Negyvenhetedik fejezet

Vin egyik része nem is törődött vele, hány embert ölt meg. Ez az érzéketlenség azonban megijesztette a lányt.

Nem sokkal azután, hogy a palotában járt, kiült az erkélyére és a sötétbe burkolózott Luthadelt nézte. A ködben ült, de most már többet tudott róla annál, hogy azt higgye, vigaszt találhat kavargó mintázatában. Az egész sokkal bonyolultabbnak bizonyult.

A ködszellem most is őt figyelte, mint mindig. Túl messze volt, hogy lássa, de érezte a jelenlétét. És még a fantomnál is erőteljesebben érezte valami másnak a jelenlétét. Az az erőteljes dübörgés egyre hangosabban hívta. Valaha nagyon távolinak tűnt, de többé már nem.

A Megdicsőülés Kútja.

Csak az lehetett. Érezte, ahogy a kút ereje visszatér, újra elárasztja a világot, és szinte követeli, hogy valaki rátaláljon, és magához vegye az erejét. Azon vette észre magát, hogy folyton észak felé bámul, Terris felé, hátha észrevesz valamit a látóhatáron. Egy fénycsóvát, izzó lángnyelveket, vagy szélvihart. Valamit. De a ködön túl semmi sem látszott.

Úgy érzékelte, mintha mindenben kudarcot vallana. Szerelem, védelem, kötelesség – semmi sem hozott sikert.

Hagytam, hogy elfogyjon az erőm.

Olyan sok esemény igényelte a figyelmét, ő pedig megpróbált mindegyikre teljes erejével összpontosítani. Ennek persze az lett az eredménye, hogy végül semmiben sem ért el sikert. Napok óta nem volt ideje folytatni a Mélységgel és a Korok Hősével kapcsolatos nyomozását.

A lapok azóta is halmokba rendezve álltak szobája padlóján. Szinte semmit nem tudott a ködszellemről – kivéve, hogy őt figyeli, és a napló írója veszélyesnek tartotta. Nem derült ki, hogy ki a kém a bandában; nem tudta eldönteni, vajon Zane Demoux-ra vonatkozó állítása megállja-e a helyét.

Ráadásul Cett is életben volt. Még egy rendes mészárlást sem tudott végigcsinálni anélkül, hogy ne fordult volna vissza félúton. Kelsier hibája. Arra készítette fel, hogy vegye át a helyét, de vajon képes-e erre bárki is?

„Miért kell mindig engednünk, hogy mások eszközei legyünk?” – visszhangzottak a fülében Zane szavai.

Néha logikusnak tűntek a szavak, de volt egy gyenge pontjuk: Elend. Vin nem érezte, hogy szerelme eszköze lett volna – nem igazán. A kedvese sosem akarta, hogy gyilkoljon vagy embereket végezzen ki. Viszont az elképzelései miatt trón nélkül maradt, a városát pedig ellenségek kerítették körbe. Ha tényleg szereti Elendet – ha tényleg szeretné Luthadel lakosságát –, nem kellett volna többet tennie?

A lüktetés olyan erővel csapódott a testének, mintha valaki egy dobot vert volna, ami akkora, akár maga a nap. Már szinte megállás nélkül égetett bronzot, hogy hallja a ritmust, és engedjen a vonzerejének.

– Kisasszony? – szólalt meg a háta mögül OreSeur. – Min emészti magát?

– A végkifejleten – válaszolta Vin halkan, meg sem mozdítva a fejét.

Csend.

– Minek a végkifejletén, kisasszony?

– Nem tudom.

A kandra kiment az erkélyre, és leült gazdája mellé a ködbe. A lány már kiismerte annyira a szolgáját, hogy felfedezze az aggodalmat a kutyaszemekben.

Sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Meg kell hoznom bizonyos döntéseket. És akárhogyan is döntök, az valaminek a végét fogja jelenteni.

A kutya egy darabig behúzott nyakkal gondolkodott.

– Kisasszony – szólalt meg végül –, ez borzasztóan lehangolónak tűnik.

Vin megvonta a vállát.

– Ezek szerint semmilyen jó tanáccsal sem látsz el?

– Döntsön! – hangzott a tanács.

A lány gyorsan megfontolta azt, majd elmosolyodott.

– Sazed valami kedveset és megnyugtatót mondott volna.

OreSeur elhúzta a száját.

– Nem értem, miért kellett megemlítenie, kisasszony.

– Ő volt a szolgám – magyarázta Vin. – Mielőtt elment a városból, és mielőtt Kelsier átírta rám a szerződést.

– Ó! Nos, én igazán sohasem szívleltem a terrisieket, kisasszony. Önhitt alázatosságukat nagyon nehéz utánozni – nem beszélve arról, hogy olyan szálkás izomzattal rendelkeznek, ami távolról sem nevezhető ízletesnek.

Vin felhúzta a szemöldökét.

– Te utánoztál terrisieket is? Nem gondoltam volna, hogy erre is van igény. Az Uralkodó ideje alatt nem bírtak túl nagy befolyással.

– Igaz – sóhajtott fel a kandra. – Ugyanakkor mindig befolyásos emberek környezetében éltek.

A lány bólintott, és felállt. Visszasétált üres szobájába, meggyújtott egy lámpát, és kioltotta az ónt. Vékony ködréteg borította a padlót, körbevette a papírkupacokat. Apró pamacsok szálltak fel a lépései nyomában, amikor kisétált a mosdóba.

