Negyvenötödik fejezet

– A Korok Hőse nem terrisi lesz – szögezte le Tindwyl, és közben felírt valamit listájuk aljára.

– Ezt eddig is tudtuk – dörmögött Sazed. – A naplóból.

– Igen – ismerte el a nő –, de Alendi beszámolójában csak utalásokat találtunk erre; ő csupán harmadkézből értesült a jóslat hatásairól. Viszont találtam valakit, aki magából a jóslatból idéz.

– Igazán? – kérdezte a férfi izgatottan. – Hol olvastad?

– Helenntion életrajzában. Az illető a Khlenniumi Tanács egyik utolsó túlélője volt.

– Írd le nekem! – kérte Sazed, és közelebb húzta a székét az asszonyéhoz. Nagyokat pislogott, miközben a nő írt. A feje már teljesen elnehezedett a kimerültségtől.

Maradj éber! – parancsolt magára. – Nem sok idő maradt. Egyáltalán nem sok…

Tindwyl egy kicsivel jobban bírta a megpróbáltatást, de az ő ébersége is kezdett alábbhagyni; alig bírta nyitva tartani a szemét. Sazed az éjszaka aludt egy keveset a padlón összekuporodva, de a nő még akkor is folytatta a munkát. Amennyire meg tudta állapítani, társa már egy hete dolgozott megállás nélkül; anélkül, hogy letette volna a fejét.

Azokban az időkben sokat beszéltek a Rabzeenröl – írta Tindwyl. – Néhányan azt rebesgették, hogy eljön és megküzd a Hódítóval. Mások szerint ő maga volt a Hódító. Helenntion nem beszélt nekem az általam is ismert témáról. A Rabzeenröl úgy tartják, hogy „nem a saját népéből származik, viszont teljesíti minden kívánságukat”. Ha ez így igaz, akkor talán a Hódító maga az. Azt állítják róla, hogy Khlenniumból érkezett.

A nő itt abbahagyta az írást. Sazed legörbített szájjal újra elolvasta. Kwaan utolsó vallomása – az a másolat, amit ő a serani Konventben készített – több szempontból is hasznosnak bizonyult. Kulcsot adott a megoldáshoz.

Csak évekkel később tudtam teljesen hinni benne, hogy Alendi a Korok Hőse. A Korok Hőse: akit khlenniumi nyelven a Rabzeennek, vagy Mindenek Előzményének hívnak…

A másolatot fordításként lehetett használni – ámde nem nyelvek, hanem szinonimák között közvetített. Érthető, hogy a Korok Hősét különböző neveken illették: egy ilyen fontos, megannyi elmélet övezte személyiségnek általában több neve is van. Ugyanakkor szinte alig maradt fenn valami abból az időből. A Rabzeen és a Mindenek Előzménye névre hallgató mitológiai alakokkal Sazed már korábban is találkozott, de mivel ez csak kettő volt a több tucat elnevezés közül, alig emlékezett rájuk. A másolat felfedezéséig semmi sem indokolta, hogy ezeket az elnevezéseket összekösse a Korok Hősével.

Most Tindwyllel együtt nyitott szemmel kutatták fémelméjüket. Előfordulhat, hogy annak idején olvasta ezt a bekezdést, amikor Helenntion életrajzát tanulmányozta; legalábbis átlapozta a régi feljegyzéseket, vallási utalások után kutatva. De ő soha nem jött volna rá magától, hogy ez a részlet a Korok Hősére, a terrisi tanok egyik alakjára utal, akit a khlenni emberek átkereszteltek, és a saját nyelvükből választottak neki új nevet.

– Igen. – kezdte lassan. – Ügyes vagy, Tindwyl! Nagyon ügyes. – Kinyújtotta a karját és a nő kezére tette a kezét.

– Talán, bár semmi újat nem tudunk meg belőle.

– Butaság! A szóhasználat nagyon is fontos lehet – vélekedett a tudós férfi. – A vallások gyakran nagyon óvatosan fogalmaznak.

– Különösen a jövendölések – tette hozzá Tindwyl egy kicsit rosszallóan. Nem szívelt semmit, aminek babonákhoz vagy jóslatokhoz volt köze.

