Ötvenkettedik fejezet

Szellő minden erejével azon igyekezett, hogy elhitesse magával, nem egy háborúban segédkezik. Sajnos nem sok sikerrel.

A Cinkkapu udvarának a peremén ült lova hátán. A katonák topogtak és zörgették a kardjukat. Sorokba rendeződve álltak a kapuk előtt. Várakoztak és a többi századot nézték a fal tetején.

A kapukat kívülről döngették. A bábos összehúzta magát, de folytatta a csillapítást.

– Legyetek erősek! – suttogta. – Félelem, bizonytalanság, benneteket elveszlek. Lehet, hogy a halál érkezik a kapun keresztül, de le tudjátok győzni. Nyerhettek. Legyetek erősek…

A vörösréz örömtűzként lobogott a gyomrában. Már rég elhasználta az üvegcséket, így egy ideje maréknyi vörösrézport nyeldesett egy-egy korty vízzel leöblítve. Az értékes folyadékot Dockson lovas hírnökeinek köszönhette.

Mennyi ideig tarthat? – találgatott magában.

Megtörölte a homlokát, és folytatta csillapító tevékenységét. Az allomancia szerencsére nem erőltette meg a testet; az allomantikus erő a fémekből eredt, és nem az őket égető testből. A csillapítás ugyanakkor bonyolultabb képesség volt a többihez képest, mivel folyamatos figyelmet igényelt.

– Félelem, rettegés, aggodalom… – suttogta. – A menekülés, illetve megadás vágya. Ezeket mind elveszem tőletek… – A beszéd természetesen nem volt szükséges, de ő mindig is így dolgozott: segített az összpontosításban.

Néhány percnyi csillapítás után megnézte a zsebóráját, majd megfordította a lovát, és az udvar másik szélére ügetett. A kapukat továbbra is döngették, Szellő pedig ismét megtörölte a homlokát. Sajnálattal vette észre, hogy a zsebkendője már annyira átnedvesedett, hogy szinte semmit sem ér vele. Ráadásul a hó is esni kezdett. A nedvességtől a hamu aztán ráragad a ruhájára, és teljesen tönkreteszi az öltönyét.

Az öltönyödet a saját véred fogja tönkretenni! – feddte meg magát. – Az ostobaságok ideje lejárt. Komolyra fordult a dolog. Túlságosan is komolyra. Egyáltalán, hogy kerültél ilyen helyzetbe?

Megkettőzte az erejét, és egy új csapaton kezdett el dolgozni. Ő volt a Végső Birodalom egyik legjobb bábosa – főleg érzelmi allomanciában. Több száz embert tudott egyszerre befolyásolni. Feltéve, hogy elég közel álltak egymáshoz, és csak az egyszerűbb érzelmekre kellett összpontosítania. Még Kelsier sem tudott ekkora tömegekkel bánni.

Viszont ennyi katona még az ő képességeit is meghaladta, ezért kisebb osztagokra választotta szét a tömeget, és részletekben dolgozott. Ahogy az új csapattal kezdett foglalkozni, látta, amint a hátrahagyottak ereje megfogyatkozik és átadják magukat az aggodalomnak.

Ahogy a kaput betörik, mind szétfutnak.

A kapu újra döndült egyet. Férfiak tömörültek egybe a falon, köveket dobáltak, nyílvesszőket lőttek; a fegyelem teljes hiányával harcoltak. Nagy ritkán egy-egy elöljáró átverekedte magát a katonákon, parancsokat kiáltozott, megpróbálta egyesíteni az erejüket, de a bábos túl messze állt ahhoz, hogy lássa, mit mondanak. Csak a szaladgáló, üvöltöző és lövöldöző embereket látta.

És persze a választ. Kövek repültek alulról. Néhány a bástyának csapódott. Szellő megpróbált nem gondolni arra, vajon mi lehet a fal túloldalán; a többezernyi feldühödött kolosszra. Időnként katonák zuhantak le. Vér folyt az udvarra a bástya különböző részeiről.

– Félelem, rettegés, aggodalom… – suttogta a bábos.

Allrianne elmenekült. Vin, Elend, és Kobold biztonságban vannak. Ezekre a sikerekre kell gondolnia.

Köszönöm, Sazed, hogy rávettél minket, küldjük el őket!

Lópaták dobogtak mögötte. A csillapítást nem hagyta abba, de hátrafordult, hogy üdvözölje a lóháton érkező Dorongot. Az ezredes görbén ült a nyeregben. A katonákat figyelte egyik nyitott szemével. A másikat egyfolytában összeszorította, úgy hunyorgott.

– Jól végzik a dolgukat – jegyezte meg.

– Drága barátom – világosította fel Szellő –, rettegnek! Még azok is, akik éppen a hatásom alatt vannak, úgy nézik a kaput, mintha valami szörnyűséges űr lenne mögötte, ami arra vár, hogy beszippantsa őket.

Dorong a bábost fürkészte.

– Költői hangulatban vagy ma?

– A közeledő vég ilyen hatással van rám – felelte a bábos, miközben a kapu megremegett. – Akárhogy is, kétlem, hogy az emberek „jól” végeznék a munkájukat.

