Negyvenegyedik fejezet

– „Ezt a feljegyzést – olvasta fennhangon Sazed –, egy fémdarabba vésem, mert félek. Féltem önmagamat – igen, félek bevallani, hogy emberi lény vagyok. Amennyiben Alendi visszatér a Megdicsőülés Kútjától, biztos vagyok benne, legelső célja az lesz, hogy elveszejtsen. Nem gonosz ember ő, csak hát könyörtelen, bizonyára mindazoknak köszönhetően, amiken keresztülment.”

– Ez arra az Alendire vall, akit a naplóból megismertünk – jegyezte meg Tindwyl. – Feltéve, hogy Alendi írta a naplót.

Sazed a jegyzeteire pillantott, és végigfuttatta az agyában elraktározott adatokat. Kwaan egy ősi terrisi tudós volt. Ő fedezte fel Alendit, aki – tanulmányai során – arra az elgondolásra jutott, hogy ő maga lehet a Korok Hőse, a terrisi jövendölések legendás alakja. Alendi hallgatott tanítója szavára és politikai vezér lett. Szinte az egész világot az uralma alá hajtotta, majd északra utazott a Megdicsőülés Kútjához. Addigra azonban Kwaan nyilvánvalóan más véleményre jutott Alendivel kapcsolatban, és megpróbálta megakadályozni, hogy tanítványa lejusson a Kútba.

Minden részlet passzolt. Bár a napló szerzője sosem említette a saját nevét, egyértelmű, hogy csak Alendi lehetett.

– Ez eléggé biztos feltételezés – folytatta a férfi. – A napló említi még Kwaant, és a köztük esett vitát.

Egymás mellett ültek Sazed lakosztályában. Kívánságára a hórihorgas tudós kapott egy nagyobb íróasztalt, hogy jobban elférjen az a rengeteg jegyzet és lefirkantott elmélet, amin egyfolytában dolgozott. Az ajtó mellett állt az ebédjük maradéka, egy kis leves, amit sietősen kanalaztak be. Sazed alig várta, hogy az üres edényekkel leszaladjon a konyhába, de nem bírt felállni a papírok mellől.

– Folytasd! – kérte Tindwyl, aki hátradőlt a székében, és olyan nyugalom áradt belőle, amit a férfi még soha nem látott. A füléből lelógó karikák különböző színekben pompáztak; egy-egy arany– vagy rézkarikát ón vagy vas követett. Rendkívül egyszerű ékszerek, mégis volt bennük valami végtelen szépség.

– Sazed?

A férfi összerezzent.

– Elnézést. – Aztán folytatta az olvasást. – „Attól is félek, hogy minden tudás, amit összegyűjtöttem – a történetem – a feledés homályába merül. Félek attól, ami erre a világra vár. Félek, mert a terveim kudarcba fulladtak. Félek, hogy a Mélység mindenkit kárhozatra ítél.”

– Várj! – vágott közbe a nő. – Ettől vajon miért félt?

– Miért ne félt volna? – kérdezte Sazed. – A Mélység – amiről úgy gondoljuk, hogy maga a köd – a népét pusztította. Napfény nélkül nem terem meg semmi, az állatok nem tudnak legelni.

– De ha Kwaan félt a Mélységtől, akkor mi értelme volt, hogy ellenszegült Alendinek? – elmélkedett Tindwyl. – Azért mászott le a Megdicsőülés Kútjába, hogy legyőzze a Mélységet.

– Igen – értett egyet a férfi. – De addigra Kwaan bizonyosra vette, hogy nem Alendi a Korok Hőse.

– És az miért jelentett problémát? Nem csak egy bizonyos személy állíthatta meg a ködöt, Rashek sikere is ezt bizonyítja. Tessék, olvasd a végét! A Rashekről szóló részt.

