Negyvenharmadik fejezet

A köd beömlött a sötét szobába és vízesésként zuhogott Vin körül, aki a nyitott erkélyajtóban állt. Elend tőle nem messze mozdulatlanul feküdt a saját ágyában.

„Állítólag egyedül ment el a kolossz táborba, kisasszony – magyarázta korábban OreSeur. – Ön aludt, és egyikünk sem tudta, mitévők legyünk. Nem hiszem, hogy sikerült lebeszélnie a lényeket a támadásról, de hasznos értesülésekkel tért vissza.”

A kandra a farán ült a ködszerzet mellett. Nem kérdezte, a fiatal nő miért jött el kedvese lakosztályába, sem azt, miért figyeli némán az alvó fiatalembert.

Nem tudtam megvédeni.

Pedig minden tőle telhetőt megtett, és annak a lehetősége, hogy még egy embert sem tud megvédeni, hirtelen annyira valóságosnak – szinte kézzelfoghatónak – tűnt, hogy beleszédült a gondolatba.

Elendnek jogában állt elhagyni a várost. Önálló férfi, aki önálló döntéseket hoz, és királyhoz méltón viselkedik. Viszont tette most még nagyobb veszedelembe sodorja majd. A félelem oly régóta kísérte társként a lányt, hogy már teljesen megszokta, így nagyon ritkán okozott fizikai tüneteket. De ahogy szelíden szuszogó párját nézte, kezei árulkodó módon remegtek.

Megmentettem az orgyilkosoktól. Megvédtem. Hatékony allomanta vagyok. Miért érzem akkor magam mégis ennyire tehetetlennek? Ennyire egyedül?

Mezítláb, hangtalanul odalopakodott Elend ágyához. Jó darabig nézte a békésen alvó férfit.

OreSeur halkan felmordult.

Vin megpördült. Egyenes hátú, fekete alak jelent meg az erkélyen. Még ónszemével is csak mindössze a sziluettjét látta, mert köd áramlott a jövevény arca előtt, aztán tócsákba verődve szétterjedt a padlón, mint valami földöntúli folyam.

– Zane – suttogta a lány.

– Nincs biztonságban, Vin – mutatta Zane a fejével a féltestvérét, aztán lassan belépett a szobába, elhessegetve maga elől egy nagyobb ködfelhőt.

A lány a szerelmére nézett.

– Sohasem lesz teljes biztonságban.

– Azért jöttem, hogy szóljak, áruló van köztetek.

Vin a férfi szemébe nézett.

– Kicsoda?

– Az a Demoux kapitány. Nem sokkal az orgyilkos kísérlet előtt felvette a kapcsolatot az apámmal, és felajánlotta neki, hogy kinyitja a kapukat és átadja a várost.

A lány értetlenül nézett.

Ez nem logikus.

Zane közelebb lépett.

– Az egész Cett ármánykodása, Vin. Az az ember egy kígyó. Még a magas rangú nagyurak között is annak számít. Nem tudom, mivel állította maga mellé az egyik belső embereteket, de annyit tudok, hogy ez a Demoux megpróbálta rávenni apámat, hogy támadja meg a várost a szavazás alatt.

A lány elgondolkozott. Ha Straff abban a pillanatban támadást intézett volna, azzal megerősítette volna a benyomást, hogy valóban ő küldte az orgyilkosokat.

– A terv szerint Elendnek és Penrodnak meg kellett volna halni – magyarázta tovább a jövevény. – A legnagyobb zűrzavar kellős közepén Cett könnyedén átvehette volna a hatalmat; Straff támadó serege ellen vezethette volna haderejét, a ti katonáitokkal együtt. És akkor ő lett volna a megmentő, aki megvédi Luthadelt egy betolakodó zsarnokságától.

Vin erősen gondolkodott. Csak azért, mert Zane szájából hallja a történetet, még nem biztos, hogy igaz. Ugyanakkor a saját nyomozása is Demoux-ra terelte a gyanút.