Dorong felmordult.

– Az emberek mindig idegesek az összecsapás előtt. De ezek jó fickók. Ki fognak tartani.

A kapu megrázkódott és megremegett. A széleken már repedeztek a kapuszárnyak.

Túlfeszültek a kapuvasak… – gondolta Szellő.

– Nem lehet, hogy a kolosszokra is hatna az allomanciád? Nem tudnád egy kicsit lenyugtatni őket?

A bábos megrázta a fejét.

– Ezeket a szörnyetegeket nem lehet befolyásolni. Már próbáltam.

A két férfi ismét csendben várakozott. Szellő végül Dorongra pillantott, aki teljes nyugalommal ült a lován.

– Te már vettél rész ütközetben – jegyezte meg. – Hányszor?

– Hébe-hóba húsz évig folyamatosan csatáztam, még fiatal koromban – válaszolta Dorong. – Lázadásokat vertem le a távoli uradalmakban, és a nomádok ellen háborúskodtam a messzi pusztaságokon. Az Uralkodó mindig azonnal elfojtotta a zavargásokat.

– És… mennyire voltál sikeres? Gyakran győztetek?

– Mindig.

Szellő arcán megjelent egy halvány mosoly.

– Természetesen azért – magyarázta Dorong –, mert a kolosszok akkor a mi oldalunkon álltak. Átkozottul nehéz velük elbánni.

Nagyszerű! – komorodott el a bábos.

Vin futott.

Ezt megelőzően csak egyszer használta a forraszlöketet – Kelsier társaságában, két évvel korábban. Ha a forraszt folyamatosan egyenletes erősséggel égették, hihetetlen sebesség elérésére tette képessé a használóját. Csaknem olyan gyorsaságot kölcsönzött az allomantának, mint egy ló leggyorsabb vágtája. Annyi különbséggel, hogy a forrasz segítségével a futó nem fáradt ki.

Azért valamilyen hatással mégiscsak bírt a testre. A fém mozgásban tartotta az embert, viszont felhalmozta a természetes fáradtságot. Ennek a két jelenségnek az egyidejű megjelenése összezavarta az elmét, és a kimerült energiáktól az illető szinte kábulatba esett. Vin elméje és lelke pihenni vágyott, a teste azonban csak futott, futott és futott, megállás nélkül követte a délnek tartó csatornát. Rohant Luthadelbe.

Ezúttal felkészült a forraszlöket hatásaira, így sokkal jobban kezelte azokat. Leküzdötte a kábultságot; csakis a célja lebegett a szeme előtt, és figyelmen kívül hagyta izmai ismétlődő mozdulatait. Ez a kitartó figyelem azonban nyugtalanító gondolatokhoz vezetett.

Miért csinálom ezt? – tűnődött magában. – Miért erőltetem magam ennyire? Hiszen Kobold megmondta: Luthadel minden bizonnyal már elesett. Semmi értelme a nagy sietségnek.

Ennek ellenére nem hagyta abba a futást.

Halottak képei jelentek meg a képzeletében. Ham, Szellő, Dockson, Dorong, és a drága jó Sazed. Első igazi barátai. Szerette Elendet, és lelke egy része áldotta a többieket, amiért elküldték a férfit a veszély elől. A másik része azonban dühös volt, amiért őt is útnak indították. Most ez a düh vezérelte.

Engedték, hogy elhagyjam őket. Arra kényszerítettek, hogy elhagyjam őket!

Kelsier hónapokat szánt arra, hogy megtanítsa neki a bizalom alapjait. A hozzá intézett utolsó szavaival vádolta tanítványát. Ez a mondat azóta is ott motoszkált a fejében. „Sokat kell még tanulnod a barátságról, Vin!”

Kelsier volt az, aki kockára tette az életét, de elindult Kobold és OreSeur megmentésére és végül meg is ölt egy acélinkvizítort. És tette mindezt az ő tiltakozása ellenére, mert szerinte a férfi feleslegesen kockáztatta az életét.

Akkor tévedett.

Hogy merészelik! – dühöngött magában.

Könnycseppek gördültek végig az arcán, miközben a csatorna főút szélességű vontatóösvényén rohant. A forrasz emberfeletti egyensúlyérzéket kölcsönzött testének, így az irdatlan sebesség – ami bárki más számára kockázatos lett volna – fel sem tűnt neki. Egyszer sem esett el, nem botlott meg, bár egy külső szemlélő meggondolatlannak tartotta volna az iramot.

Fák suhantak el mellette. Vízmosásokat és üregeket ugrott át. Úgy futott, ahogy addig csak egyszer életében, és még az akkori erőfeszítéseit is megsokszorozta. Akkor csak Kelsiert akarta utolérni. Ezúttal azonban a szeretteiért futott.

Hogy merészelik! – dohogott ismét. – Hogy merészelik elvenni tőlem azt az esélyt, amit Kelsiernek megadtak! Hogy merészelik visszautasítani a védelmemet, a segítségemet!

