Negyvennyolcadik fejezet

Elend nagyot ásított, és felnézett a Jastesnek írott levélből. Talán meggyőzheti valahogy egykori barátját, hogy térjen jobb belátásra.

Ha mégsem. Nos, a Jastes által használt fából faragott érme másolata ott csücsült az íróasztalon. Biztos volt benne, hogy több fához tud hozzájutni, mint a félőrült kolossz vezér. Ha Penrod még néhány hétig húzná az ostromállapotot, akkor annyi hamis érmét készíthetne, amennyivel az egész kolossz sereget megvesztegethetné.

Letette a tollat és megdörzsölte a szemét. Későre járt. Ideje volt.

Ekkor kivágódott az ajtó és Vin rontott be rajta. A fiatalember megfordult, és a zilált lány a karjaiba omlott. A ködszerzet zokogott.

Ruháját átáztatta a vér.

– Vin! – kiáltott fel rémülten a kedvese. – Mi történt?

– Megöltem – hadarta a ködszerzet, és szerelme mellkasába temette a fejét.

– Kit?

– A testvéredet, Zane-t. Straff ködszerzetét. Megöltem.

– Várjunk csak. Miről beszélsz? Az én testvéremet?

A lány bólintott.

– Sajnálom.

– Most nem ez a lényeg, Vin – nyugtatta zaklatott párját Elend, aztán óvatosan leültette a saját székébe. Mély vágás tátongott az állán, az ingéből pedig csöpögött a vér. – Szent Uralkodó! Azonnal szólok Sazednek!

– Ne hagyj itt! – könyörgött a lány, és még erősebben belekapaszkodott a férfi karjaiba.

Elend egy pillanatra meghökkent. Valami megváltozott. Úgy tűnt, Vinnek megint szüksége van rá.

– Akkor gyere velem! Szóljunk neki együtt.

Vin bólintott, és felállt. Egy kicsit megingott, és Elend rögtön aggódni kezdett. De nem akart ellentmondani a lány szemében szikrázó határozottságnak. Karjával körbefonta és eltámogatta Sazed lakosztályáig. Amikor odaértek, a fiú megállt, hogy bekopogjon, de Vin minden teketória nélkül betolta az ajtót és belépett a sötét szobába, aztán imbolyogva leült a földre.

– Itt… várok – mondta.

A volt király riadtan állt a lány mellett, aztán felemelte a lámpást és a hálóterem felé kiáltott.

– Sazed!

A terrisi férfi egy pillanattal később már ott is volt. Elég nyúzottnak tűnt fehér hálóruhájában. Észrevette a lányt, pislogott néhányat, aztán visszament a hálótermébe. Szinte azonnal visszatért a felkarjára csatolt fémelmével és az orvosi felszerelésével.

– Nahát, Vin kisasszony! – kezdte tréfásan. – Mit mondana Kelsier mester, ha ilyen állapotban látná? Több ruhát tesz így tönkre, mintha…

– Nem érünk rá szórakozni, Sazed! – korholta a tudóst a király.

– Elnézést kérek, felség! – szabadkozott a terrisi, miközben óvatosan levágta az inget a lány válláról. – Mindenesetre, ha nem veszítette el az eszméletét, akkor nincs komoly veszélyben – állapította meg, aztán szinte öntudatlanul benyúlt a táskájába és előhúzott egy tiszta anyagot. – Látja? – mutatta Elendnek. – Elég mély a vágás, de a csont eltérítette a tőr hegyét, így nem érte egyik fontos eret sem. Tartsa ezt ide, kérem! – A tiszta anyagot a sebre helyezte, Elend pedig a kezével nyomta erősen.

Vin csukott szemmel ült, hátát a falnak támasztva. A vér még mindig csöpögött az állából. A kimerültség jobban látszott rajta, mint a fájdalom.

Sazed elővette a kését és felhasította az ing elejét, hogy hozzáférjen a lány sebzett mellkasához. Elend zavarba jött.

– Talán jobb lenne, ha én…

– Maradj! – kérte Vin, bár utasításnak szánta.