Felismerte az egyik orgyilkost a Nagygyűlésben, és valóban Cett kíséretéhez tartozott, tehát Zane egy dologban biztosan igazat állít. Ráadásul Cett már korábban is küldött allomanta orgyilkosokat; hónapokkal korábban, amikor az utolsó adag atiumot is elhasználta, Cett embereivel küzdött. Akkor Zane mentette meg az életét.

Összeszorította az öklét, és a csalódottság mardosta belülről.

Ha igaza van, akkor Demoux halott, és egy ellenséges kandra él egy ideje a palotában, alig néhány lépésre Elendtől. Még ha hazudik is Zane, egy zsarnok akkor is tartózkodik a városban. A kolossz sereg pedig a nyálát csorgatja az embereink után. És Elendnek nincs szüksége rám. Mert nem tehetek semmi hasznosat.

– Látom a csalódottságodat – suttogta a férfi, majd ő is odalépett az ágyhoz és lenézett alvó öccsére. – Továbbra is adsz a szavára. Meg akarod védeni, de ő nem engedi – belenézett a lány szemébe.

Vin komolyságot olvasott ki a tekintetéből. Pedig igenis sokat tehetett az ügy érdekében. Azt, amit igazából a szíve mélyén már a legelején meg akart tenni. Azt, amire tanították; amire kiképezték.

– Cett majdnem megölte a szerelmedet – folytatta bujtogatását Zane. – A te Elended azt teszi, amihez kedve van. Nos, mi most tegyük azt, amihez neked van kedved! – mélyen belenézett a lány szemébe. – Már túl régóta vagyunk mások eszközei. Mutassuk meg Cettnek, miért jobb, ha fél tőlünk!

Vin dühe és az ostrom felett érzett reményvesztettsége okán már-már hajlott rá, hogy megtegye, amire a másik ködszerzet kéri. De az utolsó percben megingott, és a gondolatai összevissza cikáztak. Nem telt el sok idő az utolsó gyilkosság óta, és ez megrémítette. Még akkor is, ha jó ügyet szolgál vele. Ámde. Elend is kockáztatott – tébolyult vállalkozásba fogott, amikor egyedül ment a kolosszok táborába. És a lány úgy érezte, szerelme ezzel elárulta őt. Azok után, hogy ő minden mozdulatával védte, fáradhatatlanul rá vigyázott, és emiatt sokszor tette magát ellenségei célpontjává. Aztán pár nappal az orgyilkos támadás után Elend egyszerűen kisétál a városból, és egyedül megy a szörnyetegek közé.

Az apró termetű ködszerzet a fogát csikorgatta. Egy hang legbelülről azt suttogta, ha Elend nem hajlandó ésszerű döntéseket hozni és távol tartani magát a veszélyektől, akkor neki kell elindulni, és félresöpörni az útból az összes rá leselkedő veszélyt.

– Menjünk! – súgta a fekete ruhásnak.

Zane bólintott, de feltartott kezével megállította a lányt.

– Egy dologra nagyon figyelj! – tanácsolta. – Nem szabad megölnünk: annak nem lenne értelme. Egy másik hadúr rögtön átvenné a helyét és a seregét. Csak annyit teszünk, hogy jó alaposan ráijesztünk. Olyan keményen kell lecsapnunk a seregére, hogy akárki is venné át Cett helyét, ijedjen meg annyira, hogy inkább visszavonul.

Vin eltöprengett, elfordította a tekintetét, és körmeit a saját tenyerébe mélyesztette.

– Mondd meg – lépett közelebb a magas látogató –, mit javasolna Kelsier?

A válasz egyszerű volt. Kelsier sosem került volna ilyen helyzetbe. Kemény fickó volt, aki nem tűrte, hogy bárki megfenyegesse a szeretteit. Cett és Straff egyetlen éjszakát sem tölthettek volna Luthadelben anélkül, hogy ne érezték volna a Túlélő késének a hegyét.

A lány egy része mindig is vonzódott ehhez a fajta erős, mindenkin átgázoló brutalitáshoz.