Hogy merészelnek meghalni…

A forrasz kezdett elfogyni a testéből, pedig még csak néhány órája futott. Bár lehet, hogy egy egész napi gyalogutat tett meg ennyi idő alatt. De tudta, hogy ennyi nem lesz elég. Már mind meghaltak. El fog késni: csakúgy, mint amikor két évvel azelőtt futott. Későn fog érkezni, hogy megmentse a seregüket. A barátait.

Mindenesetre futott tovább, és a könnyei sem apadtak el.

– Hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, Dorong? – kérdezte Szellő halkan, a még mindig dübörgő kapu előtt.

A bábos a lován ült, a hó és hamu katyvaszában. A csendesen hulldogáló fehér és fekete pelyhek szép látványához sehogy sem illett a férfiak ordítozása, a repedező kapu és a repülő kövek.

Dorong a társára pillantott, aki továbbra is felfelé pislogott, a hamu és hó keverékét bámulva. Fekete és fehér. Tunyaság.

– Minket nem az elvek vezérelnek – kezdte a bábos halkan. – Tolvajok vagyunk. Cinikus alakok. Te belefáradtál, hogy az Uralkodó parancsait kövesd, és elhatároztad, hogy egyszer az életben a magad ura leszel. Én egy erkölcstelen gazember vagyok, aki szeret másokkal játszani, mások érzelmeit felhasználni. Hogyan kerültünk ebben a helyzetbe? Egy sereg élére, miközben egy álmodozó ábrándjait próbáljuk megvalósítani? A hozzánk hasonlóknak nem lenne szabad embereket irányítani.

Cladent az udvaron szaladgáló embereket figyelte.

– Gondolom, egyszerűen idióták vagyunk – összegezte.

A bábos elgondolkozott a tömör kijelentésen, aztán észrevette azt a jól ismert csillogást a barátja szemében. A humor szikráját, amit csakis azok láttak meg, akik jól ismerték a férfit. Ez a kis szikra árulta el az igazságot – ebből lehetett tudni, hogy Dorong valójában túlontúl is tisztán látja a helyzetet. A piperkőc elmosolyodott.

– Azt hiszem, igazad lehet. Ahogy korábban is mondtuk: az egész Kelsier hibája. Ő faragott belőlünk ilyen idiótákat, akik képesek egy halálra ítélt sereg élére állni.

– Az átkozottja!

– Egyetértek.

A hamu és hó pedig csak hullott. Férfiak kiáltottak fel jajveszékelve.

És a kapuk végül beszakadtak.

– A keleti kaput megtámadták, terrisi mester! – zihálta Dockson hírnöke kétrét görnyedve Sazed előtt.

Mindketten az egyik mellvéd mögött kuporogtak, és hallgatták, amint a kolosszok a kapujukat döngetik. Bizonyára a legkeletebbre eső Cinkkapu esett el.

– A Cinkkaput védik a legjobban – kiáltotta túl a terrisi a csatazajt. – Szerintem meg tudják tartani.

A hírnök bólintott. Hamu hullott a falra, hogy aztán a mélyedésekben és repedésekben lerakódjon. A fekete pelyheket olykor-olykor megszentségtelenítette a csontfehér hó.

– Üzen valamit Dockson úrnak? – kérdezte a hírnök.

Az őrző eltöprengett, és végignézett a saját fala mentén. Nem sokkal azelőtt mászott le a toronyból, és csatlakozott a hétköznapi emberekhez. A katonák kifogytak a kövekből, bár az íjászok még dolgoztak. Átkukucskált a falon, és látta a kolossz holttestek egyre magasabb kupacát a másik oldalon. Azonban a kapu szilánkosodó pereme sem kerülte el a figyelmét.

Lenyűgöző, hogy sosem lanyhul a dühük! – ámuldozott a kolosszok természetén, majd visszahúzta a fejét.

A lények veszett kutyák módjára üvöltöztek.

Sazed nekidőlt a nedves kőfalnak. Vacogott a hideg szélben. A lábujjai egyre érzéketlenebbé váltak. Elővette a rézelméjét, és felhasznált egy keveset az ott tárolt hőből. Testét azonnal finom melegség járta át.

– Mondd meg Dockson úrnak, hogy aggódom a kapu védelme miatt! A legjobb embereimet vezényelték át a keleti kapukhoz, és nem igazán bízom a vezetőnkben. Ha Dockson úr tudna valakit küldeni, aki irányítaná itt a dolgokat, az nagyon sokat segítene.

A hírnök meglepődött.

– Mi az? – kérdezte Sazed.

– Nem ezért küldte éppen önt, terrisi mester?

A tudós összeráncolta a homlokát.

– Mondd meg neki, hogy a saját magam vezetői… vagy harcászati képességeiben még annál is kevésbé bízom, mint a parancsnokunkéban.

Dockson embere bólintott, aztán elindult és lebukdácsolt a lépcsőn a lovához. A tudós összehúzta magát, mert egy kő pont a feje fölött csapódott bele a falba. Lepattant kőszilánkok repültek át a pártázaton és beterítették a férfi előtti oromzatot.

Az elfeledett istenek szerelmére… – fohászkodott két kezét ökölbe szorítva. – Mit keresek én itt?

