Ötvennegyedik fejezet

Vin botja eltört, amikor egy kolossz arcába csapott vele.

Már megint! – bosszankodott, majd megpördült, és a törött végét belevágta egy másik szörnyeteg mellkasába.

Ezután megfordult, és szemtől szemben találta magát egy óriási példánnyal, aki jó másfél méterrel magasabb volt nála.

A kolossz felé döfött a kardjával. A lány felugrott, amitől a fegyver hegye a macskakövek közé fúródott. Aztán a ködszerzet a magasba emelkedett. Még érme sem kellett hozzá, hogy a lény eltorzult arcával egy magasságban lebegjen.

A meglepetés folyton ott virított az arcukon. Hiába nézték végig, a ködszerzet hogyan vágja le több tucat társukat, nem értették, miként képes egy ekkora alak kitérni a csapásaik elől. Mintha elméjükben a méret és az erő egyenes arányosságban állt volna; a nagy példányok mindig földbe döngölték a kicsiket. Ilyen meggondolásból nem lenne szabad, hogy egy aprócska nő gondot jelentsen egy ekkora kék szörnyetegnek.

Vin forrasz segítségével megütötte a bestia arcát. A koponyacsont megrepedt az ökle alatt. A lény hátraesett, ő pedig visszahuppant a földre. De, mint mindig, újabb kolossz vette át halott társa helyét.

A lány kezdett fáradni. Igazából már eleve fáradtan kezdte a csatát. Már a forraszlöket is kimerítette, aztán a patkók segítségével sok energiát felemésztve szelte át az egész uradalmat. Érezte a kimerültség jeleit. Csak az utolsó üvegcséből lenyelt forrasz tartotta még talpon.

El kellett volna kérnem Sazedtól az egyik kiürült forraszelméjét! – sajnálkozott.

A ferukímiai és allomantikus fémek ugyanúgy viselkedtek: bár valószínűleg úgyis karkötő vagy karperec formájában kapta volna meg, azt pedig nem tudta volna lenyelni.

Oldalra húzta a fejét, hogy kivédje egy újabb kolossz támadását. Az érmék nem állították meg a szörnyeket, ahhoz pedig túl nehezek voltak, hogy Vin horgony nélkül félretaszítsa őket. Ráadásul az acél– és vastartalékai is kimerülőfélben voltak.

Egyik kolosszt a másik után intézte el, amivel időt nyert Sazednek és az embereknek. Ezúttal más érzések kerítették hatalmukba, mint amikor Cett palotájában öldökölt. Most jól érezte magát. És nemcsak azért, mert szörnyetegekkel volt dolga.

Végre megértette, mi a célja az életben. És belenyugodott. Jó eszköznek vélte a harcot, a gyilkolást, ha ezzel olyanokat menthet meg, akik nem képesek megvédeni magukat. Kelsier talán lelkifurdalás nélkül gyilkolt, csak a megbotránkoztatás vagy megtorlás kedvéért, de ez őt nem elégítette ki.

És úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy ez valaha vele is megtörténjen.

Újonnan született elhatározása tüzelte a kolosszok elleni harcában. Egy karddal levágta a szörnyeteg egyik lábát, majd a fegyvert egy másik felé hajította. Rátaszított a fémre, és az áthatolt a kolossz mellkasán. Végül egy elesett katona kardját vonzotta a kezébe. Hátralépett, de majdnem elbotlott egy újabb holttestben.

Fáradtság…

Több száz test hevert szerteszét a kőudvaron. A lába alatt egyre magasabb halomba gyűltek össze a kolossz tetemek. Felmászott a kupac tetejére, és egy kicsit meghátrált, amikor újabb lények vették körbe. Azok is felmásztak kimúlt testvéreikre. A düh csak úgy szikrázott apró, vérvörös szemeikben. Az emberi katonák már rég feladták volna, és könnyebb ellenfél után néznek. A kolosszok azonban mintha megsokszorozódtak volna, ahogy küzdött velük. Távolabb lévő társaik is meghallották a csatazajt, és odasiettek.

