Negyvenkettedik fejezet

– Rendben. – Elend egy széndarab segítségével újabb kört rajzolt a város térképére. – És mit szól ehhez a helyhez?

Demoux az állát vakargatta.

– Gabonamező? Az nemesi környék, uram.

– Valaha az volt – értett egyet vele a volt király. – Gabonamezőn lakott a Venture-család rokonsága. De amikor az apám elhagyta a várost, a rokonok követték.

– Ezek szerint most szkák laknak az épületekben.

Elend bólintott.

– Költöztessék ki őket!

– Hogy mondta, uram? – kérdezte Demoux megrökönyödve.

A Venture-kastély nagy kocsiszínjében folyt a tanácskozás. Katonák jöttek-mentek a tágas helyiségben. Sokan közülük nem vették fel az egyenruhájukat, mert nem hivatalos városi ügyekben jártak el. Elend már nem volt a királyuk, mégis eljöttek, amikor kérte.

Ez azért legalább biztató volt.

– Ki kell ürítenünk azokat az épületeket – folytatta a fiatalember. – A nemesi házakat általában kőből építették és sok apró szobára osztották fel őket. Ezeket rendkívül nehéz fűteni, minden szobába külön kályhát vagy tűzhelyet kell beállítani. A szkák viskói lehangolóak, azonban óriási kályhát raknak bele, és egy légtérben élnek.

Demoux lassan bólintott.

– Az Uralkodó nem engedhette meg magának, hogy a munkásai halálra fagyjanak – magyarázott tovább a fiatal Venture. – Azok a rozoga viskók teszik a legnagyobb szolgálatot, amikor hatékonyan kell gondoskodni nagyszámú lakosságról szűkös források mellett.

– Értem, uram – mondta a kapitány.

– Ne erőszakoskodjanak velük, Demoux! – figyelmeztetett Elend. – A személyi testőrömnek – még ha egy sereg önkéntes segíti is – hivatalosan nincs hatalma a városban. Ha egy család maradni akar jogtalanul megszerzett arisztokrata házában, hát maradjon. Csak tudassák velük, hogy nem muszáj halálra fagyniuk: létezik más megoldás is.

A kapitány bólintott, aztán a katonákhoz ment, hogy kiossza a parancsokat. Közben egy hírnök érkezett Elendhez. A férfinak át kellett verekednie magát a felsorakozott katonákon, akik éppen a parancsokat figyelték és terveket készítettek.

Elend bólintott az idegennek.

– A bontási csapatoktól, ugye?

A férfi biccentett és meghajolt. Ő sem viselt egyenruhát; katona volt, de nem Elend őrségéhez tartozott. Egészen fiatalnak tűnt, szögletes álla fölött őszinte mosoly ült. Kopaszodott.

– Ismerősnek látszol – mondta Elend.

– Egy évvel ezelőtt segítettem, uram. Én vezettem be az Uralkodó palotájába, amikor Vin kisasszony megmentésére sietett.

– Goradel – jutott eszébe a férfi neve. – Az Uralkodó személyi testőreként szolgáltál.

A hírnök bólintott.

– Másnap beálltam az ön seregébe. Úgy éreztem, ezt kell tennem.

Elend mosolygott.

– Már nem a seregem, Goradel, de igazán nagyra értékelem, hogy ma is a segítségünkre indult. Milyen hírt hozott?

– Igaza volt, uram – kezdte a katona –, a szkák máris kifosztották az üresen álló házakat, és elvitték a bútorokat. De nem sokan gondoltak a falakra. Az elhagyott otthonok több mint a felében fából ácsolt falak állnak, és több viskó is lécből készült. Sőt, a tetők nagy része is zsindely vagy fa.

– Jó – örült meg a hírnek Elend, azzal a gyülekező férfiak tömegére pillantott. Nem beszélt nekik a tervéről; mindössze önkénteseket kért, hogy segítsenek neki valami kétkezi munkában. Arra igazán nem számított, hogy százával fognak özönleni.

– Úgy látszik, emberben nincs hiány, uram – jegyezte meg Demoux, aki újra csatlakozott Elendhez.

A volt király bólintott, és intett Goradelnek, hogy távozhat.

– Akkor képesek leszünk a tervezettnél még nagyobb vállalkozásba fogni.

– Uram – puhatolózott a kapitány –, biztos, hogy jó megoldás, ha mi magunk szedjük szét a várost?

– Vagy az épületeket áldozzuk fel, vagy az embereket, Demoux. Én az épületekre szavazok.

– És ha a király megpróbálja megakadályozni a tervünket?

– Akkor engedelmeskedünk. De nem hiszem, hogy Penrod nagyúr ellenkezne. Túlságosan elfoglalt mostanában. Egy törvénytervezetet próbál meg elfogadtatni a Nagygyűléssel, ami alapján átadhatja a várost az apámnak. Mellesleg valószínűleg neki is jobb, ha ezek az emberek itt dolgoznak, nem pedig a kaszárnyákban ülnek és aggodalmaskodnak.

Demoux elnémult. Az ifjú Venture is a gondolataiba merült. Mindketten tudták, milyen bizonytalan a helyzetük. Még nem sok idő telt el az orgyilkos támadás és a hatalomátvétel óta, a városon máris úrrá lett a döbbenet. Cett még mindig a Hasting-várban húzta meg magát, serege pedig felkészült, hogy bármelyik pillanatban lerohanja a várost. Egész Luthadel úgy érezte magát, mint akinek kést szorítanak a torkához. Minden lélegzetvétel egyre mélyebb sebet ejtett a bőrén.

Ezen már nem sokat segíthetek – gondolta Elend. – Most csak azzal kell foglalkoznom, hogy az emberek ne fagyjanak halálra éjszaka.

A napfény, a kabát és a védelmező falak ellenére a bőrén érezte a csípős hideget. Sokan éltek Luthadelben, de ha elég ember megfelelő számú házat lebont, kisülhet belőle valami jó is.

– Uram!

Elend megfordult, és egy lelógó bajuszú, alacsony férfit látott közeledni.

– Nocsak, Felt! Mi hírt hozott? – A férfi a mérgezett víz rejtélyét próbálta megoldani; pontosan azt akarta megtudni, hogyan voltak képesek a merénylők hozzáférni a város vízellátásához.

A felderítő bólintott.

