Negyvennegyedik fejezet

A reggeli nyugalomban Szellő a cseppet sem szívderítő látványt bámulta: Cett serege távozott.

Szellő megborzongott, lehelete látszott a hideg levegőben. Odafordult Doronghoz. A legtöbb ember semmit sem tudott volna kiolvasni a köpcös hadvezér arcán megjelenő gúnyos vigyorból. De a bábos ennél mélyebbre látott: feszültséget ismert fel a férfi szeme körüli apró ráncokból; tudta, mit jelent, amikor így ütögeti az ujját a zúzmarás kőfalhoz. Alapvetően Dorong nem volt az az ideges fajta. A jelek valamire utaltak.

– Akkor hát ennyi? – kérdezte Szellő halkan.

Köpcös barátja bólintott.

Szellő nem értette. Még így is maradt két ellenséges sereg: tehát még nem múlt el a patthelyzet. Viszont bízott Dorong ítéletében. Vagyis inkább abban bízott, hogy ismeri az embereket annyira, ami alapján megbízhat a társa ítéletében.

A hadvezér tudott valamit, amit ő nem.

– Légy oly kedves, és magyarázd el nekem! – kérte.

– Akkor lesz vége, ha majd Straff rájön – hangzott a válasz.

– Mire jön rá?

– Hogy a kolossz sereg elvégzi-e helyette a munkát.

A bábos elgondolkodott ezen. Straffet nem igazán érdeklik a városban lakó emberek, csakis az atium miatt akarja megkaparintani Luthadelt. És a jelképes győzelem miatt.

– Ha Straff visszavonul… – elmélkedett hangosan Szellő.

– Akkor a kolosszok rögtön támadnak – fejezte be a mondatot Dorong, és a nyomaték kedvéért bólintott is hozzá. – Minden útjukba kerülőt lemészárolnak, és darabjaira szedik szét a várost. És miután a kolosszok ki őrjöngték magukat, Straff szépen besétál és megkeresi az atiumot.

– Feltéve, hogy elhagyják a várost, drága barátom.

A morcos képű allomanta megvonta a vállát.

– Akárhogy is, Straff mindenképpen jobban jár. Így csak egy meggyengült sereggel találja szembe magát, és nem két erőssel.

A bábos fázni kezdett, ezért összehúzta magán a kabátját.

– Olyan… egyértelműnek tűnk a számodra ez az egész.

– Abban a pillanatban kimondhattuk magunkra a halálos ítéletet, amikor az első sereg megérkezett, Szellő – mondta a hadvezér nyers őszinteséggel. – Csak azért vagyunk még életben, mert ügyesen húzzuk az időt.

Az ég szerelmére! Miért pazarolom az időmet erre a fickóra? – tette fel magának a kérdést Szellő. – Mindig a legrosszabbra gondol. Egy vészmadár!

De mivel jól ismerte az embereket, tudta, hogy ezúttal Dorong nem túlzott.

– Átkozott egy helyzet – motyogta egyetértőn.

A barátja csak bólintott, a falnak dőlt, és a távozó sereget figyelte.

– Háromszáz férfi – közölte a híreket Ham. – Legalábbis a felderítőink ennyiről számoltak be.

– Ez nem is olyan rossz, mint amire számítottam – válaszolta Elend.

A volt király dolgozószobájában álltak, ahol még Kobold tartózkodott rajtuk kívül. Ő az asztal melletti székben nyúlt el.

– El – magyarázta Ham –, Cett mindössze ezer katonát hozott a városba. Ez annyit tesz, hogy Vin támadása során a katonái harminc százalékát elveszítette kevesebb, mint tíz perc alatt. Még egy sereg is összeomlik, ha a csatamezőn egy nap alatt elveszíti haderejének harminc-negyven százalékát.

– Valóban? – csodálkozott Elend a homlokát ráncolva.

Ham a fejét rázta, leült, és öntött magának egy kupába.

– Nem értem, El. Miért támadta meg őket?

– Bolond az a lány – szólalt meg Kobold.

Az ifjú Venture kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon a suhancnak, de ő sem igazán tudta, mit gondoljon.

– Nem tudom, miért tette – vallotta be végül. – Annyit tudok, hogy nem hiszi, hogy apám küldte a Nagygyűlésre támadó orgyilkosokat.

A martalóc a vállát vonogatta. Az arca kissé nyúzottnak tűnt. Nem neki való volt ez. Nem szokott hozzá, hogy seregekkel bíbelődjön, és királyságok sorsa felett aggódjon. Annak idején kisebb horderejű ügyekkel szeretett foglalkozni.