„Két módon maradhatsz biztonságban” – hallotta Reen suttogó hangját a fejében. – „Vagy meghúzod magad, és nem ártasz senkinek, így az emberek észre sem vesznek, vagy pedig olyan fenyegetést jelentesz rájuk, hogy rettegnek tőled.”

A férfi szemébe nézett és bólintott. A fekete ruhás elmosolyodott, majd az ablakhoz lépve kiugrott az éjszakába.

– OreSeur! – súgta Vin a kutyájának. – Az atiumom.

Az állat először megtorpant, majd a lányhoz lépett és szétnyitotta a húst a vállán.

– Kisasszony. – kezdte lassan. – Ne tegye ezt!

A lány Elendre pillantott. Nem védhette meg mindentől. De néhány dologra ő is használható.

Elvette a fémet a kutyától. Már nem remegett a keze. Fázott.

– Cett fenyegetést jelent mindenkire, akit szeretek – suttogta. – Hamarosan megtudja, hogy létezik a világon az orgyilkosainál is halálosabb dolog. Valami, ami még a seregénél is erősebb. Valami, ami még az Uralkodónál is félelmetesebb. Én megyek érte.

Ködszolgálatnak hívták.

Minden katonára sor került. Csak álltak a sötétben szikrákat vető fáklyával. Valakinek muszáj volt őrködni. Belenézni a kavargó, csalóka ködbe, és eltűnődni azon, vajon tényleg van-e ott valaki. Valaki, aki őket figyeli.

Wellen tudta, hogy van.

Tudta, de sosem beszélt róla. A katonák nevettek az ilyen babonákon. Ki kellett menniük a ködbe, ez volt a feladatuk. Hozzászoktak. Jobban ismerték annál, hogy féljenek tőle.

Legalábbis ezt feltételezték róluk.

– Hé! – kiáltotta Jarloux, és a fal széléhez lépett. – Wells, látsz valamit odakint?

Természetesen semmit nem látott. Több tucat társával együtt a Hasting-palota határvonalán álltak, és a telekhatáron körbefutó külső, alacsony, úgy tizenöt láb magas várfalról figyeltek. Feladatuk szerint gyanús dolgokat kellett észrevenni a ködben.

„Gyanús” – a parancsnok ezt a szót használta. Pedig a köd minden tekintetben gyanúsnak bizonyult. A kavargó sötétség, a mélység, amelyben káosz és gyűlölet kavargott. Wellen mindig is irtózott tőle. Ott ólálkodtak kint. Ő tudta.

Valami megmozdult a sötétben. Wellen hátralépett, belebámult a mélységbe, és szíve zakatolni kezdett. Tenyere izzadt, amikor felemelte a lándzsáját.

– Igen – mondta Jarloux hunyorítva. – Esküszöm, én is látom.

Tehát eljött a perc. Wellen mindig is tudta, hogy egyszer bekövetkezik. Mint amikor szúnyograj csap le egy forró nyári napon, mint amikor nyílvesszőket záporoz egy hadsereg. Érmék százai koppantak az erődítmény falán. A csillámló halál, fémdarabkák raja húzott csíkot maga után a ködben. Fém kopogott a kövön, aztán a katonák kiáltozni kezdtek rémületükben és fájdalmukban.

Wellen hátralépett, felemelte lándzsáját; ugyanebben a pillanatban Jarloux riadót fújt. De a szerencsétlen nem tudta befejezni: a felénél meghalt, amikor egy érme végighasította a száját, és hátul a koponyáján távozott egy kis darabka, az útja során kiszakított foggal együtt. A katona összeesett. Wellen odább kúszott a tetem mellől. Tudta, már túl késő lenne menekülni.

Nem repült több érme. Csend lett a környéken. Halott férfiak feküdtek mindenütt; haldoklók nyögdécseltek.

És akkor megjöttek. A halál két fekete árnyéka az éjszakában. Hollók a ködben. Fekete ruhájuk surrogott, amint elrepültek Wellen felett.

De őt nem bántották. Otthagyták a holttestek, a valaha negyvenfős alakulat tagjai között.

Vin guggolásban ért földet; meztelen talpa a Hasting-vár udvarának hűvös kövére tapadt. Zane, mint mindig, állva érkezett, felsőbbrendűségének teljes tudatában.