– Uram. Egy zendítő segítségével kikérdeztük a szökevényeket, de semmire sem jutottunk. Aztán gondolkodóba estem. Először természetesen a szökevényekre gyanakodtam. Idegenek érkeztek a városba? Persze, hogy rájuk gondol az ember. Aztán, amikor végiggondoltam, micsoda furcsaságok zajlanak a kutak, az ételek és hasonlók körül, rájöttem, hogy valaki minden bizonnyal ki-be járkál a városkapun.

Elend bólintott. Egy ideje árgus szemmel figyelik Cett katonáit, de nem ők a felelősek a történésekért. Straff ködszerzete még mindig szóba jöhet, de Vin sosem gondolta, hogy ő állna a mérgezések mögött. Elend abban reménykedett, hogy a nyomok – ha végre rájuk lelnek – a saját palotájába vezetnek, és kiderül, a személyzete tagjai közül kinek a bőrét öltötte magára a kandra.

– Nos? – kérdezte kíváncsian.

– Megkérdeztem azokat is, akik az átjárókat használják – folytatta beszámolóját Felt. – De nem gondolom, hogy ők a bűnösök.

– Átjárók?

Felt bólintott.

– Rejtett folyosók, amik kivezetnek a városból. Alagutak és hasonlók.

– Ilyen dolgok léteznek? – kérdezte Elend meglepetten.

– Természetesen, uram. A szká tolvajok számára rendkívül nehézkes volt egyik városból a másikba eljutni az Uralkodó idején. Mindenkit, aki Luthadelbe érkezett, kikérdeztek. Így a titkos átjárók egyre népszerűbbek lettek. A nagy részük már nem működik – azok, ahol az embereket kötelek segítségével felhúzták és leengedték. Néhányat még használnak, de nem hiszem, hogy a kémek itt jönnének be a városba. Miután az első kutat megmérgezték, az átjáróknál dolgozó emberek megijedtek, hogy tudomást szerez róluk, és kérdőre vonja őket. Azóta csakis kifelé engednek embereket – olyanokat, akik menekülnek a bekerített városból.

Elend a homlokát ráncolta. Nem tudta, mit is gondoljon arról, hogy nem mindenki engedelmeskedett a parancsának, és nem zártak be minden kaput.

– Ezután – folytatta Felt –, a folyónál próbálkoztam.

– Erre mi is gondoltunk. De a rácsok mind a helyükön vannak.

Felt mosolygott.

– Az csak úgy látszik. Leküldtem néhány embert, hogy nézzen szét a víz alatt is, és lakatokat találtunk odalent, amikkel a folyórácsokat rögzítették.

– Micsoda?

– Valaki szétfeszítette a rácsokat, uram, majd visszalakatolta őket, hogy ne tűnjön fel senkinek. Így kedvükre úszkálhatnak ki és be a városba.

Elend felhúzta a szemöldökét.

– Cseréljük ki a rácsokat? – kérdezte Felt.

– Nem. Csak a lakatokat cseréljék ki, és állítson oda embereket, hogy őrködjenek! Azt akarom, ha legközelebb valaki megpróbál bejutni a városba, magát ejtse csapdába.

Felt bólintott, majd boldog mosollyal az arcán távozott. Kémként szerzett tapasztalatát nem sok jóra tudta használni akkoriban, így örült az Elendtől kapott feladatoknak. A volt király pedig eldöntötte, megbízza ezt a bajuszos embert, hogy fedje fel a kandra kém kilétét – feltéve persze, hogy nem ő maga az.

– Uram – szólt Elendnek a közeledő Demoux kapitány –, úgy gondolom, nekem is van egy megoldásom a mérgezés rejtélyére.

Az ifjú Venture hitetlenkedve fordult a katona felé.

– Valóban?

Demoux bólintott, és odaintett egy férfit. Még nála is fiatalabb volt, úgy tizennyolc éves lehetett. Koszos arca és ruházata alapján szká munkásnak született.

– Ő Larn – mutatta be a fiatalt. – Gyülekezetem egyik tagja.

A szká ideges testtartással hajolt meg egykori királya előtt.

– Beszélj, Larn! – buzdította a kapitány. – Meséld el Venture nagyúrnak, hogy mit láttál!

– Nos, uram – kezdte a fiú. – Megpróbáltam elmesélni a királynak is. Úgy értem, az új királynak. – Szegény pára egészen belevörösödött a zavarába.

– Semmi gond – nyugtatta meg Elend. – Folytasd!

– Nos, a király emberei elzavartak. Azt mondták, nincs rám ideje. Így kerestem meg Demoux urat. Úgy gondoltam, ő talán hisz nekem.

– Mi az, ami olyan hihetetlen?

– Inkvizítor, uram – hangzott a halk válasz. – Láttam egyet a városban.

Elend hátán végigfutott a hideg.

– Biztos vagy benne?

A fiú bólintott.

– Egész életemben Luthadelben éltem, uram. Több kivégzésen is részt vettem. Felismerem azokat a szörnyetegeket. Láttam. Cövekek álltak ki a szeméből: magas, köpönyeges alak. Lopakodva járt az éjszaka közepén. A főtér közelében. Kérem, higgyen nekem!

Elend és Demoux egymásra néztek.

– Nem ő az egyetlen – súgta oda a kapitány. – Mások is állítják a gyülekezetből, hogy láttak inkvizítorokat ólálkodni Kredik Shaw közelében. Először ügyet sem vetettem rájuk, de Larn más: ő szavahihető fiatalember. Ha ő azt mondja, látott valamit, az úgy is van. A szeme pedig majdnem olyan éles, mint egy ónszeműnek.

Elend lassan bólintott, és az egyik személyi őrének megparancsolta, hogy tartsa szemmel a szóban forgó területet. Ezek után a figyelmét újra a fahordásra fordította. Utasításokat osztogatott, csapatokba rendezte az embereket, néhányukat dolgozni küldte, másoknak pedig meghagyta, hogy toborozzanak még munkásokat. Tüzelőanyag híján a gyárak leálltak, a munkások pedig lustán lődörögtek. Most alkalmuk nyílt hasznosan tölteni az idejüket.

Elend életerőt látott a férfiak szemében megcsillanni, mikor elkezdtek kisebb egységekre oszlani. Ismerte ezt a fajta eltökéltséget, a határozottságot, amit a szemükből és karjukból kiolvasott. Abból a megelégedettségből eredt, amikor az ember letesz valamit az asztalra, amikor nem csak ül ölbe tett kézzel és várja, hogy a sors – vagy egy király – cselekedjen helyette.