Mozgást érzékelt a falon nem messze, így megfordult. A fiatal Bedes kapitány jött fel hozzá. Óvatosan lépkedett, a nyakát behúzva. Magas, sűrű hajú fiatalember volt. Tincsei a szemébe lógtak. Még a páncélzat ellenére is látszott nyurga testalkata. Kinézetre inkább bálokon lett volna a helye, nem pedig a katonák között, egy ütközetben.

– Mit mondott a hírnök? – kérdezte Bedes idegesen.

– A Cinkkapu elesett, uram – válaszolta a terrisi.

A fiatal kapitány teljesen elsápadt.

– Mihez… mihez kezdünk most?

– Miért engem kérdez, uram? Ön a parancsnok.

– Kérem! – esdekelt a fiú, és megragadta az idősebb férfi karját. – Nem… én nem…

– Uram! – kezdte Sazed határozottan, leküzdve saját idegességét. – Ön nemesember, ugyebár?

– Igen…

– Akkor megszokta, hogy parancsokat osztogat. Tegye ezt most is!

– Milyen parancsokat?

– Az teljesen mindegy. Csak lássák az emberek, hogy itt ön parancsol.

A suhanc tétovázott, majd felvonyított és behúzta a fejét, amikor egy kő eltalálta az egyik mellettük álló íjász vállát, amitől a férfi lezuhant az udvarra. Az ott álló katonák szétszéledtek a holttest mellől. Ekkor Sazed valami furcsát vett észre. Emberek gyülekeztek az udvar hátsó részében. Egyszerű lakosok – szkák – hamutól átáztatott és befeketedett ruhákban.

– Mit keresnek ezek itt? – kérdezte Sazed. – Be kéne húzódniuk a házaikba, és nem itt ácsorogni, amikor a kolosszok betörnek. Csak még nagyobb kísértésbe ejtik azokat a szörnyeket.

– Amikor betörnek? – vonyította Bedes kapitány.

Sazed nem foglalkozott a fiatalember aggodalmaskodásával. Az egyszerű néppel szót tud érteni. A nemesség szolgáit már megtanulta irányítani.

– Megyek és beszélek velük – jelentette ki végül.

– Igen… – nyugtázta Bedes határozatlanul. – Jó ötletnek tűnik.

A terrisi elindult lefelé a lépcsőn, amely egyre síkosabbá vált a nedves hamutól. Hamarosan elérte a bámészkodó tömeget. Többen voltak, mint ahogy megbecsülte; az egyik utcán kezdtek gyülekezni, az udvar mögötti részen. A körülbelül száz ember összebújt, és úgy figyelték a kapukat a havazáson keresztül. Látszott, hogy fáznak. Sazed lelkifurdalást érzett a rézelméjéből nyert meleg miatt.

Az emberek közül többen is fejet hajtottak a tiszteletet parancsoló megjelenésű tudós előtt.

– Miért jöttetek ide? – kérdezte a terrisi. – Kérlek, húzzátok meg magatokat valami biztonságos helyen! Ha az udvarhoz közel laktok, akkor a városközpontban rejtőzzetek el! A kolosszok valószínűleg azonnal rombolni kezdik a házakat, amint végeztek a sereggel. A város pereme ezért veszélyesebb.

A tömegből senki sem mozdult.

– Kérlek benneteket! – ismételte Sazed. – El kell mennetek. Ha itt maradtok, halál vár rátok!

– Nem azért jöttünk, hogy meghaljunk, Szent Hírhozó – mondta az egyik idősebb férfi az első sorból. – Azért vagyunk itt, hogy végignézzük a kolosszok pusztulását.

– Pusztulását? – kérdezte Sazed.

– Az Örökösnő meg fog menteni minket – szólt most egy női hang.

– Az Örökösnő elhagyta a várost! – tiltakozott szomorú hangon a terrisi.

– Akkor téged nézünk, Szent Hírhozó – erősködött az első férfi, és egyik kezével egy fiú vállára támaszkodott.

– Szent Hírhozó? – kérdezte értetlenül Sazed. – Miért hívtok ezen a néven?

– Mert te adtad hírül az Uralkodó halálát – magyarázta a szká. – Te adtad az Örökösnőnek azt a lándzsát, amivel lekaszabolta a parancsolónkat. Te szemtanúja voltál az eseményeknek.

Sazed a fejét rázta.

– Ez igaz lehet, ám ezzel nem érdemeltem ki a tiszteleteteket. Nem vagyok szent. Én csak egy…

– Te vagy a Szemtanú – vágott közbe az idős férfi. – Ha pedig az Örökösnő eljön, hogy harcoljon, a közeledben fog megjelenni.

– Én… sajnálom. – dadogta Sazed elvörösödve. – Én küldtem el. Én küldtem el az isteneteket egy biztonságosabb helyre.

A tömeg tisztelettel vegyes fegyelemmel nézte a hórihorgas őrzőt. Tévedtek: nem kellett volna szentként imádniuk. Ő csak egy egyszerű megfigyelő volt.

Azaz mégsem. Részese lett a változásoknak. Úgy történt, ahogy Tindwyl közvetve figyelmeztette. Azzal, hogy részt vett az eseményekben, maga is az imádat tárgyává vált.

