Ötvennyolcadik fejezet

– Szent ég! – lehelte Elend a második barlang bejáratánál.

Vin odalépett hozzá. Már jó ideje botorkáltak a félhomályban. Maguk mögött hagyták a raktározásra használt barlangot, majd végigmentek egy természetes kőalagúton. Amely itt ért véget: egy második, kisebb barlangnál, amit vastag, sötét füst borított. Érdekes módon nem szüremlett ki a barlangból, ahogy azt az ember gondolná, hanem odabenn fodrozódott és kavargott.

A ködszerzet előrelépett. Nem kezdett el fuldokolni a füsttől, pedig arra számított. Valami különös, barátságos érzés kerítette hatalmába, mintha a füsttenger már várta volna.

– Gyerünk! – mondta, majd keresztülsétált a hullámokon. – Fényt látok arrafelé.

A férje idegesen követte.

Bumm. Bumm. Bumm.

Sazed a falnak csapódott. Nem volt allomanta, és a forrasza is elfogyott, amivel felerősíthette volna a testét. Amint a földre zuhant, éles fájdalom hasított az oldalába, és tudta, eltört egy bordája. Vagy valami még annál is rosszabb történt.

Marsh határozott léptekkel előrement. A terrisi gyertyája, ami zabolázatlanul lángolt, miután a férfi elejtette, enyhén megvilágította a támadót.

– Miért kellett idejönnöd? – suttogta az inkvizítor, míg ellenfele térdre küszködte magát. – Már minden olyan jól ment. – Acélszemeivel követte a másik férfi mozdulatait, amint az négykézláb odébb vánszorgott. Ekkor újra taszított egyet a terrisin, és megint a falnak dobta.

Sazed a fájdalomtól elhomályosult szemével is látta, ahogy Marsh lehajol, és felvesz valamit a földről. Egy kis erszényt, amely az ő övéről esett le. Mivel fémdarabkák voltak benne, az inkvizítor bizonyára azt hitte, érmék.

– Sajnálom – ismételte magát Marsh, majd felemelte a kezét és az erszényt ellenfele testére taszította.

A kis tarsoly végigzúgott a termen, és gazdájába csapódott. Kinyílt az ütközéstől, és a fém ékszerek felszakították a férfi húsát. Le sem kellett néznie, hogy tudja, milyen csúnyán megsérült. Furamód azonban fájdalmat nem érzett – viszont a hasán és lábain végigcsorgó meleg vért igen.

Én is… sajnálom – gondolta, és a terem elsötétült, ő pedig térdre rogyott. – Elbuktam… bár nem tudom, miben. Még Marsh kérdésére sem tudom a választ. Nem tudom, miért jöttem ide.

Érzékelte a közelgő halált. Különös élmény volt. Elméje már belenyugodott. Ugyanakkor a gondolatai összekuszálódtak: csalódott volt, és… nehezére… esett…

Azok nem érmék! – súgta egy hang.

A gondolat zakatolni kezdett haldokló elméjében.

Az erszény, amit Marsh beléd vágott. Azok nem érmék. Gyűrűk, Sazed! Nyolc gyűrű! Kettőt már kivettél – a látást és a hallást. De a többit a helyén hagytad. Az erszényben, az övedre csatolva.

Ezután összeesett. A halál hideg árnyékként kúszott egyre közelebb. De a gondolat nem hagyta nyugodni. Tíz gyűrű a húsában és a testén. Súly. A test sebessége. Látás. Hallás. Tapintás. Illat. Erő. A gondolat sebessége. Éberség.

És egészség.

Azonnal megkereste az aranygyűrűt. Nem kellett az ujj ára húzni a fémelméket ahhoz, hogy használni tudja a bennük összegyűjtött hatalmat – elég volt, ha hozzájuk ért. Mellkasában megszűnt az égető érzés, és a látása is kitisztult. Karja kiegyenesedett, a csontok összeforrtak, miután többnapnyi elraktározott egészséget szívott magába egy rövid pillanat alatt. Levegő után kapkodott. Az elméje is visszatért a halálközeli állapotból, és az aranyelme megőrizte gondolatai frissességét.