Visszatért a térképhez, és újabb jegyzetekkel látta el. A szeme sarkából észrevette az őgyelgő Hamet.

– Idejött hát mindenki! – kiáltott fel a martalóc. – A gyakorlópálya teljesen kihalt.

A volt király mosolyogva nézett fel a barátjára.

– Szóval újra hordod a királyi gönceidet? – kérdezte a martalóc.

Az egykori uralkodó végignézett fehér ruháján, amit arra terveztek, hogy kiríjon a tömegből, hogy viselőjük élesen elváljon a hamuszürke várostól.

– Igen.

– Kár – sóhajtozott Ham. – Senkinek sem kellene egyenruhában járnia.

Elend felhúzta a szemöldökét. A tagadhatatlan tél beálltával Ham végre inget is vett mellénye alá. Ugyanakkor kabátot, vagy felöltőt továbbra sem húzott.

A fiatal Venture újra a térképet tanulmányozta.

– Ez a ruha illik hozzám – védte magát. – Jól érzem magam benne. Mellesleg a te mellényed ugyanannyira egyenruha, mint az én fehér viseletem.

– Nem, ez nem igaz.

– Nem? Semmi sem árulkodik jobban egy martalócról, mint az, ha kabát nélkül jár-kel, Ham. Arra használod a ruháidat, hogy megváltoztasd az emberek viselkedését irányodban: hogy tudják, kivel állnak szemben, mit képviselsz. És az egyenruha pontosan ezt a célt szolgálja.

Az őrparancsok elgondolkozott.

– Ez egy nagyon érdekes megközelítés.

– Mi? – hökkent meg Elend. – Erről még sohasem értekeztetek Szellővel?

Ham megrázta a fejét, majd a különböző csoportosulásokat figyelte, és az Elend által kijelölt parancsnokok kiáltásait hallgatta.

Megváltozott – gondolta Elend. – A város irányítása, az ügyek igazgatása még őt is megváltoztatta.

Barátja mostanában komolyabban viselkedett – összeszedettebbnek tűnt. Természetesen neki több szempontból is fontosabb volt a város biztonsága, mint a banda többi tagjának. Könnyen elfeled keztek róla, de a szabad szellemű martalócot család várta otthon. Szinte alig emlegette Mardrát, a feleségét és két gyermekét. Ezt szokta meg; Ham élete nagy részét családjától távol töltötte, hogy ne hozzon rájuk bajt.

Az egész város a családom – gondolta Elend, miközben a munkájukra induló katonákat figyelte.

Néhányan esetleg azt hihetik, hogy a tűzifa gyűjtése unalmas munka, és nem sokat segít egy három hadsereg ostromolta városon. A fiatalember azonban tudta, hogy a fagyoskodó szkák ugyanakkora nagyrabecsüléssel fogadják majd a tüzelőt, mintha megváltást kapnának a seregektől.

Igazság szerint ő is egy kicsit a katonákhoz hasonlóan érezte magát. Megelégedettség járta át – sőt, beleborzongott –, hogy valamivel, bármivel segíthet.

– Mi lesz, ha Cett támadásba lendül? – kérdezte a martalóc, és továbbra is a katonákat figyelte. – Az embereink jó része a város különböző pontjain lesz szétszórva.

– Még ha ezer embert sikerül is mozgósítanom, a haderőnk nem érzi meg. Ráadásul Dorong szerint bőven lenne időnk, hogy összeszedjük őket. Hírnököket küldtünk szét.

Majd megint a térképre nézett.

– Mellesleg nem hiszem, hogy Cett mostanában támadna. Biztonságban érzi magát a Hasting-várban. Sosem kapjuk el; túl sok emberünket kellene kivonnunk a védelemből, így könnyű prédává válnánk. Igazából az egyetlen dolog, ami miatt aggódhat, az az apám.

Aztán hirtelen elhallgatott, mint aki rájött valami összefüggésre.

– Mi az? – kérdezte Ham.

– Cett ezért van itt – nyögte Elend, és meglepetten pislogott. – Hát nem érted? Szándékosan nem hagyott magának más lehetőséget. Ha az apám támad, Cett serege egy zászló alatt fog harcolni a miénkkel. Egy a sorsunk.

Ham a homlokát ráncolta.

– Elég kétségbeesett döntésnek tűnik.

Elend bólintott, és visszaemlékezett a hadúr táborában történt találkozóra.

– Kétségbeesett. Ez a jó szó. Valami oknál fogva Cett kétségbeesett – valami miatt, amit eddig nem sikerült megfejtenem. Mindenesetre azzal, hogy idezárta magát, a mi oldalunkon áll az apám ellenében – akár kívánjuk a szövetséget, akár nem.

– De mi van akkor, ha a Nagygyűlés átadja a várost az apádnak? Ha az embereink mellé szegődnek, és megtámadják Cettet?

– Ezt a kockázatot vállalta.

Egyáltalán nem tervezte, hogy elsétál a Luthadelre váró ütközet elől. Szándéka szerint vagy megkaparintja a várost, vagy elpusztul. Most kivár: abban reménykedik, hogy Straff támadásba lendül, és aggódik, hogy mi esetleg egyszerűen megadjuk magunkat. De egyik sem történik meg, amíg apám tart Vintől. Háromoldalú patthelyzet. A kolossz sereg pedig a negyedik elem, akiket nem lehet kiszámítani.

Valakinek lépnie kell, hogy megbillenjen a mérleg nyelve.

– Demoux! – szólalt meg hangosan Elend. – Át tudná venni itt az irányítást?

A kapitány szétnézett, majd bólintott. Az ifjú Venture ezután Hamhez fordult.

– Feltehetek neked egy kérdést? – A mellényes férfi meglepődött. – Mit szólnál egy kis őrültséghez?

Elend kivezette a lovát az alagútból valahol Luthadel határán kívül. Kavicsos tájra ért. Megfordult, és a nyakát nyújtogatva nézett fel a falra. Szerencsére a katonák megkapták az üzenetét, így nem fogják kémnek vagy az egyik ellenséges sereg felderítőjének nézni. Nem szeretett volna olyan halált halni, mint az egykori király Tindwyl történeteiből, akit saját emberei nyilaztak le.

Ham apró, ősz öregasszonyt vezetett ki az alagútból. Ahogy Elend sejtette, a martalóc azonnal talált egy átjárót, amin keresztül el tudták hagyni a várost.

– Nos, itt vagy hát – mondta az idős asszonyság a botjára támaszkodva.