– Ne nézzetek így rám! – kérte riadtan a tömeget.

– Az Örökösnő is ugyanezt mondja – bólogatott igaza teljes tudatában az idős ember. Beszéd közben látszott a lélegzete a csípős levegőben.

– Az más – védekezett Sazed. – Ő… – nem tudta befejezni, mert kiáltásokra lett figyelmes.

Az íjászok a fal tetején rémülten integettek, Bedes kapitány pedig rohanva indult feléjük.

Mi a…?

Abban a pillanatban egy állatias, kék teremtmény húzta fel magát a falra. Bőre több helyen megrepedt, és vörös vér csöpögött belőle. Ellökött egy meglepett íjászt, majd megragadta Bedest a nyakánál fogva és hátradobta. A fiatalember eltűnt a mélyben. Valahová a kolosszok közé esett. Sazed még a távolból is hallotta a halálüvöltését. Ekkor egy második kolossz húzta fel magát, majd ezt követte egy harmadik. Íjászok botladoztak odébb ijedten. A fegyvereiket elhajították. Néhányan a nagy kapkodásban még társaikat is letaszították a mellvédről.

A kolosszok felugrottak a falra! – jutott el hirtelen Sazed tudatáig. – Bizonyára jó magasan sorakoznak már a hullák. De akkor is. Ilyen magasra ugrani…

Egyre több szörnyeteg húzódzkodott fel a falra. Ezek voltak a legnagyobb példányok: három méternél is magasabbak. De ettől csak még könnyebben le tudták seperni a katonákat az útjukból. Emberek zuhantak kiáltozva a kőudvarra, a kaput pedig megkétszerezett erővel döngették a kint rekedt teremtmények.

– Indulás! – kiáltotta Sazed, és intett a mögötte álló tömegnek. Egyesek hátráltak, de a legtöbben meg sem moccantak.

A terrisi kétségbeesetten a kapu felé fordult. A faszerkezet megrepedt, szilánkok szóródtak szét a havas, hamutól koszos levegőben. A katonák hátraléptek, és halálra várt testtartásban szörnyülködtek. Végül nagy csattanással eltört a keresztrúd, és a jobb oldali kapuszárny kicsapódott. Üvöltöző, vérző, megvadult kolossz csorda tódult be az udvarra a nedves köveken keresztül.

A katonák fegyvereiket hátrahagyva, fejvesztve menekültek. Néhányan maradtak csak, azok is azért, mert kővé dermedtek félelmükben. Sazed éppen köztük és a szká gyülekezet között állt.

Nem vagyok harcos – gondolta remegő kézzel és a szörnyetegeket nézte.

Már a táborukban tett látogatás alkalmával is nagyon nehezen tudta megőrizni a hidegvérét. Most, ahogy nézte az ordító, karddal támadó teremtményeket, ahogy a repedt bőrükből csöpögő vérrel megfestetten rávetik magukat az emberi katonákra, úgy érezte, minden ereje elhagyja.

De ha én nem teszek valamit, senki sem fog.

Elővette a forraszt.

Az izmai azon nyomban dagadni kezdtek. Futás közben egy nagy acélelmét is magához vett. Ezzel akkora erőre tett szert, mint korábban még soha. Évek alatt halmozott fel ennyi erőt. Ritkán került rá sor, hogy használja is. Most pedig ezzel a tartalékkal egyenesen a szörnyetegek közé rohant.

A teste megváltozott: gyenge tudóskarjai masszív, vaskos végtagokká változtak. Mellkasa kiszélesedett, előreugrott, az izmai pedig megduzzadtak az erőtől. Napokat töltött törékeny és legyengült állapotban ezért az egyetlen pillanatért. Utat tört magának a katonák sorai között, a fején keresztül lerántotta magáról a köpönyegét, mivel már túl szűknek bizonyult, így csupán aprócska ágyékkötő fedte csupasz testét.

A vezér kolossz megfordult, és egy méretben hozzá illő lénnyel találta szemben magát. Irdatlan dühe, vadállatias kinézete ellenére a szörnyeteg egy pillanatra megdermedt, és elképedés tükröződött apró, vörös szemeiben.

Sazed megütötte. Soha nem küzdött háborúban, és szinte semmit sem tudott az ütközetekről. Mégis, abban a pillanatban a tapasztalatlanság mit sem számított. A kék lény arca behorpadt az ökle alatt, és a koponyája megrepedt.

A tudósból lett harcos megfordult vaskos lábain, és a csodálkozó katonák szemébe nézett.

Mondj valami bátor dolgot!

– Harcra fel! – üvöltötte.

Maga is meglepődött hangjának mély és érces zengésén.

A katonák pedig meglepő módon követték a parancsot.

Vin kimerülve térdre ereszkedett a sáros hamu áztatta főúton. Ujjai és lába érzékelte a hideg latyakot, de nem foglalkozott vele. Jólesett egy kicsit megpihenni. Levegő után kapkodott. Már nem bírt tovább futni. A forrasz teljesen elfogyott. A tüdeje égett, a lába sajgott. Legszívesebben összeesett volna, és lábait felhúzva összekuporodik, hogy jól kiköhögje magát.