Felemelte a fejét, és nyitott szemmel tűrte, hogy a terrisi a sebbel bíbelődjön. Aztán előkerült valami fájdalomcsillapító anyag, egy tű, meg egy kis cérna is.

– Elend! – szólt a lány. – El kell mondanom valamit.

A férfi riadtan várt.

– Rendben.

– Rájöttem valamire Kelsierrel kapcsolatban. Mindig helytelenül ítéltem meg, mikor számba vettem a tetteit. Nehéz elfelejteni azt a sok-sok órát, amit azzal töltött, hogy allomantát faragjon belőlem. De nem a harci képességei miatt volt nagyszerű, nem is a szókimondó természete vagy a kegyetlensége miatt, még csak nem is az erejének vagy az ösztöneinek köszönhette a sikerét.

A fiú kíváncsian várta a választ.

– Tudod minek?

A férfi megrázta a fejét. A kötést továbbra is a sebre szorította.

– Annak a képességének, hogy bízott az emberekben. Annak, ahogyan képes volt jó emberekből még jobb embereket varázsolni. Ekkora hatással bírt a környezetére. A banda azért végezte jól a dolgát, mert ő bízott a tagokban, mert tisztelte őket. Cserébe a tagok is tisztelték egymást. Szellő és Dorong például azért válhatott hőssé, mert Kelsier hitt bennük.

A monológ után Vin fáradt szemekkel pislogott a kedvesére, majd folytatta.

– És neked ez jobban megy, mint Kelsiernek, mert ő nem ezzel a szemlélettel született. Neki tudatosan kellett kifejlesztenie magában ezt a képességet. Te viszont ösztönösen tiszteled az embereket. Még a Philenhez hasonló, minden hájjal megkent fickókkal is úgy viselkedsz, mintha becsületes és értékes emberek volnának. És ez nem naivitás, ahogyan néhányan gondolják. Ez az, ami Kelsierben is megvolt, csak a te esetedben hatványozottan jelentkezik. A mester tanulhatott volna tőled.

– Túl sokat képzelsz rólam – védekezett szerényen a fiatalember.

De a lány csak megrázta a fejét, és odafordult a terrisihez:

– Sazed?

– Igen, gyermekem?

– Tudsz valamilyen esküvői szertartást?

Meglepetésében Elend majdnem kiejtette kezéből a kötést.

– Tudok néhányat – válaszolta a gyógyítója, fel sem nézve a munkájából. – Úgy kétszázat, ha jobban belegondolok.

– Melyik a legrövidebb? – tudakolta Vin.

Miután meghúzott egy öltést, a terrisi válaszolt.

– Larsta népe csak annyit várt el a felektől, hogy nyilvánítsák ki szerelmüket egy helyi pap előtt. Hitrendszerük az egyszerűségre épült; valószínűleg így lázadtak annak a területnek a hagyományai ellen, ahonnan száműzték őket. Ott ugyanis bonyolult szabályok szerint intézték a dolgokat. Én szeretem ezt a vallást, mert a természetes szépségre összpontosít.

Vin ránézett párjára. Csapzott tincsek keretezték véres arcát.

– Nos – hebegte Elend. – Nem gondolod, hogy várnunk kellene vele, míg, tudod…

– Elend? – szakította félbe a férfi hebegését a lány. – Szeretlek.

A fiatal Venture megdermedt.

– Te is szeretsz? – kérdezte a ködszerzet.

Ez őrület!

– Igen – hangzott a halk válasz.

A lány a munkáját szorgalmasan végző Sazedre pillantott.

– Nos?

A terrisi felnézett, ujjai piroslottak a vértől.

– Úgy vélem, ez merőben szokatlan időzítés egy ilyen esküvői szertartáshoz.

A király egyetértőn bólogatott.

– Csak egy kis vér – ellenkezett Vin fáradtan. – Tényleg semmi bajom. Már jobban vagyok, hogy leültem.

– Az lehet – rázta a fejét Sazed –, ám egy kissé zaklatottnak tűnik, kisasszony. Ilyen döntést nem szabad könnyelműen, erős érzelmi befolyásoltság alatt meghozni.