A lány fellobbantotta a forraszt, ami több ezernyi izgalmas pillanatra való sűrített energiával töltötte fel az izmait. Könnyedén elhessegette a sebesült oldalából sugárzó fájdalmat; egyetlen atiumgyöngye némán lapult a gyomrában, de egyelőre nem használta fel. Még nem. Addig nem, amíg be nem bizonyosodik az igaza, és Cett valóban ködszerzet.

– Kezdjük odalent, és onnan haladjunk felfelé! – tanácsolta Zane.

Vin bólintott. A Hasting-vár központi tornya több emelet magasban emelkedett és nem tudhatták, melyikben tartózkodik a hadúr. Ha alul kezdik, nem lesz alkalma elmenekülni.

Mellesleg a lány lábába zárt erő szinte sikoltott, hogy eressze ki. Túl sokáig guggolt így összekuporodva: fárasztotta a gyengeség, dühítette, hogy olyan sokáig volt ágyhoz kötve. Hónapokig feküdt, mint egy rezdületlen kés, amit valaki torkának szegeznek.

Eljött az idő, hogy elvágja azt a torkot.

Mindketten előreiramodtak. Fáklyák gyúltak körülöttük, amint Cett az udvarban táborozó emberei felébredtek a riadóra. Sátrak dőltek össze és férfiak kiáltottak meglepetésükben, kétségbeesetten keresve a hadsereget, amelyik megtámadta őket. Ha ilyen szerencséjük lett volna.

Vin felröppent a levegőbe. Zane megpördült, érméket repített mindenfelé. Száz meg száz rézkorongocska csillogott a levegőben – egy jobbágynak egy egész vagyont értek volna. A lány susogó ruhával ért földet, és mindketten rátaszítottak a pénzekre. A fáklyafényben szikrázó fémdarabkák iszonyatos erővel repültek szerteszét a táborban és lekaszálták a meglepett, álmos katonákat.

A két ködszerzet előretört a központi torony felé. Egy egész osztag sorakozott fel az építmény alapjánál – összezavarodott, álmos, de felfegyverzett emberek. Fémpáncéllal és acélfegyverekkel felszerelt katonák, akik megfelelő készültségben várták volna az ellenséges hadat, amennyiben valódi hadsereggel állnak szemben.

Zane és Vin becsusszantak közéjük. A férfi feldobott egy érmét a levegőbe, a lány pedig kinyújtott karral nekitaszított, közben érezve a fémnek feszülő ködszerzettársa súlyát.

Mindketten nekitámaszkodva a pénznek, ellentétes irányba toltak, súlyukat nekivetve a kétoldalt álló katonák mellvértjeinek. Lobbantott forrasszal megerősített taszításuk úgy szórta szét az osztagot, mintha két hatalmas kéz legyintette volna meg őket. Lándzsák és kardok forogtak az éjszakai levegőben és csörögve értek földet a kockakövön. A mellvértek messzire repítették a mögöttük megbúvó testeket.

A lány kioltotta az acélját, miközben érezte, hogy Zane súlya elválik az érmétől. A csillogó fémdarabka a földre koppant kettejük között, és a férfi tenyerét felemelve az egyetlen érintetlen katona felé fordult, aki továbbra is elszántan védelmezte a vár kapuját.

Újabb osztag érkezett a fekete ruhás ködszerzet háta mögül, de hirtelen megtorpanásra kényszerültek, mert a férfi nekik taszított, aztán az egész súlyt áthelyezte a magányos katonára. A szerencsétlen férfi berobbant a várkapun.

Csont ropogása hallatszott. A kapuszárnyak beszakadtak, amikor az őr berepült a torony belsejébe. Zane lehajtott fejjel beugrott a nyíláson, a lány pedig finom mozdulatokkal követte. Meztelen talpa alig érintette a kockakövet, majd megállapodott a benti hűvös márványon.