Ismét forrasz segítségével meglengette a kardját, és lenyeste egy kolossz karját, egy másiknak a lábát, végül egy harmadiknak a fejét. Behúzott nyakkal tért ki a szörnyek csapásai elől, és közben annyit ölt meg, amennyit csak tudott.

De hiába volt egyszerre eltökélt és kétségbeesett – hiába merített erőt a nemrég megtalált elhatározásból –, tudta, hogy nem küzdhet sokáig. Legalábbis nem ebben a formában. Ő is csak ember. Egyedül nem képes megmenteni Luthadelt.

– Penrod úr! – kiáltotta a terrisi tudós a Hasting-vár kapujánál. – Muszáj meghallgatnia!

A férfi nem válaszolt. Az alacsony várfal tetején álló katonák némán várakoztak, bár Sazed látta, hogy kényelmetlenül érzik magukat. Akaratuk ellenére kellett távol tartaniuk a terrisi tudóst. A város szélén a csata még korántsem ért véget. Kolosszok üvöltöztek a félhomályban. Hamarosan odaérnek a Sazed és Ham által toborzott egyre nagyobb számú sereghez, akik csendben gyülekeztek a Hasting-vár kapuja előtt.

Egy rongyos hírnök közeledett; ugyanaz, akit korábban Dockson az Acélkapuhoz küldött. Lovát azóta valahol elhagyta, és a Túlélő terén találtak rá egy csapat szökevény között.

– Terrisi úr – szólította meg óvatosan Sazedet. – Most jövök a parancsnoki állásról. A Venture-vár elesett…

– Dockson úr?

A férfi megrázta a kezét.

– Találtunk néhány sebesült írnokot a palota körül. Látták a halálát. A kolosszok még mindig az épületben vannak, ablakokat zúznak, felforgatnak mindent, amit találnak…

Sazed a várost nézte. Olyan sok füst gomolygott a levegőben, hogy úgy tűnt, a köd máris leszállt. Már megnyitotta illat ónelméjét, hogy elviselje a bűzt.

A városért vívott csata tehát véget ért, de az igazi tragédia még csak most kezdődik. Több százezren éltek a fővárosban, és a tudós tudta, a szörnyetegek alig várják, hogy az ő soraikat is megritkítsák. Semmi fosztogatás. Az nem érdekli őket.

A szél kiáltások hangját hozta. Elbuktak. És most a város is elesik.

Már nem lehet messze a köd – gondolta reménykedve. – Talán az hozhat valami enyhülést.

Egy kép nem hagyta nyugodni. A hóban fekvő Dorong teste. És a fakorong, amit a hadvezér tőle kapott aznap délelőtt, és ami még mindig a nyakában lógott.

Nem segített.

A csalódott tudós visszafordult a Hasting-vár felé.

– Penrod úr! – kiáltotta hangosan. – Megpróbálunk elmenekülni a városból. Szívesen látom a csapatait, és az ön irányítását. Amennyiben itt marad, a kolosszok megtámadják a várat, és végeznek önnel.

Csend.

Sazed megfordult, és felsóhajtott, amikor a felkötött kezű Ham melléje lépett.

– Indulnunk kell, Saz! – emlékeztette a martalóc.

– Véres vagy, terrisi.

Az őrző megfordult. Ferson Penrod a várfal tetején állt, és őket nézte makulátlan tisztaságú nemesi öltözetében. Még kalapot is vett a hó és hamu elleni védekezésül. Sazed végignézett magán. Még ekkor is csupán egy ágyékkötőt viselt. Nem volt ideje ruházkodással foglalkozni, főleg miután rézelméje melegen tartotta.

– Még sosem láttam terrisit harcolni – csodálkozott a nemes.

– Nem gyakran esik meg, uram.

A király felnézett, és a várost fürkészte.

– Esik a hó, terrisi.

– Éppen ezért lenne jó indulnunk, uram – tanácsolta a harcos tudós.

Penrod megrázta a fejét. Elend vékony koronája még most is ékesítette a fejét.

– Ez az én városom, terrisi. Nem hagyom magára.