– Köszönöm, jóasszony! – hálálkodott Elend. – Kiválóan szolgáltad uradalmadat a mai napon.

A nő felhorkantott, és felhúzta az egyik szemöldökét – nyilvánvaló vaksága ellenére. A volt király elmosolyodott, előhúzott egy kis erszényt, és átadta az asszonynak, aki göcsörtös, ám meglepően ügyes ujjaival belenyúlt, és megszámolta a tartalmát.

– Három ráadás?

– A többit azért kapod, hogy küldj ide nekünk egy felderítőt – magyarázta a fiatalember. – Aki itt vár, amíg visszatérünk.

– Visszatértek? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Hát nem menekülőben vagytok?

– Nem. Csak egy kis dolgom van az egyik sereggel.

Az asszony megint megemelte a szemöldökét.

– Nos, ez már nem nagyira tartozik – motyogta, azzal visszafordult és a botjával tapogatva elindult a lyuk felé. – Három dobzosért találok egy unokát, aki kiül ide néhány órára. Az Uralkodó a megmondhatója, van belőlük bőven!

Ham elérzékenyülve figyelte a távozó öregasszonyt.

– Mióta tudsz erről a helyről? – kérdezte Elend.

Pár tagbaszakadt szká éppen azon ügyködött, hogy újra eltorlaszolják a kőfal titkos részét. A félig földbe ásott, félig a fal köveiből kivájt alagút figyelemre méltó teljesítmény volt. Bár már korábban tudomást szerzett az ilyen létesítmények létezéséről, a volt királyt mégis megdöbbentette, hogy lovon alig néhány perc alatt eljuthat a Venture-várból a rejtett átjáróhoz.

Miután az álfal visszazáródott, Ham a barátjához fordult.

– Már sok-sok éve tudunk róla. Hilde nagyi cukorkákat adott nekem kiskoromban. Ez természetesen olcsó, de jól célzott hírverést jelentett az átjárója számára. Mikor felnőttem, ezen keresztül lopakodott be Mardra a gyermekekkel, amikor látogatóba jöttek – és később is itt hagyták el a várost.

– Várjunk csak! – vágott közbe Elend. – Te itt nőttél fel, Luthadelben?

– Természetesen.

– Az utcán, mint Vin?

Ham megrázta a fejét.

– Nem egészen úgy, mint Vin – válaszolta bánatos hangon, és tekintetével a falat pásztázta. – Nem hiszem, hogy van egyáltalán valaki, aki úgy nőtt volna fel, mint Vin. Nekem szká szüleim voltak, a nagyapám tartozott nemes sorba. Az alvilág része volt az életemnek, de gyerekkorom nagy részében a szüleimmel éltem. Ráadásul én fiúnak születtem, mégpedig jó nagynak. – Elendre nézett. – Azt hiszem, ez óriási különbség.

Az ifjú bólintott.

– Ugye nem fogod bezáratni ezt a helyet? – kérdezte félve a martalóc.

A kérdezett megdöbbenve pillantott nagydarab barátjára.

– Miért tennék ilyet?

Ham megvonta a vállát.

– Mert nem igazán az a tiszta vállalkozás, és nem hiszem, hogy az áldásodat adod rá. Valószínűleg minden egyes este több tucat ember menekül ezen a lyukon keresztül Luthadelből. Hilde nagyiról mindenki tudja, hogy érmékért cserébe semmit sem kérdez – még akkor sem, ha néha egy kicsit morog az emberre.

Ham fején találta a szöget.

Valószínűleg ezért nem beszélt nekem erről a helyről, amíg külön meg nem kértem rá.

Barátai két világ határán mozogtak. Még tartották a régi kapcsolatukat az alvilággal, miközben keményen dolgoztak, hogy létrehozzanak egy új irányító testületet, és rengeteg áldozatot hoztak az új ügyért.

– Nem vagyok király. – Elend vezetni kezdte a lovát. – Semmi közöm Hilde nagyi dolgaihoz.

A martalóc beérte ennyivel, és megkönnyebbültnek látszott. Ugyanakkor hirtelen eltűnt arcáról az üdvözült kifejezés: rájött, mire is készülnek valójában.

– Nem tetszik ez nekem, El!

Megálltak, és a fiatalember felmászott a lovára.

– Nekem sem.

Ham nagy levegőt vett, aztán bólintott.

Régi nemesi származású barátaim megpróbáltak volna lebeszélni róla – gondolta Elend szórakozottan. – Miért veszem magam körbe olyan emberekkel, akik a Túlélőt szolgálták? Mert ők már megszokták, hogy a vezérük ésszerűtlen kockázatokat vállal.

– Veled megyek – döntötte el a barátja.

– Felesleges. Semmi értelme. Maradj itt és várj meg! Ha nem térnék vissza, mondd el Vinnek, mi történt!

– Rendben. Akkor visszatérek a gyakorlótérre, és kihúzogatom a tőreit a mellkasomból. Csak ígérd meg, hogy visszajössz, rendben?

Elend bólintott, de már alig figyelt a barátjára. Szemeit a távolban táborozó seregre szegezte. A sátrak, kocsik, stráfszekerek és szolgák nélküli seregre. A seregre, ahol a katonák földig lerágták a növényzetet. A kolossz seregre.

Verejtékező tenyerében csúszott a gyeplő. Ez a jelenlegi kiruccanás nagyban különbözött attól, amikor ellátogatott Straff táborába vagy Cett várába. Ezúttal egyedül ment. Vin nem tudja kimenekíteni, ha valami rosszul sül el. Még nem gyógyult fel teljesen, és különben is: Hamen kívül senki sem tudta, mire készül.

Mivel tartozom ennek a városnak? – mélázott. – Elutasítottak. Akkor miért akarom mindenáron megmenteni?

– Ismerem ezt a tekintetet, El – rémült meg Ham. – Forduljunk vissza!

Az ifjú Venture egy pillanatra becsukta a szemét, halkan sóhajtott, majd lova véknyába vágta a lábát, és nekiiramodott.

Utoljára több évvel azelőtt látott kolosszokat, és akkor is csak apja unszolására. Straff nem bízott a teremtményekben, és nem nézte jó szemmel, hogy az Északi Uradalomban helyőrségeket állítanak fel. Az egyik például csupán egynapi járóföldre épült szülővárosától, Urteau-tól. Azokat a kolosszokat még az Uralkodó hagyta ott emlékeztetőül, figyelmeztetésül.

