Harminckilencedik fejezet

Straff Venture némán lovagolt a ködös napnyugtában. Bár szívesebben utazott volna fogattal, fontosnak érezte, hogy lóháton jelenjen meg a serege előtt, ezzel is nyomatékosítva az erőskezű vezér képét. Cseppet sem meglepő módon Zane inkább a gyaloglást választotta. Straff lova mellett baktatott. Úgy ötven katona haladt mögöttük.

Hiába követte egy egész csapat, az intrikákban megkeményedett hadúr mégis védtelennek érezte magát. Nem csupán a köd és nem is elsősorban a sötétség tehetett róla. Még mindig nem felejtette el, Vin hogyan zavarta össze az érzelmeit.

– Csalódtam benned, Zane – mordult fel.

A ködszerzet felnézett, és az apja ón segítségével látta, hogy összeráncolja a homlokát.

– Csalódtál?

– Venture és Cett életben maradtak. Ezenkívül allomantáim legjobbjait küldted a halálba.

– Figyelmeztettelek, hogy odaveszhetnek – védekezett a ködszerzet.

– Igen, egy cél érdekében – vágott vissza Straff szigorúan. – Miért kellett neked egy csapat rejtőzködő allomanta, ha öngyilkos küldetésre vezényelted őket egy nyilvános tanácskozás kellős közepén? Talán azt gondolod, tartalékaink kifogyhatatlanok, de hadd világosítsalak fel: azt a hat embert nem lehet pótolni.

Straff évtizedeken keresztül dolgozott azon, hogy ennyi rejtőzködő allomantát ki tudjon nevelni az ágyasai közreműködésével. Kellemes munka volt, de akkor is munka. Aztán Zane egy meggondolatlan húzással elpusztította fattyai egyharmadát.

A gyermekeim odavesztek, a titkom kiderült, és az a… bizarr teremtmény még mindig életben van!

– Sajnálom, apám! – szabadkozott a sajnálat legkisebb jele nélkül Zane. – Arra számítottam, a zűrzavarban és a zsúfolt teremben a lány magára marad, és nem tudja használni az érméit. Tényleg azt hittem, hogy a tervem beválik.

Az öreg elhúzta a száját. Tudta jól, hogy a ködszerzet rátermettebbnek hiszi magát nála; melyik ködszerzet ne gondolná ezt? Csak a megvesztegetés, fenyegetés és manipuláció finom keverékével tarthatta irányítása alatt törvénytelen fiát.

Viszont akármit is gondoljon Zane, ő cseppet sem ostoba. Ebben a pillanatban rájött, hogy a fiú rejteget valamit.

Miért küldte azokat a férfiakat a halálba? – tűnődött. – Bizonyára sejtette, hogy el fognak bukni – máskülönben segített volna nekik a lány ellen harcolni.

– Nem – sziszegett Zane halkan, ahogy máskor is szokta. – Ő az apám… – itt elakadt, majd hevesen megrázta a fejét. – Nem, őket sem!

Egek! – riadt meg Straff, és újra lenézett a mellette lépdelő, magában motyogó őrültre. – Mibe kevertem magam?

Fattyú fia egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Vajon féltékenységből, az erőszak iránti vágytól hajtva, vagy csupán unalomból küldte a féltestvéreit a biztos halálba? A király nem hitte, hogy a fekete ruhás ködszerzet ellene fordult volna, de ebben nem lehetett biztos. Akárhogy is, nem szerette, ha Zane-re kellett támaszkodnia a tervei megvalósítása során. Nem szerette, ha bármiben is erre a háborodottra kellett hagyatkoznia.

A fiú felpillantott az apjára és abbahagyta a motyogást. Általában jól tudta leplezni őrültségét. Olyan jól csinálta, hogy Straff néha egészen elfelejtkezett róla. De a felszín alatt azért mindig ott rejtőzött a téboly. Zane volt a legveszélyesebb eszköz, amit valaha is a kezében tartott. A ködszerzet által nyújtott védelem eltörpült az őrülete miatt érzett fenyegetettség mellett.

Legalábbis csaknem eltörpült.

– Ne aggódj, apám! A város így is a tiéd lesz.

– Nem lesz az enyém, míg az a nő életben van. – Straff borzadva összerázkódott.

Lehet, hogy erről szól az egész. Zane támadása annyira egyértelműre sikeredett, hogy a városban mindenki tudja, én állok mögötte. És amikor az a ködszerzetdémon felébred, eljön és bosszút áll mindenért.