Ez csak a forraszlöket hatása – hitette el magával. Kiszipolyozta a testét, és most megfizeti az árát.

Tovább köhögött, nyögött, aztán vizes kézzel a zsebébe nyúlt, ahonnan előhúzta utolsó két üvegcséjét. A nyolc alapfémből készült keveréket tartalmazták, meg egy kis adag dúralumíniumot. A bennük található forrasszal még eljut egy darabig.

De az sem lesz elég. Még mindig órákra volt Luthadeltől. Még elegendő forrasz segítségével is csak jóval sötétedés után érne oda. Nagyot sóhajtott, visszatette az üvegcséket, és nagy nehezen talpra állt.

Mit teszek, ha megérkezem? – morfondírozott magában. – Miért feszítem túl magam? Ennyire vágyom rá, hogy újra harcoljak? Hogy gyilkoljak?

Tudta, hogy úgysem érkezhet időben a küzdelemre. A kolosszok valószínűleg már napokkal korábban megtámadták a várost. Mégis aggódott. A Cett várában véghezvitt öldöklés képei még ekkor is kísértették. A szörnyűségek, amiket elkövetett.

Most azonban valami mást érzett. Elfogadta a kés szerepét. Hiszen nem eszköz a kés is? Egyaránt lehet jó és rossz célra használni; ha kell, öl, ha kell, védelmez.

Legyengült állapotában azonban nem akart ezzel a kérdéssel foglalkozni. Alig tudta megszüntetni a remegést a lábában, miután fellobbantotta az ónt, hogy józanul tudjon gondolkodni. A birodalmi főúton állt, egy lucskos, kátyús úton, ami a puhán szemerkélő hóban úgy tűnt, az örökkévalóságig kanyarog. Közvetlenül a birodalmi csatorna mellett futott, ami szintén kígyószerűen tekergett végig a tájon. Egy széles, de kiürült folyóágy a főút szomszédságában.

Korábban, amikor Elenddel jártak erre, újnak és ragyogónak tűnt az út. Most azonban sötéten és lehangolóan terült el előtte. A Kút dübörgött, lüktetése minden egyes lépéssel erősebben hívta. Ám sajnos nem haladt elég gyorsan. Nem elég gyorsan ahhoz, hogy megállítsa a kolosszokat.

Nem elég gyorsan, hogy megmentse a barátait.

Sajnálom… – búsult vacogó fogakkal, miközben szorosra húzta magán a köpönyegét. Nem volt már forrasz, ami megvédte volna a hideg ellen. – Sajnálom, hogy cserbenhagytalak benneteket!

Ekkor füstcsíkot pillantott meg a távolban. Keletre, majd nyugatra fordította a fejét, de nem sokat látott. A lapos tájat elhomályosította a hamu és hó keveréke.

Egy falu – gondolta még mindig tompa aggyal. – Hiszen több is van belőlük a környéken.

Bár Luthadel számított messze a legnagyobb városnak a kicsiny uradalomban, azért akadt más település is. Elend nem tudott teljesen véget vetni a banditatámadásoknak, de ezek a falvak sokkal jobban boldogultak, mint a Végső Birodalom többi részébe települt városok.

Folytatta az útját, átgázolt a csúszós, fekete pocsolyákon a falu irányába. Körülbelül tizenöt perc gyaloglás után letért a főútról, és egy mellékúton közelítette meg a települést. Még szká viszonylatban is apró helységre bukkant. Csupán néhány viskóból és egy-két mívesebb épületből állt az egész.

Nem ültetvény – vonta le a következtetést. – Valaha az átmenő forgalomnak épülhetett, a nemesek itt szakították meg az utazásaikat, hogy megpihenjenek éjszakára.

A valamikori kisbirtokhoz tartozó udvarház ablakai most sötéten ásítottak. A szká viskók közül kettőből azonban fény szűrődött ki a repedéseken keresztül. A barátságtalan időjárás valószínűleg meggyőzte a lakókat, hogy hamar fejezzék be a kinti munkát és vonuljanak vissza kunyhójuk melegébe.

Egész testében reszketve az egyik viskóhoz ment. Az ón miatt meghallotta az odabentről kiszűrődő beszédet. Megállt, és hallgatózott. Gyerekek nevetgéltek, és férfiak magyaráztak egymásnak élvezettel. Majd vacsora – egyszerű zöldségleves – illata csapta meg az orrát.

Szkák… és nevetnek – csodálkozott.

Az Uralkodó idején az efféle kunyhókat félelem és rosszkedv járta át. A jókedvű szkákat lustának tartották.

Ezek szerint mégis elértünk valamit. Volt értelme az egésznek.

De a barátainak meg kell-e halniuk cserébe? Luthadelnek el kell-e esnie? Elend védelme nélkül erre a kicsiny településre is ráteszi a kezét valamelyik zsarnok.

Fülébe visszhangzott a gyöngyöző kacaj. Kelsier soha nem adta fel. Magával az Uralkodóval is szembeszállt, és még az utolsó szavai is dacról árulkodtak. Amikor tervei reménytelennek tűntek és holtteste az utcán hevert, még akkor is ő győzedelmeskedett.

