Ötvenegyedik fejezet

A ködbe burkolózó, vörös reggeli fény olyan jelenség volt, ami az észérvek szerint nem létezhetett volna. A pára ugyanis napfelkelte előtt mindig feloszlott. A hő hatására semmivé vált: még a falak közé zárt köd is cseppfolyóssá alakult, aztán elillant. Érthetetlen, most miért állt ellen a felkelő nap sugarainak.

Pedig ez történt. Minél messzebb jutottak Luthadeltől, a köd annál tovább időzött reggelente. Szinte alig lehetett észrevenni a változást – hiszen még csak néhány napi járásra voltak a várostól –, de Vin érzékelte. Ő látta a különbséget.

Ezúttal még annál is nagyobb mennyiségben jelent meg a köd, mint várta, és egyáltalán nem vékonyodott el napfelkelte után. Sőt, eltompította a nap fényét.

A köd. A Mélység.

Egyre jobban hitt a feltevésében, és persze nem tudhatta biztosan, de valami miatt helyesnek vélte. A Mélység nem valamiféle szörny volt, vagy holmi zsarnok, hanem egy annál sokkal természetesebb eredetű erő, éppen ezért egyben félelmetesebb is. Egy lényt el lehet pusztítani. De a köd. az valami sokkal rémisztőbb. A Mélység nem papokat használ a nép elnyomására, hanem az emberek saját babonás félelmeit. Nem seregekkel harcol, hanem az éhínséggel.

Hogyan küzdhető le egy kontinensnél is nagyobb ellenség? Valami, ami nem érez dühöt, fájdalmat, reményt vagy könyörületet?

Viszont az ő dolga épp ez volt. Az őrtűz mellett ült, egy kövön. Lábait felhúzta, térdeit a mellkasának szorította. Elend még aludt; Kobold a szokásos felderítőútján bolyongott.

Már nem kérdőjelezte meg a feladatát. Sem őrült nem volt, sem a Korok Hőse. Az ő feladata az, hogy legyőzze a ködöt.

Ugyanakkor… – elmélkedett tovább homlokát ráncolva –, nem egyre hangosabbnak kellene hallanom a dübörgést?

Ahogy haladtak előre, a rejtélyes dohogás egyre tompult. Már elkésett volna? Valami történt a Kútnál, ami legyengítette az erejét? Vagy valaki időközben magához ragadta a hatalmát?

Tovább kell mennünk!

Mindenki más feltette volna magának a kérdést, hogy miért éppen ő a kiválasztott. Vin több olyan férfival is találkozott – Camon bandájában éppúgy, mint Elend politikusai között –, akik mindig panaszkodtak, ha valamilyen megbízatást kaptak. „Miért én?” – kérdezték. A bizonytalanok azért, mert nem érezték magukat felkészültnek a feladathoz. A lusták pedig egyszerűen ki akartak bújni a munka alól.

Vin sem magabiztosnak, sem törekvőnek nem tartotta magát. Ám annak sem látta értelmét, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Az élet megtanította arra, hogy néha a dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Gyakran előfordult például, hogy Reen minden ok nélkül elpáholta. Az okok feltárása egyébként sem jelentett volna megnyugvást. Hiába tudta jól, miért kellett Kelsiernek meghalnia, attól még ugyanannyira hiányzott neki egykori mestere.

Egyetlen feladat várt rá. Hogy nem értette pontosan a mibenlétét és nem ismert minden részletet, nem akadályozta meg abban, hogy elismerje: a kiszabott küldetést végre kell hajtania. Egyedül abban reménykedett, ha eljön a cselekvés ideje, tudni fogja, mit kell tennie. Bár a dübörgés tompult, azért még hallotta, és továbbra is magához hívta. A Megdicsőülés Kútjához.

A háta mögül enyhébb vibrálást érzett. A ködszellem jelenlétét. Soha nem tűnt el addig, míg a köd maga teljesen fel nem oszlott. Egész reggel ott ólálkodott a háta mögött.

– Te tudod, mi ez az egész? – kérdezte halkan, és a köd felé fordult a homályos, vöröslő fényben. – Van valami…

A ködszellem allomantikus pulzálása közvetlenül abból a sátorból jött, ahol Elend aludt.

A ködszerzet azonnal leugrott a kőről a fagyos talajra, és kétrét görnyedve odaosont a sátorhoz. Feltépte a vászonlapokat. Elend békésen szuszogott. Csak a feje volt kint a takarók alól. Köd lepte el a kicsi sátrat. Furamód ide-oda tekergett, örvénylett és kavargott. A köd általában nem hatol be a sátrakba.

És ott, a párahalmaz közepén állt a ködszellem. Éppen a férje feje fölött.