– „Van egy fiatal unokaöcsém, akit Rasheknek hívnak – olvasta engedelmesen a kijelölt részt Sazed. – Szívből gyűlöli egész Khlenniumot, a fiatalokra jellemző, irigylésre méltó szenvedéllyel. És Alendit még szenvedélyesebben gyűlöli – bár még sohasem találkoztak – mivel Rashek úgy érzi, elárulták, amikor az egyik elnyomónkat választották a Korok Hősének…

Alendinek segítőkre lesz szüksége, ha át akar kelni a terrisi hegyeken. Utasítottam Rasheket, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ő és megbízható barátai legyenek azok a segítők. Rashek ezután megpróbálja rossz irányba terelni Alendit, elvenni a kedvét, vagy valamilyen más módon meghiúsítani az utazást. Alendi nem fogja megtudni, hogy félrevezették.

Amennyiben Rasheknek nem sikerülne félrevezetnie Alendit, meghagytam neki, hogy ölje meg egykori barátomat. De ebben nem igazán reménykedem. Alendi túlélt már orgyilkos támadásokat, háborúkat, természeti csapásokat. Mégis remélem, hogy Terris jéghideg hegyei közt végre kiderül, ki is ő valójában. Bízom a csodában.

Nem szabad, hogy Alendi eljusson a Megdicsőülés Kútjához: nem engedhetjük, hogy magához vegye a hatalmat!”

Tindwyl a homlokát ráncolva hátradőlt.

– Mi az?

– Valami nincs rendjén. De nem tudom pontosan, micsoda.

Sazed újra átfutotta a szöveget.

– Bontsuk le akkor egyszerű tényekre! Rashek – akiből később az Uralkodó lett – Kwaan unokaöccse volt.

– Így van – bólogatott a nő.

– Kwaan azért küldte Rasheket, hogy félrevezesse, sőt ha kell, megölje egykori barátját, Alendit, a Hódítót – azt a férfit, aki megmászta a terrisi hegyeket, hogy megkeresse a Megdicsőülés Kútját.

Tindwyl újra bólogatott.

– Kwaan azért tette mindezt, mert félt attól, hogy Alendi magához veszi a Kút erejét.

Ennél a résznél a nő felemelte a mutatóujját.

– De miért félt ettől?

– Számomra ésszerű félelemnek tűnik.

– Túlságosan is ésszerű – kontrázott az asszony. – Vagy inkább úgy fogalmaznék, tökéletesen ésszerű. De mondd meg nekem, Sazed: amikor Alendi naplóját tartottad a kezedben, talán az volt a benyomásod, hogy egy olyan ember feljegyzéseit olvasod, aki magának akarná megkaparintani a hatalmat?

A magas tudós a fejét rázta.

– Őszintén szólva, pont ellenkezőleg. Ez az a rész, ami miatt az egész napló olyan zavaros: nem tudtunk rájönni, hogy a napló leírásaiból kirajzolódó férfi miért viselkedett úgy, ahogyan a feltételezésünk szerint tette. Gondolom, végül részben emiatt gondolta Vin, hogy nem Alendiből lett az Uralkodó, hanem a hordárjából, Rashekből.

– És Kwaan, állítása szerint, jól ismerte Alendit – vette át a szót Tindwyl. – Valójában ebben a másolatban többször is dicséri Alendit. Úgy emlékszem, jó embernek hívja.

– Igen – helyeselt Sazed, és gyorsan kikereste a szóban forgó részt. – „Jó ember: mindenek ellenére jó ember. Önfeláldozó férfi. Igazából minden cselekedete – minden gyilkosság, pusztítás és fájdalom, amit okozott – nagyon mélyen érintette.”

– Tehát Kwaan jól ismerte Alendit – ismételte el a terrisi nő. – És nagyra tartotta. Valószínűleg az unokaöccsét, Rasheket is jól ismerte. Látod már, mit tartok furcsának?

A férfi lassan bólintott.

– Miért küldött volna egy megszállottat, akinek a tettei irigységből és gyűlöletből fakadtak, hogy megölje azt a másikat, akiről csupa jót gondolt, és akinek csodálta a vérmérsékletét? Igazán különös választásnak tűnik.

– Pontosan – bólintott Tindwyl, és két tenyerét az asztallapra tette.

– Ugyanakkor – folytatta Sazed –, Kwaan pont itt beszél arról, miszerint, idézem: „Kétlem, hogy amennyiben Alendi eljut a Megdicsőülés Kútjához, magához veszi a hatalmat, majd egyszerűen feladja egy magasabb cél érdekében.”