A hús begyógyult a fém körül. Ő felállt, aztán levette a testéről az üres erszényt. A gyűrűk azonban a helyükön maradtak. Ledobta a földre az iszákot. A seb lassan gyógyult, miután az erő utolsó cseppjét is elszívta az aranyelméből. Marsh megállt az ajtónyílásnál, és meglepve fordult vissza. A terrisi karja még akkor is lüktetett. Valószínűleg megrepedt a csontja, bordái pedig megzúzódtak. Ilyen kevés egészségadag csak ennyire képes. De legalább élt.

– Cserbenhagytál minket, Marsh! – feddte meg támadóját. – Eddig nem tudtam, hogy azok a cövekek nem csupán az emberek szeme világát veszik el, de a lelküket is.

– Nem győzhetsz ellenem! – válaszolta fenyegetőn Kelsier testvére. Hangja visszhangzott a sötét teremben. – Nem harcosnak születtél.

Sazed elmosolyodott, mert érezte az apró fémelmék erejét a testében.

– Azt hiszem, te sem.

Olyan dolognak vagyok a részese, ami kívül áll a hatáskörömön – töprengett Elend, amint végigmentek a különös, füsttel megtöltött barlangon.

A padló érdes és egyenetlen volt, és a fáklya halványan pislogott, mintha a tekergő fekete füst még a fényt is magába szívná.

Vin ezzel szemben magabiztosan haladt előre. Nem is: inkább határozottan. A kettő nem egy és ugyanaz. Akármi várt is rá a barlang végén, ő minden kétséget kizáróan találkozni akart vele.

És vajon mi vár rá? – tűnődött a férfi. – A Megdicsőülés Kútja?

A Kút csak egy mitológiai hely – valami, amit az obligátorok emlegettek, amikor az Uralkodó életét és cselekedeteit tanították. Mégis… követte Vint északra abban a reményben, hogy megtalálja, nem? Akkor most hirtelen miért lett olyan gyanakvó?

Talán azért, mert végre kezdte elfogadni, ami rájuk várt. És ez aggasztotta. Nem azért, mert féltette az életét, hanem azért, mert a világ egyik napról a másikra a feje tetejére állt. A seregek működését megértette. Még akkor is, ha nem tudta, hogyan győzze le őket. De mit kezdjen egy olyan dologgal, mint a Kút? A természetfelettivel; valamivel, ami meghaladja a tudósok és filozófusok felfogóképességét is?

Ez megrémítette.

Végre elérték a füstös barlang másik végét. Innen is nyílt egy terem, csak sokkal kisebb, mint a másik kettő. Ahogy beléptek a csarnokba, az ifjú Venture-nek azonnal feltűnt valami: a barlangot emberi kéz alakította. Legalábbis olyan érzetet keltett, mintha mesterségesen keletkezett volna. A függő cseppkövek oszlopokat hoztak létre az alacsony teremben, és túlságosan egyenletesen helyezkedtek el egymáshoz képest ahhoz, hogy természetes eredetűek legyenek. Ugyanakkor azonban természetesnek is hatottak, és nem látszottak rajtuk a megmunkálás jelei.

Melegebb is volt itt, és szerencsére a füstöt is maguk mögött hagyták. Halvány fény áradt valahonnan a terem túlvégéből, bár Elend nem tudta beazonosítani a fényforrást. Nem tűnt fáklyának, és a színe is szokatlan volt. Ráadásul inkább csillámlott, mint pislákolt.

Vin megölelte a szerelmét, és a fényt fürkészte. Hirtelen mintha nyugtalanná vált volna.

– Honnan jön ez a fény? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva.

– Egy medencéből – válaszolta a lány halkan. Élesebb látásával ő azt is látta, amit Elend nem. – Egy ragyogó, fehér medencéből.

A férfi továbbra is félve várta a fejleményeket. Ám egy tapodtat sem mozdultak. A ködszerzet tétovázott.

– Mi az? – tudakolta a férfi.

A lány a férjéhez bújt.

– Az ott a Megdicsőülés Kútja. A fejemben érzem. Lüktet.

A fiatalember mosolyt erőltetett az arcára, mint aki nem tudja, hol van, és hogyan került oda.

– Ezek szerint megtaláltuk, amit kerestünk?

– Mi lesz, ha nem tudom, mit kell tennem? – aggódott a ködszerzet. – Mi lesz, ha magamhoz ragadom az erőt, de nem tudom, hogyan használjam? Mi lesz, ha. én is olyanná válok, mint az Uralkodó?