Természetesen a legszívesebben én is a fotelembe süppedve olvasgatnék – gondolta Elend. – De most el kell végeznünk a dolgunkat.

– Van már róla valami hír? – kérdezte a volt király, és eszébe jutott, mennyire félti a lányt.

Kobold megrázta a fejét.

– Morgó bácsikám kiküldte a felderítőket, de eddig semmi nyomra nem bukkantak.

– Ha Vin nem akarja, hogy megtaláljuk. – szólt a témához Ham.

Elend elkezdett fel s alá járkálni a szobában. Nem tudott egy helyben maradni; szinte látta magát kívülről: vajon mennyire hasonlíthat most a fél őrült Jastesre, aki köröket rótt és folyton hátrasimította nem létező haját.

Légy erős! – parancsolt magára. – Azt még megengedheted magadnak, hogy látsszon rajtad az aggodalom, de bizonytalanságot soha nem szabad sugallnod!

Továbbra is járkált, de lelassította a lépteit, és nem beszélt a félelmeiről beszélgetőtársainak. Vajon Vin megsebesült? Vagy Cett megölte? A felderítők nagyon keveset láttak az éjszakai összecsapásból. Az biztos, hogy a lány is a részese volt, és ellentmondó hírek keringtek arról, miszerint egy másik ködszerzettel harcolt. Azt lehetett még tudni, hogy a palota egyik felső emelete lángokban állt, mikor ő onnan eljött – és hogy valamilyen oknál fogva életben hagyta Cettet.

Azóta viszont senki sem látta.

Elend becsukta a szemét, és erősen gondolkozott, miközben kezével a kőfalnak támaszkodott.

Nem foglalkozom vele eleget mostanában. A városra figyeltem… de mi értelme megmenteni Luthadelt, ha őt elveszítem? Mintha már nem is ismerném… De ismertem-e igazán valaha is?

Kimondottan zavarta, hogy nincs mellette. Bízott a lány nyers és őszinte modorában. Szüksége volt a lelke mélyéből jövő éleslátására – szókimondására –, amivel mindig vissza tudta rángatni őt a valóságba. A karjában akarta tartani. Ilyenkor tudta, hogy létezik fontosabb dolog is, mint az elméletek és a szépen hangzó fogalmak.

Szerette ezt a makrancos lányt.

– Nem tudom, El – kezdte megint a mellényes martalóc. – Sosem gondoltam volna, hogy Vinnel bajunk lesz, de nagyon nehéz gyermekkor áll mögötte. Emlékszem, egyszer minden ok nélkül kifakadt és üvöltözött a bandával, és a gyerekkorát emlegette. Nem tudom pontosan, mennyire megbízható.

A király kinyitotta a szemét.

– Megbízható, Ham – állította határozottan. – És sokkal többre képes, mint bármelyikünk.

Ham elhúzta a száját.

– De…

– Jó oka lehetett, ha megtámadta Cettet – védte Elend. – Én feltétel nélkül bízom benne.

A martalóc és Kobold egymásra néztek, és a fiatalabbik megvonta a vállát.

– Nem csupán a tegnap éjszakáról van szó, El – folytatta Ham. – Valami nincs rendben azzal a lánnyal – és nem csak a lelki állapotára gondolok.

– Ezt hogy érted?

– Emlékszel a Nagygyűlést ért támadásra? Te magad említetted, hogy láttad, amikor egy martalóc egyenesen telibe találta a botjával.

– És? – értetlenkedett Elend. – Három teljes napig nyomta az ágyat utána.

Ham hevesen rázta a fejét.

– Mindössze néhány napig kényszerült pihenni a sérülései miatt – az oldalát és a vállát érő ütések miatt, és hogy majdnem megfojtották. De ha valóban akkora csapást szenvedett el az idegen allomantáktól, akkor nem napokig, hanem legalábbis hetekig kellett volna gyógyulnia. Talán még tovább. De annyi biztos, hogy legalább egy bordája eltört volna.

– Forraszt égetett – magyarázta Elend.

– Feltehetően a martalóc is.

Az ifjún látszott, hogy meghökkent.

– Érted már? – hunyorított Ham. – Ha mindketten forraszt égettek, akkor egyensúlyba kerültek. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy Vint – aki nem lehet nehezebb hatvan kilónál – telibe találja egy nála háromszor nehezebb, harcedzett katona. Ő viszont kiheverte az egész ütközetet néhány napi pihenéssel.