Megtorpant. Ez különös. A köd szinte soha sem maradt meg sokáig az épületekben. Elend szerint ez a fűtés és a bezárt tér miatt lehetett. Ő azonban mindig valami titokzatosabb okra vezette vissza a jelenséget. Most értetlenül nézte, mi történik.

Még ón nélkül is meghallotta a nyikorgást.

Megpördült. Zane fekete körvonalait pillantotta meg az erkélyen. Ahogy előrébb lépett, a köd követte, mint mindenki mást, aki valamilyen fémet égetett. De valahogy… mintha alig észrevehetően távolodott is volna a férfitól.

OreSeur halkan morgott.

– Itt az ideje – szólalt meg Zane.

– Minek van itt az ideje? – kérdezte Vin, és letette a lámpást.

– Az indulásnak. Hogy itt hagyjuk ezt a társaságot a seregeikkel együtt. Hogy magunk mögött hagyjuk az egész cirkuszt. Hogy szabadok legyünk.

Szabadok.

– Nem… nem tudom, Zane – dadogta a lány és kerülte a férfi pillantását.

Bár nem látta, hallotta, hogy a másik közelebb lép.

– Mivel tartozol neki? Nem is ismer. Fél tőled. Az az igazság, hogy soha nem érdemelt meg téged.

– Nem! – ellenkezett Vin, és megrázta a fejét. – Egyáltalán nem így van, Zane! Te ezt nem értheted. Én nem érdemeltem meg őt soha. Elend valaki jobbat érdemel… egy olyan nőt, akivel megoszthatja az elképzeléseit. Egy olyan nőt, aki szerint jól tette, hogy lemondott a trónjáról. Aki több becsületet – és kevesebb ostobaságot – lát ebben a döntésben.

– Akárhogy is – intette le a férfi, és megállt előtte. – Nem ért meg téged. Nem ért minket.

A kis termetű ködszerzet nem válaszolt.

– Hová mennél, Vin? Ha nem lennél ide kötve, hozzá kötve? Ha szabad lennél, és azt tehetnéd, amit csak szeretnél – hová mennél?

A lüktetés mintha felerősödött volna. A lány a kandrára pillantott, aki csendben ült a fal tövében, a sötétben. Miért rossz a lelkiismerete? Mit kell bizonyítania?

Ránézett a fekete ruhás férfira,

– Északra – fogalmazta meg vágyát. – Terrisbe.

– Mehetünk oda is. Ahová csak akarsz. A hely nekem teljesen mindegy, csak innen szabaduljunk meg!

– Nem hagyhatom cserben őket! – viaskodott az érzéseivel a lány.

– Még akkor sem, ha ezzel a cselekedeteddel kiiktatnád Straff egyetlen ködszerzetét? Jó üzletet ajánlok: apám tudni fogja, hogy eltűntem, de azt nem, hogy te sem vagy már a városban. Így még kevésbé akar majd támadni. Megváltod a szabadságodat, szövetségeseidnek pedig értékes ajándékot hagysz hátra.

Megfogta a lány kezét, és elérte, hogy Vin a szemébe nézzen. Egészen úgy festett, mint Elend – mintha egy durvább és erőszakosabb vonásokkal megrajzolt Elend állt volna előtte. Zane-t ugyanúgy megtörte az élet, ahogyan őt magát, de mindketten talpra álltak. Vajon az újrakezdés erősebbé vagy védtelenebbé tette őket?

– Gyere! – súgta a férfi. – Te megmenthetsz, Vin.

Közeleg a háború – villant a lány agyába, és a gondolattól kirázta a hideg. – Ha maradok, újra ölnöm kell.

Így aztán engedte, hogy a férfi lassan elhúzza az asztaltól, be a ködbe, és a mögötte lapuló, nyugalmat adó sötétségbe. Felemelte a karját, hogy előhúzzon egy üvegcsét útravalóul. A mozdulatra Zane gyanakvóan megpördült.

Jók az ösztönei. Mintha csak magamat látnám. Az ösztönök miatt nem bízik senkiben, viszont ezeknek köszönheti az életét.

A férfi megnyugodott, amikor látta, Vin miért mozdult. Elmosolyodott, és újra a sötétség felé fordult. A lány is elindult, követte a fekete alakot. De akkor belehasított a félelem.

Ennyi. Ezután minden megváltozik. A döntések ideje lejárt. És rosszul választottam. Elend nem ugrott volna fel ilyen ijedten, amikor kivettem az üvegcsét.

Ettől a gondolattól megdermedt. Zane megrántotta a csuklóját, de ő nem mozdult. A férfi ránézett a ködben, és rosszalló pillantásokkal méregette a lányt az erkélyen.

– Sajnálom! – súgta Vin, és kihúzta a kezét a férfi tenyeréből. – Nem mehetek veled.

– Micsoda? Miért nem?

De a lány csak a fejét rázta és visszatért a terembe.

– Magyarázattal tartozol! – követelőzött a fekete ruhás megváltozott hangon. – Mi az, ami ennyire vonz benne? Nem vezető. Nem harcos. Nem allomanta, még csak nem is hadvezér. Mi a titka?

A válasz könnyedén és természetesen tört elő a lányból. „Hozd meg a döntéseidet – támogatni foglak.”

– Bízik bennem – suttogta.