– Azt reméltem, már elhagytad az előítéletedet. Már csak jelenlegi vállalkozásunk természete miatt is.

– Adatokat gyűjtök, Sazed. Azért, hogy többet tudjunk meg az emberekről, és azért, mert kíváncsi vagyok, mit tanít nekünk a múlt. Ugyanakkor jó okom van rá, hogy a történelmet tanulmányozom, és nem a vallásokat. Ellenzem a hazugságok további táplálását.

– Szerinted én azt teszem, amikor a vallásokat tanítom az embereknek? – szegezte neki a férfi a kérdést.

Tindwyl a szemébe nézett.

– Egy kicsit igen. Hogy taníthatod azt az embereknek, hogy tekintsenek rég halott őseik istenei felé, Sazed? Azok a vallások nem sokat segítettek az embereken, a jövendöléseik pedig mind a porba hulltak.

– A vallással a reményünket fejezzük ki – magyarázta az álláspontját a férfi. – És a remény erőt ad az embereknek.

– Ezek szerint te nem is hiszel bennük? Csak adsz valamit, amiben bízhatnak, amivel becsaphatják önmagukat?

– Nem mondanám becsapásnak.

– Akkor szerinted a tanításaidban szereplő istenek léteznek?

– Úgy gondolom… megérdemlik, hogy az emlékünkben éljenek.

– És a jövendölések? – kérdezősködött tovább a nő. – Tudományos értékét látom a munkánknak; az, hogy a múltból előbányászunk bizonyos tényeket, megoldást jelenthet jelenlegi bajainkra. Viszont az egész jövőre vonatkozó jóslás, úgy ahogy van, ostobaság!

– Én nem nevezném annak. A vallás ígéret – ígérete annak, hogy valami vigyáz ránk, vezérli az életünket. A jövendölések ebből a szempontból nézve a remény és az emberek vágyainak kiterjesztései. És egyáltalán nem ostobaságok.

– Szóval a te érdeklődésed pusztán tudományos? – faggatózott Tindwyl.

– Nem igazán.

A nő a tekintetében kutatott, majd lassan összeráncolta a szemöldökét.

– Hiszel benne, ugye? Elhiszed, hogy ez a lány a Korok Hőse!

– Még nem döntöttem el – hebegte a terrisi férfi.

– Hogyan fordulhat meg egyáltalán ilyesmi a fejedben? Hát nem látod? A remény jó dolog – csodálatos dolog –, de valami ésszerűben kellene hinned. Ha továbbviszed a múlt álmait, akkor háttérbe szorítod saját álmaidat, amivel a jövődet befolyásolhatnád.

– De mi van akkor, ha a múlt álmai érdemesek ara, hogy ma is emlékezzünk rájuk?

Tindwyl megrázta a fejét.

– Vedd figyelembe az esélyeket is, Sazed: mi az esélye annak, hogy itt ülünk, ebben a szobában, ezt a másolatot tanulmányozzuk, és közben egy háztartásban élünk a Korok Hősével?

– Az esélyek latolgatása teljesen felesleges, amikor jövendölésről van szó.

A nő becsukta a szemét.

– Sazed. szerintem a vallás jó dolog, a hit is jó dolog, de dőreségnek tartom, hogy néhány homályos mondaton induljunk el, amikor valódi útmutatásra van szükségünk. Csak emlékezz, mi történt a legutóbb, amikor valaki azt hitte, rábukkant erre a Hősre! Az Uralkodó, a Végső Birodalom lett a vége.

– Én ennek ellenére reménykedem. Ha ennyire nem hittél a jövendölésnek, akkor miért dolgoztál olyan keményen, hogy megértsük a Mélységet, és többet tudjunk meg a Hősről?

– Egyszerű a válasz – vetette oda Tindwyl magabiztosan. – Nyilvánvalóan olyan veszéllyel állunk szemben, ami egyszer már megmutatta az erejét. Ez visszatérő probléma. Mint a pestis, ami szépen visszavonul, hogy aztán évszázadokkal később újra lecsapjon. A régi korok emberei tudtak erről a veszélyről, és jól ismerték. Aztán a tudás természetesen darabjaira hullott, és legendák, jövendölések, sőt vallások keletkeztek a helyén. Ez azonban nem a jóslás körébe tartozik, hanem pusztán kutatás.