– Vin különleges teremtés – zárta le a témát Elend.

– Ezt nem vitatom. De azt gyanítom, hogy megvannak a maga titkai. Például ki volt a másik ködszerzet? Bizonyos beszámolók szerint vállvetve, és nem egymás ellen harcoltak.

Mondta, hogy van egy másik ködszerzet is a városban – idézte fel az ifjú király Vin szavait. – Zane, Straff hírnöke. De már egy ideje nem is emlegette.

Ham megdörzsölte a homlokát.

– Minden szétesik körülöttünk, El.

– Kelsier össze tudná fogni a szálakat – motyogta Kobold. – Amikor még élt, a hibáink és rossz döntéseink is a terv részét képezték.

– A Túlélő halott – jelentette ki Elend. – Soha nem találkoztam vele, de egy dolgot biztosan tudok: soha nem adta át magát a kétségbeesésnek.

Ham elmosolyodott.

– Annyi bizonyos. Nevetett és viccelődött, miután téves számítások miatt egy egész sereget veszítettünk el. Beképzelt gazfickó volt.

– Mondhatni érzéketlen alak – tette hozzá Kobold.

– Nem! – tiltakozott a martalóc, és a kupája után nyúlt. – Valaha én is ezt gondoltam. De most… most már úgy vélem, hogy egyszerűen csak eltökélt volt. Kel mindig a holnapnak élt, és nem foglalkozott a következményekkel.

– Nos, nekünk is ugyanezt kell tennünk – mondta Elend. – Cett már eltűnt a színről; Penrod nem tartotta vissza. Ezen a tényen nem változtathatunk. Viszont megtudtunk egyet s mást a kolossz seregről.

– Ó, ha már szóba hoztad – vágott közbe a fiatal allomanta, és belenyúlt az erszényébe. Valamit az asztalra dobott. – Igazad van, ugyanolyan.

Az érme megállt, és Elend felvette. Látszott, Kobold hol kapirgálta meg egy kés hegyével. Az aranyszínű festéket könnyű volt lehámozni a kemény fáról. Hitvány dobzosutánzat; nem csoda, hogy a hamis érméket olyan könnyű volt kiszúrni. Csak egy bolond próbálná meg ezt használni igazi pénz helyett. Egy bolond, vagy egy kolossz.

Senki sem értette, Jastes hamis pénzei hogyan juthattak el a városba; talán szegényeknek vagy koldusoknak osztogatta egykori hazájában. Akárhogy is, egyértelművé vált, hogy miben sántikál. Seregre volt szüksége, annak pedig pénzre. Létrehozta az egyiket, hogy megszerezze a másikat. És csakis a kolosszok dőlnek be egy ilyen trükknek.

– Nem értem – rázta a fejét megint Ham, amikor Elend átnyújtotta az érmét. – Teljességgel érthetetlen, hogy a kolosszok miért döntöttek most hirtelen úgy, pénzt fogadnak el. Az Uralkodó sosem fizetett nekik.

Elend felidézte a táborban tapasztaltakat. „Emberek vagyunk. A városotokban fogunk élni.”

– A kolosszok változnak, Ham – magyarázta. – Vagy az is lehet, hogy mi nem értettük őket sohasem. Akárhogy is, erősnek kell lennünk. Még nincs vége.

– Könnyebben lennék erős, ha tudnám, hogy a ködszerzetünk épelméjű. Egy szóval sem említette, mire készül!

– Tudom, miről beszélsz – bólogatott az ifjú Venture.

A martalóc induláshoz készülődött, és közben a fejét rázta.

– Nem véletlen, hogy a nagy házak vonakodtak egymás ellen használni a ködszerzeteiket. Az csak olaj a tűzre. Ha Cett is tart egy ködszerzetet, és úgy dönt, hogy bosszút áll rajtunk…

– Tudom – mondta Elend ismét, és köszönésképpen biccentett.

Ham intett Koboldnak, majd elindultak, hogy megkeressék Szellőt és Dorongot.

Olyan borúlátóak – gondolta a magára maradt Venture fiú, miközben kiment a szobájából, hogy valami harapnivaló után nézzen. – Mintha azt hinnék, vége a világnak egyetlen kudarc miatt. Pedig Cett visszavonulásának örülni kellene. Legalább az egyik ellenségünk eltakarodik – persze még így is marad kettő. Jastes nem támad, ha azzal támadási felületet biztosít Straffnek, apám pedig annyira retteg Vintől, hogy inkább meghúzza magát. Sőt, a tegnap éjszakai események után apám bizonyára még jobban retteg. Lehet, hogy Vin pont ezt akarta elérni.