– Micsoda? – kérdezte Zane hitetlenkedve.

– Amikor megtámadtam Cettet – magyarázta a lány –, a többiek mind azt hitték, elment az eszem, és igazuk is volt. De Elend azt mondta nekik, jó okom volt ezt tenni, még akkor is, ha ő nem tudja, mi az indok.

– Szóval bolond – hangzott a férfi ítélete.

– Később beszélgettünk – folytatta Vin, de nem nézett a férfi szemébe –, és hűvösen viselkedtem vele. Szerintem tudta, hogy éppen azt próbálom meg eldönteni, maradjak-e vele, vagy fordítsak-e hátat neki. És… ő azt mondta, bízik a döntésemben. Akkor is támogatna, ha úgy döntenék, hogy elhagyom.

– Szóval még érzéketlen is.

Vin a fejét rázta.

– Nem. Csak szeret engem.

– Én is szeretlek.

A lány meglepődött, és Zane-re emelte a tekintetét. Kedvese féltestvére dühösnek látszott. Sőt, kétségbeesettnek.

– Hiszek neked. Mégsem mehetek veled.

– De miért?

– Mert akkor el kellene hagynom Elendet. Ha nem is tudja megosztani velem az elképzeléseit és a gondolatait, attól még tisztelhetem őket. Ha nem is érdemlem meg, attól még lehetek mellette. Maradok, Zane.

A másik nem tudta, mit mondjon. Az aláhulló köd kikerülte a vállait.

– Tehát veszítettem.

Vin elfordította a fejét.

– Nem. Ez nem erről szól. Nem okolhatod magad azért, mert én…

Zane egyszerre nekirontott, és leterítette a ködlepte padlóra. Az apró termetű ködszerzet keményen a fapadlónak csapódott, és rémülten nézett fel a támadójára. Még a levegő is kiszorult belőle.

Elend bátyja sötét arccal, vészjóslóan magasodott fölé.

– Arról volt szó, hogy megmentesz! – sziszegte.

Vin egy hirtelen rándulással a szervezetében tárolt összes fémet fellobbantotta. Ellökte a férfit, magát pedig egy ajtókilincsre vonzotta. Ettől hátrarepült és nekicsapódott az ajtónak. A fa megreccsent, de ő túl feszült – és túlságosan rémült – volt ahhoz, hogy a puffanáson kívül bármit is érezzen.

Zane egyetlen szó nélkül felállt, magas, sötét alakja fenyegető látványt nyújtott. A lány előregördült, és guggolásban érkezett a földre. A férfi megtámadta. Igaziból megtámadta.

De hisz…

– OreSeur! – kiáltotta, figyelmen kívül hagyva elméje ellenkezését, majd előhúzta a tőreit. – Fuss!

Miután elhangzott a titkos jel, Vin előreszaladt, hogy elvonja Zane figyelmét a kutyáról. A férfi zavarba ejtő kecsességgel védte ki a támadásait. Az egyik tőrrel a fekete ruhás nyaka felé csapott, és majdnem eltalálta, de az az utolsó pillanatban hátrarántotta a fejét. Ezután az oldalát, a karját, a mellkasát célozta meg. Egyik próbálkozás sem járt sikerrel. Tehát Zane atiumot égetett. Persze ő számított is erre. Hirtelen megállt, és a férfi szemébe nézett. Támadója még annyi fáradságot sem vett, hogy elővegye a fegyvereit. Sötét arccal állt a lány előtt, a köd pedig már tócsává gyűlt össze a lábánál.

– Miért nem hallgattál rám, Vin? Miért kényszerítesz rá, hogy Straff eszköze maradjak? Mindketten tudjuk, mindez hová vezet.

A lány nem törődött a szavakkal. Fogát csikorgatva támadásba lendült. Zane közömbösen visszaverte a támadást, mire a lány óvatosan a férfi mögött fekvő papírnehezékre taszította magát – amitől úgy látszott, mintha Zane ütése lökte volna hátra. Nekicsapódott a falnak, majd a földre huppant.

Közvetlenül a meghökkent kutya mellé.

Aki nem nyitotta szét a vállát, hogy odaadja neki az atiumot. Talán nem hallotta meg a jelszót?

– Az atium, amit átadtam neked. – súgta a kutya fülébe Vin. – Szükségem van rá! Most!

– Kandra! – hangzott Zane utasítása. – Ide!

OreSeur a lány szemébe nézett, és az egy pillanatra egészen belelátott a lelkébe. És szégyenkezést olvasott ki belőle. A lény elfordította a fejét, majd a térdéig érő ködben odalépdelt a szoba közepén álló férfihoz.

– Nem… – suttogta Vin. – OreSeur, miért?

– Többé nem engedelmeskedsz neki, TenSoon – formálta a szavakat határozottan a fekete ruhás.

A lény lehajtotta kutyafejét.

– A szerződés, OreSeur! – próbálkozott kétségbeesetten Vin, miközben térdre emelkedett. – Köteles vagy engedelmeskedni az utasításaimnak!

– Az én szolgám, Vin. Az én szerződésem. Az én utasításaim.

Az én szolgám…

És akkor hirtelen minden megvilágosodott előtte. Mindenkire gyanakodott – Docksonra, Szellőre, még Elendre is –, de sosem gondolt a legkézenfekvőbb személyre. Valóban végig volt egy kandra a palotában. Ráadásul végig ott volt mellette.