Elend gyorsan vágtatott, mintha a ló lendületével saját bátorságát akarná felébreszteni. Az urteau-i kolossz helyőrségen tett rövid látogatást leszámítva minden egyebet csak a könyvekből tudott – de Tindwyl utasításai elbátortalanították: úgy tűnt, kénytelen feladni a könyvekbe vetett teljes és naiv bizalmát.

Elég kell, hogy legyen – gondolta, ahogy közeledett a táborhoz. A fogát csikorgatva fékezte meg a lovát, amikor a peremkerületen járőröző kolossz csapathoz ért.

Pontosan, ahogy az emlékeiben élt. Az egyik nagydarab, visszataszítóan kihasadt bőrű szörnyeteg vezetett néhány középméretű lényt, akiknek vérző bőrrepedései még csak nemrég jelenhettek meg a szájuk sarkánál és a szemük körül. Egy kisebb, lógó bőrű egyedekből álló csorda kísérte atöbbieket.

Elend megállította a lovát, és odaléptetett a legnagyobb lényhez.

– Vigyél el Jasteshez!

– Szállj le a lovadról! – válasz helyett parancsot kapott.

Az ifjú közvetlenül a teremtmény szemébe nézett. Lován ülve majdnem ugyanolyan magasak voltak.

– Vigyél el Jasteshez!

A kolossz apró, kifejezéstelen szemével a jövevényt fürkészte. A szemei közt, az orra felett látszott egy szakadás, egy másik pedig lekanyarodott egészen az orrlyukáig. A feszes bőr olyannyira lelapította az orrát, hogy az egészen kicsavarodott és odasimult a koponyacsonthoz.

Elérkezett a pillanat. A könyvek szerint a lények ilyenkor vagy engedelmeskednek a parancsnak, vagy egyszerűen támadnak. Elend feszülten várt.

– Gyere. – mordult fel a kolossz, aztán megfordult, hogy visszacammogjon a táborba. A többi szörnyeteg közrefogta a lovat, amitől az állat idegesebben lépett. Elend szorosan fogta a gyeplőt, és noszogatta a hátasát, de az csak vonakodva engedelmeskedett.

Örülnie kellett volna a győzelmének, ám ehelyett egyre feszültebben érezte magát. Közeledtek a táborhoz. Olyan érzés volt, mintha elnyelte volna a föld. Mintha egy hegycsuszamlás kellős közepén találta volna magát. Kolosszok néztek fel, ahogy elhaladt mellettük, és emelték rá vörös, kifejezéstelen tekintetüket. A legtöbb szörnyeteg csak állt némán a tűz körül, és a fülük botját sem mozdították. Úgy viselkedtek, mintha ostoba fajankók volnának.

Mások harcoltak. Egymást öldökölték a földön, eltompult társaik szeme láttára. Sem filozófus, tudós, sem semmilyen nagy tudású ember nem tudta még megfejteni, mi hoz ki egy kolosszt a sodrából. Az irigység elég gyakori mozgatórugónak bizonyult. Ennek ellenére sokszor akkor is támadtak, mikor nem szenvedtek hiányt ételben. Minden gond nélkül megölték a társukat egy darab húsért vagy marhaszeletért. A fájdalom is jó kiindulópontnak tűnt, mivel hatalmat csak fájdalom útján lehet szerezni. A testi és zsigeri okok ellenére azonban sokszor mintha mégis minden indok nélkül támadtak volna.

A harc után pedig nyugodt hangon társalogtak, mintha cselekedetük tökéletesen ésszerű lett volna. A volt király összerázkódott az üvöltések hallatán, és azt mondogatta magának: bizonyára minden rendben lesz, csak érjen el Jastes sátráig. A kolosszok leginkább egymást támadták.

Kivéve, amikor elöntötte őket a vérszomj.

Ezt a gondolatot is elhessegette magától, és inkább azt idézte fel magában, miket mesélt Sazed a kolosszokról. A terrisi elmondása alapján minél nagyobbra nőtt egy kolossz, annál nagyobb vaskardot hordott. Midőn valamelyikük úgy érezte, hogy elérte azt a magasságot, amikor már nagyobb fegyverre van szüksége, két dolgot tehetett: vagy talált egyet, vagy megölt érte valakit a társai közül. Kordában lehetett tartani a népességüket mindössze a fellelhető kardok számának növelésével vagy csökkentésével.

A tudósok még nem jöttek rá, hogy a különös lények hogyan szaporodnak.

A terrisi beszámolója szerint minden kolossz furcsa kis erszényt erősített a kardszíjára.

Vajon mik azok? Sazed azt mondta, a legnagyobb példánynál hármat-négyet is látott. De az, aki az én csapatomat vezeti, majdnem húszat cipel.

Kísérői közül még a legkisebben is három erszény fityegett.

Ez a különbség. Akármi is van abban az iszákban, Jastes valószínűleg azzal irányítja őket.

Még csak reménye sem lehetett rá, hogy valaha is megtudja a választ. Kivéve, ha elkéri az egyiket a kolossz övéről – de erősen kételkedett benne, hogy a szörny az ő kedvéért megválna tőle.

Séta közben egyéb furcsaságra is figyelmes lett: néhány kolossz ruhát viselt. Addig csak ágyékkötőben látta őket, ahogy Sazed is mondta. Viszont most egyeseken nadrágot, inget, szoknyát fedezett fel. A ruhák kiválasztásánál a méretre nem adtak, és a legtöbb darab olyan szűk volt, hogy szétszakadt a testükön. De akadt olyan is, akinek magára kellett kötnie a bő göncöket. Elend még olyan nagydarab példányokat is látott, akik valamiféle kendőt erősítettek a karjukra vagy a fejükre.

– Mi nem kolosszok vagyunk – szólalt meg váratlanul a vezér, Elendhez fordulva menet közben.

Az ember a homlokát ráncolta.

– Magyarázd meg!

– Te azt hiszed, kolosszok vagyunk – hangzott a válasz a szájból, ami túl szűkre volt húzva ahhoz, hogy az ajkak rendesen formálják a szavakat. – Emberek vagyunk. A városodban fogunk élni. Téged meg fogunk ölni, és el fogjuk foglalni a várost.