– Felség? – suttogta egy hang.

Elend megfordult, és szétnézett a folyosón.

– Felség – ismételte meg a kis növésű alak a sötétben, aki OreSeurnek bizonyult. – Azt hiszem, megtaláltam.

Néhány őrön kívül Elend senkit sem vitt magával. Nem akart magyarázkodni, honnan szerezte az értesüléseit; a lány ragaszkodott hozzá, hogy OreSeur kiléte maradjon titokban.

Hamnek egy dologban igaza van – gondolta, miközben a fogata megállt. – Vin valóban rejteget dolgokat. Mindig is ezt tette.

De ez nem akadályozta meg abban, hogy bízzon benne. Odabiccentett a kandrának, és kiszálltak a kocsiból. Aztán intett az őröknek, hogy maradjanak hátra, majd belépett egy romos épületbe. Valaha minden bizonnyal egy szegény kereskedő boltja lehetett – amit valószínűleg egy alacsony származású nemesi család vezetett, és gyenge minőségű árut adtak el a szká munkásoknak étkezési jegyekért cserébe, amiket aztán pénzre váltottak be az Uralkodónál.

Az épület a város azon részén állt, ahová az egykori király tüzelőanyag-gyűjtő csapata még nem jutott el. Bár az is egyértelműen látszott, hogy nem sok hasznát vették mostanában. Réges-régen kifosztották, és a behulló hamu jó négyujjnyi mélyen borította a padlót. Apró lábnyomok vezettek egy hátsó lépcsőfeljáróhoz.

– Mi ez a hely? – tudakolta Elend fintorogva.

OreSeur megvonta kutyavállait.

– Akkor hogyan vetted észre, hogy idejött?

– Követtem tegnap éjszaka, felség. Láttam, milyen irányba indul el. Aztán már csak annyi kellett, hogy alaposan körbeszaglásszak.

Az ifjú megint grimaszokat vágott.

– Ehhez akkor is kifinomult nyomkövető képességek kellenek, kandra.

– Ezek a csontok meglepően jó érzékekkel vannak megáldva.

A férfi elismerően bólintott. A lépcsőfeljáró egy hosszú folyosóra vezetett, aminek mindkét végén szobák helyezkedtek el. Elend elindult a szűk járaton, majd megállt. Az egyik oldalon a falburkolatot hátratolták, és egy pici üreg nyílt mögötte. Mozgás zaját hallotta odabentről.

– Vin? – szólt be a lánynak, majd bedugta a fejét a búvóhelyre.

A ködszerzet a kicsi kamra hátsó szegletében húzta meg magát. A nyílás csupán méternyi széles volt és még Vin sem tudott volna benne felegyenesedni. A lány nem válaszolt szerelme hívására. Csak ült szomorúan, hátát a falnak támasztotta, és a fejét elfordította a hang irányából.

Elend beférkőzött az üregbe. A térde puha hamuba mélyedt. Alig tudott úgy bemászni, hogy ne ütközzön bele a lányba.

– Vin? Jól vagy?

Kedvese nem mozdult. Némán morzsolgatott valamit az ujjai között. És a falat nézte – helyesebben egy apró lyukon bámult kifelé. Ekkor Elend észrevette a résen átszüremlő napfényt.

Egy kémlelőlyuk – vonta le a következtetést. – Innen pont az utcára látni. Ez nem bolt, hanem valamiféle rejtekhely tolvajok számára. Legalábbis régen az volt.

– Akkoriban szörnyetegnek tartottam Camont – kezdte halkan a lány.

Elend nem szólt, nem akarta megzavarni szerelmét, türelmesen állt négykézláb, és hallgatott. Végül kicsavarodott testhelyzetben leült. Annyi legalább vigaszul szolgált, hogy nem látott a lányon sérüléseket.

– Camont? – kérdezte, nehogy udvariatlannak tűnjön. – A Kelsier előtti, régi bandavezéredet?

Vin bólintott. Elvette a tekintetét a lyukról, és térdeit átfonva mesélt tovább.

– Ütötte az embereket, és megölte azokat, akik ellenkeztek vele. Még az utcai banditák közt is kegyetlennek számított.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

– De – folytatta a ködszerzet halkan – kétlem, hogy egész életében végzett volna annyi emberrel, mint amennyivel én tegnap éjszaka.