– Sajnálom, kisasszony! – súgta oda OreSeur.

– Mióta? – kérdezte Vin lehajtott fejjel.

– Amióta elődömnek, az igazi OreSeurnek kutyatestet adtak – vallotta be a kandra. – Még aznap megöltem és átvettem a helyét, egy kutya testében. Az igazi OreSeurt sosem látta kutyatestben, kisasszony.

Micsoda egyszerű formája az átváltozás álcázásának! – gondolta a lány.

– De a palotában felfedezett csontok – emlékezett. – A falon voltál velem, amikor felbukkantak. Azok…

Hitt a kandrának, amikor arról beszélt, milyen frissek a csontok; mindent elhitt neki. Végig azt feltételezte, hogy a csere aznap történt, amikor ő Elend társaságában tartózkodott a városfalon – de elsősorban OreSeur szavai miatt fogadta el ezt az elméletet.

Idióta! – feddte meg magát.

OreSeur – vagy TenSoon, ahogy Zane hívta – úgy intézte, hogy magán kívül mindenkit gyanúba kevert. Ő pedig rendszerint azonnal kiszimatolta az árulókat, és felismerte a csalárdságot. Hogyhogy nem szúrta ki a saját kandráját?

Zane a térden álló lányhoz lépdelt.

Gyenge vagy… – mondta magának Vin. – Tűnj gyengének! Érd el, hogy hagyjon békén! Próbálj meg…

– A csillapítással nem sokra mész ellenem – fenyegetőzött Zane halkan, majd megragadta a lány ingét, felemelte, és újra a földhöz vágta.

A köd permetszerűen szóródott szét, mikor a teste a földhöz ért. Vin magába fojtotta a fájdalmát.

Csendben kell maradnom. Ha bejönnek az őrök, megöli őket. Ha Elend jön be…

Csendben kellett maradnia. Némán tűrte azt is, mikor a férfi nagyot rúgott a sérült oldalába. Könnybe lábadt szemmel felnyögött.

– Megmenthettél volna – ismételte Zane újra, és alaposan szemügyre vette ellenfelét. – Hajlandó lettem volna veled tartani. De most mi maradt? Semmi. Straff utasításain kívül semmim nincs. – Az utolsó mondatot egy újabb rúgással nyomatékosította.

Maradj láthatatlan! – figyelmeztette magát a lány a fájdalmai ellenére. – Végül békén fog hagyni…

De évek óta senki előtt nem kellett fejet hajtania. Azok a napok, mikor Camon és Reen előtt kellett meghunyászkodnia, szinte már a homályba vesztek, feledésbe merültek Elend és Kelsier hatására. Amikor azonban kínzója újra rúgott, a lány érezte, hogy nem tud uralkodni magán, és dühe egyszer csak felhorgadt.

A férfi visszahúzta a lábát, és a lány arca felé irányította. Vin megmozdult. Mielőtt a csizma odaért volna hozzá, hátradobta magát. Az ablakvasra taszított, és kilőtte magát a ködbe. Forraszt lobbantott, talpra tornázta magát. Közben ködcsíkok követték a padlóról. Már a térdénél jártak.

Rávicsorgott Zane-re, aki sötét arccal nézett vissza. Ő előrebukott, de a férfi gyorsabb volt: belépett közé és az erkély közé. Nem mintha az erkélyen keresztül megszabadulhatna: az atium segítségével a másik könnyen levadászná.

Olyan volt, mint annak előtte, amikor atiummal támadott. Ezúttal azonban még nagyobb erővel ment neki. Azelőtt abban hitt – egy kicsit legalábbis –, hogy csupán edzenek. Nem mint ellenségek; nem is úgy, mint barátok. Nem hitte igazából, hogy a férfi bármikor is meg akarná ölni.

Ezúttal Zane viselkedése semmi kétséget nem hagyott a céljait illetően. Sötét tekintettel, üvegesen nézett, arckifejezése kiüresedett – mint megannyi éjszakával azelőtt, amikor végzett Cett embereivel.

Vin jól tudta, hogy meg fog halni.

Már régen nem érzett ilyen félelmet. Miközben hátrafelé araszolt a közelítő Zane elől, érezte, látta, szagolta önnön rettegését. Érezte, milyen szembeszállni egy ködszerzettel, hogy milyen lehetett azoknak a katonáknak, akiket lemészárolt. Nem mutatott ellenállást. Nem maradt esélye.

Nem! – gondolta haragosan, az oldalát fogva.

Elend nem hátrált meg Straff elől. Nem képes allomanciát használni, de mégis bátran és egyedül masírozott be egy kolossz táborba.

Le tudom győzni!

Egy kiáltással TenSoon felé suhant. A kutya rémülten hőkölt hátra, de nem kellett aggódnia: Zane ismét ott termett. Vállával beleszaladt a lányba, aztán kirántotta a tőrét és sebet rajzolt az egyik orcájára. Egy pontos vágást. Tökéletes vágást. Ugyanolyat, amilyen a másik orcáján díszelgett: amit évekkel azelőtt az egyik csetepatéban szerzett. Majdnem két teljes éve.

Vin a fogát csikorgatta, és esés közben vasat égetett. Megrántotta az asztalán lapuló erszényt, érméket kapott a tenyerébe.

Keményen érkezett a földre, de visszadobta magát a levegőbe. A magasba emelte a maroknyi pénzdarabot és megmutatta őket Zane-nek.