– Igazán nemes gesztus, uram. Ámde ezek az emberek itt mögöttem szintén az ön polgárai. Nem kíséri el őket északra, ahol biztonságban lehetnének?

A király elgondolkozott, de aztán ismét csak a fejét rázta.

– Senki sem menekül északra, terrisi. A Hasting-vár a város egyik legmagasabb épülete: innen jól láthatjuk, mit művelnek a kolosszok. Úgysem lennénk képesek kikerülni a táborukat.

– Talán ha elkezdik a fosztogatást, kicselezhetjük őket, és sikerül elmenekülni.

– Nem – hangzott Penrod határozott válasza. Hangja kísértetiesen visszhangzott a havas utcákon. – Ónszeműim jelentették, hogy a kolosszok máris megtámadták azokat, akiket az északi kapu felé irányítottál. Most pedig errefelé tartanak. Értünk jönnek.

Az üvöltések egyre közelebbről érkeztek, és Sazed tudta, a nemesnek igaza lehet.

– Nyissa ki a kapukat, Penrod! – kiáltotta. – Engedje be a szökevényeket!

Mentse meg az életüket még néhány szánalmas pillanat erejéig!

– Nincs annyi hely – felelte a nemes. – És időnk sincs már. Halálra vagyunk ítélve.

– Engedjen be minket! – követelte Sazed.

– Furcsa – töprengett a király lágy hangon. – Azzal, hogy átvettem a trónt a Venture fiútól, valójában megmentettem az életét, és véget vetettem a magaménak. Nem tudtam megmenteni a várost. Az egyetlen vigaszom az, hogy valószínűleg ez Elendnek sem sikerült volna.

Ezzel megfordult, és elindult a fal mentén.

– Penrod! – kiáltott a férfi után Sazed.

De a király addigra eltűnt. Alkonyodott, a köd is leszállt, és a kolossz csürhe egyre közeledett.

Vin újabb kolosszt vágott le, aztán egy zuhanó kardra taszítva magát visszatért eredeti helyére. Elfutott a csorda elől. Szaporán vette a levegőt, és több apró sebből vérzett. Karja elzsibbadt, miután az egyik szörny beleöklözött. Ügyesen ölt – ügyesebben, mint bárki más. Ám a végtelenségig ő sem harcolhatott.

Egy tetőn landolt, de megbotlott és beletérdelt a cserepeken összegyűlt hóba. A kolosszok vonyítottak és szűköltek a háta mögött. Vin tudta, hogy nem hagyják annyiban: utána jönnek és bekerítik. Már több százat megölt belőlük, de mit ér néhány száz egy húszezres sereghez képest?

Mit vártál? – vonta magát kérdőre. – Miért harcolsz még? Tudod, hogy Sazed épségben van. Ez miért nem elég? Azt hiszed, mindet megállíthatod? Hogy az egész kolossz sereggel végezhetsz?

Egyszer éppen ő akadályozta meg, hogy Kelsier szembeszálljon egy egész hadsereggel. Nagyszerű ember volt, de egyedül akkor sem tudott volna megállítani egy egész hadat – nem jobban, mint ahogy ő tudna.

Meg kell találnom a Kutat! – gondolta eltökélten.

A lüktetés – amit a küzdelem során figyelmen kívül hagyott – ezúttal a bronz hatására még hangosabban tért vissza a fejébe.

A rejtélyt azonban még most sem oldotta meg. Már tudta, hogy itt, a városban kell keresnie, mert a lüktetés teljesen körbevette. Ugyanakkor a minden más hangot elnyomó dohogás minden irányból érkezett, és nem tudta beazonosítani a forrását.

Mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy a Kút megtalálása bármiben is segít. Ha Sazed hazudott a helyét illetően – és odáig merészkedett, hogy képes volt még egy hamis térképet is rajzolni –, akkor talán más dolgokkal kapcsolatban sem mondott igazat. Talán a Kútból nyert erő megállítja a ködöt, de az milyen haszonnal járna az éppen lángokban álló és haldokló Luthadel számára?

Csalódottan és bosszúsan térdepelt a hóban. Öklével a háztetőt püfölte. Túl gyenge, hogy segítsen. Feleslegesen tért vissza! Ha nem tehet semmi érdemlegeset, akkor mire volt jó, hogy eldöntötte: megvédi az embereket?