Nem adhatom fel! – A lány kihúzta magát. – Nem fogadom el a halálukat, amíg kihűlt testüket a karjaimban nem tartom!

Felemelte az egyik kezét és bedörömbölt. A hangok azonnal elhaltak. Kioltotta az ónt, ahogy az ajtó kinyílt. A szkák, kiváltképp a vidéki szkák, nagyon ijedős népség volt. Talán jobb lenne.

– Ó, te szegény teremtés! – kiáltott fel a nő, aki ajtót nyitott az idegennek. – Gyere be a hidegről! Mit keresel te errefelé?!

Vin tétován állt a küszöbön. A nő ruhája egyszerű volt, de tökéletesen ellenállt a téli hidegnek. A szoba közepén duruzsoló tűzhely csalogató meleget árasztott.

– Gyermekem? – szólongatta Vint.

Az asszony mögött felállt egy köpcös, szakállas férfi és a kezét a felesége vállára tette. A lányt tanulmányozta.

– Forrasz! – hadarta a ködszerzet. – Adjatok egy kis forraszt!

A pár értetlenül bámult egymásra. Bizonyára azt hitték, a jövevény elméje teljesen megbomlott. Végül is elég volt ránézni. A haját összekócolta a hó, ruhája nedvesen és a hamutól bemocskolva lógott rajta. Egyszerű lovaglóruhát viselt: nadrágot és jellegtelen köpönyeget.

– Miért nem fáradsz beljebb, gyermekem? – javasolta a férfi. – Gyere, egyél valamit! Közben elmondhatod, honnan jössz. Hol vannak a szüleid?

Ó, egek! – mérgelődött Vin. – Csak nem nézek ki ennyire fiatalnak! Vagy mégis?

Csillapított egy kicsit a pár érzelmein. Tompította aggodalmukat és gyanakvásukat, aztán felerősítette a segítőkészségüket. Nem értett annyira az érzelmi allomanciához, mint Szellő, de annak idején volt alkalma gyakorolni. A pár azonnal megnyugodott.

– Nincs sok időm – hadarta. – Forraszt kell szereznem.

– Az uraságnak volt néhány drága étkészlete – mondta a férfi lassan. – De a legtöbb ilyen holmit elcseréltük ruhára és földművelő szerszámokra. Talán van még néhány serleg. Cled uraság – az elöljárónk – őrzi őket a viskójában…

– Talán az is jó lesz – felelte Vin. Bár az ötvözetbe valószínűleg nem kevertek megfelelő arányban allomantikus fémet.

Bizonyára túl sok ezüstöt vagy túl kevés ónt öntöttek bele, amitől a forrasz gyengébben hat, mint a rendes esetben.

A pár felhúzta a szemöldökét, aztán a viskóban tartózkodó társaikra néztek.

Vin érezte, hogy a kétségbeesés újra szorítja a mellkasát. Mire számított? Még ha megfelelő mennyiségű forraszt tartalmazna is az ötvözet, akkor is időbe telik megtisztítani, hogy aztán elegendőt tudjon előállítani a futáshoz. A forrasz viszonylag gyorsan égett. Sok kellene belőle. Akkora adag elkészítése időbe telne: ennyi idő alatt akár el is sétálhatna Luthadelig.

Megfordult, dél felé nézett, bele a sötét, havas tájba. Még a fémmel is órákig kellene futnia. Amivel igazán gyorsan megtehetné az utat, az egy cölöpút volna – egy olyan ösvény, amelynek talajából fémcövekek állnak ki. Az allomanták ezekre taszítva és újra meg újra a levegőbe emelkedve óriási távokat tettek meg. Egy ilyen úton jutott el egyszer Luthadelből az egyórányira lévő Fellise-be kevesebb, mint tíz perc alatt.

De ebből a faluból nem vezetett cölöpút Luthadelbe; a fő csatornavonalak mentén egy ilyen sem készült. Túl sok munkával járt létrehozni, és túlságosan kevesen használták volna ahhoz, hogy bárkinek is megérje ilyen hosszú távolságokat cölöpökkel összekötni.

Hirtelen megpördült, és a szká házaspár nagyot ugrott ijedtében. Talán észrevették az övébe bújtatott tőröket, talán a pillantása miatt volt, mindenesetre a házigazdák már nem viselkedtek olyan barátságosan, mint korábban.

– Az egy istálló? – kérdezte Vin az egyik sötét épület felé biccentve.

– Igen – válaszolta a férfi tétován. – De nincsenek lovaink. Csak néhány kecske és tehén. Gondolom, nem akarsz…

– Patkók – gondolkodott hangosan a lány.

A férfi értetlenül nézett maga elé.

– Adjatok patkókat! – követelte Vin. – Sokat.

– Kövess! – engedelmeskedett a férfi a lány csillapításának.

Együtt kimentek a hidegbe. A többiek a nyomukban. A ködszerzet észrevette, hogy néhány férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, furkósbotot szorongat a kezében. Talán nem csupán Elend érdeme, hogy ezek az emberek viszonylagos nyugalomban élnek.