Elend lenézett kétségek közt vergődő feleségére. Egymást átölelve álltak, így a lány félelme enyhült egy kicsit. A király szerette a törékeny ködszerzetet. Az előttük álló percek sehogy sem illettek bele a férfi észérveken alapuló világába, de Vin sosem bajlódott az észérvekkel. És Elend sem ragaszkodott hozzájuk, mert megbízott a lányban.

Két keze közé fogta kedvese fejét, és megemelte, hogy a szemébe tudjon nézni.

– Gyönyörű a szemed.

Vin helytelenítő pillantást vetett a párjára.

– Miért…

– És – folytatta Elend – ennek a szépségnek egy része az őszinteségedből fakad. Nem válsz olyan zsarnokká, mint az Uralkodó volt. Tudni fogod, mit tégy az erővel. Bízom benned.

A lány bizonytalanul elmosolyodott, majd bólintott. Azonban még nem indult el a barlang felé, hanem rámutatott valamire férje válla fölött.

– Az meg micsoda?

A férfi megfordult, és a kicsi terem végén észrevett egy kiálló peremet. Közvetlenül a bejárat melletti sziklából nőtt ki, amin keresztül beléptek. Először a ködszerzet ment oda a peremhez, majd Elend is. Rögtön meglátták a szétszóródott darabkákat.

– Mintha cserépdarabok lennének – állapította meg a király. Majd lenézve még több töredéket vett észre a földön, a perem alatt.

Vin felvett egyet, de semmire sem tudott következtetni belőle. Elendre pillantott, aki a törmelékek között keresgélt.

– Ezt nézd! – mutatott fel egy szilánkot a férfi, ami nem úgy tört el, ahogy a többi.

Ez egy korong alakú, égetett agyagból készült cserépdarab volt, és egyetlen, fémesen csillogó gyöngyszem állt a közepén.

– Atium? – kérdezte a lány.

– A színe alapján nem – válaszolta Elend.

– Akkor mi lehet?

– Talán ott megtaláljuk rá a választ – mondta a férfi, és megfordulva a fény felé vezető oszlopsorra nézett.

Vin bólintott, és újra elindultak.

Marsh abban a szempillantásban megpróbálta eltaszítani Sazedet a karját ékesítő ékszerek segítségével. A tudós azonban felkészült a csapásra, és segítségül hívta vaselméjét, aztán elszívott belőle egy nagy adag súlyt. Teste azonnal nehezebbé vált, és érezte, ahogy a saját tömege lefelé húzza. Öklei mintha vasgolyók lettek volna ólomkarjai végén.

Az inkvizítor ekkor megtántorodott, mivel saját taszító ereje hevesen visszarántotta. A hátsó falnak csapódott, és meglepett kiáltás hagyta el a torkát. A hangja visszhangzott a kicsi, elátkozott teremben.

Ahogy a gyertya lángja elhalványult, árnyékok táncoltak a falakon. Sazed felerősítette a látását, majd visszatérve eredeti súlyához, az összezavart inkvizítor felé rohant. Marsh azonban hamar talpra állt, és lerántott a falról, majd magához vonzott egy használaton kívül álló lámpást. A fémtárgy a termet átszelve felé repült.

Sazed ekkor a cinket vette elő. Úgy érezte magát, mint egy allomanta és egy ferukimista bizarr keveréke, mivel a fémforrások saját testén belül helyezkedtek el. Az arany meggyógyította a belső szerveit, újra egésznek érezte magát, ám a gyűrűk továbbra is a húsában rejtőztek. Ugyanezt tette az Uralkodó is; a fémelméit a testén belül tartotta, hogy nehezebben tudják ellopni tőle.

A tudós mindig is betegesnek és irtóztatónak tartotta ezt az eljárást, most azonban belátta, milyen hasznos dolog. Gondolatai felgyorsultak, és azonnal felrajzolta maga előtt a lámpás röppályáját. Tudta, ellenfele fegyverként akarja használni ellene. Így az acélhoz folyamodott. Az allomancia és a ferukímia között egy alapvető különbség létezett: az allomanták a fémekből nyerték az erőt, így az korlátozott mennyiségben állt csak a rendelkezésükre. Ezzel szemben a ferukimisták többször is segítségül hívhattak egy-egy tulajdonságot, és több hónapnyi összegyűjtött erőt nyerhettek ki néhány másodperc alatt.