Jó néhány percet töltött ebben a testhelyzetben, levegő után kapkodva. Végül erőt vett magán és talpra állt, aztán egy levegőbe dobott érme segítségével kilőtte magát. Fémtartalékait már csaknem teljesen felhasználta. Alig maradt annyi acélja, ami néhány ugrásra kitartott volna.

Kredik Shaw, az Ezerormú Hegy közelébe érve lelassított. Megkapaszkodott a palota tetejéből kiálló egyik tüskében. Megpördült a sötétben, és végigtekintett a városon.

Luthadelt lángok mardosták.

Kredik Shaw épülete némán, mozdulatlanul állt a magaslat tetején, leszámítva a néhány fosztogatót, akik mindkét fajból képviseltették magukat. A némaság ellenére Vin fényt látott a sötétben. A köd kísértetiesen csillogott.

Minden olyan, mint két évvel ezelőtt – döbbent rá. – Mint a szká lázadás éjszakáján.

Azzal a különbséggel, hogy a világosságot akkor a palota ellen vonuló lázadók fáklyái idézték elő. És akkor meghallotta. Fellobbantotta az ónt, hogy a füle még érzékenyebben észlelje a hangokat. Meghallotta az ordításokat. A halál hangját. A kolosszok nem érték be annyival, hogy elpusztították a katonákat. Közel sem.

Még csak most lendültek bele igazán.

A szörnyek mindenkit megölnek! – Vin beleremegett a szeme előtt fellobbanó tüzek látványába. – Elend népe, akiket miattam hagyott el: most halál vár rájuk. Elend kése vagyok. Az emberek kése. Kelsier rám bízta őket. Tennem kell valamit!

A föld felé ereszkedett, végigcsúszott egy íves tetőperemen, és talpra érkezett a palota udvarán. Szinte teljesen elmerült a ködben. A levegő besűrűsödött. És nem csak a hamutól és hótól: a lágy szellő a halál szagát, kiáltások hangját sodorta felé.

Elfogyott a forrasza.

Lehuppant a földre. A kimerültség olyan erővel söpört végig rajta, hogy minden más eltörpült mellette. Hirtelen ráeszmélt, hogy elhibázott döntés volt csak a forraszra támaszkodnia. Feleslegesen feszítette túl az erejét. Más megoldás azonban nem jutott az eszébe.

Úgy érezte, még egy perc, és elveszíti az eszméletét.

De az emberek üvöltöztek. Hallotta őket – már korábban is hallotta az üvöltéseket. Elend városa… Elend népe… a halál torkában. A barátai is várnak rá valahol. Azok a barátok, akiket Kelsier bízott rá. Meg kell védenie őket.

A fogát csikorgatva újból félretette a kimerültségét, és nagy nehezen összeszedte magát. A ködbe bámult, a haláltól rettegő emberek rémisztő kiáltásai felé fordítva a fejét.

Ugrani már nem tudott; az acél is elfogyott. Futni sem maradt ereje, de minél inkább próbálkozott, a teste annál ügyesebben mozgott. Lassacskán leküzdötte a forrasz túlzott használatából eredő tompaságot és fásultságot.

Végigszáguldott egy sikátoron, megcsúszott a hóban, és szembetalálta magát a kolosszok elől menekülő lakosokkal.

Hat szörnyeteg üldözte őket a kisebb fajtából, akik ennek ellenére egy cseppet sem voltak veszélytelenebbek. Az egyik a szeme láttára vágott szinte teljesen ketté egy menekülő öregembert. Egy másik szörnyeteg felkapott egy kislányt, és nekicsapta az első útjába kerülő házfalnak.

Vin elzúgott a menekülő szkák mellett, és előrántotta a tőreit. A kimerültsége nem múlt el, de a düh segített. Nem adhatta fel: mennie kellett előre! Meg kellett akadályoznia, hogy minden elpusztuljon!