Sazed újra megfogta a nő kezét.

– Úgy gondolom, ezt egyikünk sem vitatja. Gyere, folytassuk a munkát! Ki kell használnunk a maradék időt.

– Remélem, menni fog! – sóhajtotta Tindwyl és a hajához nyúlt, hogy egy rakoncátlan tincset visszanyomjon a kontyába. – Annyi bizonyos, hogy ez a te Hősöd tegnap éjszaka elijesztette Cett nagyurat. A reggelit feltálaló szolga beszélt róla.

– Tudok az eseményről.

– Ezek szerint jobbra fordult Luthadel sorsa.

– Igen – reménykedett a férfi. – Talán.

A nő elhúzta a száját.

– Mintha nem lennél benne olyan biztos.

– Magam sem tudom – motyogta Sazed lesütött szemmel. – Nem hiszem, hogy Cett távozása olyan örömteli esemény lenne, Tindwyl. Valami nagyon nincs rendben. Be kell fejeznünk ezt a munkát.

A nő felkapta a fejét.

– Mennyire hamar?

– Jó lenne, ha ma éjszaka sikerülne – közölte tervét a férfi, és az asztalra halmozott, szabadon álló papírlapokra vetette pillantását.

Ez a kupac tartalmazta az összes jegyzetet, gondolatot, és párhuzamot, amit őrült tempójú, megfeszített munkájuk során összegyűjtöttek. Valamiféle könyv állt össze belőle; egy gyűjtemény, ami a Korok Hőséről és a Mélységről mesélt. Jól sikerült írás volt – szinte hihetetlenül érdekes, főleg, ha figyelembe vesszük a munkával töltött órák számát. Ugyanakkor nem egy átfogó tanulmány. Viszont valószínűleg a legfontosabb mű, amit Sazed élete során megalkotott.

Még ha nem is tudta biztosan, hogy miért.

– Sazed? – kérdezte Tindwyl kikerekedett szemekkel. – Mi ez? – Odalépett a lapokhoz, és kihúzott egyet, ami kissé kilógott a többi közül. Mikor feltartotta, a férfi megrökönyödve vette észre, hogy a jobb alsó sarok hiányzik. – Te szakítottad le? – kérdezte a nő.

– Nem – hangzott a magas tudós válasza, majd elvette a papírt.

A másolat egyik átirata volt; a hiányzó darab az utolsó egy-két mondatot tartalmazta. Sehol nem találták a leszakított részt.

Sazed felnézett, és tekintete az asszony értetlen pillantásával találkozott. Tindwyl megfordult, és átlapozott egy másik papírhalmot. Kihúzta az átirat egy másik példányát, és azt is a magasba tartotta.

A terrisi férfit kirázta a hideg. Ennek is hiányzott a sarka.

– Ezt tegnap láttam el jegyzetekkel – lehelte Tindwyl. – Pár perc kivételével nem hagytam el a szobát azóta, és te is végig itt voltál.

– Tegnap este nem mentél ki a szobából? – tudakolta Sazed. – Még tisztálkodni sem, amíg aludtam?

– Talán. Nem emlékszem.

A tanító egy darabig némán nézte a papírlapot. A szakadás kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit az első kupacból húztak elő. Tindwyl, aki láthatóan ugyanarra gondolt, egymásra fektette a két lapot. Tökéletesen összeillett a két szakadás; még a legkisebb redő is ugyanoda esett. Még akkor sem lehetne ennyire tökéletesen egyforma, ha egyszerre szakították volna el az egymásra helyezett két papírt.

Mindkét őrző maga elé bámult, majd hirtelen felugrottak, és átfutották a többi kupacot. A férfi négy másolatot talált az átiratból, és mindegyik ugyanazon a helyen volt eltépve.

– Sazed… – Tindwyl hangja remegett.

Maga elé tartott egy lapot. Ez csak a felét tartalmazta az átiratnak, és körülbelül a papír felénél véget is ért. Egy lyuk tátongott pontosan középen, és ugyanaz a mondat hiányzott innen is.

– A másolat! – kiáltott fel a nő, de Sazed addigra már elindult.