Vin mosolygott.

– A házasságról nem épp erős érzelmek hatása alatt kell dönteni?

Sazed hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.

– Nem pontosan erre gondoltam. Csupán nem vagyok biztos benne, hogy teljes mértékben ura önmagának és a döntéseinek, kisasszony.

A beteg megrázta a fejét.

– Jobban tudom, mit akarok, mint eddig valaha. Ideje, hogy abbahagyjam ezt a hónapok óta tartó tétovázást. Ideje, hogy végre bízzak önmagamban és elfogadjam a bandában betöltött szerepemet. Már biztosan tudom, mit akarok. Szeretem Elendet. Nem tudhatom, milyen idők várnak ránk, de azt szeretném vele tölteni.

A tudós megemésztette a hallottakat, majd visszatért az öltésekhez.

– És ön, Elend úr? Mit gondol minderről?

Hogy Elend Venture mit gondolt? Eszébe jutott az előző nap, amikor a lány arról beszélt, hogy elhagyja, és újra érezte a szorítást a gyomrában. Arra gondolt, milyen sokat jelent neki a lány bölcsessége, nyers modora és egyszerű – de nem primitív – odaadása. Igen, szerette ezt a törékeny teremtést.

A világban káosz uralkodott. Hibákat követett el. Mégis, a történtek ellenére, csalódottsága és kiábrándultsága ellenére bizonyosan érezte, hogy mellette akar maradni. Ez már nem az a fellángolás volt, amit másfél évvel korábban érzett a nemesi bálokon. Már sokkal szorosabb szálak kötötték őket egymáshoz.

– Igen, Sazed – válaszolta a férfi kérdésére. – Feleségül akarom venni. Már egy ideje ezt szeretném. Nem… nem tudom, mi lesz a várossal, a királyságommal, de bármi is történjék, azt akarom, hogy Vin mellettem legyen.

A terrisi felnézett az öltögetésből.

– Rendben – mondta végül. – Ha előttem akarnak tanúbizonyságot tenni, akkor legyen.

Elend letérdepelt, a kötést még mindig a lány vállán tartotta, és egy kicsit meglepve kérdezte.

– Ennyi az egész?

Sazed bólintott.

– Ez az eskü legalább olyan hiteles, mintha egy obligátor előtt fogadtak volna örök hűséget egymásnak. De figyelem: a larstai szerelmi fogadalom egy életre szól! Az a kultúra nem ismerte a válás fogalmát. Elfogadják az én jelenlétemet az esküjükhöz?

Vin bólintott. A szerelme is ezt tette.

– Akkor ettől a perctől önök házastársak – jelentette ki az őrző, miközben elvarrta az utolsó szálat is, és egy anyaggal átkötötte Vin mellkasát. – Tartsa ezt itt egy darabig, kisasszony! Ez elállítja a vérzést. – Ezután az állat ért vágást vette szemügyre.

– Egy kicsit hiányolom, hogy nem tettük ünnepélyesebbé az eseményt.

– Keríthetünk neki nagyobb feneket, ha úgy kívánja, Elend úr – húzta el a száját a terrisi. – De nem hiszem, hogy szükséges lenne. Már elég régóta ismerem önöket, és örömmel áldom meg ezt az egybekelést. Én pusztán tanácsot adhatok: azok, akik könnyelmű ígéreteket tesznek szeretteiknek, általában azért teszik, mert kevés igazán tartós boldogságot találnak az életükben. Nehéz napokat élünk mostanában. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt a szerelem és a szeretet az életünkből, viszont a kapcsolatokat eddig nem ismert nehézségek teszik próbára. Ne feledjék a ma este tett ígéretet! Úgy vélem, erőt ad az elkövetkezendő napokra – ezzel az utolsó öltést is elvarrta Vin arcán, és a vállon ejtett sebbel kezdett foglalkozni. A vérzés addigra már nagyjából elállt, így pár pillanatig tanulmányozta a vágást, mielőtt nekilátott volna.