A szörnyek feléje fordultak. Alig várták az összecsapást. Az egyik megsuhogtatta a kardját, és a lány a lábát megfeszítve szándékosan végigcsúszott a latyakban. Így közelebb férkőzött a kolosszhoz, és megvágta a combja hátsó részét. A kék bőrű lény fájdalmasan felnyüszített, amint a kés belehasított a laza bőrbe. Vinnek valahogy sikerült kirántania a fegyvert, de eközben a lény társa közelebb ért és lesújtott a kardjával.

Olyan lassú vagyok! – csüggedt el a lány.

Alig állt talpra, rögtön vissza kellett hőkölnie, hogy elkerülje a csapást. A kard hegyéről hideg vércseppek szóródtak az arcába. Ekkor előreugrott, és tőrét a szörnyeteg szemébe szúrta.

Hálát adva Ham allomanciát nélkülöző tanításainak és gyakorlatainak, megkapaszkodott egy ház falában, és a csúszós talaj ellenére sem billent ki az egyensúlyából. Majd megint előredobta magát és a vállával a társai közé taszította a megszúrt szemű kolosszt, amely bömbölve éppen a tőrt próbálta meg kihúzni az arcából. A kislányt ráncigáló teremtmény megfordult, és rémülten pislogott, amikor Vin a hátába döfte a másik tőrét. Nem ejtette el a gyermeket, de végül mégis kicsúszott a kezei közül.

Ó, egek! Ezekkel nem könnyű elbánni! – gondolta a ködszerzet, majd suhogó köpönyeggel megragadta a kislányt és elviharzott. – Főleg, ha ennyire gyenge vagyok. Fémeket kell szereznem.

A lányka az ölében összerándult, mert egy kolossz felüvöltött. A ködszerzet megpördült, de csak az ónnak köszönhette, hogy nem veszítette el az eszméletét a fáradtságtól. A teremtmények azonban nem mentek tovább, mert a halott férfi öltözetén vitatkoztak. Aztán újra üvöltés, és Vin rémülten vette észre, hogy ezúttal egy másik utcából érkeznek a hangok.

Újabb emberek kezdtek el kiabálni. Ő felnézett, és azt látta, hogy egy minden addiginál nagyobb kolossz banda támad az imént megmentett lakosokra.

Felemelt kézzel és kiáltozva figyelmeztette az embereket, de már túl messzire futottak, mialatt ő a bestiákkal harcolt. Ón nélkül nem is látta volna meg őket. Így viszont kénytelen-kelletlen végignézte, ahogy a szörnyek vastag pengéjű kardjukkal lekaszabolják a menekülő társaságot.

– Ne! – kiáltotta újból. A haláltusájuk látványától a földbe gyökerezett a lába, és minden porcikája megdermedt. Eszébe jutott az összes elesett szká, akin már nem tudott segíteni. – Ne! Ne! Ne!

A forrasz elfogyott; az acél és vas is odalett. Teljesen kiürültek a készletei.

Vagy mégsem? Egy fém még maradt. El sem gondolkodva, vajon mi készteti rá, dúralumínium-hullámot küldött a szörnyetegek felé.

Mintha az elméje beleütközött volna valamibe. És akkor az a valami összetört. A gyermekkel a karjaiban hirtelen megtorpant, és meglepetten vette észre, hogy a kolossz is megáll és abbahagyja az öldöklést.

Mi történt? – csodálkozott, és a gondolatok őrülten cikáztak túlfeszített elméjében. Csak nem képzelődik a fáradtságtól?

Nem. Az már kiderült, hogy az Uralkodó elfelejtette kiiktatni az inkvizítorok egy gyenge pontját: ha az egyik cöveket kihúzták a hátukból, meghaltak. A kandráknak is volt sebezhető pontja. Akkor a kolosszok irányításának is létezhetett módja.

TenSoon az unokatestvéreinek nevezte a kolosszokat – töprengett.

Felegyenesedett a hirtelen elnéptelenedett utcán, amin ezúttal csak néhány szká szaladt a menedéket nyújtó házak irányába. A kolosszok türelmesen vártak, ő pedig mintha csak a gondolataikban turkált volna. Mintha a kék húshegyek a saját testének kiterjesztései lettek volna. Ugyanezt érezte, amikor átvette az irányítást TenSoon teste fölött.