Felállt a székéből és ahhoz a ládához ment, ahol a fémelméit tartotta. A nyakában lógó kulcsot leoldotta, majd kinyitotta a zárat. Felnyitotta a láda tetejét, kivette a másolatot, majd óvatosan kihajtogatta a padlón. Szinte azon nyomban visszarántotta az ujját, mintha valami megcsípte volna, mert meglátta a másolat alján a szakítás nyomát. Ugyanaz a hiányzó mondat.

– Ez hogyan lehetséges? – suttogta Tindwyl. – Hogy tudhatott valaki ilyen sokat a munkánkról, rólunk?

– Ugyanakkor – tette hozzá a férfi –, hogyan tudhatott valaki ilyen keveset a képességeinkről? Az egész átiratot itt őrzöm a fémelmémben. Most is fel tudom idézni.

– És miről szól az utolsó mondat?

– „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához. Nem szabad, hogy magához vegye a hatalmat.”

– És miért szabadult meg valaki pont ettől a mondattól? – tette fel az egyértelmű kérdést az asszony.

Sazed a másolatra meredt.

Szinte lehetetlennek tűnik…

Ekkor valami zajt hallottak az ablak irányából. A férfi megpördült, ösztönösen forraszelméjéért nyúlt, és megsokszorozta az erejét. Izmai megduzzadtak, köpönyege hirtelen szűknek bizonyult.

Az ablaktáblák kinyíltak. Vin a párkányon ült, és meglepett arcot vágott, amikor meglátta a két terrisit – Tindwyl szintén láthatóan megsokszorozta az erejét, és szinte férfias izmokat növesztett.

– Valami rosszat tettem? – kérdezte a ködszerzet.

Sazed elmosolyodott, és kiengedte a forraszt.

– Dehogyis, gyermekem. Csak ránk ijesztett. – Belenézett Tindwyl szemébe, aki gyorsan elindult, hogy összeszedje a megrongált papírlapokat. Sazed összehajtotta a másolatot: majd később megbeszélik a történteket.

– Látott mostanában bárkit is hosszabb ideig a lakosztályom környékén ólálkodni, Vin kisasszony? – kérdezte Sazed, miközben visszatette a másolatot. – Ismeretlen alakokat, vagy ugyanazokat az őröket?

– Nem – válaszolta a lány, és bebújt a szobába. Szokásához híven nem húzott cipőt, és nem vette fel a ködköpönyegét sem; napközben csak a legritkább esetben jelent meg benne. Ha valóban harcolt előző este, akkor bizonyára átöltözött, mert ezt a ruhát sem piszok, sem vérfoltok, de még izzadságfoltok sem éktelenítették. – Szeretnéd, hogy figyeljek oda a gyanús alakokra?

– Igen, az jó lenne – kérte Sazed, és belakatolta a ládát. – Attól tartunk, hogy valaki hozzápiszkált a papírjainkhoz, bár, hogy miért tenne ilyet bárki is, az egyelőre rejtély.

A ködszerzet bólintott és a helyén maradt, miközben a férfi is visszaült a székébe. A lány egy darabig a két őrzőt bámulta.

– Beszélnem kell veled, Sazed – kérte.

– Gondolom, néhány perc szünetet megengedhetek magamnak. De figyelmeztetem, kisasszony, a munkám nagyon sürget.

Vin bólintott, aztán Tindwylre nézett. Végül a nő nagyot sóhajtva felállt.

– Akkor én most megyek, és valami harapnivaló után nézek.

A ködszerzet nyugodtabbnak tűnt, miután az ajtó bezárult. Az asztalhoz ment és leült a nő helyére, aztán maga alá húzta a lábát.

– Sazed – kezdte Vin –, honnan lehet tudni, hogy az ember szerelmes?

A férfi nagyokat pislogott.

– Nem… nem hiszem, hogy pont én lennék a megfelelő személy erre a beszélgetésre, Vin kisasszony. Én igazán keveset tudok erről a témáról…

– Mindig ezt hajtogatod. Annak ellenére, hogy szinte minden területen szakértőnek számítasz.

A tudós kuncogott.