Valójában nem is volt ott. Csak egy körvonal látszott a ködben, egy ismétlődő minta a zavaros kavargásban. Valahogy mégis igazinak tűnt. Érezte és látta is – látta, ahogy felpillant, és tekintete belefúródik a láthatatlan szemekbe.

A gyűlöletes szemekbe.

Felemelte anyagtalan karját, és Vin valami fénylő dolgot pillantott meg a párakézben. Azonnal cselekedett. Kihúzta az egyik tőrét, a magasba emelte, és beviharzott a sátorba. Döfése során tőre valami tapintható dologba ütközött, amit a ködszellem tartott a kezében. Fémes csengés törte meg a csendet, és Vin bénító borzongást érzett a karjában. Teste minden egyes szőrszála az égnek meredt.

Aztán a ködszellem eltűnt. Elhalványodott, mint csilingelő, és valahogy valódinak tűnő pengéje. A lány megrökönyödve pislogott, aztán megfordult és kinézett a lebegő sátorlapon túl a mezőre. Addigra a köd már feloszlott odakint; győzedelmeskedett a nappali világosság.

Sajnos úgy tűnt, már nem sok győzelem vár rá.

– Vin? – szólalt meg az ágyon fekvő férfi.

A lány erőt vett magán, hogy visszatérjen nyugodt légzése. A fantom eltűnt. A nappal biztonságot jelentett. Egyelőre.

Valaha az éjszakákat tartottam biztonságosnak. Kelsier ajándékát.

– Mi a baj? – kérdezte a férje.

Hogyan tud valaki ilyen lassan ébredni, és ennyire nem törődni azzal, mennyire kiszolgáltatottá válik alvás közben? – Visszatette a tőrt a tokjába.

– Mit mondhatnék? Hogy menthetem meg valami olyantól, amit én is alig látok?

Át kellett gondolnia, mit válaszol.

– Semmi – vetette oda végül az orra alatt dörmögve. – Csak… megint megijedtem.

A férfi a másik oldalára fordult és elégedetten sóhajtott.

– Kobold még nem tért vissza?

– Nem.

– Ébressz fel, ha visszajött!

Vin bólintott, de a férfi valószínűleg nem látta a sötétben. Térdre ereszkedve figyelte férjét, miközben a nap felkelt a háta mögött. Odaadta magát a férfinak – nem csak a testét, és nem csak a szívét. Felhagyott azzal a szokásával, hogy mindenben ésszerűséget keresett, és lemondott a fenntartásairól is. Mindezt miatta. Már nem engedhette meg magának a gondolatot, hogy nem érdemli meg a férfi szerelmét, és már nem ringathatta magát abba a hamis illúzióba, miszerint ők soha nem élhetnek együtt boldogságban.

Soha senkiben nem bízott még ennyire. Sem Kelsierben, sem Sazedben, sem Reenben. Elendben minden megvolt. Ettől a tudattól gyakran remegés járta át a testét. Ha elveszítené, ő maga is odaveszne.

Nem szabad erre gondolnom! – parancsolt magára, és felegyenesedett.

Kiment a sátorból, és halkan behajtotta a sátorlapokat maga után. A távolban árnyak mozogtak. Kobold jelent meg egy pillanattal később.

– Valaki egyértelműen ólálkodik körülöttünk – súgta halkan a lánynak. – Nem szellemek, Vin. Öt férfi egy csapatban.

A ködszerzet felhúzta a szemöldökét.

– Követnek minket?

– Bizonyára.

Straff felderítői…

– Hadd döntse el Elend, mi legyen a sorsuk.

Kobold megvonta a vállát, és arra a kőre ült, amin korábban a lány kuporgott.

– Felébreszted?

A ködszerzet visszafordult.

– Egy kicsit még hagyom aludni.

A fiatal allomanta újra megvonta a vállát. Aztán a szemével követte a lányt, aki a tűzrakáshoz lépett, kiásta az előző este betakart fát, és megrakta a tüzet.

– Megváltoztál, Vin – jegyezte meg a legény.

A ködszerzet folytatta a tűzrakást.

– Mindenki változik – válaszolta. – Már nem vagyok tolvaj, és vannak barátaim, akik támogatnak.

– Nem erre gondolok. Úgy értem, mostanában. Az elmúlt héten. Teljesen másként viselkedsz. Alig ismerek rád.

– Miben változtam meg?

– Nem tudom. Már nem tűnsz folyton riadtnak.

A lány elgondolkozott.

– Hoztam néhány döntést. Arról, hogy ki vagyok, és hogy ki szeretnék lenni. Arról, hogy mit akarok.

Egy darabig némán dolgozott, míg végül az egyik szikra lángra lobbant.

