körülötte. Teljes joggal rászolgált a hírnevére, miszerint rémisztőbb egy szörnyetegnél, és veszélyesebb egy egész hadseregnél. Ahogy ott állt egyedül, és nézte a változó körvonalakat, érezte, ahogy a köd játékot űz az elméjével. Az előtte elterülő vaskos párafolyam például mintha hirtelen alakot öltött volna. Elend megmosolyogta magát, amiért különféle alakokat vélt belelátni a ködbe. Az egyik egészen úgy nézett ki, mintha egy ember toppant volna elé.

A személy tett egy lépést előre.

Elend megugrott, és hátrálni kezdett. A jéggel borított hó megreccsent a talpa alatt.

Ne butáskodj! – szidta össze magát. – Csak az elméd gyerekes tréfái. Nincs itt semmiféle…

Az árny egy újabb lépést tett felé. Bizonytalan körvonalú, majdnem alaktalan valami volt, mégis valódinak tűnt. A pára véletlenszerű mozgása folyamatos hullámzásban feltárta és elrejtette a lény arcát, testét és lábait.

– Ó, egek! – kiáltott fel éles hangon Elend, és hátraugrott.

A lény nem vette le róla a szemét.

Kezdek megőrülni – vélte az ifjú, és a keze erősen reszketett.

A ködalak közvetlenül előtte megállt, majd felemelte a jobb karját és északra mutatott.

Luthadelen túlra.

Elend összeráncolta a homlokát, és a jelzett irányba nézett. Nem látott semmit a ködön kívül. Visszafordult a lényhez, de az csak állt némán, felemelt karral.

Vin beszélt erről a lényről – eszmélt rá, majd leküzdötte a félelmét. – Próbált beszélni róla. Én meg azt hittem, csak kitalálja az egészet. Igaza volt – mint ahogyan azzal kapcsolatban is, miszerint reggelente a köd egyre hosszabban elidőz, és valószínűleg a Mélység sem más, mint maga a köd.

Eltűnődött, melyikük az igazibb tudós.

A ködalak kitartóan mutatott a távolba.

– Mi az? – kérdezte a férfi. Saját hangja kísértetiesen kongott a néma éjszakában.

A lény kinyújtott karral előrelépett. Elend tétován megmarkolta a kardját, de nem veszítette el a lélekjelenlétét.

– Mondd meg, mit akarsz tőlem! – kérte határozottan.

A lény megint rámutatott valamire. Elend félrebillentette a fejét. Az alak egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Sőt, mintha valamiféle természetellenes béke és nyugalom áradt volna belőle.

Allomancia lenne? – találgatott a férfi. – Az érzelmeimet babrálja?

– Elend? – hozta magával a köd Kobold hangját.

Az alak hirtelen semmivé lett, eggyé vált a párával. Kobold közeledett. Arcát beárnyékolta a sötétség.

– Elend? Mit mondtál?

A Venture-örökös levette kezét a kardjáról, és kihúzta magát. A ködöt fürkészte. Még mindig nem győzte meg magát teljesen, hogy nem csak a képzelete játszott vele.

– Semmit – válaszolta a fiú kérdésére.

Kobold abba az irányba nézett, ahonnan érkezett.

– Gyere, ezt neked is látnod kell!

– A sereget? – kérdezte Elend meglepetten.

Kobold megrázta a fejét.

– Nem. A szökevényeket.

– Az őrzők mind halottak, uram – magyarázta az öreg, aki Elenddel szemben ült. Nem volt sátra, csak egy cölöpök közé kifeszített pokróca. – Vagy meghaltak, vagy fogságba estek.

Egy másik férfi meleg teát hozott alázatos mozdulatokkal az egykori királynak. Mindkét férfi a szolgák által hordott köpönyeget viselte, és míg a szemük fáradtságról árulkodott, kezüket és ruhájukat semmi nem szennyezte.

A régi szokások tovább élnek – gondolta Elend, majd hálásan bólintott és ivott egy korty teát. – Meglehet, a terrisi nép függetlennek vallotta magát, ám az ezeréves szolgaság jeleit nem lehet olyan könnyen lemosni.