Tindwyl megrázta a fejét.

– Itt valami bűzlik, Sazed. Kwaan többször is írta, mennyire fél a Mélységtől, aztán mégis megakadályozta, hogy elpusztítsák, amikor is egy gyűlölettől égő fiatalembert küldött, hogy megölje a tiszteletben álló és feltehetően bölcs vezért. Kwaan tulajdonképpen cselt eszelt ki annak érdekében, hogy Rashek vegye át a hatalmat. Ha annyira tartott attól, hogy Alendi magához veszi a hatalmat, akkor Rashek esetében ez a kétely miért nem merült fel benne?

– Talán egyszerűen azért nem értjük a tetteit, mert tisztábban látunk nála most, hogy az események már megtörténtek – találgatta a férfi.

De a nő a fejét rázta.

– Van valami, amiről nem tudunk, Sazed. Kwaan rendkívül megfontolt, ésszerű ember volt – ezt bárki megmondja a naplót olvasva. Ő fedezte fel Alendit, és elsőként ő vette észre a jeleket, amelyek szerint Alendi a Korok Hőse. Vajon miért fordult ennyire ellene?

A terrisi férfi bólintott, és átfutotta a másolat fordítását. Kwaan elég nagy ismertségre tett szert a Hős felfedezésével. Végre megtalálta a helyét a világban, amire oly régóta vágyott.

„A Várakozás tanában immár nekem is jutott hely – állt a szövegben. – Azt gondoltam magamról, én vagyok, aki a hírt bejelenti, a próféta, akiről megírták, hogy felfedezi a Korok Hősét. Alendi megtagadása tehát a saját helyzetem, a többiek által elfogadott pozícióm megtagadása is lett volna.”

– Bizonyára valami nagy horderejű dolog történhetett – morfondírozott Tindwyl. – Valami olyasmi, ami miatt képes volt saját barátja, saját hírnevének forrása ellen fordulni. Valami, ami miatt olyannyira furdalta a lelkiismeret, hogy hajlandó volt szembeszállni a környék legnagyobb hatalmú uralkodójával. Valami, ami annyira félelmetes volt, hogy még arra a nevetséges küldetésre is rá tudta venni Rasheket, hátha sikerül egykori barátját lemészárolni.

Sazed átlapozta a jegyzeteit.

– Egyaránt félt a Mélységtől, és attól, mi lesz Alendiből, ha az magához veszi a hatalmat. Viszont mintha nem tudná eldönteni, melyik a veszélyesebb, és igazán egyiket sem részletezi a szövegben. Igen, látom a hiányosságot. Azt gondolod, Kwaan talán valamire utalni akart a saját érveléseiben fellelhető következetlenségen keresztül?

– Talán. Egyszerűen túl kevés részlettel rendelkezünk. Nem tudok véleményt alkotni olyasvalakiről, akinek nem ismerem az életét.

A férfi felnézett a nőre.

– Lehet, hogy túlzásba vittük a szövegek tanulmányozását. Tartsunk egy kis szünetet?

Tindwyl megrázta a fejét.

– Arra most nincs időnk, barátom.

A hórihorgas férfi ismét társát figyelte. Ezúttal igazat adott neki ebben.

– Te is érzed, nem? – kérdezte a nő.

Sazed bólintott.

– A város hamarosan elesik. A különböző erők… a seregek, a kolosszok, és a lakosok zavarodottsága…

– Attól tartok, sokkal véresebb lesz, mint amiben a barátaid reménykednek, Sazed – súgta Tindwyl. – Mintha még mindig hinnének abban, hogy egy kis zsonglőrködéssel túljutnak ezen is.

– Derűlátó társaság, az biztos – mosolygott a férfi. – Nincsenek hozzászokva a vereséghez.

– Ez sokkal rosszabb lesz, mint a forradalom – riogatott tovább a nő. – Tanulmányoztam már hasonló eseteket, Sazed. Tudom, mi történik, amikor egy hódító vezér elfoglal egy várost. Emberek halnak meg. Nagyon sok ember.

A férfit kirázta a hideg a nő szavai hallatán. Feszültség uralkodott Luthadelben; háború közelgett. Meglehet, az egyik sereg a Nagygyűlés jóváhagyása mellett szépen besétál a városba, de a másik akkor is lecsap. A városfalakról vér csöpög majd, mire az ostrom végre elcsitul.