A köpcös férfi nekivágta magát az istállóajtónak, és benyomta azt. Egy hordóra mutatott.

– Már egyébként is elkezdtek rozsdásodni.

Vin odalépett a hordóhoz és kivett egy patkót. Próbálgatta a súlyát, majd maga elé dobta és egy erős acéllobbantással rátaszított. A fémtárgy azonnal nekilendült, ívesen repült a levegőben, míg néhány száz lépéssel arrébb egy pocsolyába nem esett.

Tökéletes – nyugtázta a lány.

A szkák ámultak és bámultak. Vin a zsebébe nyúlt; elővette az egyik üvegcsét. Lenyelte a tartalmát és rögtön pótolta a hiányzó forraszt. Annyi nem volt benne, ami egy forraszlökethez elég lett volna, de acél és vas akadt bőven. Mindkét fém lassan égett. Így akár órákig is haladhat vonzással és taszítással.

– Készítsétek elő a falutokat! – javasolta a lány, miközben forraszt égetett, és magához vett tíz patkót. – Luthadel ostrom alatt áll, talán már el is esett. Ha arról értesültök, hogy így történt, azt javaslom, szedjétek össze az embereket és induljatok Terrisbe! Kövessétek a birodalmi csatornát északra!

– Ki vagy te? – tudakolta a férfi.

– Senki fontos személy.

A férfi rádöbbent az igazságra.

– Te vagy az, ugye?

Felesleges volt visszakérdezni. Ehelyett eldobta az egyik patkót a földre maga mögé.

– Igen – vallotta be halkan, majd rátaszított a fémre.

Abban a szempillantásban ívesen lőtte ki magát a levegőbe. Esés közben leejtett maga elé egy másik patkót. A biztonság kedvéért várt, amíg a föld közelébe ért, mielőtt erre taszította volna magát; fontos volt, hogy inkább előrehaladjon, mint felfelé.

Mindezt már végigcsinálta egyszer. Nem sokban különbözött attól, mint amikor érmék segítségével ugrált a levegőben. A titok abban állt, hogy folyamatosan mozgásban kellett tartania magát. Amint a második patkóra taszította a súlyát – és újra felemelkedett a hópelyhekkel tarkított levegőbe –, magához vonzotta az első fémtárgyat.

Mivel a patkó nem kapcsolódott semmihez sem, könnyedén felugrott, és követte őt. Repülve tette meg a távolságot, miközben Vin egy harmadik patkót dobott a földre. Ekkor elengedte az elsőt, ami a saját lendülete miatt a feje fölött haladt el. Akkor esett le a földre, amikor ő a harmadik patkóra taszította magát és egyben magához vonzotta a másodikat, amitől már igen messzire jutott.

Nem lesz könnyű!

Homlokát ráncolva összpontosított, amikor elhaladt az első patkó mellett és rátaszított. Sajnos nem találta el a megfelelő ívet, így az túl messzire esett, mielőtt taszíthatott volna. A patkó mögötte lőtt ki, ezért nem adott neki elég lendületet ahhoz, hogy fenntartsa magát a levegőben. Lezuhant a földre, de azonnal magához vonzotta a patkót, és újra megpróbálta.

Az első néhány próbálkozás lassan ment. A legnagyobb odafigyelést a lefelé tartó ív kívánta. A lefelé ható erővel pontosan kellett eltalálnia a patkót ahhoz, hogy az eszköz a földön maradjon, ugyanakkor elegendő felfelé ható erő is érje, amitől ő a megfelelő irányba mozdulhat. Az első órában sokszor kényszerült újrakezdeni a földről, mert össze kellett szednie a patkókat. Azonban nem sok ideje maradt a kísérletezgetésre, és az eltökéltsége sem engedte, hogy sokáig tétovázzon.

Végül három patkóval már egészen gyorsan haladt: segített a nedves talaj és az, hogy a saját súlya is a talajhoz nyomta a fémeket, amelyek szinte beleragadtak a sárba. Ezzel erősebben tudott rájuk taszítani. Hamarosan egy negyedik patkót is befogott. Minél gyakrabban taszított – minél több patkóra kellett taszítania –, annál gyorsabban haladt.

Mire egyórányi ugrálásra távolodott a falutól, már egy ötödik patkót is használt, aminek az eredményeképpen a fémívek folyamatosan röpködtek a föld fölött. Vonzott és taszított, majd újra vonzott és taszított. Semmi másra nem figyelt. Így zsonglőrködte magát végig az úton.

A talaj áramlott alatta, és a patkók a feje fölött repültek. A szél beleordított a fülébe, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban taszította magát előre, egyenesen délnek. Fém és mozgás egyvelegévé vált – ahogyan Kelsierrel is történt, amikor megölte az inkvizítort.

Azzal a kivétellel, hogy ő nem gyilkolásra szánta a fémet, hanem mások megmentésére.

Lehet, hogy nem érek oda időben – erősítette magában az elhatározást, miközben a szél csapdosott a feje körül –, de nem fogom félúton feladni.

Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak. Szívből gyűlöli egész Khlenniumot, a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel. És Alendit még szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak –, mivel úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat választották a Korok Hősének.