A lány Elendre pillantott és kissé álmatagon mosolygott. Az ifjú férj felállt és a mosdótálhoz ment, hogy megnedvesítsen egy kendőt, amivel letörölte a lány arcát és állát.

– Ne haragudj! – súgta a fiatal ara, miközben Sazed odalépett, ahol eddig Elend térdepelt.

– Miért ne haragudjak? Apám ködszerzete miatt?

Vin a fejét rázta.

– Nem. Azért, mert eddig várattalak.

Elend elmosolyodott.

– Megérte rád várni. Mellesleg nekem is át kellett gondolnom egyet s mást.

– Mint például azt, hogyan kell királyként viselkedni?

– És azután azt is, hogy már nem vagyok király.

A felesége ismét a fejét rázta.

– Még most is királyként viselkedsz, Elend. Elvehetik a koronádat, de a becsületedet nem.

A férfi hálásan mosolygott.

– Köszönöm. Ugyanakkor nem tudom, tettem-e bármi jót a várossal. Már akkor is megosztottam az embereket, amikor uralkodtam. Most meg Straff veszi át a hatalmat.

– Megölöm az apádat, ha beteszi ide a lábát.

Elend fogai megcsikordultak.

Újra a régi nóta.

Nem tarthatták örökké sakkban az apját. Előbb utóbb kitalál valamit, amivel befurakszik Luthadelbe, és ráadásnak ott van még Jastes és a kolossz sereg…

– Felség – szólt közbe Sazed –, talán én tudok egy megoldást a helyzetre.

A fiatal Venture kérdőn nézett a mellette térdeplőre.

– A Megdicsőülés Kútja.

Vin szeme azonnal felcsillant.

– Tindwyllel már jó ideje tanulmányozzuk a Korok Hőséről szóló legendákat – folytatta a terrisi. – Meggyőződésünk szerint Rashek soha nem tette meg, ami a Hős feladata volt. Igazság szerint kételkedünk benne, hogy tényleg az ezer évvel ezelőtti Alendi lett volna a Hős. Túl sok az eltérés: túl sok aggály és ellentmondás merül fel ezzel kapcsolatban. Ráadásul a köd – a Mélység – nem tűnt el. Sőt, olyannyira jelen van, hogy már áldozatokat is szed.

Elend elképedve hallgatta a beszámolót.

– Hogyan?

A tudós meghúzta a cérnát.

– Valamit még el kell végezni, felség. Valami fontosat. Ha közelről nézzük a dolgokat, úgy tűnhet, a luthadeli eseményeknek és a Megdicsőülés Kútjának nincs köze egymáshoz. Ugyanakkor ha távolabbról szemléljük az eseményeket, talán mindkét jelenségnek ugyanaz a magyarázata.

A frissen esküdött férj szélesen mosolygott.

– Mint a kulcs és a zár esete.

– Igen, felség – helyeselt Sazed is mosolyogva. – Pontosan úgy.

– Hallom a dübögést – suttogta Vin csukott szemmel. – A fejemben. Érzem.

A terrisi elgondolkodott a hallottakon, majd bekötözte a lány felkarját.

– Meg tudja, mondani, pontosan hol érzi, kisasszony?

Az elgyötört beteg megrázta a fejét.

– Nem… igazából nincs iránya. Először azt hittem, távoli hangokat hallok, de egyre hangosabbnak érzékelem a lüktetést.

– Bizonyára a Kutat hallja, kisasszony, amelynek egyre nő az ereje – találgatott a tudós. – Szerencsére tudom, merre kell keresni.

Elend kíváncsian fordult a férfi felé, és Vin szeme is felpattant.

– Kutatásaim során fény derült a pontos helyszínre, kisasszony. Ha gondolják, fémelméim segítségével rajzolok egy térképet.

– Hol van? – sziszegte Vin izgatottan.

– Északra. A terrisi hegyekben. Az egyik alacsonyabb, Derytatith nevű hegy tetején. Az év ezen időszakában igen nehéz megközelíteni.

– Elmegyek – jelentette ki a lány határozottan, miközben Sazed a mellén ejtett sebhez fordult.