De a legjobban attól félt, hogy mindez nagyon-nagyon hamar bekövetkezik.

– Igazad van – mondta, és visszatért az asztalon fekvő jegyzeteihez. – Folytatnunk kell a munkát. Össze kell gyűjtenünk minden tudást arról, milyen volt ez a vidék a Megdicsőülés előtt. Akkor talán jobban fogod érteni Alendi és Kwaan történetét.

Tindwyl bólintott, és mint aki beletörődött a sorsába, folytatta a munkát. Lehetetlen volt ennyi idő alatt végezni a feladattal. A másolat megfejtése, összehasonlítása a naplóval, majd mindezen részletet elhelyezni az adott kor történései között olyan tudományos vállalkozásnak ígérkezett, ami évek megfeszített munkáját igényelné.

Az őrzők hatalmas tudással rendelkeztek, de ebben az esetben ez már majdnem túl soknak bizonyult. Olyan hosszú idő óta gyűjtötték és adták tovább a feljegyzéseket, történeteket, mítoszokat és legendákat, hogy egy őrző hosszú évekig adta át a felgyülemlett tudást az új beavatottnak.

Szerencsére az adathalmazban azért voltak névmutatók és összegzések is, amiket maguk az őrzők állítottak össze; ezeken túl jegyzetek és személyes névmutatók segítették a munkájukat. Ugyanakkor sokszor mindez csupán arra volt jó, hogy az őrzőben tudatosult, micsoda óriási tudással rendelkezik. Sazed például egész életében a vallásokat olvasgatta, memorizálta, és látta el őket tárgymutatóval. Minden este, elalvás előtt elolvasott egy kis részt az egyik jegyzetből vagy történetből. Valószínűleg ő volt a földkerekség legelismertebb tudósa a Megdicsőülés előtti idő vallásai témájában, mégis úgy érezte, hogy nagyon keveset tud.

És bele kellett törődnie a megszerzett tudás megbízhatatlan voltába. Nagy része ugyanis egyszerű emberek elmondása alapján gyűlt össze, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszaemlékezzenek egykori életükre – vagy, ami még gyakrabban fordult elő, nagyszüleik életére. Az őrzők társasága csak az Uralkodó ideje szerinti második században alakult meg. Addigra sajnos már sok-sok vallást eltöröltek a föld színéről.

Sazed becsukta a szemét, újabb tárgymutatót dobott vörösrézelméjéből a fejébe, és elkezdte átkutatni. Igaz: nem sok idejük maradt hátra, de mindketten őrzőkként éltek és már hozzászoktak, hogy olyan feladatokba kezdjenek bele, amiket aztán másoknak kell befejezni.

Elend Venture, a Központi Uradalom egykori királya a vára erkélyén állt, és az óriási kiterjedésű Luthadelt figyelte. Bár az első hópelyhekre még várni kellett, az idő egyre hidegebbre fordult. Egy elöl megkötős köpenyt is felvett a hátára, de az arcát ez sem takarta el. A hideg szél csípte orcáját, és fellebbentette a köpönyeget. Füst gomolygott a kéményekből és baljós árnyékként gyűlt össze a város felett, mielőtt tovább emelkedett volna, hogy beleolvadjon a hamutól feketéllő, vörös égboltba.

Minden olyan házra, amelynek kéménye füstölt, két másik jutott, ahol nem fűtöttek. Lakói többnyire elmenekültek; a város már rég nem büszkélkedhetett annyi lakossal, mint virágkorában. Azonban Elend azzal is tisztában volt, hogy ezek a házak nem mind maradtak lakó nélkül – annál inkább tüzelő nélkül.

Többet kellett volna tennem értük – gondolta, és kinyitotta szemét a csontig hatoló hideg szélben. – Meg kellett volna találnom a módját, hogyan szerezhetek több szenet; mindenkiről gondoskodnom kellett volna!