Elend becsukta a szemét. Aztán kinyitotta, és egy kicsit továbbkúszott az üregben. Egyik kezét a lány vállára fektette.

– Ellenséges katonákat öltél meg, Vin.

– Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki bogarakkal teli szobába vetődik – suttogta a törékeny lány.

Az ifjú ekkor látta meg, hogy mit tart az ujjai között. A fülbevalóját. Azt az egyszerű bronz ékszert, amit mindig a fülében tartott.

– Elmeséltem már neked, ez honnan van? – kérdezte kedvesétől. A férfi a fejét rázta. – Az anyámtól kaptam. Nem emlékszem az alkalomra, csak Reen mesélt róla. Az anyám… néha hangokat hallott. Megölte a nővéremet. Csecsemőkorában. Hidegvérrel végzett vele. És ugyanazon a napon nekem adta ezt, az egyik saját fülbevalóját. Mintha… mintha engem választott volna a testvérem helyett. Az egyiket megbüntette, a másikat meg perverz módon megajándékozta.

A meggyötört sorsú lány a fejét rázta.

– Az egész életem a halálról szól, Elend. A nővérem halála, aztán Reen halála. Meghaltak a körülöttem élő bandatagok, majd Kelsiert ölte meg az Uralkodó, aztán én vágtam bele a lándzsámat az Uralkodó mellkasába. Próbálok védekezni, és azt mondogatom magamnak, hogy már túljutottam a múltamon. És aztán… elkövetek valami szörnyűséget. Mint tegnap éjszaka.

Mivel nem tudta, mi mást tehetne, Elend közelebb húzta magához a lányt. Vin azonban még nem oldódott fel, testét továbbra is ridegen, mereven tartotta.

– Jó okod volt azt tenni, amit tettél – próbálta megnyugtatni a volt király ködszerzet kedvesét.

– Nem, ez nem igaz. Bántani akartam őket. El akartam ijeszteni őket, hogy hagyjanak neked békét. Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de így éreztem.

– Nem gyerekes, Vin. Jó húzás volt! Megmutattad az ellenségeinknek, hogy kivel állnak szemben. Elüldözted az egyik ellenfelünket, apám pedig ezek után kétszer is meggondolja, hogy támadjon-e. Időt nyertél, és ez nagyon sokat számít most!

– Több száz ember halála árán.

– Ellenséges katonák voltak, akik bevonultak a városunkba. Olyan férfiak, akik egy zsarnokot védelmeztek.

– Kelsier is mindig ugyanezzel takarózott – mondta halkan Vin –, amikor megölte a nemeseket és az őreiket. Azzal védekezett, hogy azok az emberek a Végső Birodalom fenntartói, tehát megérdemlik a halált. Ez mindig megijesztett.

Az ifjú Venture tanácstalan volt, mit is mondhatna.

– Úgy viselkedett, mintha istennek képzelné magát – folytatta a lány suttogva. – Egyszer elvett egy életet, máskor pedig megmentett valakit: mikor hogyan látta jónak. Nem akarok olyan lenni, mint ő, Elend, de mintha minden abba az irányba terelne.

– Én… – Nem vagy olyan, szerette volna mondani. Komolyan is gondolta, de nem tudta kiejteni a szavakat. Minden üresen csengett a számára.

Ehelyett még közelebb húzta magához a lányt, vállát saját mellkasához szorítva.

– Bár tudnám, mit kell ilyenkor mondani, Vin! – súgta a fülébe. – Attól, hogy így látlak, minden porcikám azt kívánja, bárcsak megvédhetnélek. Jóvá akarok tenni mindent – jobb életet szeretnék adni –, de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Mondd meg, mit tegyek! Csak mondd meg, hogy segíthetnék!

Vin először ellenállt a férfi ölelésének, de aztán egy nagy sóhaj után körbefonta karjaival, és szorosan tartotta.

– Ebben nem segíthetsz – súgta lágyan. – Egyedül kell végigcsinálnom. Döntéseket kell hoznom.

Elend bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni, Vin.

– De hisz azt sem tudod, miről kell döntenem.

– Az nem számít. Tudom, hogy nem segíthetek, még a saját trónomat sem tudtam megtartani. Te tízszer ügyesebb vagy nálam.

A lány megszorította a férfi karját.

– Ne mondj ilyeneket, kérlek!