Elend újból elpirult, de aztán észbe kapott.

De hisz… házasok vagyunk.

– El akarsz indulni? – Kérdezte hitetlenkedve ifjú feleségétől. – Most?

– Muszáj – súgta a lány. – Muszáj elmennem oda!

– Jobb lenne, ha ön is menne, felség – tanácsolta Sazed.

– Micsoda?

Az egykori szolga nagyot sóhajtott és felnézett.

– Nézzünk szembe a tényekkel, felség! Ahogyan ön is mondta korábban, Straff hamarosan elfoglalja a várost. Ha önt itt találja, kivégzi. Ugyanakkor Vin kisasszonynak segítségre lesz szüksége, ha biztonságban akarja tudni a Kutat.

– Úgy tartják, óriási erő lakozik a belsejében – gondolkozott hangosan Elend az állát vakargatva. – Talán a segítségével elpusztíthatnánk az ellenséges seregeket?

Vin hevesen rázta a fejét.

– Nem használhatjuk fel az erejét – nyöszörögte. – Az erő a kísértést szolgálja. Ez sült el balul annak idején. Rashek magához ragadta a hatalmat ahelyett, hogy lemondott volna róla.

– Lemondani róla? – hökkent meg az ifjú. – Ez meg mit jelentsen?

– El kellett volna engednie, felség – vette át a szót Sazed. – Ha elengedi, az erő magától legyőzte volna a Mélységet.

– Bizalom – tette hozzá Vin. – Az egész a bizalomról szól.

– Mindazonáltal – folytatta a terrisi –, úgy vélem, az erő kiengedése nagyszerű dolgokat eredményezhet. Megváltoznának a dolgok állásai, és helyreállna a rend az Uralkodó rossz döntései után. Erős a gyanúm, hogy a kolosszok is eltűnnének, mivel ők is abból a tiltott hatalomból születtek, amit az Uralkodónak nem lett volna szabad felhasználnia.

– De addigra már Straff kezében lesz a város – vetette közbe a Venture fiú.

– Igen – mondta Sazed a legnagyobb lelki nyugalommal –, de ha ön távozik, az átadás békés körülmények között zajlik majd. A Nagygyűlés már eldöntötte, hogy elismerik Straff hatalmát, aki cserébe kinevezi Penrodot alattvaló királyának, így nincs vérontás, ön pedig ellenállást szervezhet a városon kívül. Mellesleg, ki tudja, mire képes a Kútban lakozó erő, ha kiengedik? Az is lehet, hogy Vin kisasszony megváltozik, ahogy az az Uralkodóval is történt. Amennyiben a banda meghúzza magát a városban, nem lehet olyan nehéz kiebrudalni majd az apját, Elend úr – főleg, miután már egy-két éve önelégülten ül a trónján.

Elend idegesen csikorgatta a fogát.

Egy újabb forradalom? – Ugyanakkor az őrző ötlete ésszerűnek tűnt. – Eddig csak a rövidtávú célokra és az apró-cseprő ügyekre figyeltünk. – Vinre pillantott és elöntötte a szerelem meleg érzése. – Talán itt az ideje, hogy arra is odafigyeljek, amit ő próbál meg tudatni velem már egy ideje.

– Sazed – jutott eszébe hirtelen valami –, gondolod, hogy a terrisiek segítenének, ha megkérném őket?

– Talán, felség. A nekem kiadott tiltás, hogy ne avatkozzam bele semmibe – amit nem tartottam be –, csak rám vonatkozik, mert én ilyen feladatot kaptam a Zsinattól. Ez nem jelenti azt, hogy minden terrisi kerüli a tetteket. Ha meg tudja győzni a Zsinatot, hogy a terrisi népnek is jobb jövője lehet, ha szövetségre lépnek Luthadellel, talán még katonai segítséget is kap az országtól.

A király bólintott, és fontolóra vette a lehetőséget.