Megalázó volt bevallani, hogy az Uralkodó ügyesebben végezte a dolgát, mint ő. Szívtelen zsarnok léte ellenére legalább annyit elért, hogy a lakosság nagy része nem szenvedett hiányt sem ételben, sem tüzelőben. A seregeket kordában tartotta, és a bűnözést is elfogadható szintre szorította vissza.

Északkeletre a kolossz sereg egy helyben toporgott. Nem jött tőlük küldött, de ettől még ijesztőbbnek tűntek, mint Cett vagy Straff hadai. A hideg sem zavarta túlságosan a furcsa lényeket: csupasz bőrük ellenére látszólag mintha észre sem vették volna az időjárás-változást. A három közül ez a sereg váltotta ki a legnagyobb félelmeket; kiszámíthatatlanságuk révén veszélyesebbek voltak, és szinte lehetetlennek tűnt egyezségre jutni velük. A kolosszok nem kötöttek üzleteket.

Nem figyeltünk oda eléggé erre a veszélyre. Olyan sok a tennivaló, olyan sok dolog miatt kell aggódnunk, hogy egyszerűen nem tudtunk odafigyelni a seregre, ami ugyanakkora veszélyt jelent ellenségeinkre, mint ránk nézve!

Egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy a kolossz sereg megtámadja Cettet vagy Straffet. Minden látszat szerint Jastes képes annyira kordában tartani a seregét, hogy ki tudják várni a megfelelő időpontot, mikor magára Luthadelre csaphatnak le.

– Uram – szólalt meg valaki Elend háta mögül –, kérem, jöjjön be! Kegyetlen szél ez. Nincs értelme, hogy belehaljon egy tüdőgyulladásba.

A letaszított király hátrafordult. Demoux kapitány állt kötelességtudóan a szobában egy másik őrrel egyetemben. Az orgyilkos támadás után Ham ragaszkodott hozzá, hogy barátjára őrök vigyázzanak. A fiatal férfi nem ellenkezett, bár tudta, hogy az elővigyázatosságnak nem sok értelme van. Apja már úgysem akarta megöletni: nem választották meg királynak.

Olyan őszinte – Elend Demoux arcát tanulmányozta. – Miért látom olyan fiatalnak? Majdnem egyidősek vagyunk.

– Rendben – lépett be Luthadel egykori királya a szobájába.

A kapitány bezárta az erkélyajtót, Elend pedig levette a kabátját. A kabát alatti viselet rendkívül rosszul állt rajta. Hanyagul festett benne, hiába rendelte el, hogy tisztítsák és vasalják ki. A mellény túl szoros volt – a kardforgatással töltött idő lassan megtette a hatását, a teste is átalakult –, míg a felöltő lógott rajta.

– Kapitány – szólalt meg. – Mikor lesz az egyház következő találkozója?

– Ma este, uram.

Elend bólintott. Ettől félt; este nagyon hideg lesz.

– Uram – kérdezte a kapitány –, még mindig szándékában áll eljönni?

– Természetesen – hangzott a válasz. – A szavamat adtam, hogy csatlakozom az ügyhöz.

– De az még azelőtt volt, hogy elveszítette a választást, uram.

– Az lényegtelen. Azért csatlakozom a mozgalmához, mert az fontos a szkák számára, és ismerni szeretném az emberek akaratát. Odaadást ígértem önöknek, és meg is kapják.

A fiatal kapitány kissé zavartnak tűnt, de nem szólt többet. A volt király az íróasztalára szegezte a tekintetét, eljátszott a gondolattal, hogy még leül dolgozni, de nehezen tudta volna rávenni magát a hűvös szobában. Ehelyett inkább kinyitotta az ajtót és testőrei kíséretében kilépett a folyosóra.

Erőt vett magán és nem állt meg Vin ajtaja előtt. A lánynak pihenésre volt most szüksége, és semmit nem használna azzal, ha minden félórában bekukucskálna hozzá. Így inkább egy másik folyosón ment végig.

A Venture-vár hátsó, sötét folyosóit szűkre építették; bennük labirintushoz hasonló, bonyolult útvesztő. Talán csak azért, mert itt nőtt fel, de otthon érezte magát a sötét, elhagyatott járatokban. Tökéletes búvóhelyül szolgáltak egy fiú számára, aki nem akarta, hogy rátaláljanak. Most azonban más miatt találta hasznosnak a titkos folyosókat: tökéletes lehetőséget kínáltak egy-egy hosszú sétára. Nem tűzött ki semmiféle pontos célt magának, csak ment, és léptei ütemét figyelve elmúlt a szorongása.