– Nos, ebben az esetben biztosíthatom, hogy bizonytalanságom teljességgel őszinte és szívből jön.

– Mégis, valamit csak tudsz a dologról.

– Talán egy keveset. Mondja el, mit érez, amikor Venture úr társaságában van!

– Azt kívánom, bárcsak a karjaiban tartana – vallotta meg érzéseit a lány halkan. A fejét szégyenlősen elfordította, és kinézett az ablakon. – Azt akarom, hogy beszéljen hozzám. Még akkor is, ha nem értem, miről beszél. Csak az a fontos, hogy velem legyen. Jobbá akarok válni. Őérte.

– Ez mind nagyon jól hangzik, Vin kisasszony.

– De… – kezdett bele a lány egy újabb vallomásba szemlesütve. – Nem illek hozzá, Sazed. Fél tőlem.

– Fél?

– Nos, legalábbis kényelmetlenül érzi magát a társaságomban. Láttam azt a furcsa tekintetet a szemében, amikor végignézte, hogyan harcolok a Nagygyűlés tagjait ért orvtámadáskor. Akkor elhátrált tőlem, Sazed, és halálra volt rémülve.

– Venture úr végignézte, ahogy embereket gyilkolnak. Az életéből eddig szinte teljesen kimaradtak az efféle események, kisasszony. Nem hiszem, hogy az ön személye miatt viselkedett úgy, egyszerűen csak ilyen módon adott választ a halál borzalmaira.

– Akárhogyan is – akadékoskodott Vin, és megint csak kinézett az ablakon. – Nem akarom, hogy ilyennek lásson. Az a lány akarok lenni, akire szüksége van – az a lány, aki támogatja még a politikai terveiben is. Az a lány, aki csinos, ha kézen fogva kell megjelenni valahol, aki megnyugtatja, ha csalódás érte. Csakhogy ez nem én vagyok. Te tanítottál nemeshölgyként viselkedni, Sazed, de mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem ment jól.

– És Venture úr ennek ellenére beleszeretett önbe – hívta fel a terrisi erre a nem elhanyagolandó tényre Vin figyelmét. – És éppen azért, mert nem úgy viselkedett, mint a többi nemeshölgy. Kelsier úr beavatkozása ellenére, annak ellenére, hogy ön is tudta, minden nemes az ellenségünk, Elend beleszeretett a kisasszonyba.

– Meg kellett volna akadályoznom – szabadkozott panaszosan a lány. – Távol kell tartanom tőle magam, Saz, a saját érdekében. Akkor beleszerethet valaki másba. Egy olyan lányba, aki jobban illik hozzá. Aki nem gyilkol embereket halomra, amikor rossz a kedve. Aki megérdemli a szerelmét.

Sazed felállt, és suhogó köpönyeggel odalépett Vin székéhez. Lehajolt, hogy bele tudjon nézni a lány szemébe, és a vállára tette a kezét.

– Ó, gyermekem… Mikor hagyja abba végre az aggodalmaskodást, és engedi, hogy szeressék?

A lány szomorúan megrázta a fejét.

– Ez nem olyan egyszerű.

– Semmi sem az. Mégis, azt mondom önnek, kisasszony, hogy a szerelmet engedni kell, hadd áramoljon mindkét irányba. Ha nem ezt teszi, az nem igazi szerelem. Az valami más. Rajongás, talán. Akárhogy is, vagyunk néhányan, akik előszeretettel válunk mártírrá. Kívülről szemléljük a dolgokat, és azt hisszük, jól cselekszünk, ha nem avatkozunk bele a dolgokba. Félünk a fájdalomtól – a sajátunktól, vagy attól, hogy másoknak fájdalmat okozunk. – Megszorította a lány vállát. – De… ez lenne a szerelem? Az a szerelem, ha feltételezzük Elendről, hogy nincs helye az ön életében, kisasszony? Vagy inkább az a szerelem, ha engedjük, hogy ő maga hozzon döntést az ügyben?

– És ha nem én vagyok a hozzá illő nő?

– Szeretnie kell annyira, hogy bízzon a vágyaiban, még akkor is, ha esetleg nem ért egyet vele. Tisztelnie kell – nem számít mennyire rosszallja ezeket a döntéseket, tiszteletben kell tartani a vágyát, ami alapján meghozza őket. Még akkor is, ha az egyik lehetőség szerint szeretni akarja önt, kisasszony.