Elend összerázkódott, mert időközben rájött, honnan valók a furcsán összepárosított ruhaneműk. Abban a faluban szerezték, amit megtámadtak, ahonnan a lakosok Luthadelbe menekültek. Ez új fejleménynek tűnt a kolosszok gondolkodásában. Vagy talán mindig is így gondolták, csak az Uralkodó elnyomta ezt bennük? Az Elendben lakozó tudóst lenyűgözte a sok friss élmény. Személyisége másik fele azonban rettegett.

A kolossz vezér megállt egy néhány sátorból álló alakzat előtt. A táborban egyébként nem is látszott több lakóhelynek kialakított ponyva. A vezér megfordult és felkiáltott, amitől a ló úgy megijedt, hogy Elendnek csak nagy nehézségek árán sikerült nyeregben maradnia. Mindeközben ugyanis a szörnyeteg ráugrott az egyik társára, és hatalmasakat ütött rá az öklével.

Elend megnyerte saját csatáját. A vezérkolossz azonban nem.

Miközben a látogató lemászott a lováról és idegesen megpaskolta még idegesebb hátasa nyakát, a megtámadott kolossz kihúzta a kardját a korábbi vezér mellkasából. A győztes – akinek most több olyan vágás is húzódott a testén, ami nem bőre szakadásából eredt – lehajolt, hogy elvegye a holttest derekára erősített erszényeket. Elend néma csodálattal figyelte az eseményeket. Majd a győztes kolossz felállt és megszólalt.

– Sosem volt jó vezér! – kiáltotta összeakadó nyelvvel.

Nem engedhetem, hogy ezek a szörnyetegek megtámadják a városomat! Tennem kell valamit – gondolta az elképedt fiatalember.

Elvezette onnan a lovát, aztán hátat fordítva a kolosszoknak belépett a tábor félreeső részébe. A jelenetet egy csapat fiatal, ideges, egyenruhás katona is végignézte. Az ifjú odaadta az egyiknek a kantárt.

– Vigyázz rá! – utasította a fiatal férfit, majd határozott léptekkel elindult a sátrak felé.

– Várj! – kiáltotta egy másik katona. – Megállj!

Elend hirtelen megfordult, és egy alacsony testőrrel találta szembe magát, aki egyszerre próbálta meg egyensúlyban tartani a lándzsáját és szemmel tartani a kolosszokat. Elendnek nem állt szándékában durván bánni a katonákkal; csupán saját ijedtségét akarta palástolni és gyorsan bejutni a sátor védelmező falai közé. Akárhogy is, az egyenruhások arckifejezése még Tindwylt is lenyűgözte volna.

A katona összerándult, és nem mozdult.

– Elend Venture vagyok. Hallottad már ezt a nevet?

A férfi bólintott.

– Akkor vezess be, kérlek, Lekal úrhoz. Siess, nehogy én érjek be a sátorba hamarabb!

A fiatalember abban a szempillantásban előrement. Elend követte. Jastes sátránál további katonák álltak tétován.

Vajon milyen változásokon mentek keresztül? Milyen lehet úgy élni, hogy az embert egy túlerőben lévő kolossz csorda veszi körbe?

Hirtelen sajnálatot érzett. Nem lépett be hívatlanul a sátorba, hanem türelemmel várt. Végül kiszólt egy hang.

– Engedjétek be!

A luthadeli látogató végigmasírozott a katonák között és félrehúzta a sátorlapot.

Az idő nem volt kegyes Jastes Lekalhoz. Az a néhány hajtincs a feje tetején valahogy még szánalmasabban mutatott, mint egykor: mintha teljesen megkopaszodott volna. Hanyag és koszos ruházata nem javította az összképet, a szemei alatt pedig jókora táskák húzódtak. Fel-alá járkált, és ijedten fordítottá oda a fejét, amikor Elend belépett.

Jastes egy pillanatra megdermedt, szemeit óriásira nyitotta, végül remegő kezével hátrafésülte nem létező haját.

– Elend? – szólalt meg. – Az Uralkodó szerelmére! Mi történt veled?!

– Megismertem a felelősséget, Jastes – válaszolt a régi barát halkan. – Úgy tűnik, erre egyikünket sem készítette fel senki.

– Kifelé! – utasította Jastes az őreit.

A katonák elsomfordáltak a fehér ruhás látogató mellett, aztán lehajtották a sátorlapot maguk mögött.

– Jó régen nem láttuk egymást – jegyezte meg a különös hadúr, örömtelen nevetéssel.

A barátja bólintott.

– Sokszor eszembe jutnak azok a napok, amikor a szobámban ültünk és Teldennel együtt iszogattunk. Olyan ártatlanok voltunk, nem?

– Ártatlanok, tele reményekkel.

– Iszol valamit? – kínálta barátját Jastes, és az íróasztalhoz fordult.

Elend észrevette a sarokban heverő üvegeket és flaskákat. Mindet kiitták már. Vendéglátója előhúzott egy jókora butéliát az asztalból, és öntött belőle egy pohárba a vendégének. Az üveg mérete és az ital tiszta színe alapján nem közönséges asztali bor volt.

Elend elfogadta a poharat, de nem ivott belőle.

– Mi történt, Jastes? Miként lett az éles eszű, jószívű filozófusból zsarnok?

– Zsarnok? – csattant fel Jastes, és felhajtotta a magának kiöntött bort. – Nem vagyok zsarnok. Az apád zsarnok. Én csak realista vagyok!

– Egy kolossz sereget irányítani számomra nem tűnik túlontúl realista gondolatnak.

– Kézben tudom őket tartani.

– És Suisna? – próbálta zavarba hozni a barátját Elend. – A falu, amit lemészároltak?

Jastes önbizalma egy pillanatra láthatóan megingott.

– Az csak egy szerencsétlen baleset volt.

Az ifjú Venture lenézett a kezében tartott pohárra, majd félredobta. A nedű fröccsenve ért a porba.

– Ez nem apám búvóhelye, és nem is vagyunk többé barátok. Senkit sem nevezek barátomnak, aki ilyen szörnyűséget hajlandó a városom ellen vezetni. Hová tűnt a becsületed, Jastes Lekal?

A kolosszok vezére felhorkantott, és a kiöntött bort nézte.

– Mindig is ez volt a te bajod, Elend. Mindig olyan magabiztos, derűlátó és önelégült voltál!

– Mindannyian derűlátók voltunk – vágott vissza az ifjú, és közelebb lépett. – Meg akartuk változtatni a dolgok menetét, Jastes, nem elpusztítani azokat!