– Elegem lett abból, hogy elviseljem az ostobaságokat – szólalt meg végül. – Mások ostobaságait, és a sajátjaimat. Eldöntöttem, hogy cselekedni fogok ahelyett, hogy utólag bánkódjak. Talán ez nem annyira érett felfogás, de most ez esik jól, ezt tartom helyesnek.

– Nem éretlen – nyugtatta meg Kobold.

A lány mosolygott, és a fiút nézte. Tizenhat évesen még a teste is nőtt, változott. Vin ugyanennyi idős volt, amikor Kelsier bevette a bandájába. A fiú zavartan pislogott a napfényben, pedig a nap még alacsonyan járt.

– Ne égess annyi ónt egyszerre! – tanácsolta a lány. – Semmi szükség rá, hogy ekkora lánggal perzseld a fémet.

Kobold közönyösen vonogatta a vállát. Vin látta a fiút emésztő bizonytalanságot. Olyan nagyon vágyott arra, hogy hasznosnak tartsák. Ő maga is jól ismerte az érzést.

– És mi van veled, Kobold? – kérdezte tőle, miközben megfordult, hogy összeszedje a reggelihez valókat. Már megint erőleves és lisztkeksz. – Te hogy érzed magad mostanában?

A fiú ismételten a vállát vonogatta.

Már majdnem teljesen elfelejtettem, milyen lehetetlen feladat egy tizenéves fiúval beszélgetni.

– Kobold… Mit gondolsz a becenevedről? Még emlékszem, amikor mindenki az igazi neveden szólított. – Lestibournes. Vin egyszer megpróbálta kibetűzni. Körülbelül öt betűt talált el.

– Kelsiertől kaptam a nevemet – magyarázta Kobold olyan hangsúllyal, mintha maga a tény elégséges érv lett volna. És talán így is volt.

A lány észrevette a tiszteletet a fiú tekintetében, amikor kiejtette a Túlélő nevét. Lehet, hogy Dorong a fiú nagybátyja, de Kobold igazán Kelsierre nézett fel.

Természetesen mindannyian felnéztek a mesterre.

– Bárcsak nekem is lenne akkora hatalmam, mint neked, Vin! – vallott őszintén érzéseiről a fiú. Két karját összefonva tartotta, és még mindig nem szállt le a nagy kő tetejéről.

– Neked is megvannak a saját képességeid.

– Az ónra gondolsz? – kérdezte Kobold. – Majdnem hogy értéktelen.

De ha ködszerzet lennék, nagyszerű dolgokat vihetnék véghez. Fontos ember lehetnék.

– Fontosnak lenni egyáltalán nem olyan nagyszerű, Kobold – vetette ellene a ködszerzet, és a fejében dübörgő hangokat figyelte. – Legtöbbször kimondottan zavaró.

A legény megrázta a fejét.

– Ha ködszerzet volnék, embereket menthetnék meg: segíthetnék azokon, akik bajba kerültek. Megakadályozhatnám a halálukat. De… én csak Kobold vagyok. Gyenge. Egy gyáva alak.

Vin megpróbált a fiú szemébe nézni, de az lehajtotta a fejét, és kerülte a pillantását.

Ez meg mit akar jelenteni? – tűnődött magában a lány.

Sazed felhasznált egy kicsit az elraktározott erejéből, hogy képes legyen hármasával szedni a lépcsőfokokat. Tindwyl mögött ért fel a falra és együtt csatlakoztak a banda többi tagjához. A dobokat még mindig ütötték; mindegyik különböző ritmussal figyelmeztette a várost. Az ütemek kavalkádja kíméletlenül visszhangzott az épületekről és a sikátorokból.

Az északi látóhatár üresen tátongott Straff serege nélkül. Bárcsak ugyanez a látvány fogadta volna őket északkeleten is, ahol a kolossz sereg nyüzsgött!

– Látja valaki, mi történik? – kérdezte Szellő.

Ham megrázta a fejét.

– Túl messze van.

– Az egyik felderítőm ónszemű – szólalt meg Dorong, amikor odabicegett. – Ő fújt riadót. Állítása szerint a szörnyetegek egymással harcolnak.

– Drága barátom! – mondta Szellő. – Ezek az őrült lények talán nem egyfolytában harcolnak?

– Ők már csak ilyenek – tette hozzá az asztalos. – A dulakodáson kívül semmi máshoz nem értenek.

Sazedet meglegyintette a remény gyenge szele.

– Harcolnak? Akkor talán megölik egymást!

Dorong a rá jellemző lekicsinylő pillantását vetette a terrisire.

– Gyorsan olvass el egy könyvet, terrisi! Mit ír a kolosszok érzelmeiről?