De ha ez volt Zane célja, akkor miért nem ő maga ölte meg?

A fiú cselekedetein nem lehetett kiigazodni. De nem is kellett. Ez talán az egyik előnye annak, ha valaki őrült.

A fiú a fejét rázta.

– Szerintem meg fogsz lepődni, apám. Így vagy úgy, de hamarosan semmi félnivalód nem lesz Vintől.

– Azt hiszi, megpróbáltam megöletni a hőn szeretett királyocskáját.

A fiatal ködszerzet elmosolyodott.

– Nem, nem hiszi. Ahhoz túl okos.

Túl okos, hogy lássa az igazságot? – értetlenkedett Straff.

Ebben a pillanatban óntól kiélesedett hallásával susogást érzékelt a ködben. Feltartotta a kezét, mire a menet megállt, és meglátták a távolban a városfalakon pislákoló fáklyák fényét. Közel jártak a városhoz, zavarba ejtően közel.

A menet csendben várakozott. Nem sokkal később egy lovas jelent meg előttük a ködben, akit körülbelül ötven másik kísért. Ferson Penrod.

– Straff! – köszöntötte Luthadel királya és bólintott.

– Ferson!

– Az embereid remek munkát végeztek – szólította meg Penrod. – Örülök, hogy a fiadnak nem kellett meghalnia. Ügyes fiú. Rossz király, de becsületes.

Több fiam is meghalt ma, Ferson – gondolta Straff. – Az, hogy Elend még életben van, nem szerencse, hanem inkább a sors fintora.

– Készen állsz, hogy átadd a várost? – kérdezte Straff.

Penrod bólintott.

– Philen és a kereskedők biztosítékokat akarnak, miszerint ugyanazokat a titulusokat kapják, amit Cett ígért nekik.

Az öreg Venture legyintett.

– Ismersz jól, Ferson. – Hiszen szinte minden héten a szemem láttára fetrengtél részegen a bálokon. – Mindig tiszteletben tartom az üzleti megállapodásokat. Ostoba lennék nem kibékülni azokkal a kereskedőkkel; ők fogják nekem behajtani az adót ebből az uradalomból.

Penrod bólintott.

– Örülök, hogy egyetértésre jutottunk, Straff. Cettben nem bízom.

– Kétlem, hogy bennem bíznál – mondta az öreg Venture.

A másik nemes elmosolyodott.

– De ismerlek, Straff. Közülünk való vagy, egy luthadeli nemes. Ráadásul te hoztad létre a legerősebb királyságot az uradalmakban. És nekünk most csak ez számít. Egy kis biztonság ennek a népnek.

– Mintha csak azt a bolond fiamat hallanám.

Penrod röviden elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– A fiad nem bolond, Straff. Csak idealista. Az igazat megvallva, kicsit szomorú vagyok, hogy az utópiája nem valósulhat meg.

– Ha szomorkodsz miatta, Ferson, akkor te is bolond vagy.

Penrod megmerevedett. Straff elkapta a férfi büszke tekintetét, és addig nézett vele farkasszemet, míg az a földre nem sütötte a szemét. Egyszerű közjáték, szinte teljesen jelentéktelen, de nagyon fontos emlékeztetőként szolgált.

Straff kuncogott.

– Szokj hozzá a gondolathoz, hogy újra kis hal leszel, Ferson!

– Tudom.

– Fel a fejjel! – javasolta Straff. – Amennyiben a hatalomátvétel úgy zajlik, ahogyan megígérted, senkinek sem kell meghalnia. Ki tudja? Talán még a koronádat is megtarthatod.

Penrod felemelte e tekintetét.

– Nagyon hosszú ideig nem uralkodtak királyok ezen a földön – mondta Straff halkan. – Valami sokkal magasztosabb jött létre. Nos, nem én vagyok az Uralkodó, de lehetek császár. Meg akarod tartani a koronádat és akarsz alattvaló királyként uralkodni?

– Ez azon múlik, milyen árat kell fizetnem érte, Straff – kezdte Penrod óvatosan.

Ezek szerint még nem oszlott el minden aggálya.

Penrod mindig is okos ember volt; a legfontosabb nemes, aki Luthadelben maradt, és hazardírozása minden jel szerint sikerrel járt.

– Az ár szerfölött magas – válaszolta Venture. – Nevetségesen magas.