Az acélban a test sebességét raktározták el. Sazed keresztül suhant a termen. Levegő tódult a fülébe, ahogy átszáguldott a bejáraton. A levegőben elkapta a lámpást, majd újra többszörösére növelte teste tömegét a vaselme segítségével. Még egy kis forraszt is használt, hogy az erejét is megsokszorozza.

Marshnak még gondolkozni sem maradt ideje. Egy olyan lámpást vonzott, amit egy természetellenesen erős és természetellenesen nehéz kéz tartott. A férfit ismételten saját allomanciája rántotta vissza. A vonzás erejétől átrepült a termen, egyenesen a terrisi felé.

A tudós megfordult, és az inkvizítor arcába csapta a lámpást. A fém meggörbült a kezében, és a csapás erejétől Marsh hátralökődött, a márványfalnak vágódott, majd a testéből felcsapódó vér vörös permettel szórta tele a levegőt. Ahogy a földre zuhant, Sazed észrevette, hogy az ütéstől az egyik tüske belecsúszott a férfi koponyájába, és összeroncsolta a szemüreg körüli csontokat.

A hórihorgas őrző visszaállította eredeti súlyát, majd rögtönzött fegyverét fenyegetőn tartva előreugrott. De Marsh felemelte az egyik karját, és taszított. A terrisi több méterre bukdácsolt, mielőtt újra megnövelte a tömegét a vaselméjével.

Az inkvizítor felnyögött, mivel taszítása a falnak lökte. Viszont Sazed sem tudott mozdulni. Megpróbált előrelépni, de Marsh taszításának a nyomóereje és saját megnövelt tömege miatt nehezen lépett. A helyzet ekkor holtpontra jutott. Egymást taszították az egyre gyengébb fényben. A terem berakásai fémesen szikráztak: a néma márvány figyelte őket, és egy ajtónyílás várt rájuk, ami egyenesen a Kúthoz vezetett.

– Miért, Marsh? – suttogta Sazed.

– Nem tudom – nyögte a másik.

Ekkor hirtelen erőre kapva az őrző visszatért átlagos testsúlyához, és acélelméjét használva inkább megint a gyorsaságát növelte meg. Ledobta a lámpást, és oldalirányba indult el, olyan sebességgel, amit az inkvizítor nem tudott követni. Az erők megtartották a lámpást, de aztán a súlyos fémtárgy a földre zuhant, midőn Marsh befejezte a taszítást és előreugrott, nehogy megint a falhoz szorítsa magát.

Ám a terrisi gyorsabbnak bizonyult. Megpördült, és felemelte a kezét, hátha ki tudja húzni ellenfele legfontosabb cövekét – azt, amit hosszanti irányban vertek be a lapockák közé. A cöveket kirántva el lehetett pusztítani egy inkvizítort: az Uralkodó ezt a sebezhető pontot találta ki a számukra.

A tudós Marsh mögé ugrott, hogy hátulról támadjon. Az inkvizítor jobb szemébe szúrt cövek hátul átfúrta a koponyacsontot, és vér szivárgott a lyukból.

Sazed acélelméje kimerült.

A gyűrűkben raktározott erő nem tartott sokáig, így ez a kétszeri alkalom néhány pillanat alatt teljesen kiürítette az elmét. Megtántorodott a hirtelen jött lassúságtól, de a karja még mindig a magasban volt, és még mindig tíz férfi ereje lakozott benne. Jól látta Marsh köpönyege alatt a főcövek kitüremkedését.

Ha csak…

De abban a pillanatban az inkvizítor megpördült, aztán ügyesen félrerúgta Sazed kezét, és a könyökével hasba vágta. Végül jókora visszakezes ütést mért az arcára.

A terrisi hátrahőkölt. Forrasza is elfogyott, az ereje is elhagyta. A fájdalomtól hörögve a kemény acélpadlóra zuhant, majd odébb gurult.

Marsh magas alakja fenyegetően közeledett felé a sötét teremben. A gyertya lángja megrebbent.

– Tévedtél, Sazed – kezdte az inkvizítor halkan. – Egykor valóban nem voltam harcos, de a helyzet megváltozott. Te az elmúlt két évben tanítottál, én gyilkoltam. Rengeteg embert megöltem.