Vér csorgott végig az állán. Elhajította az érméket. A férfi tett egy mozdulatot, hogy eltaszítsa őket.

A lány elmosolyodott, aztán dúralumíniumot lobbantott és rátaszított. A megtolt érmék előreszáguldottak. Eszelős suhanásukban szétválasztották a földön kavargó ködöt, és előtűnt a padló.

A szoba megrázkódott.

A következő szempillantásban a falnak vetett háttal találta magát. Meglepetésében a lélegzete is elállt, a látása elhomályosult. Zavartan felpillantott; meglepve tapasztalta, hogy ismét a földre rogyott.

– Dúralumínium – okította Zane, aki még mindig feltartott kézzel állt előtte. – TenSoon mindent elmesélt. Kikövetkeztettük, hogy biztosan rendelkezel valami új fémmel: hiszen akkor is érzékeled a jelenlétem, amikor vörösréz van nálam. Aztán elég volt egy kis keresgélés: a kandra megtalálta a metallurgistád leírását, amely tartalmazta a dúralumínium előállítási módját.

Vin zavart elméje kínkeservesen próbálkozott, hogy összekösse a tényeket. Zane-nek van dúralumíniuma. Már felhasználta a fémet és rátolt az ő egyik érméjére. Bizonyára maga mögé is taszított, nehogy hátratántorodjon, amikor a lány súlya az övével találkozik.

És a saját dúralumíniummal felerősített taszítása keményen a falnak nyomta Vint. Alig tudott gondolkodni. Zane közelebb lépett. A lány homályos tekintettel felpillantott, aztán négykézláb eliszkolt, bekúszva a mindent elborító ködbe. Orrlyukai csiklandtak, amint belélegezte a hűvös, néma káoszt.

Atium! Atiumra volt szüksége! De a TenSoon vállába ágyazott gyöngyöt nem vonzhatta magához. A kandra éppen azért hordta ott, mert a hús megakadályozta, hogy az idegen allomanták megkaparinthassák. Mint az inkvizítorok testét átszúró cövekek, mint a saját fülbevalója. A testbe ágyazott fémet nem lehetett taszítani vagy vonzani, csak a legerősebb allomantikus erőkkel.

De ő képes volt rá. Amikor az Uralkodóval küzdött. Nem a saját hatalma, és nem is a dúralumínium ereje tette. Valami más.

A köd.

A ködből merítette az erőt.

Valami eltalálta a hátán, és a padlóhoz nyomta. Megfordult, és felfelé rúgott, de a lába éppen néhány centivel kerülte el Zane arcát. Az atium! A férfi félreseperte a lábát, aztán a vállánál fogva nekiteremtette a padlónak.

Köd kanyargott a fekete ruhába öltözött gyilkos körül; körbefonta a testét. Rémületében Vin kitárta magát a köd felé, ahogyan egy évvel azelőtt tette, az Uralkodóval való közelharc közepette. Aznap a köd feltöltötte valamilyen ismeretlen hatalommal, olyan erőt kölcsönözve neki, amivel nem lett volna szabad rendelkeznie. Kitárta magát a ködnek, és a segítségét kérte.

És semmi sem történt.

Ó, bárcsak…

Zane újra a földhöz csapta. A páracsíkok pedig továbbra sem engedelmeskedtek a kérésének.

Megfordult a padlón. Az ablakkeretre rántva magát félrelökte a fekete ködszerzetet. A ködfátyolba belépve birkóztak, és Vin maga alá gyűrte ellenfelét.

Hirtelen mindketten előbukkantak a párából, és a mennyezet felé repültek: Zane a padlóra dobott érmékre taszított. Addig emelkedtek, míg a fekete gyilkos nekinyomta a lány testét a mennyezeti deszkáknak. Megint csak ő kerekedett felül – pontosabban alul volt, de taszításával maga fölé szorította Vin testét.

A lány némán felsikoltott: olyan erő lakozott ellenségében, amit eddig még soha nem tapasztalt. A férfi ujjai belefúródtak Vin forrasszal erősített karjaiba, és a lány oldala sajgott a korábbi sérülésektől. Nem állt készen a küzdelemre: egy másik ködszerzet ellen nem.

Főként nem egy olyan ellen, aki atiumot éget.

Zane egyre nagyobb erővel szorította a deszkáknak. Vin haja beborította a férfi arcát; a köd vadul kavargott és forgott a padlón, és az örvénylő pára alig láthatóan felemelkedett a földről; valami érthetetlen okból lassan és biztosan a küzdőfelek irányába tartott.

Zane elengedte taszítását, és mindketten lehullottak a mennyezetről. A férfi megpördült és a padló felé fordította ellenfelét. Lezuhantak a kemény deszkákra, és a levegő kiszállt a lány tüdejéből. Straff orgyilkosa fölébe magasodott és összeszorított foga közül azt sziszegte:

– Az a sok vesződség mind hiába volt! Először is elrejteni azt az allomantát Cett bérencei között, hogy azt hidd, Cett támad rád a Nagygyűlésben. Elend előtt kellett küzdened, hogy megfélemlítsd azt a szerencsétlen fiút. Rávenni téged, hogy fedezd fel gyilkos erődet, és megismerd valódi hatalmadat. Mind hiábavaló volt! – Lehajolt a lányhoz. – Neked… kellett… volna… megmenteni… engem! – súgta néhány centire az arcától. Rekedten lélegzett. Térdével a padlóhoz szorította az egyik karját, aztán a következő bizarr pillanatban megcsókolta Vint.

