Ötvenkilencedik fejezet

Vin csendben reszketett a földön. Hangtalanul zokogott.

A barlang megnyugodott, a rázkódás véget ért. Az a valami eltűnt, és a lüktetés is elhalkult a fejében. Szipogva ölelte Elendet, a karjában tartotta, amint a férfi az utolsó néhány levegővételre készült. Aztán a lány segítségért kiáltott: hívta Hamet és Koboldot, de nem jött válasz. Túl messze voltak.

Fázott. Üresnek érezte magát. Miután már a testében tudta az óriási erőt, majd az kiszakadt belőle, semminek érezte magát. És ha Elend meghal, valóban semmivé lesz.

Mi értelme az életemnek? Nem jelent semmit. Cserbenhagytam Elendet. Cserbenhagytam a világot.

Nem tudta pontosan, mi történt, de valami szörnyű hibát követett el. Pedig mindent megtett, hogy helyesen cselekedjen, még akkor is, ha az volt a keservesebb út. És mégis.

Észrevett valamit a fejénél. Felnézett, és a ködszellem állt mellette, de még haragot sem tudott érezni iránta. Nehezére esett, hogy bármit is érezzen abban a pillanatban.

A szellem felemelte a karját és rámutatott valamire.

– Vége – súgta Vin.

A lény még kitartóbban mutogatott.

– Úgysem találnám meg őket időben. Ráadásul láttam, milyen súlyos sebet kapott. Láttam, amikor az erő a kezemben volt. Senki sem tehet semmit, még Sazed sem. Így hát, ha megbocsátasz. Megkaptad, amit akartál. – Itt megállt, mert felötlött benne egy gondolat. Miért is szúrta le a szellem Elendet?

Hogy meg kelljen gyógyítanom – cikáztak a gondolatok a fejében. – Nehogy… kieresszem az erőt.

Nagyokat pislogott, a fantom pedig egyre integetett a karjával.

Lassan és elgémberedve feltápászkodott Elend mellől. Révületben nézte a szellemet, ahogy az odébb lebeg, és valamire mutogat a földön. Miután a medence kiürült, a teremben sötétség uralkodott. Csupán Elend lámpása adott egy kis világosságot. A lány ónt lobbantott fel, hogy lássa, a lény mire akarja felhívni a figyelmét.

Az egyik cserépdarabra. Arra a korongra, amit a férje levett a peremről a terem végében, és végig a kezében tartott. Összetört, amikor az ifjú a földre zuhant.

A ködszellem türelmetlenül mutogatott. Vin odalépett, lehajolt, és ujjaival kitapogatta a kicsiny fémgyöngyöt, ami a darabka közepén ült.

– Mi ez? – suttogta.

A szellem megfordult, és visszalebegett Elendhez. A lány némán követte.

A férfi még élt. Egyre gyengébbnek tűnt, viszont már alig remegett. Különös módon, ahogy közeledett a halál pillanata, összeszedettebbnek látszott. A térdeplő lányra pillantott, aki észrevette férje mozgó ajkait.

– Vin – suttogta Elend.

A térdre ereszkedett ködszerzet a fémgyöngyre pillantott, majd felnézett a szellemre. De az meg sem mozdult. A lány megdörzsölte a fémdarabkát, majd a szájához emelte.

A szellem azonnal megmozdult, és hevesen rázta a kezét. Vin elcsodálkozott, a szellem pedig Elendre mutatott.

Mit akar? – tűnődött a ködszerzet.

Ám nem volt abban az állapotban, hogy tiszta fejjel átgondolja, mi is történik. Odatartotta a gyöngyöt a férfi szájához.

– Elend – hajolt oda, és súgta szerelme fülébe –, ezt be kell kapnod!

Nem lehetett biztos benne, hogy a férfi értette, amit mond, de mintha bólintott volna. Óvatosan kedvese szájába helyezte a darabkát. A fiatalember próbálta lenyelni, de fuldokolni kezdett.

Szereznem kell valamit, amivel leöblítheti!

Csupán az üvegcséjében volt folyadék. Lenyúlt érte az üres medence aljára, felvette az övét és a fülbevalóját. Kivett egy üvegcsét, és lassan a férfi szájába töltötte a folyadékot.

Elend gyengén köhécselt, de a folyadék megtette a hatását, a gyöngy lement a torkán. Vin térden állva várakozott, és rettentően erőtlennek érezte magát. Óriási volt a különbség a percekkel korábbi állapotához képest. A férje becsukta a szemét.

Majd elképesztő módon a szín visszatért az arcába. Vin értetlenül nézte a jelenséget. Szerelme pillantása, ahogy ott feküdt, a bőre tónusa.

Bronzot égetett, és rémülten tapasztalta az Elendből érkező lüktetést.

A férfi éppen forraszt lobbantott fel.