Ötvenhetedik fejezet

– Nézzék, mindannyian tudjuk, mi a feladatunk! – mondta Cett az asztalt döngetve. – Itt állomásoznak a seregeink. Készek, és akarnak is harcolni. Úgyhogy menjünk, és foglaljuk vissza az országomat!

– Az uralkodónő semmi ilyesmire nem adott felhatalmazást – ellenkezett Janarle a teáját kortyolgatva. Egyáltalán nem zaklatta fel Cett arcátlan viselkedése. – Én személy szerint úgy gondolom, legalább addig várjunk, míg az úrnőnk visszatér.

Penrodban, a rangidős királyban volt annyi tapintat, hogy együttérzéséről biztosítsa Cettet.

– Megértem, hogy aggódik a népéért, Cett nagyúr. Ám még egy hetet sem töltöttünk el Luthadel újraépítésével. Túl korai még a befolyásunk kiterjesztésén gondolkodni. Nem hiszem, hogy lenne erőnk az ehhez szükséges előkészületeket felügyelni.

– Ó, ugyan már, Penrod! – csattant fel Cett. – Nem utasítgathat minket.

Ekkor mindhárom férfi Sazedre nézett, aki rendkívül kínosan érezte magát az asztalfőn a Venture-vár tanácstermében. Segédek és szolgák, köztük Dockson hivatalnokai, álldogáltak a sivár helyiségben. Csak a három, Elend birodalmi uralma alá rendelt vezér ült az asztalnál a terrisivel.

– Nem gondolom, hogy a kapkodás jó ötlet, Cett úr – értett egyet Sazed a két másik királlyal.

– Ez nem kapkodás! – csapott újra az asztalra a szakállas király. – Csupán annyit szeretnék, hogy felderítőink és kémeink jelentsenek a helyzetről. A miheztartás végett, ha mégis támadnánk.

– Ha majd valóban támadunk – helyesbített Janarle. – Ha az uralkodónk úgy dönt, hogy visszaszerzi Fadrex városát. De nyárig úgysem kerül rá sor. Az lehet a legkorábbi időpont. Sokkal sürgetőbb feladataink vannak. A seregeink már túl régen elhagyták az Északi Uradalmat. Minden politikus tudja, hogy addig nem indul új területekre, míg meg nem erősödik az adott helyzetben.

– Badarság! – hördült fel Cett, és közönyösen intett a kezével.

– Elküldheti a felderítőit, Cett úr – szólt közbe Sazed. – De csak értesüléseket szerezhetnek. Semmiféle felkelésben nem vehetnek részt, akármennyire csábító alkalom is kínálkozik.

Cett megrázta szakállas fejét.

– Ezért nem akartam én sohasem politikai játszmákba bonyolódni a Végső Birodalom vezetőivel. Semmi sem intéződik el, mert mindenkinek az ármánykodáson jár az esze!

– Még van mit tanulnia a finom modorról, Cett nagyúr – mondta Penrod sértődötten. – A türelem rózsát terem.

– Rózsát? – kérdezett vissza a nagyszájú király. – Mit nyert a Központi Uradalom azzal, hogy kivárt? Addig vártak, míg a városuk elesett! Ha nem a maguk oldalán állt volna a legjobb ködszerzet…

– A legjobb ködszerzet, uram? – vágott közbe Sazed. – Talán nem látta, hogyan veszi át az uralmat a kolosszok felett? Nem látta, hogyan repül kilőtt nyílvesszőként? Vin kisasszony nem egyszerűen a „legjobb ködszerzet”.

A társaság elnémult.

Folyamatosan figyelmük középpontjába kell állítanom Vint – határozta el a terrisi. – Az ő uralma nélkül – az ő fenyegető ereje nélkül – ez a szövetség néhány szívdobbanásnyi idő alatt száz darabra esne szét.

A tárgyalást levezénylő tudós teljesen feleslegesnek és alkalmatlannak érezte magát. Nem tudta elérni, hogy a politikusok ne térjenek el a témától, és azok különböző problémáira sem talált megoldást. Annyit tehetett, hogy emlékeztette őket Vin erejére és képességeire.

A legnagyobb baj mégis az volt, hogy nem is akarta jól végezni a dolgát. Furcsa és szokatlan érzések kavarogtak benne. Korábban soha nem tapasztalt érzések. Közöny. Fásultság. Kit érdekelt bármi is abból, amit ezek a férfiak itt összehordtak? Mi értelme volt bárminek is, miután Tindwyl elment?

A fogait csikorgatva nagy nehezen megint a tanácskozásra összpontosított.

– Rendben – lengette Cett a karját. – Kiküldöm a felderítőket. Az ételszállítmány megérkezett már Urteau-ból, Janarle?

A fiatalabb nemes fészkel ődött ültében.

– Talán… lesz egy kis gond vele, uram. Úgy tűnik, valami kellemetlen alak uszít a városban.

– Akkor hát nem csoda, hogy csapatokat akar visszaküldeni az Északi Uradalomba! – kiáltotta Cett vádló hangon. – Azt tervezi, hogy a saját királyságát visszaszerzi, az enyémet meg hagyja megrohadni.

– Urteau sokkal közelebb van, mint az ön fővárosa, Cett! – védekezett Janarle, és felvette a teáscsészéjét. – Egyszerűen több értelmét látom, ha először megerősítem a hatalmamat, és majd csak azután fordulunk nyugat felé.

– Hagyjuk, hadd döntsön az uralkodónő! – javasolta Penrod, aki szeretett a békéltető szerepében tetszelegni. Így olybá tűnt, mintha fölötte állna a problémás ügyeknek. Lényegében úgy uralkodott két másik társán, hogy kettejük közé állt.

Nem sokban különbözik attól, ahogyan Elend taktikázott a seregeinkkel – ismerte fel Sazed. – A fiú sokkal jobban értett a politikai játszmákhoz, mint ahogy azt Tindwyl gondolta.

Nem szabad minduntalan rá emlékeznem – mondogatta magának, és becsukta a szemét.