Vin vékony mosolyra húzta a száját, de még mindig gondterheltnek tűnt.

– És… – kezdte nagyon lassan – ha van egy harmadik? Az én életemben?

– Ó…

A lány abban a pillanatban feszültté vált.

– De erről nem beszélhetsz Elendnek!

– Nem fogok – ígérte meg a férfi. – És ki az illető?

A zavarodott ködszerzet megvonta a vállát.

– Csak… valaki, aki jobban hasonlít hozzám. Az a fajta férfi, aki hozzám való.

– És szereti, kisasszony?

– Nagyon erős. Kelsierre emlékeztet.

Szóval egy másik ködszerzet – vonta le a keserű következtetést Sazed.

Tudta, hogy ebben a dologban elfogulatlannak kell maradnia. Nagyon keveset tudott erről a másik férfiról ahhoz, hogy bármiféle ítéletet hozzon. Az őrzőknek egyébként is a felvilágosítás a feladatuk, a tanácsadást ajánlatos elkerülniük.

Ő azonban sosem tartotta be teljesen ezt a szabályt. Nem ismerte ezt a másik ködszerzetet, az igaz, viszont Elend Venture-ről egészen sokat tudott.

– Gyermekem – kezdte –, Elend egészen kiváló ember, és ön sokkal boldogabb, mióta együtt él vele.

– De rajta kívül mást sosem szerettem – ellenkezett halkan a lány. – Honnan tudhatnám, hogy ez az igazi szerelem? Talán vessem el annak a lehetőségét, hogy megismerek egy inkább hozzám való férfit?

– Nem tudom, Vin kisasszony. Őszintén mondom, nem tudom. Figyelmeztettem, hogy ezen a területen nem vagyok jártas. De valóban abban reménykedik, hogy talál egy Elend Venture-nél jobb embert?

A lány felsóhajtott.

– Ez az egész olyan nyomasztó. A várossal és a Mélységgel kellene foglalkoznom, és nem azzal, melyik férfival töltsem az estéimet.

– Viszont nehéz megvédeni másokat, amikor a saját életünkben felfordulás uralkodik.

– Valahogy döntésre kell jutnom – fejezte be a beszélgetést Vin, majd az ablakhoz lépett. – Köszönöm, Sazed! Köszönöm, hogy meghallgattál… és, hogy visszajöttél a városba.

A tudós mosolyogva bólintott. A lány kihátrált az ablakon, egy fémdarab segítségével jókorát taszítva magán. A férfi nagyot sóhajtott, majd megtörölte a szemét, és a szoba ajtajához sétált.

Tindwyl állt az ajtó mögött, összefont karral.

– Azt hiszem nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy egyetlen ködszerzetünk nem szeszélyes tizenéves fruska módjára viselkedik – dohogott szigorúan.

– Vin kisasszony sokkal megbízhatóbb, mint gondolod – vette védelmébe Sazed.

– Én úgy tizenöt lányt neveltem fel – folytatta a nő és belépett a szobába. – Egyetlen tizenéves lány sem kiegyensúlyozott. Vannak, akik ügyesebben titkolják.

– Akkor pedig örülj, hogy nem vette észre az ajtóra tapasztott füledet. Általában nem örül az ilyesminek.

– A terrisiekkel kapcsolatban eléggé elfogultnak mutatkozik a leányzó – vetette oda hanyagul Tindwyl. – Ezért köszönettel tartozunk neki. Láthatóan sokat ad a tanácsaidra.

– Ahogy mondod.

– Azt hiszem, bölcs dolgokat mondtál neki, Sazed – dicsérte a nő, majd visszaült a székébe. – Kiváló apa lett volna belőled.

Sazed szégyenkezve lehajtotta a fejét, majd ő is leült.

– Talán.

Ekkor valaki kopogott az ajtón.

– Na, most meg ki lehet? – mérgelődött a nő.

– Nem hozattál ételt?

Az asszony megrázta a fejét.

– Nem hagytam el a folyosót.

Egy másodperccel később Elend dugta be a fejét a szobába.