A tábor furcsa hely volt. Kobold körülbelül ezer embert számolt meg; rémisztő szám, ha ennyi embert kell etetni, gondozni és védelmezni a hideg télben. Sok aggastyán volt köztük, és a legtöbben szolgákként élték le az életüket. Azaz előkelő uraságokat szolgáló eunuchok voltak, akik egyáltalán nem értettek a vadászathoz.

– Meséld el, mi történt! – kérte Elend az öreget.

Az idős szolga megbiccentette remegő fejét. Nem tűnt különösebben törékenynek – igazából ugyanaz az önuralom lengte körül, ami a legtöbb szolga sajátja –, viszont teste lassú reszketése betegségre utalt.

– A birodalom bukása után a Zsinat felfedte magát. – Ő is kapott egy pohár italt, de az nem volt teletöltve, bölcs elővigyázatosságból, hiszen az öreg így is majdnem kilötyögtette a kupa tartalmát. – Ők lettek a vezéreink. Talán nem tettük jól, hogy olyan hamar napvilágra hoztuk a kilétüket.

Nem minden terrisi értett a ferukímiához: valójában csak nagyon kevesen közülük. Az őrzők – mint Sazed vagy Tindwyl – réges-régen bujkálásra kényszerültek az Uralkodó miatt. A zsarnok istencsászár félelme, miszerint az allomantikus és ferukímikus vérvonalak vegyülnek és egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező ember születik, ahhoz vezetett, hogy megkísérelte az összes ferukimistát eltörölni a föld színéről.

– Magam is ismerek őrzőket, barátom – közölte Elend ellágyult hangon. – Nehezen hiszem el, hogy ilyen könnyen legyőzték őket. Ki tette ezt velük?

– Az acélinkvizítorok, uram – válaszolta az öregember. Elend megborzongott. Szóval ezzel foglalatoskodtak. – Többtucatnyian voltak, uram – folytatta az öreg terrisi. – Lerohanták Tathingdwen városát egy kolossz sereggel. Ám úgy gondolom, ezzel csak a figyelmünket terelték el. Az igazi cél a Zsinat és az őrzők elpusztítása volt. Míg a seregünk, már ha annak lehet nevezni, a szörnyetegek ellen harcolt, az inkvizítorok rávetették magukat az őrzőkre.

– Ó, egek…! – szörnyülködött Elend felkavarodott gyomorral. Akkor hát mi legyen a könyvvel, amit Sazed el akart juttatni a Zsinatnak? Adjuk oda ezeknek az embereknek, vagy tartsuk meg?

– Magukkal vitték a testeket, uram – sorolta tovább a borzalmakat az öreg. – Terris romokban áll, ezért tartunk délnek. Azt mondtad, ismered Venture királyt, ugye?

– Már… találkoztam vele – habogott Elend. – Luthadelben uralkodott, ahol élek.

– És gondolod, hogy befogadna minket? – kérdezte a terrisi. – Már nem sok reményünk maradt. Tathingdwen volt Terris fővárosa, bár nem büszkélkedhetett óriási lakossággal. Mára azonban teljesen megfogyatkoztunk, az Uralkodó gondoskodott róla.

– Nem tudom… hogy Luthadelben kapnak-e segítséget, barátom.

– Kitűnő szolgák vagyunk – ajánlotta népét a terrisi. – Azt hiszem, dölyfösen viselkedtünk, amikor kikiáltottuk a szabadságunkat. Már az inkvizítorok előtt is küzdöttünk a túlélésért. Talán végeredményben jót tettek azzal, hogy kiűztek minket onnan.

Elend a fejét ingatta.

– Kolosszok támadták meg Luthadelt is, nem egészen egy héttel ezelőtt – közölte a rossz hírt halkan. – Magam is szökevény vagyok, barátom. Amennyire én tudom, a város elesett.

Az öreg magába zuhant.

– Ó, értem… – bökte ki végül.

– Sajnálom. Én is azért fordultam vissza, hogy lássam, mi történt. De azt mondja meg nekem: nemrég jártam erre, hogyhogy nem botlottunk egymásba az északra vezető úton?

– Mert mi nem a csatornát követtük, uram – magyarázta az öreg szolga. – Átvágtunk a vidéken, és egyenesen haladtunk, hogy Suringshath városában feltöltsük a készleteinket. Nincs… más értesülésed Luthadel sorsáról? Lakott ott egy idősebb őrző. Azt reméljük, tőle talán tanácsot kérhetünk.