De nehéz volt bármi másra figyelnie. Bármit csinált, bármire gondolt, minden értelmetlennek tűnt, mert a nő nem volt ott vele. Nem hajtotta már semmi. Már az is nehezére esett, hogy akarjon a királyokra figyelni, nemhogy útmutatást adjon nekik.

Ostobaság, tudta jól. Hiszen alig néhány hónapja lett újra élete része az asszony. Réges-régen belenyugodott abba a ténybe, hogy soha senki nem fogja szeretni, és főként nem Tindwyl. Ugyanis nemcsak a férfiassága hiányzott egy igazi szerelemhez, hanem lázadó és másként gondolkodó is volt – olyan férfi, akit nem láttak szívesen a terrisi hagyományok követői.

Éppen ezért ért fel egy kisebb csodával a nő szerelme. Mégis, kinek köszönhette ezt az áldást, és kit átkozzon azért, mert elvették tőle? Több száz istent ismert. Mindegyiket gyűlölni fogja, ha az bármit is segít.

Saját józan esze érdekében újra a királyokra fordította a figyelmét.

– Figyeljetek rám! – magyarázta Penrod előrehajolva, karját az asztalra fektetve. – Szerintem az egészet rossz irányból közelítjük meg, uraim. Nem civakodnunk kellene, hanem örülni. Nagyon különleges helyzetben vagyunk. Az Uralkodó bukása óta több tucat – talán több száz – férfi próbálta megkaparintani a trónt valamilyen úton-módon. Abban viszont mindannyian egyformák voltak, hogy nem állt mögöttük biztos háttér. Nos, úgy tűnik, nekünk az a sorsunk, hogy dolgozzunk együtt. Én már kezdem a jó oldalát látni ennek a kikényszerített szövetségnek. Felajánlom a hűségemet a Venture házaspárnak – még Elend Venture szokatlan kormányzási módszereinek is behódolok –, ha ezzel elérem, hogy tíz év múlva is hatalmon leszek.

Cett egy darabig a szakállát vakargatta, majd bólintott.

– Igaza van, Penrod. Talán ez volt az első értelmes hozzászólása.

– De nem tehetünk úgy, mintha tudnánk, hogy mi a feladatunk – tette hozzá Janarle. – Iránymutatásra van szükségünk. A következő tíz év, gyanítom, azon múlik, nem végzem-e annak a ködszerzetlánynak a kése hegyén.

– Valóban így van – értett egyet Penrod az előtte szólóval, majd kurtán bólintott. – Terrisi úr, mikor számíthatunk a császárné újabb utasításaira?

Újból mindhárom szempár Sazedre szegeződött.

Nem igazán érdekel – futott át az őrző agyán, ám rögtön utána bűntudata támadt. Vin a barátja. Igenis érdekelte. Még akkor is, ha semmi sem keltette fel a figyelmét. Bűnbánón lesütötte a szemét.

– Vin kisasszony rendkívüli módon szenved egy hosszan tartó forraszlöket következményeitől – magyarázta. – Az elmúlt évben rettentően túlfeszítette magát, amit tetézett azzal, hogy egészen Luthadelig futott. Óriási szüksége van a pihenésre. Úgy gondolom, még egy ideig magára kellene hagynunk.

A három férfi bólogatott, majd folytatták az eszmecserét. Sazednek azonban a lányon járt az esze. Először nem gondolta ilyen komolynak a baját, ám most már aggódni kezdett. A forraszlöket teljes mértékben kimeríti a testet, ráadásul gyanúja szerint a lány már hónapok óta nem aludt.

Amikor egy őrző éberséget raktározott el, utána jó darabig eszméletlen állapotban aludt. Csak remélte, hogy egy ilyen szörnyű forraszlöket hasonló lefolyású, mivel Vin már egy hete nyomta az ágyat. Talán hamar magához tér, és mint az őrzők, feléled az egyensúlyt hozó álomból.

De az is lehet, hogy az ő esetében elhúzódik a felépülés. Kolossz serege a városon kívül állomásozott. Láthatóan a lány hatalma alatt álltak, még akkor is, ha vezérük álmodott. De vajon mennyi ideig tesznek eleget az utasításoknak? A forraszlöket halálos is lehet, ha túlzásba viszik.

Mi történne a várossal, ha Vin soha többé nem ébredne fel?

Hamu hullott az égből.

Túl sok a hamueső mostanában – tűnt fel Elendnek, miközben Kobolddal együtt kibújtak a fák közül és végignéztek a luthadeli síkságon.

– Nézd! – mondta Kobold halkan, és felemelte az ujját. – A városkapukat betörték.

Elend elhúzta a száját.

– Viszont a kolosszok a városon kívül táboroznak. Bár az is igaz, hogy Straff serege is ott van, épp azon a helyen, ahol annak idején.

– Munkások – folytatta Kobold a beszámolót. Tenyerével beárnyékolta az arcát, hogy rendkívül érzékeny allomanta szemét védje az erős napfénytől. – Úgy tűnik, a halottakat temetik a városon kívül.

A király homlokán elmélyültek a ráncok.

Vin. Mi lett vele? Jól van?

A terrisiek tanácsát megfogadva vágtak át a kies vidéken, nehogy észrevegyék őket a város járőrei. Az utolsó napon azonban megszegték a megállapodást, és nappal is haladtak, hogy még naplemente előtt beérjenek Luhadelbe. A köd hamarosan leszáll, és az ifjú Venture halálosan elfáradt a korán keléstől és a gyaloglástól.

Ezenkívül kifárasztotta a sok aggodalom is: vajon mi történhetett a városával?

– Látod, kinek a zászlaja lobog a kapukon? – kérdezte ónszemű barátjától.

Kobold hallgatott. Láthatóan fellobbantotta a fémeket a szervezetében.

– A tiéd – közölte végül meglepetten.

Elend mosolygott.

Nos, vagy sikerült valahogy megmenteni a várost, vagy az elfogásomra kieszelt ügyes csellel állunk szemben.