Odabent is katonák vártak rájuk. Ezek nem viseltek páncélt, és nagy fapajzsokat tartottak maguk elé, hogy eltérítsék a halálos fémpénzeket. A botokkal és obszidiánkardokkal felszerelt páragyilkosokat pontosan az allomanták elleni küzdelemre képezték ki. Úgy ötvenen lehettek.

Most kezdődik csak a csetepaté! – gondolta Vin, miközben a levegőbe szökkenve nekitaszított a kapuvasaknak.

Zane kezdett először cselekedni: nekitolt a kapun benyomott szerencsétlennek, és egy csapat páragyilkos felé hajította a holttestet. Amint a katona nekik vágódott, a lány földet ért a második csapat orra előtt. Megpördült a padlón, és kinyújtott, forrasszal erősített lábszárával elkaszált négy erős férfit. Miközben a többiek lecsapni készültek, rátaszított egy érmére a tarisznyájában, amitől a pénzdarabka kiszabadult és ő felrepült a levegőbe. Megpördült és visszafelé elkapta az egyik elgáncsolt katona leeső botját.

Obszidiántőr repesztette meg a márványt ott, ahol még egy pillanattal azelőtt állt. Vin leérkezett immár saját fafegyverével a kezében, és élő embernél gyorsabban forgatva a botot nekiesett a férfiak arcának és torkának. Koponyák reccsentek. Csontok roppantak. Alig lihegett egy kicsit, miközben mind a tíz ellenfele a földre került.

Tíz ember… Nem azt mondta egyszer Kelsier, hogy gondja akadt fél tucat páragyilkossal? De nincs most erre idő!

Nagy csapat katona rohamozta meg. Üvöltve feléjük ugrott, és botját belenyomta az első ember arcába. A többiek megdöbbent fintorral felemelték a pajzsukat, de Vin előkapott egy pár obszidiántőrt. Földet ért, és belevágta a késeket két másik páragyilkos térdébe, aztán feléjük fordulva szabdalta, ahol csak érte őket.

A szeme sarkából látta, ahogyan egy újabb katona támadásba lendül. Kicsavarta a páragyilkos karját, miközben kivédte a botütését. A fa nagyot reccsent, és a lány széles ívet leíró tőre csaknem teljesen lefejezte a férfit. Ugrott egyet hátrafelé, miközben megérkeztek a többiek. Megtámaszkodott a padlón, aztán maga felé rántotta a Zane által korábban használt férfi páncélos tetemét.

A pajzsok nem sokat értek egy ilyen lövedék ellen. A lány nekicsapta a holttestet az ellenfeleinek, akik úgy repültek szerteszét, akár a tekebábuk. Oldalra tekintve látta, mi maradt a páragyilkosokból. Nem érzett sajnálatot.

Nekitaszított egy törött fémkeretnek, aztán forogva elrepült a katonák feje fölött, és támadói gyűrűjén kívül ért földet. A külső csapat már holtan feküdt; üvegszilánkok és kicsavarodott fémdarabok fúrták át a testüket. Vin felemelte a kezét és lehajtotta a fejét.

Dúralumínium és acél. Taszított. A világ egyszeriben megugrott.

A lány kilőtt a ködön és a törött ablakon keresztül, miközben a fémkeretekkel karóba húzott holttestekre tolt. A hullák elrepültek tőle, és nekicsapódtak a középpontban lévő, élő férfiaknak.

A halott, haldokló és ép testű emberek egyaránt kisodródtak a helyiségből és nekivágódtak a Vinnel szemközti ablaknak. Testek forogtak a ködben, ötven katona szóródott szét az éjszakában, és csak a Zane-re támadó páragyilkosok véres holttestei maradtak odabenn. A fekete ruhás úgy állt köztük, akár egy sötét oszlop. Felemelte a fejét és a lány szemébe nézett, aztán a helyiség hátulja felé bólintott.

Vin ügyet sem vetett a néhány megmaradt páragyilkosra. Rátaszított a holttestre és végigcsúszott a padlón. Zane ugrott. Hátrafelé kirepült egy ablakon, és az üveget szilánkokra repesztve eltűnt a ködben. A lány gyorsan bekémlelt a két hátsó helyiségbe: Cett sehol! Megfordult és leölt egy támolygó páragyilkost, miközben fejest ugrott a felvonó aknájába.