Nem oldhatom meg a város problémáit – győzködte magát. – Engednem kell, hogy ezt Penrod intézze el, az emberek őt akarják.

Ettől a gondolattól jobb kedvre kellett volna derülnie. Így a saját túlélésére tudott volna összepontosítani, nem is beszélve arról, hogy végre lett volna ideje újraéleszteni a kapcsolatát szerelmével. Vin viselkedése azonban megváltozott az utóbbi időben. Próbálta elhitetni magával, hogy a lány sérülése az oka mindennek, de valami mélyebbről fakadó gondot is érzett. Valami megváltozott abban, ahogyan kedvese rátekint, ahogyan az érzéseit viszonozza. És akarata ellenére csak egyetlen dologra tudott gondolni, ami megváltozott körülöttük.

Arra, hogy többé már nem király.

Vin nem holmi sekélyes nőszemély. Csakis odaadást és szerelmet tanúsított a két együtt töltött év alatt. Ugyanakkor hogyan lehetséges, hogy semmiféle érzelmet nem vált ki belőle – még tudat alatt sem – az ő óriási bukása? Az orgyilkos támadás alatt végignézte a lány küzdelmét. Tényleg végignézte, akkor először. Addig a napig nem is tudta, milyen nagyszerű ember a lány. Nem csupán harcos, és nem is csak allomanta. Olyan, mint valami természeti erő, mint a vihar vagy a szél. Ahogy megölte azt az utolsó férfit, ahogy saját fejével széthasította a fickó koponyáját…

Hogy szerethet egy ilyen embert, mint én? Még a trónomat sem tudtam megtartani. Magam írtam azokat a törvényeket, amik végül megfosztottak a hatalmamtól.

Felsóhajtott, de folytatta a sétát. Úgy érezte, csúszni-másznia kellene Vin előtt, hogy bebizonyítsa, érdemes a szerelmére. De ettől még kevésbé tűnne rátermettnek. A múlt hibáit már nem lehet kijavítani, főleg, hogy nem is tudta, milyen „hibákat” követett el. Minden tőle telhetőt megtett, de ez is kevésnek bizonyult.

Megállt a járatok kereszteződésénél. Régebben elég lett volna belemélyednie egy könyvbe, attól rendszerint megnyugodott. Ám ezúttal ideges volt. Feszült. Egy kicsit úgy érezte magát, ahogyan általában Vin érezheti.

Talán tanulhatnék tőle. Mit tenne az én helyzetemben?

Bizonyára nem járkálna körbe-körbe, nem lógatná az orrát, és főként nem sajnálná magát. Megtorpant és értetlenül nézett végig a pislákoló olajlámpák fényétől megvilágított folyosón. Ezután nekilendült, és határozott léptekkel egy bizonyos lakosztály felé vette az irányt.

Halkan kopogott, de nem jött válasz. Végül bedugta a fejét. Sazed és Tindwyl némán ültek a jegyzetekkel és naplókkal telezsúfolt íróasztal előtt. Mindketten mereven bámultak maguk elé, mintha a semmibe néztek volna. Tekintetük úgy révedt a távolba, mint amikor valaki el van kábítva. Kezüket összefonták és úgy tartották az asztalon.

A férfi hirtelen megrázta magát, hogy feléledjen, majd megfordult, és köszöntötte Elendet.

– Venture úr! Ne haragudjon! Nem hallottam a lépteit.

– Semmi gond, Saz. – Elend beljebb lépett. Eközben a nő is magához tért, és visszahúzta a kezét. Az ifjú biccentett Demoux és a társa felé – akik még ide is követték –, jelezve, hogy maradjanak kint, aztán becsukta az ajtót.

– Elend! – kezdte az asszony a tőle megszokott hangon, és azonnal kitűnt nemtetszése. – Mi célból zavart meg minket? Már egészen világosan bebizonyította a pipogyaságát. Nem látom értelmét további társalgásnak.