– Gyerünk! – mondta, aztán a kapu előtt sorakozó szökevényekre mutatott, akiknek éppen kinyitották a kapuszárnyakat. Valószínűleg korábbi menekültek voltak, akik a veszély elmúltával élelemért tértek vissza.

Sazed halkan felsóhajtott, majd becsukta maga mögött lakosztálya ajtaját. A királyok aznapra befejezték a vitát. Igazából kezdtek egészen jól kijönni egymással, ahhoz képest, hogy néhány héttel azelőtt még elpusztították volna a másik seregét.

Ám a terrisi tisztában volt vele, hogy hirtelen jött barátságukat nem szabad készpénznek venni. Elővigyázatosan figyelte a fejleményeket.

Sokak halálát végignéztem már életemben; Kelsier. Jadendwyl. Crenda. Tiszteletre méltó emberek. És soha nem töprengtem azon, mi lett a lelkükkel.

Letette az asztalra a gyertyáját. A gyenge fény megvilágított néhány szétszórt papírlapot, pár kolossz testből kiszedett furcsa fémcöveket és egy kéziratot. Leült az asztalhoz. Ujjaival átlapozta az oldalakat, és a Tindwyllel töltött napokra emlékezett, amikor együtt tanulmányozták az iratokat.

Vin talán ezért engem bízott meg az irányítással. Tudta, hogy kell valami, ami eltereli a figyelmemet Tindwylről.

Ugyanakkor egyre inkább azt érezte, hogy nem akarja elterelni a figyelmét. Melyik az erősebb? Az emlékek okozta fájdalom, vagy a felejtés fájdalma? De őrzőként élete az emlékezésről szólt. Ezért hát a felejtést még személyes békéje érdekében sem tartotta megoldásnak.

Belelapozott a kéziratba, és gyengéden mosolygott szobája félhomályában. Az iromány letisztázott, újraírt változatát küldte el Vinnel és Elenddel északra. Ez volt azonban az eredeti példány. Egy kapkodva – szinte kétségbeesett gyorsasággal – megírt gyűjtemény: két rettegő tudós munkája.

Ahogy lapozgatott, a táncoló gyertyafényben előtűnt Tindwyl határozott, ugyanakkor gyönyörű kézírása. Jól illett hozzá Sazed saját, visszafogottabb betűkkel írt szövege. Voltak olyan oldalak, ahol kézírásuk többször is váltakozott.

Pislogott, és csak ekkor vette észre, hogy sír. Nagy könnycsepp hullott a papírra. Lenézett, és meglepve látta, ahogy a sós folyadék elhomályosítja a tintát.

– És most mi legyen, Tindwyl? – suttogta. – Mi értelme volt az egésznek? Soha egy percig nem hittél a Korok Hősében, én meg, úgy látszik, soha nem hittem semmiben sem. Mi értelme volt a rengeteg kutatásnak?

Felemelte a karját és köpönyege ujjával felitatta a könnycseppet. Próbálta a lehető legjobb állapotban megőrizni a kéziratot. Fáradtsága ellenére beleolvasott egy találomra kiválasztott bekezdésbe. Az emlékek miatt tette. Azokra a napokra emlékezett, amikor még nem azon törte a fejét, miért tanulmányozzák a naplóbejegyzéseket. Egyszerűen megelégedettséggel töltötte el, hogy azt teheti, amit a legjobban élvez. Azzal a személlyel, akit a legjobban szeret.

Mindent összegyűjtöttünk, amit csak felleltünk a Korok Hőséről és a Mélységről – gondolta olvasás közben. – De sok részlet már akkor is ellentmondásosnak tűnt.

Egy olyan bekezdéshez lapozott, amit Tindwyl mindenáron bele akart foglalni a gyűjteménybe. Ebben feljegyezte a számára legszembetűnőbb ellentmondásokat. Most újraolvasta ezeket, és először gondolkozott el komolyan rajtuk. A tudós Tindwyl hozománya – egy óvatos, mindent megkérdőjelező gondolkodóé. A férfi átfutotta a bekezdést.

„A Korok Hőse magas testalkatú lesz – állította az egyik idézet. – Olyasvalaki, akit nem lehet nem észrevenni.”

„A hatalmat senki sem ragadhatja magához – hangzott egy másik idézet. – Ebben biztosak vagyunk. Meg kell ragadni, de nem szabad használni. Ugyanakkor szabadon kell engedni.” Tindwyl butaságnak tartotta ezeket a szabályokat, ugyanis más részek éppen arról beszélnek, a Hős hogyan használja az erőt a Mélység legyőzésére.

„Minden ember önző – olvasta egy másik helyen. – A Hős olyan ember, aki mások szükségleteit sokkal előrébb tartja saját vágyainál.”

– Ha minden ember önző – tette fel a kérdést Tindwyl –, akkor a Hős hogy lehet önzetlen, ahogy más bekezdések állítják? És igazából hogyan lehet elvárni egy szerény embertől, hogy hatalmával meghódítsa az egész világot?

Mosolyogva megrázta a fejét. Bizonyos esetekben a nő ellenvetései megalapozottnak tűntek, máskor meg inkább csak azon igyekezett, hogy véleményével csak azért is ellentmondjon. Ilyenkor nem számított, mennyire rugaszkodik el a kiindulási helyzettől. A tudós újra végigvezette az ujját az első bekezdésen.

„Magas testalkatú” – olvasta. Ez nem vonatkozhat Vinre. Ez a rész nem a dörzsölt másolatból származott, hanem egy másik könyvből. Tindwyl azért írta ide, mert a másolat, ami megbízhatóbb forrásnak tűnt, alacsony emberről beszélt. Sazed odalapozott Kwaan vaslemezbe vésett vallomásának teljes átiratához.