– Az atium – találgatott Penrod.

Straff bólintott.

– Elend nem találta meg, de itt van valahol. Én bányásztam ki azokat a köveket; az embereim évtizedeket töltöttek azzal, hogy a felszínre hozták és eljuttatták őket Luthadelbe. Tudom, hogy mennyit bányásztunk ki, és azt is tudom, hogy annyi nem lett kiosztva jutalmul a nemességnek. A maradék valahol ott lapul a városban.

Penrod bólintott.

– Meglátom, mit találok, Straff.

Az öreg Venture felhúzta a szemöldökét.

– Újra bele kell jönnöd a dolgok régi menetébe, Ferson.

Penrod várt, majd bólintott.

– Meglátom, mit találok, nagyuram.

– Rendben. Most pedig lássuk, milyen híreket hoztál nekem Elend szeretőjéről!

– Összeesett a harc után. Van egy kémem a szakácsok között, aki azt mondja, egy alkalommal húslevest vitt Vin kisasszony szobájába, aztán nagy sokára hidegen, érintetlenül vitte vissza.

Straff elhúzta a száját.

– Ez a nő meg tudna etetni valamit ezzel a ködszerzettel?

Penrod arca elhalványult.

– Nem… nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, uram. Mellesleg, tudod jól, a ködszerzetek mindent felismernek. Felesleges ennyire tartania tőle, uram – fejtette ki a véleményét az új király.

Straff grimaszra húzta az arcát.

– Nem tartok tőle, csak elővigyázatos vagyok. Addig nem vonulok be a városba, míg nincs szavatolva a biztonságom – és amíg nem vonulok be, addig a város is veszélyben van. Cett fenyegeti. Vagy ami még rosszabb; mi történne, ha a kolossz sereg úgy döntene, hogy megtámadja Luthadelt? Tárgyalásokat folytatok a vezetőjükkel, és úgy tűnik, képes irányítani azokat a szörnyetegeket. Eddig legalábbis. Láttad már, milyen pusztítást képes végezni egy kolossz sereg?

Penrod még nem szembesült a kolosszok gyilkolási módjaival. Straff is csak akkoriban látta először, mire képesek. A luthadeli király megrázta a fejét.

– Vin nem fog megtámadni. Feltéve, hogy a Nagygyűlés neked ítéli a város parancsnokságát. A hatalomátvétel teljesen törvényes úton fog történni.

– Kétlem, hogy az a nőszemély sokat adna a törvény betűjére.

– Lehetséges, hogy igazad van – mondta Penrod. – De Elend betartja a rendeleteket. És az ő parancsait a lány is követi.

Hacsak nem tudja befolyásolni, ahogyan Én Zane-t.

Straff a gondolatba is belereszketett. Akármit is mondjon Penrod, ő addig nem foglalja el a várost, amíg azzal a szörnyeteggel el nem bánnak. És ebben csak Zane lehet a segítségére.

Ám ez a gondolat legalább annyira megrémítette, mint amikor a lány jutott az eszébe.

Minden további eszmecsere nélkül intett a másik nemesnek. A beszélgetés ezzel véget ért. A király megfordult, és kíséretével együtt eltűnt a ködben. Az ón hatása ellenére is alig vette észre, mikor a fia földet ért mellette. Megfordult, és a ködszerzetre nézett.

– Komolyan azt hiszed, hogy odaadja neked az atiumot, ha rábukkan? – kérdezte Zane halkan.

– Talán – felelte kurtán az apja. – Tudnia kell, hogy úgysem lesz képes megtartani. Nincs akkora katonai ereje, amivel megvédhetne egy ilyen kincset. És ha nem adja át… nos, valószínűleg könnyebb lesz elvenni tőle, mintha nekem kellene felkutatni.

A fattyat láthatóan megnyugtatta a válasz. Néhány pillanatig a ködöt bámulta mozdulatlanul. Majd kíváncsi arckifejezéssel az apjára nézett.

– Mennyi az idő?

Straff elővette a zsebóráját, amit egy ködszerzet soha nem hord magánál. Túl sok fémet tartalmaz.

– Tizenegy óra tizenhét perc.

A fiatalember bólintott, majd ismét a város felé fordult.

– Már hatnia kellene.

Straff arca elkomorult, és izzadni kezdett. Fellobbantotta az ónt és összeszorította a szemét.

Ott! – vette észre testében a gyengeséget.