– Sazed? Beszélhetnék veled egy percet?

– Természetesen, Elend nagyúr. – A tudós felállt a székéből.

– Nagyszerű! – Az ifjú sietős léptekkel bent termett a helyiségben. – Tindwyl, ha megkérhetném…

A nő a szemeit forgatta, és dühös pillantást vetett őrzőtársára. De aztán kelletlenül felállt, és kisétált az ajtón.

– Köszönöm – udvariaskodott a volt király, miután a nő bezárta az ajtót. – Ülj le, kérlek! – A székre mutatott.

Sazed engedelmeskedett, Elend pedig vett egy mély lélegzetet. Két kezét a háta mögött összefonva állt barátja előtt. Újra a fehér egyenruháját viselte, és egyértelmű zavarodottsága ellenére tiszteletet parancsoló pózba vágta magát.

Valaki megfosztott tudós barátomtól – sajnálkozott Sazed –, és egy királyt hagyott a helyén.

– Feltételezem, Vin kisasszonyról kíván beszélni, Elend úr.

– Igen – vallotta be az egyenruhás, és járkálni kezdett. Egyik kezével folyamatosan gesztikulált beszéd közben. – Teljesen kiismerhetetlen mostanában, Sazed. Fel vagyok rá készülve – sőt, a fenébe is, még számítottam is rá! Hiszen ő nem csak egy a sok nő közül, ő Vin. De már nem tudom, hogyan viselkedjek a jelenlétében. Az egyik pillanatban odaadó – mint amilyen akkoriban volt, mielőtt ez az őrület elkezdődött –, ám máskor meg olyan távoli és tartózkodó.

– Talán csak ő maga is össze van zavarodva.

– Talán – értett egyet a szerelmes férfi. – De nem kellene legalább az egyikünknek tudnia, hogy merre tart a kapcsolatunk? Őszintén, Saz, néha úgy érzem, túl különbözőek vagyunk egymáshoz.

A terrisi elmosolyodott.

– Ezt én nem tudhatom, nagyúr. De meg lenne lepve, ha tudná, mennyire egyformán gondolkoznak.

– Ezt kétlem… – ellenkezett Elend és tovább rótta a köröket. – Ő ködszerzet, én meg egy átlagos férfi vagyok. Ő az utcán nőtt fel, míg én várkastélyban. Ő furfangos és okos, én a könyvekből szereztem a tudásomat.

– Vin kisasszony rendkívül sok mindenhez ért, ahogyan ön is. Ő a bátyja elnyomása alatt élt, önt az apja szorította a háttérbe. Mindketten gyűlölték a Végső Birodalmat, és harcoltak ellene. És mindketten túl sokat törik a fejüket azon, hogy hogyan kellene történnie a dolgoknak, ahelyett, hogy élveznék, ami van.

Elend megállt, és a terrisi tudósra nézett.

– Ez mit jelent pontosan?

– Ez azt jelenti, hogy megítélésem szerint önök tökéletesen illenek egymáshoz – hangzott a kinyilatkoztatás. – Nem tisztem ilyen ítéleteket hozni, és valóban, nem is más ez, mint egy olyan ember véleménye, aki nemigen találkozott az elmúlt hónapokban sem a kisasszonnyal, sem önnel, uram. De úgy hiszem, igazat beszélek.

– És a köztünk lévő különbségek?

– Első pillantásra a kulcs és a zár talán különbözőnek tűnhet – magyarázta Sazed. – Különbözik az alakjuk, a rendeltetésük, és a kinézetük. Aki anélkül néz rájuk, hogy ismerné igazi természetüket, össze nem illőnek gondolhatja őket. Mivel az egyiknek a nyitás, a másiknak a zárva tartás a feladata. Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk őket, látható, hogy az egyik a másik nélkül hasznavehetetlen. És akkor a bölcs rájön, hogy a kulcsot is és a zárat is ugyanarra feladatra készítették.

Elend elmosolyodott.

– Egyszer könyvet kellene írnod, Sazed. Ez legalább olyan mélyenszántó gondolat volt, mint amiket a kedvenc köteteimben olvasni.