„Alendi magassága először nagyon meglepett – állt a szövegben. – Alacsony ember volt, aki látszólag mások fölé tornyosult, olyasvalaki, aki tiszteletet vált ki a társaiból…”

Összeráncolta a homlokát. Korábban azt hitte, ez nem ellentmondás, mivel az egyik részlet valószínűleg a Hős jellemére vagy fellépésére utalt, és nem valós fizikai magasságára. Most azonban elidőzött a kérdés fölött, és akkor először egyetértett Tindwyl felvetésével.

És érezte, hogy valami nincs rendjén. Visszatért a kézirathoz, és átfutotta az oldal tartalmát.

„Nekem is lett helyem az Eljövetel tanában – azt hittem magamról, hogy belőlem lett a Hírhozó, a próféta, akiről megjövendölték, hogy egykor felismeri a Korok Hősét. Így hát, ha megtagadom Alendit, az egyenlő lett volna saját helyzetem megtagadásával, és elveszítettem volna a többiek által kivívott megbecsülésemet.”

Sazed ráncai egészen elmélyültek. Ujját is végigvezette a sorokon. Kint már besötétedett. Néhány ködgomolyag jelent meg az ablaktáblák körül. Bekúsztak a szobába, aztán eltűntek.

„Szent Hírhozó” – akadt meg a szeme a kifejezésen.

Hogyhogy eddig nem vettem észre? Ezen a néven szólítottak az emberek a kapunál. És én nem ismertem fel.

– Sazed…

A férfi felugrott. Könyve majdnem leesett a földre, miközben az ajtóhoz fordult. Vin állt mögötte sötét árnyékként a gyengén megvilágított szobában.

– Vin kisasszony! Hát felkelt!

– Fel kellett volna ébresztened – morgott a lány.

– Próbáltuk – mondta halkan a tudós. – De eszméletlenül aludt, kisasszony.

A ködszerzet nem válaszolt.

– Talán így a legjobb, kisasszony – folytatta a terrisi. – A harcoknak vége. Ön pedig túlhajszolta magát az elmúlt hónapokban. Jót tett egy kis pihenés. Olyan sok minden történt.

A lány tett egy lépést előre, és a fejét rázta. A férfi észrevette a pillantást, ami a többnapnyi pihenés után sem nyugodott meg.

– Nem, Sazed. Nincs még vége. Közel sem.

– Hogy érti ezt, kisasszony? – kérdezte a terrisi növekvő aggodalommal.

– Még most is hallom a fejemben – mondta a lány, és kezét a homlokához emelte. – Itt van. A városban.

– A Megdicsőülés Kútja? – hüledezett az őrző. – De Vin kisasszony, én hazudtam. Őszintén és esedezve mondom, azt sem tudom, valóban létezik-e!

– Hiszed-e, hogy én vagyok a Korok Hőse?

Sazed oldalra pillantott.

– Néhány nappal ezelőtt, a csatamezőn, a városon kívül bizonyos voltam benne. De… mostanában… már nem tudom, miben higgyek. A jövendöléseket és a történeteket ellentmondások kuszálják össze.

– Ez nem a jövendölésekről szól – jelentette ki Vin, majd az asztalhoz ment, és a terrisi könyvére nézett. – Hanem arról, amit meg kell tenni. Érzem az erejét… vonz magához.

A csukott ablakra pillantott, aminek a szélein beszivárgott a köd. Majd odasétált és kinyitotta az ablaktáblákat, beengedve a hideg levegőt. Csak állt ott lehunyt szemmel, és hagyta, hogy a köd tetőtől talpig beborítsa. Egy ingen és nadrágon kívül mást nem viselt.

– Egyszer már használtam ez erejét, Sazed – mondta. – Tudtad? Említettem? Amikor az Uralkodóval küzdöttem. A ködből nyertem az erőmet. Így győztem le a szörnyeteget.

A férfi megborzongott. És nemcsak a hidegtől, hanem a lány hangjában bujkáló határozottságtól is.

– Kisasszony… – kezdte, de elbizonytalanodott a folytatást illetően. – Használta az erejét? Ezt hogy érti?

– A Kút itt van – ismételte el a lány kifelé bámulva, miközben a köd továbbra is áramlott be a meleg szobába.

– Az nem lehet, kisasszony – jelentette ki az őrző. – Az összes leírás ugyanazt állítja. A Megdicsőülés Kútját a terrisi hegyekben találták meg.

Vin megrázta a fejét.

– Megváltoztatta a világot, Sazed.

A férfi értetlenül nézett.

– Micsoda?

– Az Uralkodó – suttogta a lány. – Hamuhegyeket hozott létre. A feljegyzések szerint hatalmas sivatagokkal vette körbe a birodalmát.

Betörte a földet, hogy megőrizze. Miért kellene azt feltételeznünk, hogy most minden ugyanúgy néz ki, mint mielőtt először ért a Kúthoz? Hegyeket emelt. Akkor ugyanazzal az erővel miért ne lapíthatta volna ki őket?

A terrisi hátán a hideg futkosott.

– Én ezt tenném – folytatta Vin hihetetlen elméletének felvázolását. – Ha tudnám, hogy az erő vissza fog térni, ha meg akarnám őrizni, elrejteném a Kutat. Meghagynám a legendákat, amik az északi hegyekről szólnak. Aztán várost építenék a Kút köré, hogy folyton rajta tartsam a szemem.

Ezzel megfordult, és Sazedre nézett.

– Itt van. Az erő rám vár.

A férfi szeretett volna ellenkezni, de semmi nem jutott az eszébe. Már nem hitt semmiben. Ki ő, hogy ilyen dolgok felett vitázzon? Gondolkodás közben hangokat hallott odalentről.

Hangok? – Csodálkozott. – Este? A ködben?

Kíváncsian megfeszült, hogy kihallgassa a beszélőket, de túl messze voltak.

Az asztal mellett álló táskájába nyúlt. Fémelméi kiürültek; csak a vörösrézelméjét vette fel, amiben az ősi tudást tárolta. A zsákban talált egy kis erszényt. Abban volt a tíz gyűrű, amit az ostromra készített elő, de végül nem használt. Kinyitotta az erszényt, kivette mind a tíz ékszert, majd visszaakasztotta a táskát az övére.