Ugyanabban a percben oldalról a mellébe vágta a tőrét. Vin megpróbált felsikoltani, de a férfi szája még mindig az ajkára tapadt: közben a tőr felmetszette a húsát.

– Óvatosan, gazdám! – kiáltotta hirtelen OreSeur-TenSoon. – Sokat tud a kandrákról!

Zane felpillantott, és a keze megállt a gyilkos mozdulat közben. A kiáltás és a fájdalom hatására Vin elméje egyszeriben kitisztult. Ónt lobbantott, és a kín megrázó élménye hatására teljesen visszanyerte éberségét.

– Mi? – üvöltötte a férfi a kandrának.

– Tud róla, gazdám! – felelt TenSoon. – Ismeri a titkunkat. Azt, hogy miért szolgáltuk az Uralkodót. Hogy miért kötelezzük el magunkat a szerződéssel. Tudja, miért rettegünk annyira az allomantáktól!

– Elhallgass! – parancsolta a fekete ruhás.

TenSoon elnémult.

A titkunkat? – Vin gondolatai sebesen kergették egymást, miközben kipillantott a farkaskutyára, és aggodalmat látott a kutyaarcon. – Valamit tudatni akar velem! Segíteni akar! Titok? A kandrák titka…

Amikor a legutóbb csillapítani próbálta az érzéseit, a lény felüvöltött fájdalmában. Most mégis kivette a kutyatekintetből: a kandra megadta az engedélyt. És ez elég is volt.

Hozzáfogott csillapítani TenSoont. A kandra felkiáltott, vonított, de ő csak egyre erősebben tolt. Semmi egyéb nem történt. Összeszorítva a fogát dúralumíniumot égetett.

Valami eltört. Egyszerre két helyen találta magát. Érezte, hogy TenSoon a fal mellett áll, de azt is, ahogy a saját teste Zane szorításában vergődik. Teljesen és maradéktalanul birtokolta TenSoon testét. Valahogyan sikerült megmozdítania a kutya végtagjait.

A nagytestű állat ráugrott Zane-re, és a férfi legördült áldozatáról. A tőr a földre koppant és a lány térdre küszködte magát, a melléhez szorítva a kezét. Ujjai között meleg vérpatakok csordogáltak. Straff meglepett orgyilkosa végiggördült a földön, de azonnal talpra ugrott, és belerúgott a kandrába. Csontok törtek ripityára. Az állat végigbucskázott a padlón, és megállapodott Vin lábánál. A lány nem teketóriázott: felkapta a földre hullt tőrt, és sebesen belemetszett a kutya vállába. Továbbvágott, és ujjaival beletúrt a sebbe. Amikor kihúzta véres kezét, ujjai között egy atiumgyöngyöt tartott. Gyorsan lenyelte a fémet és szembefordult Zane-nel.

– Lássuk, erre mit lépsz! – sziszegte, és égetni kezdte az atiumot.

Több tucat atiumárnyék ugrott elő a fekete ruhás ködszerzet testéből; lehetséges, ugyanakkor bizonytalan cselekvések irányai. Ő maga ugyanakkor hasonló zavarba ejtő árnyfelhőbe burkolózva jelent meg a férfi szemében. Most egyenlő fegyverzettel küzdöttek.

Zane megfordult és a szemébe nézett. Atiumárnyékai eltűntek.

Lehetetlen! – gondolta a lány kétségbeesetten. A lábánál fekvő TenSoon felnyögött, amikor a bőrébe bújt Vin ráébredt, hogy minden atium elfogyott. – De hiszen olyan nagy gyöngy volt!

– Tényleg azt hitted, a kezedbe adom a fegyvert, amivel legyőzhetsz? – kérdezte Straff fattya csendesen. – Tényleg azt hitted, megválok az atiumomtól?

– De hát…

– Csak egy darab ólom. – Zane közelebb jött. – Vékony atiumrétegbe mártott ólom. Ó, Vin. Jobban megválogathatnád a bizalmasaidat!

A lány hátratántorodott; érezte, hogy magabiztossága egyszeriben elillan.

Beszéltesd! Hátha elfogy az atiuma…

– A fivérem azt tanította, ne bízzak senkiben. – motyogta. – Hogy bárki. elárulhat.

– Bölcs ember volt a testvéred – suttogta Zane a mellkasáig érő párában.

– Üldözési mániában szenvedő ostoba bolond volt! Életben tartott, de teljesen összetört.

– Akkor csak szívességet tett neked.

Vin a kandra összemángorolt, vérző testére pillantott. Nagy fájdalmai lehettek: a kutyaszemek elviselhetetlen kínról árulkodtak. A messzeségből pedig egyre hallatszott a rejtélyes dohogás. Meggyújtotta a bronzot. Lassan felnézett. A férfi feléje sétált. Magabiztosan.

– Játszottál velem – súgta a gyilkos ködszerzetnek. – Éket vertél közém és Elend közé. Elhitetted velem, hogy fél tőlem, nekem pedig beadtad, hogy csak kihasznál engem.

– Ki is használt.

– Igen, de az nem számít. Nem úgy történt, ahogyan te láttattad. Igen: Elend felhasznál. Kelsier is felhasznált. Használjuk egymást: szeretetre, támogatásra, bizalomra.