Az őrző elpirult, és az asztalon álló papírkupacra pillantott. Lehet, hogy azt fogja örökül hagyni az utókorra? Azt nem tudta megítélni, milyen mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, de annyi bizonyos, hogy ennél összeszedettebb és eredetibb írást még nem adott ki a keze közül. Igaz, a legtöbb lapon csak jegyzetek és idézetek álltak, de azért bőven akadt a szövegben saját gondolat és magyarázat is.

– Tehát – próbálta az ifjú összegezni a lényeget –, mihez kezdjek?

– Vin kisasszonnyal kapcsolatban? Azt javasolnám, hogy adjanak egy kis időt maguknak.

– Az időt mostanában aranyárban mérik, Saz.

– Mikor nincs ez így?

– Amikor a városodat nem fenyegeti két sereg, amelyek közül az egyiket egy nagyzási hóbortban szenvedő zsarnok, a másikat meg egy meggondolatlan bolond irányítja.

– Igen – értett egyet lassan a terrisi. – Igen, úgy gondolom, igaza lehet, uram. Nekem is folytatnom kellene a munkámat. Az idő sürget.

A fiatalabb férfi kíváncsian nézett körül.

– Min dolgoztok éppen?

– Egy olyan problémán, amelynek, attól tartok, nem sok köze van a jelenlegi helyzethez. Tindwyl segít nekem összegyűjteni és rendszerezni a Mélységre és a Korok Hősére vonatkozó említéseket és adatokat.

– A Mélység… Vin is említette. Te is úgy hiszed, hogy visszatérhet?

– Szerintem már visszatért, nagyúr. Igazából soha nem is távozott. Úgy vélem, a Mélység maga a köd.

– De miért. – kezdte volna a fiatalember, ám aztán csak legyintett. – Majd elolvasom a következtetéseket, ha befejeztétek a munkát. Most nem engedhetem meg, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. Köszönöm a jó tanácsot, Sazed!

Igen, valódi király – gondolta a terrisi.

– Tindwyl – szólt ki Elend az asszonynak. – Most már bejöhet. Sazed, jó munkát! – azzal az ajtóhoz lépett, és lassan kinyitotta.

A nő beviharzott, miközben megpróbálta leplezni zavarát.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok, uram?

– Kitaláltam. Ugyanolyan javíthatatlan vagy, mint Vin. De mindegy is. További szép napot mindkettőtöknek!

Az asszony összeráncolt szemöldökkel pillantott a távozó férfi után, aztán Sazedre nézett.

– Igazán szép eredményt értél el vele – ismerte el a magas férfi.

– Túlságosan is jól végeztem a munkámat – dohogott a másik, majd leült. – Őszintén hiszem, ha az emberek visszaültették volna a trónra, talált volna módot rá, hogy megmentse a várost. Gyere, folytassuk a munkánkat! Most már tényleg idekérettem az ebédünket, így hát siessünk, mielőtt megérkezik.

Sazed egyetértően bólintott, leült, és felvette a tollát. De nehezen tudott összpontosítani. Gondolatai folyamatosan Vin és Elend körül forogtak. Nem értette, miért tartja annyira fontosnak, hogy a két fiatal kapcsolata jól működjön. Talán egyszerűen azért, mert mindketten a barátai voltak, és szerette volna őket boldognak látni.

De talán valami más miatt is. Csak ők ketten menthetik meg Luthadelt. A szká alvilágból felemelkedett ködszerzet, és az arisztokrata világ legnemesebb vezetője. Szükségük volt egymásra, a Belső Uradalomnak pedig rájuk.

Meg aztán ott volt az a temérdek iromány, amin dolgozott. A terrisi jövendölésekben a személyes névmás nem utalt sem férfira, sem nőre. Mindig csak az,,ő” szerepelt, bár később úgy fordították le az újkori nyelvekre, hogy férfira utaljon. Ennek ellenére tökéletesen érthető szöveg jött létre úgy is, ha az olvasó nőre gondolt. Ha valóban Vin a Korok Hőse.

Ki kell valahogy juttatnom őket a városból – döbbent rá. – Nem lehetnek itt, mikor Luthadel elesik!

Félretette a jegyzeteit, és azonnal nekilátott levelet írni.

A kettő nem ugyanaz.