– Azt, hogy csak kétféle érzelem lakozik bennük – válaszolta az őrző könnyeden. – Unalom és düh. De…

– Mindig ezt csinálják egy ütközet előtt – szólt közbe Tindwyl. – Elkezdenek csetepatézni, jól felhergelik egymást, aztán…

Félbehagyta a mondatot, és Sazed már az okát is látta. A keletre lévő sötét folt egyre világosabbá vált. Feloszlott. A tagok egyesével kiváltak a tömegből.

Megtámadták a várost.

– A kutyamindenit! – káromkodott Dorong, aztán lesántikált a lépcsőkön. – Hírnökök félre! – üvöltötte. – Íjászok a falra! Biztosítsátok a csatornakapukat! Zászlóaljak, alakzatba! Harcra fel! Vagy talán azt akarjátok, hogy ezek a szörnyek betörjenek a városba és megöljék a gyermekeiteket?

Ezután kitört a káosz. Emberek rohangáltak minden irányba. Katonák bukdácsoltak fel a lépcsőn, elállták a lefelé vezető utat, a tömeg összezsúfolódott.

Elkezdődött – gondolta Sazed kábultan.

– Amikor újra felszabadulnak a lépcsők – utasította a bandatagokat halkan Dockson –, menjen mindenki a maga zászlóaljához! Tindwyl, tiéd az Ónkapu északra a Venture-palotánál. Még szükségem lehet a tanácsaidra, de most maradj az ottani fiúkkal! Hallgatni fognak rád, tisztelik a terrisieket. Szellő, a negyediktől a tizenkettedikig minden zászlóaljba küldtél bábost?

A piperkőc bólintott.

– De nem sokra megyünk velük.

– Csak hagyd meg nekik, hogy buzdítsák harcra a fiúkat! Ne hagyják, hogy a katonáink megtörjenek!

– Ezer ember túl sok egy bábosra, barátom – sajnálkozott Szellő.

– Csak tegyenek meg minden tőlük telhetőt! – tanácsolta Dockson töretlen lelkesedéssel. – Te és Ham vigyázzátok a Forrasz– és Cinkkaput; úgy tűnik, a kolosszok először ott csapnak le. Dorongnak erősítést kellene hoznia.

A két férfi bólintott, és újonnan lett vezérük Sazedre pillantott.

– Te tudod, merre kell menned?

– Igen… igen, azt hiszem – motyogta a terrisi, és a falat markolászta.

Hamupelyhek kezdtek hullani az égből.

– Akkor indulj! – utasította Dockson, miután az utolsó íjászosztag is felrohant a lépcsőn.

– Venture nagyúr!

Straff megfordult. Élénkítőszerek segítségével nyert annyi erőt, hogy képes volt nyeregben maradni, bár csatázni nem mert volna. Természetesen egyébként sem hadakozott volna. Az nem az ő feladata. Az ember azért hoz magával hadsereget, hogy az ilyesmit a katonák intézzék el helyette.

Megfordította a lovát a hírnök közeledtére. A férfi lihegett, kezét a térdére támasztotta, és megállt Straff hátaslova mellett. Hamufelhők kavarogtak a bokája körül.

– Uram – ismételte a férfi. – A kolossz sereg megtámadta Luthadelt!

Pont, ahogy megjósoltad, Zane! – csodálkozott Straff.

– A kolosszok támadnak? – kérdezte Janarle nagyúr, és odaléptetett a királya mellé. A jóvágású nemesúr összeráncolta a homlokát, majd szemügyre vette az idős férfit. – Számított rá, uram?

– Természetesen – válaszolta Straff mosolyogva.

A fiatalabb nemest lenyűgözte a dolgok ilyetén fordulata.

– Adjon ki utasítást az embereknek, Janarle! – utasította Straff az ezredest. – Azt akarom, hogy a hadoszlop forduljon vissza Luthadel irányába.

– Egy órán belül ott is leszünk, uram!

– Nem kell sietni – ellenkezett a király. – Csak szép nyugodtan. Nem akarjuk kifárasztani a csapatainkat, ugye?

Janarle mosolygott.

– Természetesen nem, uram.

A nyílvesszők nem sok kárt tettek a kolosszokban.

Sazed csak állt elborzadva. A rémülettől mozdulni sem tudott a számára kijelölt kapu őrtornyában. Hivatalosan nem hozzá tartoztak a katonák, így parancsot sem kellett osztogatnia. Egyszerűen csak állt a felderítők és a hírnökök között, és várta, hogy esetleg rá is sor kerül.