– A bizalom lesz egyszer a veszted!

– Akkor már inkább a halál!

– Megbíztam benned – szólt a férfi, és megállt Vin előtt. – Te pedig elárultál.

– Nem. – A lány felemelte a tőrét. – Megmentelek. Ahogyan kívántad. – Előreugrott és lecsapott, de hiába reménykedett, hogy a fekete ködszerzet már kifogyott az atiumból. Amaz közömbös arccal ellépett a támadás elől. Hagyta, hogy a tőr az arcától néhány centire átvágja a ködöt. Nem volt veszélyben.

Vin újra támadásba lendült, de a pengéje ismét csak a levegőt találta, végigszelve az egyre emelkedő köd gyűrűit.

Zane időben mozdult a következő támadás előtt, és már azelőtt kikerülte a tőrt, mielőtt a lány egyáltalán el tudta volna dönteni, merről szúrjon. A kés megint csak levegőt talált. A férfinak már hűlt helye volt.

Túl gyors! – gondolta Vin lángoló mellkassal, lüktető fejjel.

Vagy a lüktetés nem is a fejéből, hanem a Megdicsőülés Kútjából hallatszott?

Zane pont az orra előtt állapodott meg.

Nem tudom megütni! Minden mozdulatomat előre látja!

Ő is megállt.

Előre látja…

Zane kiugrott a szoba közepére, aztán a levegőbe rúgta és röptében elkapta a lány leejtett tőrét. Előreszegett állal és sötét tekintettel visszafordult a másik ködszerzet felé; ködcsíkok fonták körül a fegyvert.

Tudja, hová fogok sújtani: minden mozdulatomat előre tudja.

Vin felemelte a másik tőrt. Vér futott végig az arcán és az oldalán, mennydörgésszerű robaj döngött az agyában. A köd már az álláig ért.

Kiürítette az elméjét. Nem tervezett támadást. Nem válaszolt Zane rohamára, pedig a férfi felemelt tőrrel szaladt felé. Elernyesztette az izmait és becsukta a szemét, csak gyilkosa lépéseire fülelve. Érezte, hogy a ködpamacsok egyre magasabbra emelkednek körülötte: Zane felkavarta a párát.

Felpattant a szemhéja. A fekete ruhás gyilkos felemelve tartotta az obszidiánkést; a penge vészjóslón megcsillant. Vin felkészült a támadásra, de nem gondolt a vágásra: egyszerűen hagyta, hogy a teste gondolkodjon helyette.

És minden idegszálával Zane-re összpontosított.

A férfi egy pillanatra félreugrott, és nyitott tenyérrel felfelé csapott, mintha valamit meg akarna ragadni.

Ez az!

Vin azonnal elcsavarta a törzsét, és ösztönös támadásának irányát kilendítette annak természetes medréből.

Kifordította a karját, és a tőrrel középmagasan szántott. Balról akart támadni, ahogyan Zane atiuma megjósolta.

De a férfi mozdulatai elárulták a lánynak, mire készül. Így ő is láthatta a jövőt. És ha látta, hát meg is tudta változtatni.

A levegőben találkoztak. Zane tőre a vállát érte, ám Vin kése a férfi nyakába szúródott. A fekete ruhás bal keze a semmit markolta, egy árny után kapva, amely alapján tudni vélte, merrefelé találja a lány karját.

A férfi megpróbálta megragadni Vint, de a fiatal nő kése átvágta a légcsövét. Éltető levegő szaladt ki a véres lyukon, és Straff orgyilkosa döbbent arccal tántorodott hátra. Tekintetük találkozott, aztán a fekete ködszerzet bezuhant a ködfelhők közé: csak egy tompa puffanás árulkodott róla, hogy teste egész hosszában végigzuhant a fapadlón.

A halálos sebet kapott férfi felpillantott a párán keresztül; felnézett a gyilkosára.

Meg fogok halni!

A lány atiumárnyéka abban a pillanatban kettévált. Két árnyék, két lehetőség. A kettő közül tehát a rosszabbik eshetőségre számított. A lány kicselezte, valamilyen érthetetlen módon legyőzte. És most meghal.

Végre-valahára.

Tudod, miért hittem végig, hogy meg fogsz menteni? – akarta suttogni neki, de az ajkai valahogyan nem engedelmeskedtek. – A hang az oka… Te voltál az első ember, akit nem akart velem lemészároltatni. Az egyetlen ember…

– Persze, hogy nem akartam pont őt megöletni! – csatlakozott Isten.

A férfi érezte, hogy egy láthatatlan lyukon lassanként elszivárog az élete.

– Tudod, mi a fura, Zane? – kérdezte Isten – Mi a legszórakoztatóbb az egészben? Hogy nem vagy őrült. Soha nem is voltál.

Vin csendesen figyelte, ahogy Zane torka bugyborékol. Vér tört fel az ajkaira. Óvatosan közeledett hozzá: egy torokseb általában még a ködszerzetekkel is végzett, de a forrasz olykor csodálatos dolgokra volt képes.

A férfi végül kiszenvedett. A lány megfogta a csuklóját és nem érzett benne életet. Kihúzta a tőrét. Ezután csak állt egy helyben. Fásultságot érzett testben és lélekben egyaránt. A kezét megsebesített vállához emelte és közben végigsúrolta megszúrt mellét. Túl sok vért veszített, és az elméjére ismét köd ereszkedett.