– Emlékezzen a kulcs és a zár esetére, felség! – tanácsolta az őrző, majd befejezte az orvosi munkát. – Ebből a szemszögből nézve az ön távozása ellentétes azzal, amit tennie kellene. Ugyanakkor, ha távolabbról szemléli a dolgokat, láthatja, hogy pontosan ezt kell tennie.

A lány kinyitotta a szemét, és mosolyogva nézett a férfira.

– Képesek vagyunk rá, Elend. Gyere velem!

A szerelmes férfi tétovázott egy darabig.

Kulcs és zár…

– Rendben – határozott végül. – Ahogy Vin felépül, indulunk.

– Holnap már lóra ülhet – jelentette ki a terrisi orvos. – Hisz tudja, Elend úr, mire képes a forrasz.

A fiatalember bólintott.

– Rendben. Már korábban hallgatnom kellett volna rád, Vin. Ráadásul mindig is el akartam jutni a hazádba, Sazed. Most legalább megmutathatod.

– Attól tartok, nekem itt kell maradnom. Hamarosan délre utazom; ott folytatom a munkámat. Tindwyl azonban önökkel tarthat – olyan tudásra tett szert, amit át kellene adnia társaimnak, az őrzőknek.

– Csak ne legyünk túl sokan! – csatlakozott a szervezéshez Vin is. – El kell menekülnünk Straff emberei elől. Észrevétlenül könnyebben elosonhatunk előlük.

– Csak önök hárman, ahogy én gondoltam – mondta Sazed. – Illetve talán még egy ember, aki segít az őrködésben, míg önök alszanak. Valaki, aki ügyes vadász és felderítő. Lestibournes úr talán?

– Kobold tökéletes választás – értett egyet Elend. – Azt állítod, a többi bandatag biztonságban lesz a városban?

– Természetesen nem – ismerte el Vin –, de ügyes fickók, akik értik a dolgukat. Ha el tudtak rejtőzni az Uralkodó elől, akkor Straff előtt is láthatatlanná tudnak válni. Főleg akkor, ha nem kell a mi biztonságunk miatt aggódniuk.

– Akkor tehát eldöntöttük – összegezte a beszélgetést Sazed, aztán felegyenesedett. – Próbálják meg kipihenni magukat ma este, a kapcsolatukban beállt változás ellenére. Lábra tud állni, Vin kisasszony?

– Nincs rá szükség – mondta az ifjú férfi, majd lehajolt és ölbe kapta bekötözött szerelmét.

A lány erőtlenül megölelte kedvesét, szinte már félálomban.

Elend boldogan vigyorgott. Hirtelen a világ sokkal egyszerűbbnek tűnt. Végre jut ideje azzal foglalkozni, ami igazán számított; ha pedig tényleg kapnak segítséget északtól, visszatérhetnek. Valójában vágyott rá, hogy visszatérjen, és újult erővel oldja meg a helyzetet.

Szorosan tartotta Vint, Sazednek jó éjszakát intett, majd a lakosztálya felé vette az irányt. Úgy látszott, végül minden jóra fordul.

Sazed némán figyelte a két fiatal távozását. Azon tűnődött, mit fognak gondolni, amikor eljut hozzájuk Luthadel elestének a híre. Legalább ott lesznek egymásnak. Lesz kire támaszkodniuk.

Az esküvői áldás volt az utolsó ajándék, amivel kedveskedhetett nekik – na meg persze az életük.

Hogyan fogja a történelem megítélni a hazugságaimat? Mit fognak gondolni a terrisiről, aki beleártotta magát a politikába, a terrisiről, aki mitológiát alkotott, hogy mentse a barátai életét?

Minden, amit a Kútról állított, természetesen hazugság volt. Ha lenne is ilyen erő, nem tudta, merre keresse; sem azt, hogy mire képes.

Az ő történelmi megítélése pedig valószínűleg azon múlik majd, hogy Elend és Vin merrefelé indulnak az életben. Csak remélhette, hogy helyesen döntött. De amikor utánuk nézett, és biztonságban tudta fiatal életüket, örült a döntésének.

Nagyot sóhajtva összeszedte az orvosi eszközöket, majd visszatért a hálótermébe, hogy megrajzolja a beígért térképet.