Neki nem volt szüksége felvonóra. Egy eldobott érmére taszítva egyenesen felrepült a harmadik emeletig. Alkalmi társa minden bizonnyal a második szinten néz szét.

Némán érkezett a márványpadlóra. Mögötte lépések koppantak; valaki lopakodott a lépcsőn. Felismerte a nagy, nyitott szobát: ugyanaz a helyiség volt, ahol Cett vendégül látta őket. Most üresen állt, még az asztalt is elvitték, de a festett üvegablakok kerek ívét nem lehetett elfelejteni.

Páragyilkosok bukkantak fel a konyhából. Többtucatnyi páragyilkos.

Bizonyára egy másik lépcsőn jöttek fel.

Bevágódott a mellette lévő lépcsőházba. További páragyilkosok özönlöttek be a helyiségbe, és a két csoport lassan körbezárta a ködszerzetet.

Ötven egy ellen: úgy gondolhatták, jók az esélyeik, és magabiztosan támadtak. A lány a nyitott konyhaajtókra pillantott, de nem látta mögöttük Cettet. Ezen az emeleten sem találja meg a hadurat.

Milyen sok páragyilkost bérelt fel! – tűnődött, miközben némán behátrált a terem közepére. A lépcsőket, a konyhahelyiségeket és oszlopokat kivéve a toronyszint falai végig íves üvegablakokkal voltak kirakva.

Számított rám. Legalábbis megpróbált felkészülni a támadásomra.

Lebukott, amikor a több hullámnyi katona rohamra indult. Felvetette a fejét, lehunyta a szemét, és dúralumíniumot égetett.

Aztán taszított.

A fémkeretbe illesztett festett üvegablakok kirobbantak a kőívekből. Érezte, ahogy a fémkeretek befelé lőnek és összecsavarodnak lenyűgöző hatalma előtt. Elképzelte, amint a villogó, tucatnyi színű üvegszilánk repült a levegőben. Hallotta az emberek kiáltásait, amikor az üveg és fémdarabkák belefúródtak a húsukba.

Csak a külső kör esett el a támadásban. Vin kinyitotta a szemét és felugrott, mert egyszeriben tucatnyi párbajbot csapott felé. Átcsusszant a suhintások záporán. Sokuk talált. Nem számított.

Lenyelt egy üvegcsényi fémet, amikor a köd körbeölelte; aztán visszarántotta magát a vár felé, ezúttal egy negyedik emeleti ablakot megcélozva. Amint közeledett, egy holttest tört át az ablaküvegen és zuhant le az éjszakába. Zane is feltűnt egy villanásnyi időre: a túloldalon ugrott ki egy üvegen át. Ez a szint már üres volt.

Fények égtek a torony ötödik emeletén. Legelőször jöhettek volna ide is, de másban állapodtak meg. És Zane-nek lett igaza. Nem elég megölni Cettet: meg kellett félemlíteni az egész hadseregét.

Vin nekitaszított a halottnak, akit a másik ködszerzet kihajított az ablakon, és a katona fémpáncélját használva horgonyként, felrepült, de egyben el is távolodott az épülettől. Amikor elérte a kellő magasságot, egy gyors rántás visszatérítette a torony irányába. Éppen az ötödik emelet ablakába érkezett.

Megragadta a kőpárkányt. A szíve zakatolt, és nagy kortyokban vette a levegőt. Verejtékes arca a belül lángoló hő ellenére is reszketett a téli szellőben. Nagyot nyelt, aztán kikerekedett szemmel fellobbantotta a forraszát.

Ködszerzet.

Nagy csattanással tört át az üvegen. Az odabent várakozó katonák hátraugrottak. Az egyik fémövet viselt. Ő távozott először az élők sorából. A többi húsz azt sem tudta, milyen arcot vágjon, miközben a Vin rántásai és taszításai alatt bukdácsoló övcsat végigzümmögött a hadsoron. Mindet kiképezték allomanták ellen. Ám még soha nem találkoztak Vinnel.