– Még mindig ez az otthonom, Tindwyl – válaszolta a trónfosztott király. – Ha még egy sértés elhagyja a száját, kirakatom a palotából.

A nő felhúzta az egyik szemöldökét. Sazed egészen elfehéredett.

– Venture úr – vágott közbe gyorsan –, nem hiszem, hogy Tindwyl arra gondolt…

– Ne aggódj, Sazed! – nyugtatta meg barátját Elend, és felemelte a kezét. – Tudom, hogy csak arra volt kíváncsi, visszatértem-e régi énemhez, amikor még mindenen megbántódtam.

A nő megvonta a vállát.

– Értesülések jutottak el a fülembe, miszerint úgy jár-kel a palota folyosóin, mint valami elveszett gyerek.

– Az értesülései helyesek. De ez nem jelenti azt, hogy a büszkeségem teljesen odaveszett.

– Akkor jó – mondta a magas nő, és az egyik szék felé biccentett. – Foglaljon helyet, ha gondolja.

Elend bólintott, odahúzott egy széket a két tudós elé, és leült.

– Tanácsra lenne szükségem.

– Én már minden tanácsot megadtam, amit csak tudtam – jelentette ki Tindwyl. – Igazából talán túl sok tanáccsal láttam el. Az, hogy még mindig itt vagyok, úgy tűnhet, mintha valakinek az oldalára álltam volna.

– Már nem vagyok király – emlékeztette az ifjú Venture. – És éppen ezért, nem lehet az oldalamra állni. Csak egyszerű férfi vagyok, aki az igazságot kutatja.

A nő elmosolyodott.

– Akkor hát tegye fel a kérdéseit!

A terrisi férfi jól látható érdeklődéssel követte a társalgást.

Nem tudom biztosan, én magam értem-e a kapcsolatunkat.

– A következő a gondom: azért veszítettem el a trónomat, mert nem voltam hajlandó hazudni.

– Magyarázza meg! – kérte Tindwyl.

– Esélyem lett volna a törvény egy részletét homályban tartani. Az utolsó pillanatban elérhettem volna, hogy a Nagygyűlés engem válasszon királynak. Ehelyett azonban felvilágosítottam őket a törvény szövegével kapcsolatban, és végig igazat mondtam. Ez viszont a trónom elvesztéséhez vezetett.

– Egy cseppet sem vagyok meglepve – jelentette ki az asszony.

– Nem is hittem, hogy meglepődik. Tehát ön szerint ostobaság volt részemről ez a viselkedés?

– Igen.

Az ifjú bólintott.

– Ugyanakkor – folytatta a nő –, nem az a pillanat vezetett a trónja elvesztéséhez, Elend Venture. Az a pillanat semmiség: ne okolja csúfos bukásáért. Azért veszítette el a trónt, mert nem utasította a seregeit, hogy védjék meg a várost; mert ragaszkodott hozzá, hogy a Nagygyűlés megőrizze a hatalmát; és mert nem alkalmazott orgyilkosokat, vagy az elnyomás egyéb formáit. Röviden szólva, Elend Venture, azért veszítette el a királyságát, mert jó ember.

A kérdező megrázta a fejét.

– Ezek szerint az ember nem élhet tiszta lelkiismerettel és uralkodhat jó királyként is egyszerre?

Tindwyl a gondolataiba merülve ráncolta a homlokát.

– Ez egy ősrégi kérdés, Elend úr – válaszolt Sazed halkan. – Olyan kérdés, ami egyaránt foglalkoztat uralkodót, papot és egyszerű halandót, mióta világ a világ. Nem tudom, van-e rá válasz.

– Hazudnom kellett volna, Sazed?

– Nem – mosolygott a szolga. – Talán ugyanebben a helyzetben másvalaki jobban járt volna a hazugsággal. De az ember legyen mindig hű önmagához. Élete során számos döntést hozott, és ha az utolsó pillanatban önmagától idegen döntést hoz – és hazudik –, az mindent megcáfolt volna, amit magáról tartott. Szerintem jobb, hogy így tett, és elveszítette a trónt.

Tindwyl még mindig fancsali képet vágott.