Elég ideje volt, hogy végignézze a szeme előtt kibontakozó borzalmakat. A kolosszok még nem támadták a falnak ezt a részét: szerencsére, mert így a katonák feszülten figyelték, ahogy a távolban a szörnyek megállíthatatlanul tartanak az Ón– és Forraszkapuk felé.

Még innen a távolból is jól kivehette őket: a toronyból el lehetett látni egészen az Ónkapuig. A kolosszok a nyílvesszők záporára fittyet hányva hatoltak előre. A kisebbek közül egy-kettő mintha holtan vagy sebesülten rogyott volna össze, de a legtöbben zokszó nélkül folytatták a támadást. A toronyban a férfiak egyre hangosabban dünnyögtek.

Erre nem készültünk fel! Több hónapnyi tervezgetés és előrelátó munka után sem állunk készen.

Ez a sorsunk, ha ezer évig egy istenség uralkodik felettünk. Ezer év béke – zsarnoki béke, de akárhogy is nézzük, béke. Nincsenek ezredeseink, csak olyan nemesek, akik mindössze egy forró fürdő készítésére tudnak parancsot adni. Nincsenek harcászaink, csak bürokratáink. Nincsenek harcosaink, csak botokkal játszadozó kisfiúk.

Tudós elméje még akkor is elemzett, amikor a szemei előtt látta kibontakozni a közelgő véget. Segítségül hívta a látásért felelős ónelméjét, és tisztán kivette, amint a távolban a lények – főleg a nagyobbak – tövestől kihúzott, fiatal fákat cipelnek. A maguk módján felkészültek a város elfoglalására. A fák nem olyan hatékonyak, mint a valódi faltörő kos – de a kapukat sem úgy építették, hogy kibírjanak egy ostromot.

A kolosszok okosabbak, mint hittük. Felismerik az érmék elvont értékét, annak ellenére, hogy nincs gazdasági rendszerük. Belátják, hogy eszközöket kell használniuk, ha be akarják törni a kapukat. Annak ellenére, hogy nem értenek a szerszámkészítéshez.

Az első kolossz hullám elérte a falat. A védők köveket és egyéb dolgokat kezdtek dobálni a fal tetejéről. Sazed részlege is halmozott fel hasonló, primitív fegyvereket. Az egyik halmot a kapu boltíve mellé gyűjtötték, pont oda, ahol ő is állt. De ha a nyílvesszőkkel semmire sem mentek, miféle kárt okozhatott néhány kődarab? Kolosszok özönlöttek a fal tövébe, mint amikor egy folyó kiömlik eltorlaszolt medréből. A terrisi távoli dobbanásokra lett figyelmes: a kék bőrű lények szép sorjában a falnak dobták magukat.

– Tizenhatodik zászlóalj! – üvöltötte egy hírnök alulról, és lován Sazed kapujához vágtatott. – Culee úr!

– Itt vagyok! – kiáltott vissza egy férfi a fal tetejéről Sazed tornya mellől.

– A Forraszkapu azonnali erősítést kér! Penrod úr azt parancsolja, hat századdal együtt kövessen!

Culee úr elkezdte kiosztani a parancsokat.

Hat század… – elmélkedett az őrző. – Ez hatszáz katonát jelent az itteni ezerből.

Dorong korábbi szavai csengtek a fülében: húszezer ember soknak tűnhet, de csak addig, míg nem kell egyenletesen nagy távolságot lefedniük.

A hat század elmasírozott, és a terrisire bízott kapu gyomorforgatóan kiürült. A négyszáz hátramaradt katona – háromszázan az udvaron, száz a falakon – tétován ácsorgott.

Sazed lehunyta a szemét és ónelméje segítségével felerősítette a hallását. Hallotta, ahogy fa csapódik fának. Majd kiáltások, emberi kiáltások ütötték meg a fülét. Hirtelen félretette a hallást, és újra elővette a látásért felelős ónelmét. Előrehajolt, és abba az irányba nézett, ahol a csata folyt. A kolosszok éppen a köveket hajigálták vissza, és sokkal pontosabban céloztak, mint a védők. Ugrott egyet, mert éppen megpillantotta, ahogy egy kő bezúzza egy fiatal katona arcát és az holtan zuhan le a falról. Hevesen zihálva félretette ezt az ónelmét is.

– Tartsatok ki, emberek! – kiáltotta egy másik katona a falról.

Nagyon fiatalnak látszott, nem lehetett több tizenhat évesnél. A seregben természetesen rengeteg hasonló korú katona szolgált.

– Tartsatok ki! – ismételte a suhanckorú tiszt.

Hangja bizonytalanul csengett, majd el is hallgatott, amint észrevett valamit a távolban.

Sazed megfordult, és követte a fiú tekintetét.