Unokatestvérek: valóban. Az Uralkodó gondoskodott a kolosszok gyenge pontjáról – ugyanúgy, mint a kandrák esetében. Nem bízta a véletlenre teremtményei irányítását.

És akkor Vin megértette, miként tartotta őket sakkban a hosszú évszázadok alatt.

Sazed az egyre népesebbre duzzadó szökevénycsapat élén állt. Hó és hamu hullott a városra; szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket a párába borult sötétségben. Mellette kuporgott a kimerülten pihegő Ham. Túl sok vért veszített. Forrasz nélkül ő is belehalt volna a sérüléseibe. Valaki felajánlotta a kabátját a terrisinek, és ő betakarta vele az eszméletlen Szellőt. Bár alig használta a rézelméjét, a ferukimista mégsem érezte a hideget.

Talán már túlságosan elgémberedett.

Maga elé tartotta ökölbe szorított kezeit, és a tíz gyűrű fényesen ragyogott a menekültek egyetlen lámpásának fényében. Kolosszok közeledtek a sötét sikátorokból. A megannyi szörny összeolvadt árnyéka fekete folyóként hömpölygött az éjszakában.

Sazed katonái hátrálni kezdtek. Már nem reménykedtek. Egyedül vezetőjük maradt állva a hóesésben. A hórihorgas, kopaszodó, majdnem anyaszült meztelen tudós. Aki a halottak vallásait prédikálta. Aki a végén maga is feladta a reményt. Akinek a leginkább ki kellett volna tartania.

Tíz gyűrű. Néhány percnyi erő. Néhány percnyi élet.

Türelmesen várta, hogy a kolosszok felsorakozzanak. A lények szokatlanul viselkedtek. Némán meneteltek, aztán meg-megálltak. A sötét, pacaszerű testek egy vonalban felsorakoztak és mozdulatlanul álltak az éjszakában.

Vajon miért nem támadnak? – csodálkozott a terrisi.

Ekkor egy gyermek nyöszörgése törte meg a csendet. És akkor a néma óriások újra megmozdultak. Sazed minden izmát megfeszítette, de az ellenséges tömeg nem közelített, hanem inkább kettévált. Egy apró alak lépett ki közülük.

– Vin kisasszony? – Az őrző nem hitt a szemének. Még mindig nem sikerült szót váltania a lánnyal, amióta a ködszerzet megmentette az életét a kapunál. A törékeny figura rendkívül megviseltnek látszott.

– Sazed! – kezdte a lány színtelen hangon. – Hazudtál a Megdicsőülés Kútjáról.

– Igen, kisasszony – vallotta be töredelmesen a férfi.

– De ez most nem fontos. Miért állsz meztelenül az utcán? Miért nem vagytok a várban?

– Én… – Az egykori szolga felnézett a kolosszokra. – Vin kisasszony, én…

– Penrod! – kiáltotta el magát hirtelen a ködszerzet. – Maga az ott fent?

A király előlépett. Pont olyan zavartnak látszott, amilyennek Sazed is érezte magát.

– Nyissa ki a kapukat! – kiáltotta parancsoló hangon a lány.

– Megőrült? – kiabálta vissza a király.

– Nem vagyok benne olyan biztos – vágott vissza Vin, aztán megfordult, és mintha csak parancsra tenné, a kolossz horda megindult előre. Halkan lépdeltek. A legnagyobb felkapta a lányt és magasra tartotta. Néhány őr a fal tetején ijedten ugrott odébb.

– Elfáradtam, Penrod – folytatta a kolosszok új vezére.

Sazed csak az ónelméje segítségével hallotta a lányt.

– Mindannyian elfáradtunk, gyermekem – felelte a férfi.

– De én különösen fáradt vagyok – folytatta a lány. – Belefáradtam a játszmákba. Belefáradtam, hogy emberek halnak meg azért, mert a vezetőik vitáznak egymással. Belefáradtam abba, hogy a jó embereket kihasználják.

A király némán bólintott.