Az óngyűrűvel fel tudta erősíteni a hallását. A távoli hangokat így már jól kivehette.

– A király! A király visszatért!

Vin azonnal kilőtte magát a ködbe.

– Én sem tudom a titkát, El! – szabadkozott Ham, még mindig felkötött karral.

Elend végigsétált a város utcáin. Egyre nagyobb, izgatottan suttogó tömeg gyűlt össze mögötte. Mind többen csatlakoztak, miután meghallották, hogy a király visszatért. Kobold bizonytalanul szemlélte őket, de úgy tűnt, élvezi a figyelmet.

– A csata utolsó perceiben a hidegben fagyoskodtam, egyedül – magyarázta a sebesült martalóc. – Csak a forrasznak köszönhetem az életemet. A kolosszok lemészárolták a csapatomat. Átjutottak azon a falrészen, amit mi védtünk. Kimentem, és megtaláltam Sazedet, de az elmém addigra már eltompult. Az utolsó emlékem az, hogy eszméletlenül összeesek a Hasting-vár előtt. Mire felébredtem, Vin már visszavette a várost. Én meg…

Mindketten megtorpantak. Egy néma, sötét alak jelent meg előttük az utcán. A ködben egészen úgy nézett ki, mint a ködszellem, akivel Elend az erdőben találkozott.

– Vin? – szólította meg a király a feleségét a hátborzongató éjszakában.

– Elend! – kiáltotta a lány boldogan, és a férfi karjaiba vetette magát. A titokzatos hangulat rögtön szertefoszlott. A ködszerzet remegett az ölelésben. – Ne haragudj! Azt hiszem, valami rosszat tettem.

– Igen? Na és mi lenne az?

– A távollétedben uralkodót csináltam belőled.

Elend elmosolyodott.

– Észrevettem, és el is fogadom.

– Azok után, hogy mindent megtettél, hogy az embereknek legyen választási lehetőségük?

A férfi megrázta a fejét.

– Kezdem azt gondolni, hogy a nézeteim túlságosan egyszerűek voltak. Tiszteletre méltóak, de… tökéletlenek. Majd ezzel is foglalkozunk. Egyelőre örülök, hogy a városom nem hullott porrá.

A ködszerzet mosolygott, de látszott rajta a fáradtság.

– Vin! – szólította meg Elend. – Még a forraszlöket hatása alatt állsz?

– Nem. Ez valami más. – Azzal elfordította töprengő arcát, mintha éppen döntött volna valami felől.

– Gyere!

Sazed kinézett az ablakon. Egy újabb ónelmével felerősítette a látását. Valóban Elend járt az utcákon. Hálásan elmosolyodott. Nagy kő esett le a szívéről. Megfordult, hogy a király köszöntésére induljon.

És akkor meglátta, hogy valamit lebegtet a szellő a földön. Egy papírfecnit. Letérdelt, felkapta, majd észrevette rajta a saját kézírását. A cédula szélei recések voltak, mert valahonnan kitépték ezt a darabot. Összehúzott szemöldökkel az asztálához ment, és kinyitotta a könyvet Kwaan elbeszélésénél. Egy darabka hiányzott az oldalból. Ugyanaz, ami korábban is. Amit még Tindwyllel vettek észre. Már majdnem el is felejtette a furcsa egybeesést: több oldalról is ugyanaz a mondat hiányzott.

Fémelméje segítségével újraírta az oldalt, miután megtalálták az elszakított lapokat. Most is ugyanazt a részt szakították le. A biztonság kedvéért a könyvhöz illesztette a darabkát. Tökéletesen odaillett. „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához: nem szabad, hogy magához vegye a hatalmat.” Szóról szóra ugyanaz a mondat, amit az emlékei között őrzött, és ami a másolatban is állt.

De mi oka lett volna Kwaannak emiatt aggódni? – töprengett és leült. – Azt állította, hogy mindenki másnál jobban ismerte Alendit. Sőt, több alkalommal tisztességes embernek nevezte.

Miért aggódott vajon Kwaan annyira amiatt, hogy Alendi magához veszi a hatalmat?

Vin elöl haladt a ködben, mögötte Elend, Ham és Kobold. A tömeg az újdonsült uralkodó utasítására feloszlott, bár néhány katona azért uruk közelében maradt.

A lány folytatta útját. Érezte a lüktetést, a dübörgést, a velejéig hatoló erőt. Hogyhogy a többiek nem érzékelik?

– Vin – szólt Elend –, hová megyünk?

– Kredik Shaw-ba – mondta a ködszerzet halkan.

– De… miért?

A ködszerzet csak megrázta a fejét. Ő már tudta a választ. A Kút a városban várta. Amilyen erősre váltott a lüktetés, először azt hitte, hogy nehezebben fogja megtalálni a forrását. De nem így történt. Mióta hangosan és teljes erejéből lüktetett, könnyűszerrel rátalált.

Elend visszapillantott a többiekre, és Vin érzékelte férje aggályait. Kredik Shaw terült el előttük a sötétben. A tornyok úgy meredtek ki a földből, mint óriási megdőlt fémcövekek, hogy vádló ujjakként mutassanak a csillagos égre.

– Vin – súgta Elend –, a köd egyre furcsábban viselkedik.

– Tudom. Engem vezet.

– Szerintem nem – ellenkezett a király. – Inkább, mintha elhúzódna előled.

A lány megrázta a fejét. Mindent helyénvalónak talált. Hogyan magyarázhatná el? A kis társaság belépett az Uralkodó romos palotájába.

A Kút végig itt volt – álmélkodott a ködszerzet. Érezte az épületből áramló vibrálást. Miért nem vette észre már hamarabb?

Mert a lüktetés akkor még túl gyenge volt – eszmélt rá a magyarázatra. – A Kút akkor még nem volt tele. De most már igen.

És őt hívja.