Tucatnyi ember hullt alá üvöltve. Vin egyetlen övcsattal kaszabolta le őket. Forrasza, ónja, acélja és vasa mellett az atiumhasználat iszonyú pocséklásnak tűnt. A lány még anélkül is félelmetes fegyvernek számított – egy fegyvernek, amit még ő maga sem értett igazán.

Ködszerzet.

Az utolsó férfi is kiszenvedett. Vin csak állt közöttük, és eltöltötte a megelégedettség zsibbasztó érzése. Hagyta, hogy az övcsat kihulljon a szorításából. A fém szőnyegre esett. A szobában tehát volt bútorzat, a torony többi helyiségétől eltérően. Kisebb díszeket is látott. Elend takarítószemélyzete talán nem jutott ilyen messzire Cett érkezése előtt, vagy az is lehet, hogy a hadúr magával hozta a saját kényelmi eszközeit.

A háta mögött lépcsősor kezdődött. Az orra előtt szép faburkolat húzódott, rajta ajtóval – ez vezetett a belső helyiségekbe. Gyorsan lépett egyet előre, és a ködköpönyeg sziszegve fellebbent, amint kirántott négy lámpást a tartójukból. A lány félrelépett, és a fények előrerepültek, majd nekivágódtak a falnak. Tűz csapott fel a kiömlő olaj nyomán, végighömpölygött a falon. A lámpák súlya betörte az ajtót. A ködszerzet felemelte a kezét. Az ajtó törött darabjai leestek a sarokvasakról.

Tűzcsóvák csöpögtek körülötte az ajtókeretről, amint belépett a helyiségbe. A gazdagon díszített szoba kísértetiesen üresen kongott, két alakot kivéve. Cett egyszerű fa karosszékben ült. Szakálla ápolatlanul hullott a mellére, és nagyon-nagyon fáradtnak tűnt. Tizenéves fia Cett és a jövevény közé lépett. A suhanc párbajpálcát tartott a kezében.

Tehát melyikük a ködszerzet?

A fiú sújtott először. Vin elkapta a fegyvert, aztán félrehajította a legényt, aki nekicsapódott a faburkolatnak, majd összegömbölyödött a földön. A ködszerzet bizalmatlanul nézegette.

– Hagyd Gneorndint, asszony! – szólt neki Cett. – Végezd a feladatodat, amiért jöttél!

A lány a nemes felé fordult. Emlékezett dühére, a bénító, jeges haragra. Odalépett és megragadta a hadúr ruháját.

– Harcolj! – süvöltötte, és hátrapenderítette az öreget.

Cett nekicsapódott a falnak, aztán a földre hullott. A lány előkészítette az atiumot, de a férfi nem kelt fel. Egyszerűen az oldalára gördült és köhögött.

Vin odasétált, és fél kézzel felemelte a földről. A nemesúr összeszorította az öklét, hogy megüsse, de még így is szánalmasan gyengének tűnt. Az ütések lepattantak a ködszerzetről.

– Harcolj! – parancsolta a lány, és ismét félrehajította a hadurat.

Cett végiggurult a földön, a feje nagyot koppant a falon. A lángoló fal mellett feküdt és vérpatak futott végig a homlokán. Nem mozdult.

A ködszerzet kivicsorította a fogát, és odamasírozott.

– Hagyd békén! – A fiú, Gneorndin odabotladozott Cett elé, és reszkető kezével felemelte a párbajpálcáját.

A lány félrebiccentett fejjel megtorpant. A legény homlokán verejték csillogott, és alig állt a lábán. Vin belenézett a szemébe, és határtalan rettegést látott benne. Ez a fiú nem lehetett ködszerzet. Mégis állta a sarat. Szánalmasan, reménytelenül álldogált az elesett Cett előtt.

– Lépj hátrább, fiam! – szólt neki Cett fáradt hangon. – Itt már nem segíthetsz.

A fiú reszketni kezdett, aztán zokogásban tört ki.

Könnyek.