Azzal előrelépett. Sazed köhécselve próbálta megmozdítani a testét. Aggódott, hogy esetleg ismét eltörte a karját. Újra cinkkel próbálkozott, amitől bár a gondolatai felgyorsultak, a testében az izmok nem engedelmeskedtek. Tisztán látta szorult helyzetét, és hogy semmit sem tehet ellene. Nézte, amint Marsh felkapja a földről a lámpást.

A gyertyaláng kihunyt.

De a földön fekvő erőtlen tudós még látta ellenfele arcát. Vér csöpögött a betört szemüregből, és ettől szinte alig lehetett érzelmeket leolvasni támadója vonásairól. Az inkvizítor azonban mintha… szomorú tekintettel tartotta volna karomszerű ujjai közt a lámpást, hogy lesújtson vele.

Nocsak! – kapta fel a fejét a ferukimista. – Mi ez a fény?

Ekkor párbaj pálca csapódott Marsh koponyájába. Az ütés nyomán szilánkok hullottak a földre.

Vin és Elend odaértek a medencéhez. A férfi letérdelt a víz mellé, de a lány nem mozdult. Csak nézte a csillogó felületet.

A folyadék a sziklába vájt mélyedésben gyűlt össze, és nagyon sűrűnek tűnt, fémszerűnek. Akár valami ezüstösen és fehéren ragyogó, folyékony fém. A mindössze méternyi széles Kút fénye és ereje betöltötte a lány elméjét.

A ködszerzetet annyira lenyűgözte a gyönyörű medence látványa, hogy észre sem vette a ködszellemet, míg Elend ujjai erősebben meg nem szorították a karját. Ekkor felnézett, és meglátta az előttük álló fantomot. Az mintha lehajtotta volna a fejét, de ahogy megfordult, árnyszerű alakja kiegyenesedett.

Korábban mindig ködben találkozott vele. Most sem tűnt teljesen… egésznek. Köd áradt a testéből, s folytonosan lefelé áramlott: ez alkotta megfoghatatlan formáit. Egy állandó mintát.

Vin halkan felszisszent, és kirántotta a tőrét.

– Várj! – kiáltotta a király.

A lány elhúzta a száját, és rosszalló pillantást vetett a férfira.

– Nem hiszem, hogy veszélyes, Vin – súgta a kedvese, majd tett egy lépést a szellem felé.

– Elend, ne! – figyelmeztette a lány a férjét, de az szelíden kicsúszott a szorításból.

– Meglátogatott, míg egyedül bolyongtam azt erdőben, Vin – magyarázta. – Nem bántott. Csak… úgy tűnt, valamit a tudtomra akar hozni – folytatta mosolyogva, majd jellegtelen kabátjában és lovaglóöltözetében lassan közelített a szellemhez. – Mit akarsz? – kérdezte a lénytől.

A szellem mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán felemelte az egyik karját. Ekkor valami megcsillant a kezében, és visszaverődött a medence fényében.

– Ne! – visította Vin, és odaugrott, de már későn. Addigra a lény felhasította a férje hasát. A férfi feljajdult fájdalmában, majd botladozva visszahátrált. – Elend! – kiáltotta a lány ismét, és odalépett hozzá, amint a férje elcsúszott és a földre esett. A szellem odébb somfordált, és közben megtévesztően anyagtalan testéből vér csöpögött. Elend vére.

A férfi elterült, meglepett szemeit tágra nyitotta. Vin forraszt lobbantott fel, és feltépte a kabátot, hogy jobban lássa a sebet. A szellem mélyen belevágott a férfi hasába: a beleket is felhasította.

– Nem… nem… nem… – motyogta a ködszerzet eltompult aggyal, férje kiontott vérével a kezén.

A seb iszonyatos volt. Halálos.

Ham jobbik kezével ledobta a törött pálcát, mert a másik karját még mindig felkötve hordta. A tagbaszakadt martalóc mérhetetlenül elégedettnek tűnt, miközben átlépte Marsh testét és Sazed felé nyújtotta egészséges kezét.

– Nem gondoltam, hogy itt talállak, Saz – mondta.

A tudós kábultan belekapaszkodott a míves ujjaiba és feltápászkodott. Megbotlott az inkvizítor testében. Még felbolydult lelkiállapotában is tudta, hogy egy egyszerű doronggal nem lehet megölni az Uralkodó teremtményeit. Ám ahhoz túl zavart volt, hogy ezen érdemben elgondolkodjon. Felkapta a gyertyáját, meggyújtotta Ham lámpásával, majd elindult a lépcső irányába, bár nehezére esett a járás.