– Azt akarom, hogy szedje össze a maradék katonáját – utasította Vin a feljebbvalóját, majd a város felé fordította a fejét. – Hányan vannak még a városban?

– Körülbelül kétszázan.

A lány egy bólintással tudomásul vette.

– Luthadel még nem esett el. A kolosszok legyőzték a katonákat, de még nem volt idejük a lakosság ellen indulni. Azt akarom, hogy a katonái kutassanak fel minden kolossz csoportosulást, akik fosztogatnak vagy öldökölnek. Védjék meg a lakosokat, de ha csak egy mód van rá, ne támadjanak a kolosszokra. Inkább küldjenek értem egy hírnököt.

Sazed még nem felejtette el, milyen önfejűen viselkedett a király korábban. Azt gondolta, a gőgös nemes elutasítja a kérést. De nem így történt. Penrod egyszerűen csak bólintott.

– És azután? – tudakolta.

– Majd én gondoskodom a kolosszokról – nyugtatott meg mindenkit a lány. – Először is visszaszerezzük a Venture-várat. Fémekre van szükségem, és ott bőven találok. Amint a város újra biztonságban lesz, a katonáival együtt oltsák el a tüzeket. Nem lesz túl nehéz feladat, hiszen már alig maradt éghető épület Luthadelben.

– Rendben – nyugtázta feladatait a király, majd a katonáihoz fordult, és kiosztotta a parancsokat.

Sazed csendben nézte, miként engedi le a lányt a vaskos kolossz. Az óriás némán állt, mintha kőből faragott szobor volna, nem pedig lélegző, vérző, élő teremtmény.

– Sazed! – szólt a lány színtelen hangon. A kimerültségtől már alig tudott beszélni.

– Igen, kisasszony? – Nem messze tőlük Ham végre lerázta magáról a kábultságot, és megpillantotta Vint meg a kolosszokat.

A ködszerzet Sazed arcát tanulmányozta. A terrisi kerülte a lány tekintetét. Ám Vinnek igaza volt: ráérnek még megtárgyalni az ő árulását. Most sokkal fontosabb és sürgetőbb feladatokat kellett ellátniuk.

– Gondolom, nekem is szánt feladatot, kisasszony – törte meg a kínos csendet Sazed. – De lehetne, hogy ezúttal inkább felmentést kérjek? Valamit… el kell intéznem.

– Természetesen, Sazed – hagyta rá együtt érző hangon a lány. – Először azonban áruld el nekem, ki maradt még életben a bandából?

– Dorong és Dockson halottak, kisasszony. Nem láttam a testüket, de a jelentések megbízható forrásból származnak. Amint látja, Hammond úr itt van velünk, bár nagyon csúnya sérülés érte.

– Az ott Szellő?

Sazed a fal mellett fekvő, nagyobbacska halom felé bólintott.

– Szerencsére életben van. Az elméje nehezen viseli a szörnyűségeket, amiknek a szemtanúja volt. Minden bizonnyal csak a megrázkódtatás teszi.

Ám az is lehet, hogy soha többé nem jön helyre.

Vin bólintott és a martalóchoz fordult.

– Ham, forraszra van szükségem!

A férfi egykedvűen biccentett, majd ép kezével elővett egy üvegcsét. Odaadta a lánynak, aki azonnal megitta, és máris frissebbnek érezte magát. Kiegyenesedett, és a szemeibe is visszatért a csillogás.

Nem hiszem, hogy jót tesz a szervezetének – aggodalmaskodott a terrisi. – Vajon mennyit égetett már el belőle?

Vin pattogó lépésekkel visszasétált a kolosszokhoz.

– Kisasszony? – szólt utána a férfi, és a lány hátrafordult. – Van egy másik sereg is a falakon kívül.

– Ó, tudom én azt – válaszolta a ködszerzet, aztán elvett egy ék alakú kolossz kardot a tulajdonosától. A pallos néhány ujjnyival hosszabb volt nála. – Tökéletesen tisztában vagyok Straff szándékaival – felelte, majd a vállára lökte az ormótlan fegyvert. Aztán a hó és a köd felé fordult, és bizarr serege élén határozott léptekkel megindult a Venture-vár irányába.