Furcsa, valószerűtlen érzés homályosította el Vin elméjét. Felemelte a kezét és meglepve vette észre, hogy nedves folyamok futnak a saját arcán.

– Nincsen ködszerzeted – suttogta.

Cett félig ülő helyzetbe tornázta magát, és belenézett a lány szemébe.

– Ma este sem jöttek ellenünk allomanták – folytatta Vin. – Annak idején a gyűlésteremben mindet felhasználtad.

– Már hónapokkal ezelőtt ellened küldtem az allomantáimat. – A hadúr nagyot sóhajtott. – Csak azok voltak nekem. Minden reményemet beléjük fektettem. Pedig nem a családomból származtak. Az egész vérvonalamat megrontotta a szká vér; évszázadok óta Allrianne az egyedüli allomanta, aki a családba született.

– Azért jöttél Luthadelbe…

–… mert Straff végül az én országomat is megtámadta volna – fejezte be a mondatot Cett. – A legjobb esélyem az volt, kedvesem, ha időben végzek veled. Ezért küldtem mindet ellened. Mivel ez nem sikerült, tudtam, hogy el kell foglalnom ezt az átkozott várost és az atiumot, hogy vehessek magamnak új allomantákat. Nem jött be a terv.

– Szövetséget is ajánlhattál volna.

Cett kuncogva felült.

– Az igazi politikában ez nem így működik. Amit nem veszel el időben, azt elveszik tőled. Mellesleg mindig is hazardőr voltam. – Felnézett a lányra, és a tekintetük találkozott.

– Végezd el a küldetésed! – ismételte.

Vin megrázkódott. Nem érezte a könnyeit. Alig érzett valamit.

Miért? Miért nem érzek többé semmit?

A szoba elkezdett rázkódni. A lány megpördült, arccal a hátsó fal felé. A faborítás úgy rázkódott és lüktetett, mint valami haldokló állat. Szögek ugrottak ki a burkolatból, végül az egész falrész kiszakadt és eltűnt az éjszakában. Lángoló lapok, szilánkok, szögek és zsindelyek szóródtak szét a levegőben, egy feketébe öltözött alak körül. Zane leengedett kézzel állt a túlsó helyiségben, a lába körül mindenfelé holttestek.

Vörös folyadék csöpögött az ujjairól. Feléjük pillantott a fal lángoló maradványán keresztül, és elmosolyodott. Aztán elindult Cett lakosztálya felé.

– Ne! – Vin odarohant hozzá.

Zane meglepetten megállt. A lány taszított, odacsusszant a férfihoz, és megragadta a karját. A fekete anyag vértől csöpögött: Zane vérétől.

A ködszerzet kikerülte a lányt, aztán kíváncsian felé fordult. Vin kinyújtotta a kezét, de amaz szinte kísérteties könnyedséggel félrecsusszant az útjából, akár egy vívómester, ha egy kezdővel küzd.

Atium! Minden bizonnyal végig égette. Pedig nem is kellett használnia a katonák ellen – úgysem volt esélyük velünk szemben.

– Kérlek! Hagyd őket! – Zane ismét félrelépett, és a hadúr meg a fia felé indult.

– Zane, hagyd őket! – fordult Vin a férfi felé.

A félőrült ködszerzet Cettre pillantott, aki várakozón ült a földön. A fia mellette; próbálta elráncigálni az apját. A fekete ruhás félrebiccentett fejjel nézett vissza a lányra.

– Kérlek! – ismételte meg Vin.

– Tehát még mindig hatalma van feletted – morogta Zane csalódottan. – Azt hittem, ha alkalmad adódik harcolni, és újra felfedezed az erődet, lerázhatod magadról Elend rabláncát. Úgy látszik, tévedtem.

Végül hátat fordított Cettnek és kisétált a lyukon.

Vin csendesen követte. Lábai alatt ropogtak a faszilánkok, amint lassan maga mögött hagyta az összetört várat, a szétszórt sereget és a megalázott királyt.

De nem kell-e vajon még egy őrültnek is inkább a saját elméjére, a saját tapasztalataira, mint mások elmondásaira hagyatkozni?