A kolosszok belefáradtak, hogy egyetlen kapu köré csoportosuljanak. Elindultak, hogy körbekerítsék a várost. Csapatokra szakadtak, és a Channerel-folyón átgázolva a többi kapu felé igyekeztek.

Az övéhez hasonló kapukhoz.

Vin pontosan a tábor közepén ért földet. Egy maréknyi forraszport szórt a tűzre, majd a szemcsékre taszított: széndarabok, pernye és füst takarta be a két megrémült őrszemet, akik éppen reggelit készítettek. Ezután magához vonzotta mindhárom sátor cövekét.

A vászonalkalmatosságok összedőltek. Az egyikben senki sem volt, de a két másikból kiáltások hallatszottak. A ponyvák alatt riadt alakok küszködtek.

Az őrök hátráltak, miközben karjukat az arcukhoz emelték, hogy megvédjék a szemüket a pernyétől és a szikráktól. Ezzel egy időben kardjaik után is nyúltak, de Vin az öklét feléjük emelve egyetlen darab érmét ejtett a földre, míg a strázsák a pislogással voltak elfoglalva.

A két férfi megdermedt, és azonnal levették a kezüket a kardmarkolatról. A lány a sátrakat figyelte. A parancsnokukat bizonyára a nagyobbik sátorvászon rejti – és neki vele kell leszámolnia. Valószínűleg Straff egyik kapitányáról lehet szó, bár az őrök nem viselték a Venture-címert. Talán…

Jastes Lekal dugta ki a fejét a sátor alól. Cifra káromkodások közepette kiszabadította magát a vászon fogságából. Sokat változott az elmúlt két évben, mióta Vin utoljára látta. Bár bizonyos jelekből már akkor is következtetni lehetett az idősödő Jastes majdani kinézetére. Vékony alakja még inkább megnyúlt, és kopaszodó feje sem szolgált meglepetéssel. De hogy az arca mitől lett ennyire beesett, ilyen… öreg? Hiszen egyidős a kedvesével!

– Jastes! – kiáltott rá Elend, miután kilépett a búvóhelyéről a fák közül. Kisétált a tisztásra Kobolddal az oldalán. – Mit keresel te itt?

A megszólított nagy nehezen megállt a lábán, míg a két másik katona kivágta magát a sátorból. Majd a nemes nyugalomra intette őket.

– El… – kezdte zavartan. – Nem is tudtam, merre mehetnék. A felderítőim jelentették, hogy elmenekültél. Jó ötletnek tűnt. Bármerre is tartasz, szeretnék veled menni. Talán ott elrejtőzhetünk. Esetleg.

– Jastes! – csattant fel Elend, és odalépett a ködszerzet mellé. – Hol vannak a kolosszaid? Elküldted őket?

– Megpróbáltam – sütötte le a szemét a kolosszok vezére. – De nem engedelmeskedtek, miután megpillantották Luthadelt. És aztán…

– Aztán mi? – kérdezte dühödten Elend.

– Tűz pusztította el az egyik utánpótlást szállító szekerünket.

Vin a homlokát ráncolta.

– Az utánpótlást szállító szekeret?

– Igen.

– Uramatyám, Jastes! – kiáltotta a volt király és közelebb lépett. – Te magukra hagytad őket, irányítás nélkül, a hazánk kapujában?

– Megöltek volna, El – mentegetőzött a tétova hadúr. – Az utóbbi időben már annyit civódtak, és egyre több pénzt követeltek: mindenáron meg akarták támadni a várost. Ha maradok, lemészárolnak! Azok szörnyetegek! Még a külsejük sem emberi.

– Te pedig elszöktél – ismételte Elend. – Otthagytad nekik Luthadelt prédául!

– Te is elmenekültél! – vágott vissza a kopasz vezér. Könyörgő kezekkel elindult egykori barátja felé. – Nézd, El: tudom, hogy hibáztam. Azt hittem, képes vagyok irányítani őket. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!

Elend elnémult. Vin észrevette a szemében megcsillanó kegyetlenséget. Nem az a fajta kegyetlenség volt, mint amit Kelsier esetében tapasztalt. Inkább valamiféle… királyi magatartás. Azt éreztette, hogy több annál, mint aminek látszik. A férje egyenes derékkal állt az esdeklő férfi előtt.

– Létrehoztál egy dühödt szörnyetegekből álló sereget, és támadásra buzdítottad őket, Jastes! – olvasta a kolossz vezér fejére. – Egész falvak ártatlan lakóit mészároltad le. Aztán irányítás nélkül hagytad a seregedet a Végső Birodalom legnépesebb városának kapui előtt!

– Bocsáss meg! – könyörgött a gerinctelen Jastes.

Elend a férfi szemébe nézett.