Muszáj mennie. Muszáj megtalálnia Vint.

Vin a karjaiban tartotta a férjét. Köpönyegét sietősen a férfi teste köré csavarta. A szedett-vedett kötés nem illett a tragikus jelenethez.

– Szeretlek! – suttogta, és meleg könnycseppek potyogtak Elend hideg arcára. – Elend, szeretlek! Szeretlek…

De a szerelem itt már nem segíthetett. A férfi egész testében reszketett, szemei fennakadtak, már nem látott és nem hallott. Levegő után kapkodott, és vér bugyborékolt fel a torkából.

A lány elfordította az arcát, és homályos elméjével akkor fogta fel, hol is térdel. A medence mellette ragyogott, centiméterekre onnan, ahol Elend elesett. Néhány vércsepp belefolyt a medencébe, bár a folyékony fémmel nem keveredett össze.

Meg tudom menteni – döbbent rá. – A teremtés hatalma itt lakozik, alig kéznyújtásnyira.

Ez az a hely, ahol Rashek isteni hatalmat kapott. A Megdicsőülés Kútja.

Visszapillantott férjére, a fiatalember fátyolos szemére. A férfi próbált ránézni, de láthatóan nem tudta irányítani az izmait. Mintha… mosolyogni próbált volna.

Vin felgöngyölítette a kabátját, és a férfi feje alá tette. Aztán mindössze egy nadrágban és ingben a medencéhez lépett. Hallotta a lüktetését. Őt hívja… csalogatja. Várja, hogy egyesüljön vele.

Belelépett a medencébe. Az ellenállt az érintésének, de a lábai lassan süllyedni kezdtek. Elindult a medence közepe felé, és türelmesen várta, hogy a folyékony fém mindjobban befedje testét. Másodperceken belül a folyadék már a mellkasáig ért, a világító anyag teljesen körbevette.

Vett egy nagy levegőt, majd hátrahajtotta a fejét és felnézett, miközben a medence teljesen elnyelte, és az arcát is befedte.

Sazed végigbotladozott a lépcsőfokokon, gyertyáját remegő ujjaival tartotta maga elé. Ham utána kiabált, majd elhaladt a zavart Kobold mellett, és figyelmen kívül hagyta a fiú kérdéseit.

Ám amikor már a barlang bejáratához közelített, lelassított. A föld megremegett a lába alatt.

Ő pedig tudta, hogy elkésett.

Az erő szinte azon nyomban megmutatta magát Vinnek.

Érezte, ahogy a folyadék nekifeszül a testének, belebújik, utat tör magának és átszüremlik a pórusokon meg a testnyílásokon. Sikolyra nyitotta a száját, de a folyadék ott is beáramlott, fuldoklásra ösztönözve őt.

Hirtelen erős fájdalom lobbant a fülcimpájában. Felkiáltott, kiszakította a fülbevalóját, és beledobta a medencébe. Levette az övét is, és az allomantikus üvegcsékkel együtt azt is a mélységbe engedte. Minden fémet eltávolított magáról.

És akkor égni kezdett. Felismerte az érzést. Pontosan olyan volt, mint amikor fémeket égetett a gyomrában. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az egész testét átjárta az égető érzés. A bőre tüzelt, az izmai lángokban álltak, és még a csontjait is tűz emésztette. Tátogva próbált levegőt venni, és észrevette, hogy a fém eltűnt a torkából.

Ragyogott. Érezte magában az erőt: mintha megpróbált volna visszafelé utat törni magának. Mint amikor a forrasz által erőt nyer, csak ezúttal megdöbbentően, sokszorosan nagyobb erőt érzett. Hihetetlen képességekkel bíró erőt. Közönséges esetben képtelen lett volna felfogni a hatalom természetét, ám az az elméjét is felnyitotta és éretté tette arra, hogy megértse, mi került a birtokába.

Újrateremthetné a világot. Vissza tudná szorítani a ködöt. Keze egyetlen legyintésével éhezők millióiról tudna gondoskodni, megbüntethetné a gonoszt, megvédhetné a gyengéket. Teljesen lenyűgözte a saját ereje. A barlang mintha átlátszóvá vált volna körülötte, ő pedig kiterítve látta az egész világot maga előtt. Egy mesés bolygót, ahol az élet csupán egy kicsiny területre szorult vissza a sarkok körül. De ő ezt is helyre tudná hozni. Mindent helyrehozhatna. Még.