– Valóban? – szállt szembe a hadúr egykori cimborájával, de olyan indulattal, hogy Elend belesápadt. – Tudni akarod, miért vagyok itt? Érdekelt egy percig is, hogy mi zajlik a Déli Uradalomban, amíg te Luthadelben űzöd a kisded játékaidat?

– Nagyon sajnálom, ami a családoddal történt, Jastes.

– Sajnálod? – kérdezte ingerülten a kopaszodó férfi, majd felkapta az üveget az asztalról. – Sajnálod? Véghezvittem a terveidet, Elend! Mindent megtettem, amiről beszéltünk; hittem a szabadságban, az őszinte politizálásban. Megbíztam a szövetségeseimben, ahelyett, hogy elnyomás alatt tartottam volna őket. És tudod, mi történt?

Elend becsukta a szemét.

– Mindenkit megöltek, Elend. Mindenki ezt teszi, amikor átveszi a hatalmat egy ország fölött. Megölik az ellenfeleket és azok családját, még a kislányokat és a csecsemőket is. És a tetemeket ott hagyják, mintegy figyelmeztetőül. Ez a jó politizálás. Csak így maradhatsz hatalmon!

– Könnyű hinni valamiben, amikor a nyertesek oldalán állsz, Jastes – bizonygatta Elend. – A veszteségek határozzák meg az ember sorsát.

– Veszteségek? – kérdezte Jastes sértődötten. – A nővérem szerinted veszteség?

– Nem, úgy értettem…

– Elég volt! – üvöltötte egykori barátja és lecsapta az asztalra az üveget. – Őrség!

Két katona felhajtotta a sátorlapot és bement.

– Ejtsétek foglyul őfelségét! – utasította embereit Jastes, és kezével bizonytalanul intett a kijárat felé. – Küldjetek hírnököt a városba! Azt üzenem, hogy tárgyalni akarunk.

– Már nem vagyok király, Jastes. – A kolosszok vezére megtorpant. – Gondolod, hogy idejönnék, és megkockáztatnám a foglyul ejtésemet, ha még mindig király lennék? Megfosztottak a trónomtól. A Nagygyűlés kihasználta a bizalmatlansági záradékot, és új királyt választott.

– Te szerencsétlen idióta!

– Veszteségek, Jastes – emlékeztette a barátját Elend. – Igaz, hogy engem nem ért annyi veszteség, mint téged, de hidd el, megértem a helyzetedet!

– Tehát – értelmezte a helyzetet a fiatal hadúr, és ismét hátrafésülte nem létező haját – a csicsás öltözet és a hajviselet nem volt elég?

– Fogd a kolosszaidat, és hagyd el a környéket, Jastes!

– Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés, Elend. Nem vagy király, nincs sereged, és még a ködszerzeted sincs veled. Milyen alapon fenyegetőzöl?

– De ezek kolosszok! Tényleg be akarod őket vinni a városba? A te otthonod is, Jastes – legalábbis az volt valaha. Több ezer ember életéről van szó!

– Tudom… irányítani őket – védekezett a másik.

– Nem: kétlem, hogy képes lennél rá. Mi történt, Jastes? Úgy döntöttek, hogy beszereznek egy királyt? Látták, hogy az embereknél így szokás, ezért ők is így tesznek? Mi van azokban a kis erszényekben?

Jastes nem válaszolt.

Luthadel egykori királya felsóhajtott.

– Attól nem félsz, hogy egyszer csak az egyik felpattan, és megtámad?

Jastes megrázta a fejét.

– Sajnálom, Elend – mondta halkan. – Nem engedhetem, hogy Straff szerezze meg az atiumot.

– És az embereimre nem gondolsz?

Jastes rövid ideig valami válaszon törte a fejét, majd lesütötte a szemét és intett az őröknek. Az egyik odalépett a látogatóhoz és a vállára tette a kezét.

Elend válasza még önmagát is meglepte. Könyökét úgy belevágta a férfi arcába, hogy annak eltört az orra. A másikat lábon rúgta, amitől az a földre zuhant. Mielőtt Jastesnek egy kiáltáson kívül másra is maradt volna ideje, a trónfosztott király mellette termett.

A csizmájából előhúzott egy obszidiánkést – még Vintől kapta –, és megragadta volt barátja vállát. Megperdítette a férfit és az asztalnak nyomta a hátát, majd – mérlegelés nélkül – belevágta a kést a vállába.

Jastes hangosan és szánalmasan felkiáltott.

– Ha bármi hasznosat elérnék a haláloddal, Jastes, ebben a szempillantásban megölnélek. De nem tudom, hogyan irányítod ezeket a szörnyetegeket, és nem akarom szabadjára engedni őket.

Időközben katonák érkeztek. Elend fel sem nézett. Megpofozta ellenfelét, hogy ne vonyítson fájdalmában.

– Ide figyelj! – fenyegetőzött. – Nem érdekel, hogy fájdalmat okoztam neked. Nem érdekel, ha kiábrándultál a filozófiából. Az sem érdekel, ha megölöd magad, miközben megpróbálod kijátszani Straffet és Cettet. Ám az annál jobban érdekel, ha fenyegeted a népemet. Azt akarom, hogy vezesd ki a seregedet az uradalmamból! Menj, és támadd meg Straff vagy Cett otthonát! Mindketten védelem nélkül vannak. Megígérem, nem hagyom, hogy az ellenségeid kaparintsák meg az atiumot. És még egy baráti jó tanács: gondolkozz el egy kicsit erről a sebről itt a válladban, Jastes! A legjobb barátod voltam, és kis híján megöltelek. Mi a frászt keresel egy egész sereg tébolyult kolossz között?

Ekkor katonák fogták közre, így hát kiegyenesedett és kihúzta a pengét az ellensége vállából. Maga felé fordította a férfit, és a torkához nyomta a kés élét.

A katonák dermedten álltak.

– Indulok – mondta, és maga előtt tolva a zavarodott Lekalt, kilépett a sátorból. Aggódva vette észre, hogy kevesebb mint tucatnyi ember áll a sátor körül. Sazed többet számolt. Vajon hová tűntek Jastes katonái?

A lónak is nyoma veszett. Így továbbra is feszülten figyelte a testőröket, és egyre közelebb húzta Jastest az emberek és a kolosszok tábora közt húzódó láthatatlan határ felé. Amikor elérte a sávot, megfordult, aztán visszalódította Jastest az emberei felé. Az egyik elkapta, és kötést tekert a sebesült vállára. A többiek tétova lépésekkel közelítettek a betolakodó felé, mintha üldözőbe akarnák venni, de aztán jobb belátásra tértek.