– Én megbocsátok… – kezdte halkan. Majd egy elegáns mozdulattal kihúzta a kardját és elválasztotta Jastes fejét a nyakától. – De a királyságom nem.

Vin földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy a holttest a földre zuhan. Jastes katonái felkiáltottak, majd előhúzták fegyvereiket. Elend kíméletlen arccal megfordult, és véres kardja hegyét a katonák felé tartotta.

– Azt gondoljátok, hogy hibásan döntöttem?

Az őrök tétován toporogtak.

– Nem, uram – vallotta be végül az egyikük lesütött szemmel.

Elend letérdelt, és beletörölte a vért volt barátja ruhájába.

– Azért, amit elkövetett, szörnyűbb halált érdemelt volna. – Azzal visszacsúsztatta a kardját a tokjába. – De a barátom volt. Temessétek el! Amint végeztetek, velünk tarthattok Terrisbe, vagy hazatérhettek. Válasszatok kedvetek szerint! – Szózata végeztével visszament a fák közé.

Vin némán az őröket figyelte. Lassú, ünnepélyes mozdulatokkal felemelték a testet. A lány intett Koboldnak, és elindultak Elend után. Nem kellett messze menniük. A férje a közelben ült egy kövön és a földet bámulta. Közben eleredt a hamueső, és a pelyhek fennakadtak a faleveleken. Az erdő ettől úgy nézett ki, mintha fekete moha tapadt volna a fákra.

– Elend! – szólította meg kedvesét a lány.

A férfi a vadon felé fordította a tekintetét.

– Nem tudom, miért tettem, Vin – lehelte. – Miért gondolom magamról, hogy jogosan szolgáltathatok igazságot? Már király sem vagyok. Mégis meg kellett tennem. Úgy éreztem. Még most is úgy érzem.

A lány átölelte a vállát.

– Ő az első, akit megöltem – folytatta Elend az önmarcangolást. – Micsoda álmokat szövögettünk annak idején! Hogy majd rajtunk keresztül szövetséget köt a két legnagyobb birodalmi ház, és Luthadelben olyan összefogás lesz, mint még soha. A mi szövetségünk nem a kapzsiságon alapult volna: valódi politikai szövetség lett volna annak érdekében, hogy a város lakói valóban jobb körülmények között éljenek.

Felnézett a feleségére.

– Azt hiszem, már értem, hogy mit érzel, Vin. Bizonyos értelemben mindketten kések vagyunk, eszközök. Nem egymás számára, hanem a királyság érdekében. Az emberek érdekében.

Kedvese a karjaiba zára, megölelte, és erősen szorította a férfit. Fejét a mellkasára húzta.

– Sajnálom – suttogta.

– Meg kellett tennem – ismételte Elend. – De a legszomorúbb az egészben az, hogy igaza volt. Én is elhagytam a várost. Magammal is végeznem kellene ezzel a karddal.

– De te jó okkal hagytad el a várost – nyugtatgatta kedvesét a lány. – Te azért jöttél el, hogy megvédd Luthadelt. Hogy Straff ne támadjon.

– És ha a kolossz sereg még Straff előtt támadásba lendül?

– Talán nem fognak – reménykedett a ködszerzet. – Nincs vezérük. Talán inkább Straff seregét támadják meg.

– Nem! – vágott közbe Kobold.

Vin megfordult, és észrevette a fák között lépkedő alakot. Amint a legény kiért a fényre, erősen hunyorgott.

Túl sok ónt éget ez a fiú – bosszankodott.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a letaszított király a fiúhoz fordulva.

Kobold lesütötte a szemét.

– Nem támadják meg Straff seregét, El. Már azok sem lesznek ott.

– Micsoda? – hitetlenkedett a ködszerzet.

– Én. – Kobold elfordította a fejét és szégyen ült ki az arcára.

„Gyáva alak vagyok.” A fiú szavai visszhangoztak Vin fülében.

– Te tudtál róla! – mondta vádlón a lány. – Te tudtad, hogy a kolossz sereg támadni fog!

Lestibournes bólintott.

– Ez nevetséges! – értetlenkedett Elend. – Nem tudhattad, hogy Jastes követni fog bennünket.

– Azt nem is – válaszolta a suhanc. A háta mögött az egyik fáról jókora adag hamut fújt le a szél, és a több száz apró pehely szétszóródott a földön. – De a nagybátyám kitalálta Straff ötletét, miszerint visszavonul a seregével, és hagyja, hogy a kolosszok megtámadják a várost. Sazed ezért döntött úgy, hogy elküld minket.

Vin hátán felállt a szőr.

„Megtaláltam a Megdicsőülés Kútjának pontos helyét” – mondta neki az őrző. – „Északra van, a terrisi hegyekben.”