– Szépek az ideálok, Sazed. De mi lesz az emberekkel? Mi van akkor, ha azért halnak meg, mert Elend képtelen volt uralkodni a saját lelkiismerete felett?

– Nem kívánok vitába szállni veled, Tindwyl. Egyszerűen az a véleményem, hogy jól választott. Jogában áll követni a lelkiismeretét, és bízni a gondviselésben, hogy begyógyítja az erkölcs és a logika ütközésekor keletkező sebeket.

Gondviselés.

– Úgy érted, bízni Istenben – szólalt meg Elend.

– Igen.

A fiatal férfi megrázta a fejét.

– Isten nem egyéb, mint az obligátorok által használt eszköz, Sazed!

– Miért hozza meg azokat a döntéseket, Elend Venture, amiket meghoz?

– Mert helyesek.

– És miért helyesek ezek a dolgok?

– Nem tudom – adta fel Elend, és nagyot sóhajtva, hanyagul hátradőlt. Elkapta az asszony rosszalló pillantását, de figyelmen kívül hagyta. Nem volt már király: terpeszkedhetett, ha arra támadt kedve.

– Istenről beszélsz, Sazed, de nem prédikálsz több száz egyéb vallásról is?

– Hogy pontosak legyünk, háromszázról.

– Nos, te melyikben hiszel?

– Mindegyikben.

Elend újból a fejét rázta.

– Ez nem logikus. Csupán fél tucatról meséltél nekem, de már azok is ellentmondanak egymásnak.

– Nekem nem tisztem megítélni az igazságot, Venture úr – válaszolta Sazed mosolyogva. – Én csupán szállítom.

Az ifjú nagyot sóhajtott.

Papok… Néha olyan érzés Sazeddel beszélgetni, mintha csak egy obligátorral próbálnék meg érvelni.

– Elend – szólalt meg Tindwyl lágyabb hangon –, szerintem rosszul kezeli a helyzetet. Ám ennek ellenére Sazednek is igazat adok: nem fordított hátat a meggyőződéseinek, és ez királyhoz méltó tulajdonság.

– És most mitévő legyek?

– Azt tegye, amit jónak lát. Sosem tartozott a feladataim közé megmondani, hogy mit tegyen. Én csak arról beszéltem önnek, hogy más férfiak a múltban hogyan cselekedtek az ön helyzetében.

– És ők mit tettek volna? – kíváncsiskodott Elend. – Az ön nagyszerű vezérei, ők hogyan döntöttek volna a helyemben?

– Nem sok értelme van feltenni ezt a kérdést. Ők ugyanis nem találták volna magukat ilyen helyzetben, mivel már a legelején elveszítették volna a címüket.

– Akkor hát erről szól az egész? A címről?

– Nem erről beszéltünk mind ez idáig? – kérdezte Tindwyl.

Elend nem válaszolt. „Ön szerinted mitől lesz jó király valakiből?” – kérdezte egyszer Tindwyltől. „Bizalom” – válaszolta a nő akkor. „Az a jó király, akiben megbíznak az emberek – és aki kiérdemli a bizalmat.”

Felállt.

– Köszönöm, Tindwyl!

A terrisi nő zavartan meresztette a szemét, majd Sazedhez fordult, aki felnézett, bele Elend szemébe. Elmosolyodott.

– Folytassuk a munkánkat! Őfelségének dolga van.

Tindwyl még akkor sem hagyta abba a csodálkozást, amikor a fiatal Venture elhagyta a szobát. Az őrök követték gyors lépéseit a folyosón.

Nem térek vissza oda, ahonnan annak idején elindultam – határozta el Elend. – Abbahagyom az aggodalmaskodást és az önmarcangolást. Tindwyl többre tanított ennél. Még akkor is, ha igazán sosem értett meg.

Pár pillanat múlva megérkezett a lakosztályába. Beosont, majd kinyitotta ruhásszekrénye ajtaját. Az öltözet, amit Tindwyl választott neki – a királyi egyenruha – ott lógott az akasztóján.

Néhányan bizonyosan hallottatok legendás emlékezőtehetségemről. Valóban így van: egy ferukimista fémelméje sem szükséges ahhoz, hogy egy pillanat alatt az agyamba véssek egy teljes oldalnyi szöveget.