Még Elendet is megmenthetné.

Haldokló szerelmére pillantott. Azonnal tudta a férfi pontos baját. Meg tudná gyógyítani a megrongálódott bőrt, és a kettévágott szerveket.

Nem teheted, gyermekem.

Vin rémülten nézett fel.

Tudod, mit kell tenned – figyelmeztette a Hang.

A suttogás mintha egy idős, kedves ember torkából jött volna.

– Meg kell mentenem! – zokogott hangosan a lány.

Tudod, mit kell tenned!

És valóban. Felrajzolódott előtte az egész: látta, mint valami látomásban, ahogy Rashek magához veszi a hatalmat. És látta a katasztrófát is, amit ezzel okozott.

Minden vagy semmi volt a tét – kicsit úgy, mint az allomanciában. Ha magához veszi az erőt, néhány pillanat alatt el kell égetnie. Kedve szerint alakíthatja a dolgokat, de csak egy nagyon rövid ideig.

Vagy… feladja.

Le kell küzdenem a Mélységet – sugallta a Hang.

Ezt is látta. A palotán kívül, a városban, szerte a birodalomban. Emberek a ködben. Reszketnek, rángatóznak, majd holtan rogynak össze. Sokan szerencsére házon belül maradtak. A szká hagyományok még mindig mélyen gyökereztek az életükben.

Néhányan azonban kimerészkedtek. Azok, akik bíztak Kelsier szavaiban, miszerint a köd nem ártalmas. De most azzá lett. Megváltozott, és halál járt a nyomában.

Ez a Mélység. A gyilkoló köd. Az a köd, ami lassan, de biztosan beteríti az egész birodalmat. A halálesetek szórványosak lettek. Vin sok holtan összerogyó embert látott, de többen csak megbetegedtek, míg megint mások úgy jöttek-mentek a ködben, mintha minden rendben lett volna.

Rosszabbra fog fordulni – súgta a Hang. – Ölni és pusztítani fog. És ha te egyedül próbálod megállítani, azzal tönkreteszed a világot, ahogyan előtted Rashek tette.

– Elend… – suttogta a lány.

Odafordult a vérző férfihoz. Abban a pillanatban az eszébe ötlött valami. Valami, amit Sazed mondott korábban. „Annyira kell szeretned, hogy megbízz a kívánságaiban – tanácsolta neki a bölcs terrisi. – Csak az az igazi szerelem, ha megtanulod tisztelni a döntéseit: nem azt, ami szerinted a legjobb számára, hanem azt, amit ő kíván…”

Látta a könnycseppeket férje szemében. Látta, ahogyan őt figyeli, és tudta, mit akar tőle. Azt akarta, hogy a népe éljen. Hogy a világ megismerje a békét, és a szkák szabadok legyenek.

Hogy a Mélységet legyőzzék. A népe biztonsága többet jelentett a számára, mint a saját élete. Sokkal többet.

„Tudni fogod, mit kell tenned – súgta neki Elend percekkel korábban. – Bízom benned…”

Vin becsukta a szemét, és könnyek gördültek le az arcán. Úgy látszott, olykor az istenek is sírnak.

– Szeretlek – súgta.

És akkor feladta az erőt. Hagyta elmenni. A kezében volt a hatalom, amivel istenség válhatott volna belőle, de ő másként döntött, és visszadobta a várakozó mélységbe. Feladta Elenddel együtt.

Mert tudta, hogy a férfi ezt akarja.

A barlang abban a szempillantásban megremegett. A lány felsikoltott, ahogy a lobogó hatalom kiszakadt a testéből, és beszippantotta a mohó mélység. Vin újra sikított, amikor a ragyogás is eltűnt belőle. Lehuppant a hirtelen kiüresedett medence aljára, és a fejét beverte a sziklába.

A barlang még rázkódott. Por és szilánkok potyogtak a mennyezetről. És akkor, egy különösen tiszta pillanatban Vin elméjében egyetlen, jól érthető mondat visszhangzott.

SZABAD vagyok!

…mert nem engedhetjük, hogy szabadon eressze azt, ami be van oda börtönözve.