– Ezt Dorongtól tudod? – faggatózott Elend.

A fiú bólintott.

– És nekem nem szóltál róla! – mérgelődött a Venture-örökös, majd felállt a kőről.

Ó, csak ezt ne!

Kobold először nem válaszolt, aztán végül mégis megrázta a fejét:

– Vissza akartatok volna fordulni! Én nem akartam meghalni, El! Sajnálom… Gyáva vagyok. – Meghunyászkodva a király kardjára pillantott, és félénken arrébb húzódott.

Az ifjú csak akkor vette észre, hogy közelebb lépett a fiúhoz.

– Nem akarlak bántani, Kobold. Csak szégyenkezem miattad.

A legény lesütötte a szemét, és visszaült a földre, hátát egy nyárfának támasztva.

A dübögés egyre tompább…

– Elend – súgta Vin.

A férfi a kedvesére nézett.

– Sazed hazudott. A kút nem északra van.

– Mi?

– Hanem Luthadelben.

– Vin, ez komolytalan feltevés. Akkor megtaláltuk volna.

– De nem így történt – jelentette ki a lány határozottan, aztán felállt és délnek fordult. Ha összpontosított, még hallotta a dübögést, érezte, ahogy végigmegy a testén, ahogy hívja őt. – Délre.

– A Kút nem lehet délen – ismételte a fiatalember. – Az összes legenda északról beszél, a terrisi hegyekről.

Vin zavartan rázta a fejét.

– Pedig ott van. Tudom. Nem értem, miként lehetséges, de ott van!

A férfi a szemébe nézett, bólintott, és úgy döntött, bízik felesége ösztöneiben.

Ó, Sazed! – sajnálkozott a lány. – Bizonyára jó szándék vezérelt, de talán mindenkit halálra ítéltél ezzel. Ha a várost beveszi a kolossz csürhe…

– Milyen gyorsan érünk vissza? – kérdezte bátran Elend.

– Az attól függ – felelte az arája.

– Visszamenni? – kapta fel a fejét Kobold. – El, hisz már mindannyian halottak? Azt mondták, csak akkor áruljam el az igazságot, ha elértünk Tathingdwen városába, nehogy halálra ítéljétek magatokat azzal, hogy feleslegesen átkeltek a hegyeken a téli időben. De amikor Dorong elmondta mindezt, örökre elköszönt. Kiolvastam a szeméből. Tudta, hogy soha nem látjuk egymást többé.

A volt király némán hallgatott, és kedvese bizonytalanságot látott tükröződni a szemében. Fájdalom, rettegés nyilallt belé. Felismerte az érzéseket, hiszen abban a pillanatban ő is ugyanígy érzett.

Sazed, Szellő, Ham!

Elend megragadta szerelme karját.

– Azonnal indulnod kell! Talán vannak még túlélők… vagy szökevények. Szükségük lesz a segítségedre!

A lány bólintott. Férje szorítása – a hangjából áradó határozottság – megerősítette elhatározásában.

– Kobolddal utánad megyünk. Pár napi erőltetett lovaglással mi is hamar ott leszünk. De egy forrasszal felfegyverzett allomanta bármilyen lónál gyorsabban fut, ha nagy távolságról van szó.

– Nem akarlak magadra hagyni – súgta a lány.

– Tudom.

Vin nehéz döntés előtt állt. Hogy hagyja ott szerelmét, mikor épp most találtak ismét egymásra? Ugyanakkor még sürgetőbbnek érezte a Megdicsőülés Kútja hívását, hiszen immár tudta, merre keresse. Ha pedig barátaik közül mégis túlélte valaki a támadást…

A fogát csikorgatva kinyitotta az erszényét, kivette az utolsó forraszport tartalmazó üvegcsét, majd az egészet egy kortyra felhajtotta. A szemcsék felmarták a torkát.

Nem túl sok. Ezzel a forrasszal nem sokáig jutok el.

– Mind halottak. – motyogta Kobold megint.

Vin megfordult. A dohogás követelőzőn lüktetett dél felől.

Megyek!

– Elend, kérlek, tégy meg nekem valamit! Ne aludj éjszaka, miután a köd leereszkedik. Olyankor utazz, ha tudsz, és légy nagyon résen! Figyelj a ködszellemre – azt hiszem, ártani akar neked.

A férfi elhúzta a száját, de bólintott.

Ezután a ködszerzet fellobbantotta a maradék forraszt, és eliramodott a főút felé.

A könyörgéseim, tanításaim, ellenvetéseim, még az árulásaim is mind hatástalannak bizonyultak, Alendi már más tanácsadókkal dolgozik. Olyanokkal, akik azt mondják neki, amit hallani szeretne.