Ugyanazon az úton haladt, ahol Kelsierrel ment végig, amikor azon a gyászos éjszakán betörtek Kredik Shaw-ba. Akkor majdnem odaveszett. Ezen az úton jött akkor is, amikor egyedül érkezett és végül elpusztította az Uralkodót. A szűk folyosók egy felfordított tányérra hasonlító terembe nyíltak. Elend fáklyája megcsillant a míves, fekete és szürke színű domborműveken és freskókon. A kőből épült, bezárt helyiség magányosan állt a terem közepén.

– Úgy hiszem, végre megtaláljuk az atiumodat, Elend – mosolygott a lány.

– Micsoda? – visszhangzott a kérdés a teremben. – Vin, hiszen itt is kerestük! Mindent megpróbáltunk.

– Úgy látszik, nem mindent – jelentette ki a lány, majd az épületbe épített kicsiny épületet nézte, de nem ment a közelébe.

Én ide rejteném – gondolta. – Annak lenne értelme. Az Uralkodó bizonyára a Kút közelében akart élni, hogy amikor az erő visszatér, magához tudja venni azt. De én megöltem, mielőtt ez megtörténhetett volna.

A dörömbölés alulról jött. Annak idején egész padlószakaszokat téptek fel, de rögvest befejezték, amint szilárd kőhöz értek. Mégis: itt kell lennie valahol a lefelé vezető útnak. A lány egészen közel merészkedett, átkutatta a kicsiny épületet, de semmit sem talált. Kijött és szó nélkül elment csalódott, összezavarodott társai mellett.

Aztán megpróbált fémeket égetni. Mint mindig, a kék vonalak azonnal fémforrásokkal kötötték össze. Elend és Kobold ruháján látszott néhány, de Hamre egyetlen vonal sem mutatott. Néhány domborművet díszített még fémberakás, a kék vonal azokat kötötte össze Vinnél, de semmi több.

Minden a vártnak megfelelően alakult. Semmi új eredmény.

A ködszerzet hitetlenkedve ráncolta a homlokát, és oldalra lépett. Az egyik berakásra különösen vastag vonal mutatott. Valójában túl vastag. Újra összeráncolta a homlokát, és megvizsgálta a vonalat, ami – a többihez hasonlóan – a mellkasából indult ki, és közvetlenül a kőfalra mutatott. Ez azonban mintha a fal mögé irányította volna a figyelmét.

Mi ez?

Rávonzott a kék vonalra. Semmi. Erősebben vonzott, és felmordult, mert ugyanazzal az erővel magát is a fal felé húzta. Eleresztette a vonalat, és körbenézett. Berakások voltak a padlón is. Bemetszések. Kíváncsiságból rávonzotta magát az egyik ilyenre, ez lett a horgonya. Aztán újra a falra vonzott. Úgy érezte, valami megmozdul.

Ekkor dúralumíniumot égetett, és olyan erővel vonzott, ahogy csak tudott. Az erő kirobbanása majdnem őt magát is szétfeszítette. De a horgony a helyén tartotta, és a dúralumínium tüzelte forrasznak köszönhetően életben maradt. Abban a pillanatban a fal egy része kitárult. Kő súrlódott kőhöz a néma teremben. A lány levegő után kapkodott, és elernyedt, miután a fémjei kifogytak.

– Ó, egek! – kiáltotta Kobold.

Ham azonban gyorsabb volt a forrasz miatt, így ő hamarabb kukkanthatott be a nyíláson. Elend a szerelme mellett maradt. Megragadta a karját, nehogy elessen.

– Jól vagyok! – nyugtatta meg őket a lány, aztán megivott egy üvegcse fémet, hogy feltöltse a készleteit. A Kút ereje körülötte dübögött. Szinte az egész terem belerázkódott,

– Lépcsők vezetnek lefelé – jelentette a martalóc, miután visszahúzta a fejét.

A lány felegyenesedett, és odabiccentett Elendnek. Együtt követték Hamet és Koboldot az álfalon keresztül.

„De a legérdektelenebb részlettel kell folytatnom. – Állt Kwaan beszámolójában. – A tér behatárolt. A többi világhozó meghunyászkodva keresett fel, és bevallották, hogy tévedtek Alendivel kapcsolatban. Már akkor elkezdtem kételkedni eredeti kinyilatkoztatásomban. De hát önhittségem felülkerekedett rajtam.

Végül talán büszkeségem okozta mindannyiunk vesztét. A testvéreim soha nem figyeltek rám eléggé; úgy gondolták, a munkám és érdeklődéseim nem illenek egy világhozóhoz.

Nem látták be, hogy a kutatásaim, amelyek inkább a természetre és nem a vallásokra irányultak, igenis nagy haszonnal járnak mind a tizennégy ország lakói számára.

Ugyanakkor, mint Alendi felfedezője, fontos személyiség lettem. Kiváltképp a világhozók között. Nekem is lett helyem az Eljövetel tanában – azt hittem magamról, hogy belőlem lett a Hírhozó, a próféta, akiről megjövendölték, hogy egykor felismeri a Korok Hősét. Így hát, ha megtagadom Alendit, az egyenlő lett volna saját helyzetem megtagadásával, és elveszítettem volna a többiek által kivívott megbecsülésemet.

Így eddig nem tettem. De most megteszem.

Tudja meg mindenki, hogy én, Kwaan, a terrisi világhozó közönséges csaló vagyok.”

Sazed az asztalánál ült, és elmélyülten olvasott.

Valami nincs rendben – gondolta.

Visszament néhány sorral korábbra, és újraolvasta a „Szent Hírhozó” szavakat. Miért zavarta annyira ez a sor?

Nagyot sóhajtva hátradőlt. Még ha a jövendölések a jövőről szóltak is, nem lehetett követni, irányjelzőnek használni őket. Ebben igaza volt Tindwylnek. Saját kutatásai alapján is megbízhatatlannak és homályosnak bizonyulnak.

Akkor hát mi a baj?

Egyszerűen nincs értelme.