Sazednek szinte az egész éjszakára szüksége volt, hogy elvégezze a saját feladatát. Egymás után fordította fel a tetemeket a fagyos éjszakában. Sokukat már bilincsbe zárta a jég. A hóesés abbamaradt, viszont a szél felerősödött, és a latyak tükörsimára fagyott. Néhány testet először ki kellett szabadítania fehér börtönéből, hogy maga felé tudja fordítani őket.

A meleget biztosító rézelme nélkül nem lett volna képes elvégezni a szörnyű munkát. Keresett magának néhány melegebb holmit – egy barna köpönyeget és egy pár csizmát. Egész éjszaka dolgozott, és a szél folyamatosan hópelyheket és jégdarát fújt az arcába. Természetesen a kapunál kezdte; ott estek el a legtöbben. Végül azonban a sikátorokat és a főútvonalakat is végig kellett járnia.

Valamikor reggel felé találta meg a nő holttestét.

A városban addigra már eloltották a tüzeket. Egyedül csak a fáklyája világított. De ennyi fény is elég volt ahhoz, hogy észrevegye a szélben csapdosó ruhacsíkot. Először azt hitte, egy újabb véres kötést lát, ami többé már nem tölti be feladatát. De aztán felvillant egy tenyérnyi narancssárga és sárga is, így közelebb lépett a hóbucka alól kilógó anyaghoz – már nem maradt ereje futni – és kezével beletúrt a hóba.

A nő teste enyhén megreccsent, ahogy kigurította a hó alól. Az oldalán végigcsorgó vér már megfagyott, és nyitott szemeit is jéghártya fedte. Menekülése irányából ítélve valószínűleg a Venture-vár felé vezette a katonáit.

Ó, Tindwyl!

Végigsimította a nő arcát. Még puha volt, de rémisztően hideg. A tenyésztőktől elszenvedett sok év után, annyi kegyetlenség után ez jutott neki. Fagyhalál egy városban, amihez semmi köze sem volt. Egy férfi – nem is férfi, csak félig férfi – oldalán, aki nem érdemelte meg a szerelmét.

Sazed eloltotta a rézlángot, és hagyta, hogy a hideg végigfusson a testén. Nem akart melegbe burkolózni a gyászos pillanatban. Lángja bizonytalanul pislákolt, megvilágítva az utcát, árnyékot vetve a holttestre. És akkor, ott, ahogy Luthadel fagyos sikátorában szerelme kihűlt tetemét nézte, a terrisi ráeszmélt valamire.

Nem tudta, mitévő legyen.

Próbált valami odaillőt mondani – valami odaillőre gondolni –, de hirtelen az összes vallás és felhalmozott tudás mind hamisnak tűnt. Mi értelme lenne eltemetni? A dadradah vallás nem segített Dorongon; a Túlélő sem mentette meg a sok ezer katonát, akik elestek a harcokban. Mi értelme az egésznek?

Egyetlen bölcs gondolat sem tudta megnyugtatni. Elfogadta a megismert vallásokat – elhitte, hogy értékesek –, de ez sem adta meg neki, amire abban a pillanatban szüksége volt. Nem győzték meg arról, hogy Tindwyl szelleme nem halt meg a testével együtt. Sőt: inkább megkérdőjeleztek mindent, amiben addig hitt. Ha az a rengeteg ember olyan sokféle dologban hisz, hogyan lehet az egészből bármi is igaz?

A szkák szentnek nevezték őt. Pedig ő abban a percben rájött, hogy nincs nála hitetlenebb alak. Háromszáz vallást ismert, mégsem hitt egyikben sem.

Így amikor könnyei végigcsordultak az arcán, hogy azonnal megfagyjanak, épp olyan kevés megnyugvást adtak neki, mint a vallások. Szűkölve a fagyott holttest fölé hajolt.

Az egész életem egy színjáték!

Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen más módon meghiúsítani az utazást. Alendi nem tudja, hogy félrevezették, hogy mindannyiunkat félrevezettek, és többé már nem hallgat rám.