Elend meglepődött a lány hangjából érződő feszültségen, majd bólintott.

– Rendben. De, akárhogy is, annyi biztos, hogy én bízom benned, Vin. Hozd meg a döntéseidet, mindenben támogatni foglak!

A ködszerzet bólintott, és merev testtartása kissé lazult a férfi karjai közt.

– Úgy érzem… – hebegett – úgy érzem, most az a legjobb, ha itt hagyom Luthadelt.

– Itt hagyod? És hová indulsz?

– Északra. Terrisbe.

Az ifjú csalódottan hátradőlt, a faburkolatnak támasztotta a hátát.

Elmegy? – Felkavarodott a gyomra. – Hát ez a büntetésem, amiért mostanában másra figyeltem? Vajon teljesen elveszítettem? – Ugyanakkor éppen az imént tett ígéretet, hogy támogatni fogja minden döntésében.

– Ha úgy érzed, hogy menned kell, Vin, akkor tégy belátásod szerint.

– Ha tényleg úgy döntenék, hogy elmegyek, velem tartanál?

– Most?

A lány bólintott, és a mozdulattal megdörzsölte a férfi mellkasát.

– Nem – hangzott Elend válasza. – Nem hagyhatom el Luthadelt. Főleg nem most, amikor a két sereg is támadásra készen vár.

– De a város nem kért belőled.

– Tudom – sóhajtott a trónfosztott király. – De… nem hagyhatom őket magukra. Lehet, hogy nem kérnek belőlem, de én mégsem fogom őket cserbenhagyni.

Vin újra bólintott, és valami azt súgta a férfinak, hogy éppen erre a válaszra számított. Elend mosolygott.

– Egy csődtömeg vagyunk, ugye?

– Reménytelenek – értett egyet halkan Vin, majd teljesen kihúzta magát a férfi öleléséből. Nagyon fáradtnak tűnt.

Kívülről lépések zaja szűrődött be. Egy pillanattal később OreSeur jelent meg, és bedugta a fejét a titkos nyílásba.

– Az őrök egyre nyugtalanabbak, felség. Hamarosan elindulnak, hogy megkeressék önt.

A férfi bólintott, és a kijárat felé húzta magát. Mikor kilépett a folyosóra, segített Vinnek is kimászni. A lány elfogadta a segítő kezet, majd felegyenesedett, és lerázta a port a ruhájáról – szokásához híven inget és nadrágot vett.

Már sosem fogom estélyi ruhákban látni? – tűnődött Elend.

– Elend – szólt a lány, és a zsebében turkált. – Tessék, ezt elköltheted, ha akarod.

Kinyitotta a kezét, és egy gyöngyöt ejtett szerelme tenyerébe.

– Atium? – nézett a kincsre Elend hitetlenkedve. – Honnan szerezted?

– Egy baráttól.

– És tegnap este nem használtad? Miközben azzal a temérdek katonával harcoltál?

– Nem. Lenyeltem, de nem volt rá szükségem. Így végül kiköptem.

Atya ég! – gondolta Elend. – Meg sem fordult a fejemben, hogy atium nélkül küzd. Milyen pusztítást végzett volna, ha elégeti ezt a darabkát?

Felnézett a lányra.

– Bizonyos források szerint egy másik ködszerzet is tartózkodik a városban.

– Így van. Zane.

Elend visszaadta a gyöngyöt.

– Akkor tartsd ezt meg! Ha esetleg harcolnod kellene ellene.

– Nem hiszem, hogy sor kerülne rá – motyogta Vin. – Tartsd meg akkor is. Felér egy kisebb vagyonnal.

– De most óriási vagyon kellene, hogy változtassunk a helyzeten. És egyébként is, ki venné meg? Ha megvesztegetném vele Cettet vagy az apámat, csak még inkább azt hinnék, hogy nálunk van az atium és ellenük akarjuk használni.

A lány bólintott, majd a kandrára pillantott.

– Legyen nálad – döntött az atium sorsáról, és a kutya felé tartotta. – Elég nagy ahhoz, hogy egy másik allomanta elvegye tőlem, ha akarja.

– Az életem árán is megőrzöm, kisasszony – ígérte OreSeur, majd széthúzta a húst a vállán, és elrejtette a fémet.

Végül Vin szerelméhez fordult, és együtt elindultak a lépcsőn, hogy az épület előtt álló őrökkel találkozzanak.

Tudom, mit memorizáltam. Tudom, hogy a többi világhozó most ismételget.