Elend átlépett a kolossz táborba. Némán állt, és a katonák szánalmas kis csoportját figyelte, vezetőjükkel a közepén. Még a távolból is, miközben a katonák Jastes sebével foglalkoztak, ki tudta olvasni a férfi szeméből áradó gyűlöletet. Nem fog megfutamodni. Az a valaki, aki Elend egykori barátja volt, végleg eltűnt. Helyébe ez a furcsa szerzet lépett, az új világ terméke, aki nem törődött a filozófusokkal és nem kergetett ábrándokat.

Megfordult, és nekiindult a kolosszok között. Egy kisebb csapat gyorsan utolérte. Az, amelyik korábban is kísérte? Nem tudta volna biztosra megmondani.

– Vigyetek ki! – utasította őket, és a csapat legnagyobb tagjának szemébe nézett.

Vagy ő szólt erélyesebb hangon, vagy ez a kolossz volt szelídebb, de senki sem ellenkezett. A teremtmény csak bólintott és elkezdett kicsoszogni a táborból. A csapata pedig közrefogta Elendet.

Az egész látogatás teljesen felesleges volt – gondolta csalódottan a trónfosztott király. – Csak annyit értem el vele, hogy összetűzésbe keveredtem egykori barátommal. A semmiért kockáztattam az életemet! Bárcsak valahogy megtudhatnám, mit rejtenek azok az erszények!

Az őt kísérő kolossz csapatot figyelte. A szokásos felállást mutatták: különböző méretű példányok, az egészen kicsitől egy kétméteres gigászig. Lanyha, unott testtartással lépegettek.

Ő még nem tette el a kését.

Ez őrültség!

Ám valamilyen oknál fogva gondolatai nem akadályozták meg abban, hogy kiválassza a csapat legkisebb tagját, vegyen egy mély levegőt, és támadjon.

A többi kolossz megállt, és bámult. A kiválasztott szörnyeteg megperdült – de rossz irányba. Szembefordult az egyik kolossz társával, aki méretben a legközelebb állt hozzá, így Elend a hátába tudta mélyeszteni a kését.

Apró termetéhez képest hihetetlenül erősnek bizonyult a hátba szúrt példány. Durván meglökte támadóját, és közben üvöltött a fájdalomtól. Elend ugyanakkor nem eresztette el a tőre markolatát.

Nem hagyhatom, hogy elővegye a kardját!

Feltápászkodott, és ezúttal áldozata combjába döfte a fegyverét. A kolossz újra a földre zuhant, de egyik öklével megütötte Elendet, míg a másik kezével a kardja után nyúlt. Az ütés a férfi mellkasát érte, aki visszaesett a koromfekete földre.

Levegő után kapkodva felült. A kolossz kihúzta a kardját, de nehezére esett egyenesen állni. Mindkét vágott sebéből élénkvörös vér folyt; sokkal élénkebbnek és fényesebbnek tűnt, mint az emberi vér, de lehet, hogy csak a sötétkék bőrtől ütött el annyira.

Végül sikerült visszanyerni az egyensúlyát, és Elend rögtön rájött, hogy hibázott. Engedte, hogy a Jastes miatt érzett dühe – a csalódottsága, hogy nem sikerült jobb belátásra bírni seregével kapcsolatban – átvegye az irányítást. Sokat küzdött mostanában, de annyit nem gyakorolt, hogy el tudna bánni egy kolosszal.

De ezen már késő volt elgondolkodni.

Éppen sikerült félregurulnia a vaskos kard elől. A fegyver közvetlenül mellette csapott bele a földbe. Ám az ifjú ösztönei legyőzték a rettegést, így majdnem teljesen sikerült kivédenie a hátralendített pallos ütését. Az oldalát érte a kard hegye, és vér fröcskölt egykoron hófehér egyenruhájára. Szerencsére azonban szinte alig érezte meg a vágást.

Egyetlen módon lehet késsel kard ellen harcolni – jutott eszébe a tanács, és megmarkolta a tőrét.

Érdekes, de a gondolat nem valamelyik oktatójától származott, és nem is Vintől. Nem tudta pontosan az eredetét, de bízott benne.

Olyan közel kell kerülni az ellenséghez, amennyire csak lehet, aztán pedig meg kell ölni!

Azzal az ellenfelére vetette magát. A kolossz is lesújtott kardjával. Elend látta a támadást, de nem tudta kivédeni. Mindössze annyit tett, hogy a szörnyetegre ugrott, és fogcsikorgatva nekiszegezte a kést.

Beledöfte fegyverét a lény szemébe. Alig sikerült közel kerülnie a kék testhez, és a roppant kard markolata gyomron vágta.

Mindketten újra a földre zuhantak.

Halkan nyöszörgött, és érezte a kemény, hamutól elfeketedett földet, meg a gyökeréig lerágott dudvát. Egy lehullott faág az orcáját csiklandozta. Különös, hogy a mellkasában érzett fájdalom ellenére felfigyelt erre is. Nagy nehezen felült. A ledöfött kolossz azonban már nem mozdult. Társai továbbra is csak álltak, kifejezéstelen arccal, bár tekintetüket a győztesre szegezték. Mintha akartak volna valamit.

– Megette a lovamat – magyarázta Elend védekezésképpen.

Ködös elméjébe ez ugrott be először.

A méla csapat mindössze bólintott. Ő feltérdelt, és reszkető kézzel letörölte a hamut az arcáról. Kitépte a tőrt a kék sebből, aztán visszacsúsztatta a csizmájába. Majd leoldotta az erszényeket: ennél a példánynál csak kettő volt belőlük.

Végül, nem tudta pontosan, miért, de megragadta a kolossz gigászi kardját és átvetette a vállán. Olyan súllyal nehezedett rá, hogy alig bírta cipelni. Abban nem is reménykedett, hogy meg tudja lendíteni.

Hogyan volna képes egy ilyen kicsiny teremtmény egy ekkora fegyverrel bánni?

A csapat szó nélkül nézte végig az ügyködését, aztán kivezették a táborból. Miután visszamentek, Elend széthúzta az egyik erszény száját és belenézett.

Igazán nem kellett volna meglepődnie a tartalmán. Jastes a régi, jól bevált módszerrel irányította a seregét.

Megfizette őket.

A többiek őrültnek tartanak. Amint mondtam, talán igazuk van.