Megöltem.

Forraszt lobbantott, és erőnek erejével kiszakította a lábait döbbent merevségükből. Odabotladozott TenSoonhoz, és letérdelt melléje.

– Kisasszony – suttogta a kutya. – Igazán sajnálom.

– Tudom – válaszolta a ködszerzet, és szomorúan bámulta a szörnyű sebet, amit ő ejtett. A kandra lába már nem mozgott többé, és a teste természetellenesen kicsavarodott pózban feküdt. – Hogyan segíthetnék?

– Segíthetne? – TenSoon nem értette. – Kisasszony, hiszen csaknem megölettem!

– Tudom – hajtotta le a fejét a lány. – Hogyan szüntethetném meg a fájdalmat? Szükséged van egy új testre?

A lény egy pillanatra elgondolkodott.

– Igen – nyögte végül.

– Vedd magadra a Zane-ét. Egyelőre legalábbis megteszi.

– Halott? – TenSoon hangja meglepetésről árulkodott.

Hisz nem láthatta. Eltört a nyaka.

– Igen – suttogta válaszképpen.

– Hogyan történt, kisasszony? Elfogyott az atiuma?

– Nem.

– Akkor mi lett vele?

– Az atiumnak is van hátránya – vallotta be a lány. – Láttatni engedi a jövőt.

– Számomra nem hangzik olyan rosszul.

Vin felsóhajtott, és elkezdett vele forogni a világ.

Összpontosíts! – parancsolt magára.

– Amikor az allomanta atiumot éget, néhány pillanattal előre látja a jövőt, és meg tudja jósolni, mi fog történni. Meg tud ragadni egy nyílvesszőt, aminek tovább kellene repülnie. Ki tud kerülni egy csapást, aminek halálosnak kellene lennie. És ki tud védeni egy támadást, mielőtt még megtörténne.

TenSoon némán hallgatta. Nyilván nem értette, hajdani gazdája hová akar kilyukadni.

– Zane mozdulatai elárulták, mit fogok lépni a közeli jövőben. Nem tudtam megváltoztatni a jövőmet, de Zane igen. Mielőtt még akár magam tudtam volna, mire készülök, ő máris rámozdult a támadásomra, és ezzel akaratlanul is elárulta a jövőt. Én erre másként cselekedtem, és ő ki akart védeni egy csapást, ami soha nem következett be. Így végeztem vele.

– Kisasszony. – suttogta a kandra. – Hisz ez bámulatos!

– Bizonyára nem én vagyok az első, aki rájött erre – intett Vin fáradtan. – De mégsem szívesen mesélném el másnak. Akárhogy is: ott van a teste. A tiéd lehet.

– Inkább nem használnám annak a teremtménynek a testét. – visszakozott TenSoon. – Ön nem tudja, miféle romlott emberről beszélünk, kisasszony.

Vin fáradtan bólintott.

– Találhatok neked egy másik kutyatestet, ha akarod.

– Nem lesz rá szükség. Még megvannak a másik kutyának a csontjai, és a legtöbb még használható közülük. Ha kicserélem a törötteket, egy egész, működőképes csontvázat nyerhetek.

– Akkor gyerünk, csináld! Ki kell tervelnünk, mihez kezdünk most.

TenSoon elhallgatott. Amikor megszólalt, szomorúság tükröződött a hangjában.

– Kisasszony, a gazdám halálával a szerződésem érvényét veszítette. Vissza kell térnem az enyéimhez.

– Ó… – sóhajtott Vin, és belemart a bánat. – Persze…

– Nem akarok menni – vakkantott TenSoon sietve –, de nem tehetek másként. Köteles vagyok jelentést tenni. Kérem, bocsásson meg!

– Nincs mit megbocsátani – nyugtatta meg a ködszerzet. – És köszönöm a jó időben jött segítséget!

A kandra csendesen feküdt. A kutyaszemekben bűntudat csillogott.

Tudja, hogy nem lett volna szabad nekem segítenie a jelenlegi gazdája kárára.

– Kisasszony, most már ismeri a titkunkat. A ködszerzetek allomanciával képesek irányítani a kandratestet. Nem tudom, mihez kezd most ezzel a tudással, de olyan titkot bíztam magára, amit a népem több ezer éve szentként kezel. Az allomanták átvehetik testünk fölött az irányítást, és a rabszolgájukká tehetnek bennünket.

– Nem is értem, hogyan történt.

– Talán jobb is így – nyugtázta TenSoon. – Kérem, hagyjon magamra! A többi csontot a szekrényben tartom. Mire visszatér, én már nem leszek itt.

Vin bólintott és felállt. Útra kelt: belevetette magát a ködbe a külső csarnokot keresve. A sebeit sürgősen el kellett látni. Tudta, hogy Sazedhez kellene mennie, de valahogyan nem tudta abba az irányba fordítani a lépteit. Egyre gyorsabban haladt, a lába sebesen vitte lefelé a lépcsőkön, míg végül már futott.

A világ összedőlni készült körülötte. Jártányi ereje sem maradt, nem volt képes tisztán gondolkodni többé. De pontosan tudta, mit akar.

Így hát egyenesen hozzá futott.

Jó ember: mindennek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi. Igazából minden cselekedete – minden gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen érintette. Mindezen dolgokat igazából egyfajta áldozatképpen cselekedte.