– Tindwyl asszony? – kérdezte Elend.

Az öreg felkapta a fejét.

– Igen. Ismered?

– A király udvartartásához tartozik.

– Zsinatunk elveszte óta Tindwyl őrzőt tekintjük a vezérünknek. Nem tudjuk pontosan, hány őrző jár-kel a birodalomban, de ő az egyetlen tagja a Zsinatnak, akiről úgy hírlik, nem tartózkodott a fővárosban, amikor megtámadták.

– Még Luthadelben volt, amikor én eljöttem onnan – hangzott Elend megnyugtató kijelentése.

– Akkor talán még él – reménykedett az öreg. – Tehát bizakodhatunk. Köszönöm a híreket, utazó! Kérlek, helyezd magad kényelembe a táborunkban!

Elend bólintott, majd felállt. Kobold nem messze tőle várt a ködben két fa mellett. A volt király odament a fiúhoz.

A tábor lakói óriási tüzeket raktak, mintha így akarnának dacolni a köddel. A fény valóban csökkentette a köd erejét, ugyanakkor fel is erősítette néhány tulajdonságát, és háromdimenziós árnyékok rajzolódtak ki, amiket a szem alig tudott követni. Kobold nekitámaszkodott az egyik göcsörtös fatörzsnek, és az Elend számára láthatatlan dolgokat fürkészte. Ugyanakkor az ifjú Venture is hallott néhány furcsa hangot, amit a fiú is megvizsgált. Síró gyerekek. Köhécselő férfiak. Éhesen toporgó jószágok.

– Nem valami rózsás a helyzet, ugye? – kérdezte a volt király ónszemű társát.

A fiú megrázta a fejét.

– Bárcsak eloltanák a tüzeket! – motyogta. – A fény zavarja a szememet.

Elend oldalra pillantott.

– Pedig nincs akkora fényük.

Kobold megvonta a vállát.

– Csak a fát pocsékolják.

– Most az egyszer bocsásd meg nekik ezt a fényűzést. Az elkövetkező hetekben úgysem lesz részük benne.

Ekkor egy elhaladó terrisi „osztagot” pillantottak meg, egy egyértelműen szolgákból álló kis csapatot. Kifogástalan testtartásban, kifinomult kellemmel masíroztak. Elend kételkedett benne, hogy a főzőkésen kívül más fegyvert is képesek lennének forgatni.

Nem. Egyáltalán semmiféle katonaság nincsen Terrisben, akik segíthetnének a népemnek.

– Azért küldted vissza Vint, hogy szedje össze a szövetségeseinket – emlékeztette Kobold a társát. – Hogy hozza őket hozzánk, amíg mi talán menedéket találunk Terrisben.

– Tudom – mondta Elend bűnbánón.

A fiú egy darabig nem szólalt meg.

– Az egész világ szétesik, El – panaszolta végül. – Terris, Luthadel…

– Luthadel még nem pusztult el! – csattant fel Elend, és haragosan a fiúra pillantott.

– De a kolosszok…

– Vin bizonyára kitalált valamit, amivel megállíthatja őket – reménykedett az ifjú férj. – Amennyire nem tudunk semmit, az is lehet, hogy már rég megtalálta a Megdicsőülés Kútját. Tovább kell mennünk. Először újra kell építenünk, ami romba dőlt. Majd azután ráérünk segíteni Terrisen.

Kobold megemésztette a választ, majd bólintott és elmosolyodott. Elend meglepve tapasztalta, magabiztos szavai milyen hamar megnyugtatták a fiút. A suhanc hátradőlt, és a király gőzölgő teáját nézte. A fiatal férfi odanyújtotta neki, miközben valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy nem is szereti a szívgyökérfőzetet. Az ónszemű boldogan kortyolta a meleg nedűt.

Elend sokkal aggasztóbbnak találta a helyzetet, mint ahogy azt mutatta.

A Mélység visszatér, fantomok tűnnek fel a ködben, és inkvizítorok teszik rá a kezüket a Terrisi Uradalomra. Vajon mit nem vettem még észre?

Nem reménykedem. Alendi túlélt már orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt végre kiderül, ki is ő valójában. Bízom a csodában.