De ha belegondolunk, a vallások sokszor értelmetlenek.

Ez lenne az igazi ok, vagy a saját elfogultsága mondatja ezt vele? Saját csalódottsága a tanokban, amelyeket megtanult és továbbadott, de amelyek a végén cserbenhagyták?

Az egész abban a kis papírfecniben sűrűsödött össze. A kiszakított darabban. „Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához.”

Valaki állt az asztal mellett.

Az őrző levegő után kapkodva hátrahőkölt, és kis híján leesett a székéről. Nem is igazi személy volt, hanem egy árnyék – a ködből kiemelkedő alak. A halvány ködpamacsok, melyek még a Vin által nyitva hagyott ablakon keresztül áramlottak be, egy emberszerű alakot formáztak. A feje mintha az asztal felé fordult volna, a könyv felé. Vagy… inkább a papírfecni felé.

Sazed leginkább elfutott volna, félelmében akár még kúszott volna is, de tudós elméje előkeresett egy részletet, amivel leküzdötte rettegését.

Alendi – járt az agya sebesen. – Akit mindenki a Korok Hősének gondolt. Azt írta, egy ködből született alak követte. Vin is azt állította, hogy találkozott vele.

– Mit… akarsz? – kérdezte, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát.

A szellem nem mozdult.

Lehet, hogy ez… ő? – tűnődött döbbenten a férfi.

Sok vallásban tartják úgy, hogy a halottak itt élnek köztünk, csak éppen láthatatlanok a halandók számára. De ez a lény túl alacsony volt ahhoz, hogy Tindwyl legyen. Biztos volt benne, hogy felismerné a nőt, még ilyen alaktalan állapotában is.

Megpróbálta követni a lény pillantását. Tétova kézzel felvette a fecnit.

A szellem felemelte a karját, és a város központja felé mutatott. A férfi elhúzta a száját.

– Nem értem – közölte.

A szellem még kitartóbban mutatott.

– Írd le, mit akarsz tőlem!

De az csak mutatott.

Sazed egy hosszú pillanatig csak ült némán az egyetlen gyertyával megvilágított szobában, és a nyitott könyvet nézte. A szellő belelapozott, amitől felvillant saját kézírása, majd a Tindwylé, és ismét az övé.

„Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához. Nem szabad, hogy magához vegye a hatalmat.”

Talán… talán Kwaan tudott valamit, amit senki más. Lehet, hogy az erő még a legjobb szándékú embert is megrontja? Talán ezért fordult barátja ellen? Hogy megpróbálja megakadályozni?

A ködszellem kitartóan mutatott.

Ha a fantom szakította le a papírdarabkát, bizonyára a tudomásomra akar hozni valamit. De… Vin nem venné magához az erőt. Ő nem kezdene pusztításba, mint az Uralkodó. Vagy mégis?

És ha nem lenne más választása?

Az udvaron valaki felkiáltott.

A kiáltás puszta félelemből fakadt, és több hasonló is követte. Borzalmas üvöltések visszhangoztak az éjszakában.

Nem maradt idő az elmélkedésre. Sazed megragadta a gyertyát. A lendülettől viasz ömlött az asztalra. Az összezavarodott tudós kiviharzott a szobából.

A kanyargó lépcsősor hosszan vezetett lefelé. Vin lépkedett a fokokon, Elend mellette, a dübörgés pedig egyre hangosabban mutatta az irányt. Az utolsó lépcsőfok után beléptek egy…

…hatalmas terembe. Elend magasra tartotta a fáklyáját, amelynek fényénél egy tágas barlangot látott. Kobold már félúton járt a lépcsőn. Ham érkezett utolsónak.

– Ó, egek. – suttogta Elend Vin mellett állva. – Soha nem találtunk volna rá, hacsak le nem bontjuk az egész épületet.

– Bizonyára ez volt a cél – magyarázta a ködszerzet. – Kredik Shaw nem pusztán egy palota, hanem rejtekhely is. Azért épült, hogy elfedjen valamit. Ezt. Odafent a falakban található berakások rejtették az ajtónyílást, és a bennük lévő fém még az allomanták szeme elől is elfedte a nyitószerkezetet. Ha nem kapok útmutatást.

– Útmutatást? – fordult Elend kérdőn a lányhoz.

Az megrázta a fejét és a lépcső felé biccentett. Ismét elindultak lefelé. Felhallatszott Kobold hangja.

– Egy csomó étel van itt! – kiáltotta a fiú. – Egy hadseregnek elég konzerv!

És valóban, polcok sorakoztak a barlang aljában, és mindegyik roskadozott az aprólékos gonddal lehordott konzervtömegtől. Mintha valami fontos eseményre vártak volna. Az uralkodói pár is leért a sziklacsarnokba. Közben a martalóc Kobold után kiabált, hogy lassítson. Elend is utánuk akart eredni, ám a lány megszorította a karját. Éppen vasat égetett.

– Erős fémforrást érzek abból az irányból – súgta kedvesének lelkesen.

A férfi tudomásul vette Vin kijelentését, és együtt szaladtak végig a barlangon. Egyik polcot a másik után hagyták maguk mögött.

Bizonyára az Uralkodó gyűjtötte össze őket. De milyen célból?

Ám igazából abban a pillanatban nem is érdekelte a válasz. Az atium sem izgatta a fantáziáját, viszont férje türelmetlenségét nem hagyhatta figyelmen kívül. A barlang végéig futottak, ahol megtalálták a fémvonal eredetét.

Egy nagy fémtábla lógott a falon. Olyan, amilyet elmondása szerint Sazed talált a serani Konventben. Elend láthatóan csalódott volt, hogy nem az atiumot találták meg.

Vin azonban odalépett, és ónszemével alaposan szemügyre vette a táblát.

– Egy térkép? – tudakolta a férfi. – De hisz ez a Végső Birodalom!

Valóban, a birodalom térképét vésték bele a fémbe. Luthadel állt a terület középpontjában, és egy apró karika jelzett egy másik települést a közelben.