– Megint méreg? – kérdezte magára erőltetett nyugalommal.

– Mi a titkod, apám? Biztosra vettem, hogy ez az adag végez veled. Ennek ellenére itt állsz előttem, és semmi bajod.

Straff egyre gyengébbnek érezte magát.

– Nem kell ahhoz ködszerzetnek lenni, hogy különleges képességekkel bírjon valaki! – csattant fel.

A fia megvonta a vállát, és elővette szokásos kísérteties mosolyát, ami egyszerre árulkodott éles elméjéről és labilis természetéről. Majd egyszerűen megrázta a fejét.

– Megint nyertél – ismerte el apja teljesítményét, azzal kavargó ködöt hagyva maga után eltűnt.

Straff azon nyomban megfordította a lovát, és méltóságát megőrizve sietett vissza a táborba. Érezte a mérget. Érezte, ahogy szívja el belőle az életerőt. Érezte a fenyegetését, hogy átveszi felette az uralmat.

Talán túl gyorsan lovagolt. De nehéz erősnek maradni, amikor az ember haldoklik. Végül aztán vágtába kezdett. Maga mögött hagyta a meglepett őröket, akik csodálkozva kiáltottak lovaiknak, hogy nagyobb sebességre váltsanak és utolérjék vezérüket.

Straff figyelmen kívül hagyta panaszaikat. Egy újabb rúgással még nagyobb sebességre késztette a lovát. Talán a méreg hatására lassult le körülötte minden? Vajon melyiket használta Zane? A gurwraithot? Nem, azt fecskendővel juttatják a szervezetbe. Talán akkor tomfert? Vagy talán valami olyat talált, amit ő nem is ismer?

Csak remélhette, hogy nem ez történt. Mert ha nem ismeri fel a mérget, akkor valószínűleg Amaranta sem fogja, és nem fogja tudni, milyen ellenanyagot tegyen a mindenre használható gyógyitalba.

A tábor fényei megvilágították a ködöt. Katonák üvöltöztek Straff érkezésekor, mivel az egyik saját embere kis híján leszedte lováról, amikor lándzsát tartott a robogó ló elé. Szerencsére a többiek időben felismerték parancsnokukat.

Straff így is letiporta a férfit, hiába fordította félre a fegyvert.

Egyenesen a sátrához sietett. Addigra katonái már gyülekeztek és végezték a dolgukat, mintha lerohanásra vagy valami más támadásra készültek volna. Ezt már sehogy sem tudta titokban tartani Zane előtt.

De hisz a halálomat sem tarthatnám előtte titokban.

– Uram! – kiáltotta egy kapitány és odarohant hozzá.

– Küldjetek Amarantáért! – Straff lehanyatlott a lováról.

A katona visszakérdezett.

– A szeretője, uram? Miért…

– Most azonnal! – parancsolta a hadúr, aztán a sátorlapot félrehajtva belépett. Egy pillanatra remegő lábakkal megállt, amikor a sátorlap a helyére csúszott. Tétován megtörölte a szemöldökét. Túlságosan izzadt.

Átkozott fiú! – gondolta csalódottan. – Meg kell ölnöm, meg kell valahogy állítanom… ki kell találnom valamit. Így nem uralkodhatok!

De mit? Álmatlanul vergődött éjszakánként, nappalokat pazarolt el arra, hogy megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen fattyú fiával. Az atium, amivel eddig zsarolta, már nem érte el azt az eredményt, mint régen. Zane aznapi cselekedetei – féltestvéreinek lemészárlása abban a nyilvánvalóan reménytelen kísérletben, hogy eltegye Elend szeretőjét láb alól – azt bizonyították, hogy a bizalom legkisebb morzsájára sem érdemes.

Amaranta meglepően gyorsan megérkezett, és azonnal nekilátott az ellenanyag előállításának. Végül, miután Straff felhajtotta a borzasztó ízű főzetet, aminek a hatását rögtön érezte, kellemetlen következtetésre jutott.

Zane-nek meg kell halnia.

És mégis… az egészben volt valami végtelenül kényelmes. Mintha pusztán a jövendölésekre támaszkodva létrehoztunk volna egy hőst, ahelyett, hogy megvárjuk, amíg természetes úton jelentkezik az igazi. Emiatt aggódtam, ezen kellett volna még jobban eltöprengnem, amikor a testvéreim eljöttek hozzám, mert végre hajlandóak voltak hinni.