– Miért karikázták be Statlin városát? – tette fel a költői kérdést Elend.

Vin a fejét ingatta.

– Nem ezért jöttünk. Azt nézd! – mutatott arra a falrészre, ahonnan alagút nyílt. – Gyerünk!

Sazed lóhalálában rótta az utcákat. Nem tudta pontosan, mitévő legyen. Követte a ködszellemet: ez azonban nem volt egyszerű feladat, mivel a gyertyája már régen kialudt.

Az emberek visítása nem hagyott alább. A rettegő hangoktól kirázta a hideg, és alig várta, hogy lássa, mi történik. A ködszellem ugyanakkor mindent megtett, hogy csak őt kövesse: megállt és felhívta magára a figyelmet, ha a terrisi valami miatt esetleg megtorpant. Meglehet, hogy a halálába vezette a férfit. Mégis… valami megmagyarázhatatlan bizalom kerítette hatalmába a lény közelében.

Allomancia? – töprengett újra Sazed. – Befolyásolja az érzelmeimet?

Mielőtt azonban jobban eltűnődött volna ezen, majdnem átesett egy testen. Egy szokásos öltözetű szká férfi feküdt előtte, hamutól bepiszkított bőrrel. Arca eltorzult a fájdalomtól, a földre hullt hamu pedig elkenődött és sárral keveredett haláltusája során.

Az őrző megállt, és levegő után kapkodott. A szká munkás szörnyű kínok közt halt meg.

Olyan, mint… mint azok az esetek, amiket hónapokkal ezelőtt, abban a déli faluban tanulmányoztam. Akkor egy férfi azt állította, hogy a köd ölte meg a barátját. A földre lökte, és az a földön vergődve lelte halálát.

A szellem állhatatos testtartással jelent meg Sazed előtt. A tudós felnézett, és mogorván kérdőre fogta a ködlényt.

– Te tetted ezt? – suttogta.

Az alak hevesen rázta a fejét, és újra felemelte az ujját. Kredik Shaw éppen előttük meredezett a ködben. Korábban Vin és Elend éppen abba az irányba mentek.

Sazed töprengeni kezdett.

A lány azt mondta, szerinte a Kút a városban van. A Mélység újra lecsapott. Csápjaival már egy ideje szedi az áldozatait a birodalom távol eső részeiben. Gyilkol.

Valami olyan dolognak vagyunk a részesei, amely meghaladja a felfogóképességünket.

Még mindig nem hitte, hogy a lány látogatása a Kútnál veszélyekkel járhat. Hiszen a ködszerzet maga is olvasta a feljegyzéseket: Rashek történetét. Nem venné magához a hatalmat. Sazed bízott benne, de nem lehetett felőle teljesen bizonyos. Valójában azt sem tudta, mihez kezdjenek a Kúttal.

Meg kell találnom Vint! Meg kell állítanom, beszélnem kell vele, fel kell készítenem! Nem szaladhatunk bele egy ilyen helyzetbe.

Amennyiben tényleg arra készülnek, hogy magukhoz ragadják a Kút erejét, először is számba kell venni, mi volna helyes, és mi nem.

A ködszellem kitartóan mutatott az ujjával. Az őrző felállt és újra futásnak eredt, maga mögött hagyva a sötét éjszakában felhangzó halálüvöltéseket. Megközelítette a tornyokkal és cövekekkel díszített hatalmas épület kapuját, és beszaladt rajta.

A fantom hátramaradt a ködben, amiből született. A terrisi újból meggyújtotta a gyertyáját egy kovakővel, és várt. A ködszellem egy tapodtat sem mozdult. Végül a férfi otthagyta, és sietve hatolt egyre beljebb az Uralkodó egykori lakhelyébe. A kőfalak ridegen és sötéten fogadták gyertyája gyenge fényét.

Képtelenség, hogy a Kút itt legyen! Hisz a hegyekben van valahol.

De az is igaz, hogy szinte minden homályos abból a korból. Kezdett kételkedni, hogy valaha is megértette az általa tanulmányozott dolgokat.

Felgyorsította a lépteit. Kezével eltakarta a gyertyafényt, mivel ismerte az utat. Járt már az épületbe épített kis kunyhóban, ahol az Uralkodó szívesen múlatta az idejét. A birodalom bukása után feltérképezte az épületet; feljegyzéseket és lajstromot készített mindenről. Belépett a külső terembe, és már a közepén járt, amikor észrevette a szokatlan nyílást a falon.

Lehajtott fejű alak állt a nyílásban. A gyertya fénye visszaverődött a simára csiszolt márványfalakról, az ezüstösen csillogó freskókról, és a férfi szemébe szúrt cövekekről.

– Marsh? – kérdezte a terrisi kővé meredve. – Te vagy az?

– Mit keresel te itt, Sazed? – suttogta az inkvizítor.

– Vin után jöttem – válaszolta zavarodottan a szikár férfi. – Megtalálta a Kutat, Marsh. Meg kell keresnünk, és meg kell állítanunk, nehogy valami butaságot tegyen, amíg nem tudjuk, a Kút pontosan mire képes.

A másik egy darabig nem válaszolt.

– Nem kellett volna idejönnöd, terrisi – szólalt meg végül, még mindig lehajtott fejjel.

– Marsh? Mi folyik itt? – Sazed tett egy lépést előre; sürgetőnek érezte a helyzetet.

– Bárcsak tudnám! Bárcsak… bárcsak érteném.

– Mit értenél? – tudakolta az őrző, és hangját visszaverték az elátkozott falak.

Az inkvizítor némán állt egy pillanatig. Majd felnézett, és világtalan szemeiből kimeredő cövekjeit Sazedre meresztette.

– Bárcsak érteném, miért kell meghalnod – felelte, majd felemelte az egyik kezét. Rátaszított a terrisi karján hordott fémgyűrűkre, hátralökte a férfit, és az a kemény kőfalnak csapódott. – Sajnálom! – suttogta Marsh.

Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához…