Ötvenötödik fejezet

Ahogy Straff kinyitotta a szemét a hűvös reggelen, rögtön bekapott egy levél fekete rojtaszt. Kezdte a jó oldalát látni a függőségének. Reggelente gyorsan és könnyen ébredt. Testét a korai óra ellenére is melegség járta át. Míg korábban akár egy óráig is készülődött, újabban percek alatt felöltözött, és frissen nézett az aznapi kihívások elé.

Milyen csodás nap vár rá!

Janarle a sátra előtt várta a királyt. Végigsétáltak a nyüzsgő táboron. Straff csizmája megcsúszott a félig hó, félig jég borította úton, miközben a lovához tartott.

– A tüzek kialudtak, uram – közölte a hírt az ezredes. – Valószínűleg a havazás miatt. A kolosszok pedig minden bizonnyal befejezték a fosztogatást, és a hideg elől az épületekbe húzódtak. Felderítőink nem merészelnek túl közel férkőzni, de azt mondják, a város temetővé változott. Csöndes és elhagyatott. Sehol egy ember, leszámítva a hullákat.

– Talán végül tényleg megölték egymást – felelte Straff emelkedett hangulatban, aztán felkapaszkodott a nyergébe.

Lélegzete apró felhőkben hagyta el a száját a csípős hidegben. Körülötte alakzatokba rendeződtek a katonák. Ötvenezer harcos, akik alig várták, hogy bevegyék a várost. Nem csak a fosztogatás reménye kecsegtette őket, hanem a házak is, amelyek oltalmat jelentettek a hideg télben.

– Reméljük – értett egyet Janarle, és ő is felült a paripájára.

Mennyivel egyszerűbb volna – gondolta Straff mosolyogva. – Ellenségeim meghaltak, a város pedig összes kincsével együtt rám vár. Már a szkák miatt sem kell aggódnom.

– Uram! – kiáltotta valaki.

A király felnézett. A tábor és Luthadel közti területet szürke hamuval vegyített, fehér hó fedte. A másik oldalon álltak a kolosszok.

– Úgy tűnik, mégiscsak élnek és virulnak – jegyezte meg Janarle.

– Valóban – hagyta rá Straff legörbülő ajkakkal.

Még most is rengetegen voltak. A nyugati kapun keresztül özönlöttek ki a városból. Nem lendültek azonnal támadásba, hanem bevárták egymást.

– A felderítők szerint megfogyatkozott a számuk – tette hozzá az ezredes. – Ez itt talán kétharmada az eredeti seregnek, talán még annál is kevesebb. De akkor is: kolosszokkal állunk szemben.

– Viszont elhagyták a sáncaikat – vigasztalta magát Straff. A fekete rojtasz olyan hővel melegítette a testét, mintha fémet égetett volna. – És ellenünk jönnek. Hadd támadjanak csak! Hamar végzünk velük.

– Igenis, uram – vette tudomásul az utasítást Janarle, ám egyáltalán nem volt biztos a döntés helyességében. Felhúzta a szemöldökét, majd a város déli részére mutatott. – Uram?

– Most meg mi a baj?!

– Katonák, uram – közölte az ezredes. – Emberek. Első ránézésre több ezren vannak.

Straff homlokán összeszaladtak a ráncok.

– Hogyhogy nem haltak meg?

A kolossz horda támadásba lendült. Straff lova aprókat lépdelt, ahogy a kék tömeg végighömpölygött a szürke mezőn, a katonák pedig sorokba rendeződtek mögöttük.

– Íjászok! – kiáltotta Janarle. – Lövéshez készülj!

Talán előre kellene mennem – ötlött Straff eszébe hirtelen.

Megfordította a lovát, majd valami megragadta a figyelmét. Egy nyílvessző repült ki a támadó kolosszok sorai közül.

Csakhogy a szörnyek nem használtak nyílvesszőket. Ráadásul még mindig túl messze jártak. És különben is, ez a valami túl nagy volt ahhoz, hogy nyílvessző legyen. Talán egy kő? De még annál is nagyobbnak tűnt.

A titokzatos fegyver egyenesen Straff serege felé repült. A hadúr felnézett az égre, a zuhanó tárgyra szegezte a tekintetét. Egészen jól szemügyre tudta venni, ahogy mind közelebb került a földhöz. Sem nyílvessző nem volt, sem kő.

Inkább egy ember – egy szélben verdeső köpönyegbe burkolózott apró emberi alak.

– Nem! – kiáltotta Straff rémülten. Nem azt mondták, hogy többé nem kell tőle tartanom?

Vin harci üvöltést hallatva ért földet a dúralumínium tüzelte acélugrásból. A robusztus kolossz kard súlyát pihekönnyűnek érezte a kezében. Egyenesen Straff fejére sújtott vele, majd folytatta a vágást lefelé, míg végül a fegyvere a földre koppant. Hó és fagyos föld csapódott fel a pallos nyomán.

A ló is két részre szakadt. Pont középen hasadt ketté. Az egykori király maradványai lovának tetemével együtt csúsztak le a sárba. Vin a darabokra pillantott, gúnyosan elmosolyodott, aztán biccentve elbúcsúzott Strafftől.

Végül is Elend jó előre figyelmeztette zsarnok apját, mi vár rá, ha meg merészeli támadni a várost.

Az egykori hadúr ezredesei és segítői döbbent arccal állták körbe a nyílvesszőként érkező lányt, aki mögött dübörögve közeledett a kolossz sereg. A Venture-hadak soraiban eluralkodó fejetlenség miatt az íjászok száma is megcsappant és egyre ritkábban találtak célba.

Vin erősen markolta a kardját, majd egy dúralumínium tüzelte acéltaszítással óriásit lökött támadóin. Lovasok potyogtak le a földre, a lovaik megbotlottak, és körös-körül megannyi katona repült hátra a lökéshullámtól. Férfiak ordítottak és jajveszékeltek.

Ezután a ködszerzet megitta egy másik üvegcse tartalmát is, amivel helyreállította acél– és forrasztartalékait. Majd felugrott, hogy ezredeseket és más tiszteket keressen a tömegben. Miközben Straff seregét kaszabolta, a kolosszok utolérték az első sorokat, és kezdetét vette az igazi öldöklés.

– Mit művelnek? – kérdezte Cett, miközben sietősen magára kapta a köpenyét és hagyta, hogy segítői a nyeregbe emeljék és odaszíjazzák.

– Láthatóan támadnak – mondta Bahmen, az egyik segédje. – Nézze! Együtt támadnak a kolosszokkal.

A hadúr elhúzta a száját, majd begombolta a köpenyét.

– Valami egyezség?

– A kolosszokkal? – kérdezett vissza Bahmen.

Vezére megvonta a vállát.

– Melyik sereg áll nyerésre?

– Nem lehet megmondani, uram. A kolosszok…

– Mi történik?! – kérdezte Allrianne dühösen.

A lány néhány elképedt őr kíséretében éppen akkor kaptatott fel a jeges emelkedőre. Cett természetesen meghagyta, hogy semmi esetre se engedjék ki a lányát a táborból, de persze számított rá, hogy a cserfes fruska úgyis kicselezi az őröket.

Egyedül a reggeli készülődésben reménykedhetek. Csak az lassítja le – gondolta szórakozottan a férfi.

A lánya egyik tündérszép ruháját vette fel és gondosan elrendezte a szoknya redőit; a haját ízlésesen felkötötte. Ha egy épület lángokban állna, Allrianne akkor is megigazítaná toalettjét, mielőtt kimenekül a füstből.

– Úgy látszik, a csata elkezdődött. – Cett a harcmező felé biccentett.

– A városon kívül? – értetlenkedett a lány, és az apja mellé léptetett, majd felragyogott az arca. – Straff seregét támadják!

– Igen – hagyta helyben a hadúr a megállapítást. – Így a város…

– Segítenünk kell a támadóknak, apám!

Cett dühösen forgatta a szemeit.

– Tudod jól, hogy semmi ilyesmit nem fogunk tenni! Majd ha eléggé meggyengültek – ami remélem, hamar bekövetkezik. Nem hoztam magammal az összes csapatomat, de talán…

Az Allrianne szemében megvillanó rosszallás miatt félbehagyta a mondatot. Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt még bármit mondhatott volna, a lány megsarkallta a lova véknyát.

Az őrök szitkozódva utána eredtek – de túl későn. Cett lelombozódva ült a nyergében. Ez még a lányához képest is őrült döntés volt. Ahhoz úgy sincs bátorsága, hogy…

Ám a fruska eltökélten vágtázott lefelé a domboldalon, egyenesen a csatamező irányába. Aztán hirtelen megállt; pont, ahogy Cett sejtette. Visszafordult, ám a férfi meglepetésére merőn a szemébe nézett.

– Ha meg akarsz védeni, apám – kiáltotta fel a dombra –, támadj!

Ezzel megfordult, és újra vágtába fogott. A lópaták felverték a havat.

A hadúr nem mozdult.

– Uram – szólt Bahmen –, mindkét erő ugyanolyan esélyes. Ötvenezer katona áll szemben körülbelül tizenkétezer kolosszal és nagyjából ötezer városvédővel. Akármelyik had mellé szegődhetünk.

Átkozott, ostoba lány!

Cett dúlt-fúlt, és az egyre távolodó Allriannét nézte.

– Uram? – várt az utasításra ezredese.

Miért is jöttem egyáltalán Luthadelbe? Tényleg azt hittem, elfoglalhatom a várost? Allomanták nélkül, miközben a hazámban felkelések pusztítanak? Vagy talán kerestem valamit? A történeteknek akartam utánajárni? Azt az erőt kerestem, amit akkor éjszaka tapasztaltam? Amikor az Örökösnő majdnem elvette az életemet? Egyáltalán, hogyan tudták rávenni a kolosszokat, hogy az ő oldalukon harcoljanak?

– Riadóztassa a csapatokat! – utasította az ezredesét. – Felvonulunk Luthadel védelmében. Valaki pedig küldjön egy lovast a féleszű lányom után!

Sazed némán léptetett a hóban. Szeme előtt az ellenséges csapatok már javában csépelték egymást. Ő szerencsére még messze járt ahhoz, hogy baja essen. Maga mögött hagyta a várost. Nők és öregek álltak a falakon, és az eseményeket figyelték. Vin megmentette őket a kolosszoktól. Az igazi csoda az lenne, ha a két másik ellenségtől is meg tudná menteni a lakosokat.

Nem lovagolt közel a harcok színhelyéhez. Fémelméi szinte mind kiürültek, és teste közel olyan kimerült volt, mint a lelke. Megállította a lovát. Az állat türelmesen fújtatott a hidegben. Ló és lovasa egyedül álltak a behavazott mezőn.

A férfinak fogalma sem volt arról, hogyan birkózhatna meg Tindwyl halálával. Üresnek érezte magát. Azt kívánta, bárcsak semmilyen érzés ne kerítené a hatalmába. Bárcsak vissza tudna menni az időben és a városkapu helyett a nőt védelmezné! Miért is nem indult el szerelme keresésére, amikor hírt hallott az északi kapu elestéről? Akkor Tindwyl talán még most is élne. Talán meg tudta volna menteni…

De miért foglalkozik még ezzel? Miért emészti magát?

Viszont a hívőknek mégiscsak igazuk volt. Vin valóban visszatért, és megmentette a várost. Én elveszítettem a reményt, de ők nem.

Újra indulásra ösztökélte a lovát. Csatazaj hallatszott a távolból. Próbált nem a megfagyott asszonyra gondolni, de egyre csak azon járt az esze, mi mindent tanulmányoztak együtt. A múlt tényei és történetei még értékesebbek lettek a szemében, mert a nőhöz kapcsolódtak. Fájdalmas kapcsolat volt, de hát az ember örömet talál az emlékei között.

A Korok Hőse nem egyszerű harcos – idézte fel a tanultakat, miközben lassan vezette lovát a csatamező felé. – Olyan személy, aki egyesítette az embereket, összehozta őket. Egy igazi vezér.

Tudta, hogy Vin magát tartja a Korok Hősének. Viszont Tindwylnek igaza volt: túl sok a véletlen egybeesés. És már ő sem tudta, miben hisz. Ha még hisz bármiben is.

A Korok Hősét kivetette magából a terrisi nép – elmélkedett tovább, és közben tekintetével aggódva pásztázta a csatamezőt. – Nem királynak született, de végül az lett belőle.

Ekkor megrántotta a szárat, és megállt az üres mező közepén. Földbe szúródott nyílvesszők vették körbe. A talajt teljesen letarolták a harcoló felek. Dobpergés hangja csapta meg a fülét. Megfordult, és egy sereg katonát pillantott meg nyugatra egy domb tetején. Cett zászlaját lobogtatták.

A világ seregeinek parancsolt. Királyok siettek a segítségére.

Cett beállt a Straff elleni küzdelembe. Fém csattant fémnek, és mindenfelé fegyveresek hörögtek. Új front nyílt a csatamezőn. Sazed a város és a harcok színhelye közti területen várakozott. Vin serege még most is eltörpült az ellenséghez képest, de a terrisi úgy látta, Straff emberei hátrálni kényszerülnek. A sorok feloszlottak, és a katonák céltalanul, találomra támadtak. Mozdulataik rettegésről árulkodtak.

Sorra öli az ezredeseket – jutott eszébe ismét.

Cett nagyon okosan döntött. Az embereivel tartott, de megállt az utolsó soroknál. Nyomorék lába miatt nem szállhatott le a nyeregből. Így azonban nem tudott küzdeni. Mégis, puszta jelenléte biztosította, hogy Vin nem fordítja ellene a kolosszokat.

Ugyanis Sazed egy percig sem kételkedett abban, ki kerül ki győztesen a harcból. És csakugyan: még egy óra sem tellett belé, és Straff serege különítményenként adta meg magát. A csatazaj elült, és a terrisi megsarkantyúzta a lovát.

„Szent Hírhozó” – ötlött fel benne az elnevezés. – Nem tudom, higgyek-e benne. Akárhogy is: jól teszem, ha közelebbről kísérem figyelemmel az eseményeket.

A kolosszok is abbahagyták a harcot, és némán vártak. Utat engedtek neki, amikor a soraik közé lovagolt. Végül meglátta a vérző Vint, aki óriási kolossz kardját a vállára vetve állt. A szörnyetegek odavonszoltak elé egy férfit, egy díszes ruhába öltözött, ezüstösen csillogó mellvértbe bújt nemest. A földre dobták, épp vezérük lába elé.

Hátulról Penrod közelített egy díszőr társaságában. Őket is egy kolossz vezette. Senki nem szólt egy szót sem. Végül a kék sereg újból szétvált. A gyanakvó arcú Cett jelent meg egy nagy csapat katona gyűrűjében, szintén egy kolossz hajcsár mögött haladva.

A sánta király Vin szemébe nézett, majd megdörzsölte az állát.

– Nem volt valami hosszú csata – jegyezte meg.

– Straff katonái megijedtek. Fáztak, és semmi kedvük nem volt kolosszok ellen harcolni.

– És a vezetőik? – kérdezte Cett.

– Megöltem mindet – válaszolta a lány. – Kivéve ezt itt. Mi is a neved?

– Janarle – felelte Straff ezredese.

Egyik lába eltört, ezért két kolossz tartotta a karjainál fogva.

– Straff meghalt. Mostantól te irányítod a sereget.

A nemes lehajtotta a fejét.

– Nem. Nem én. Hanem ön, kisasszony.

Vin bólintott.

– Ereszkedj térdre! – utasította a férfit.

A kolosszok a földre dobták a törött lábú nemest. Az feljajdult, de aztán sikerült nagy nehezen meghajolnia.

– Önnek ajánlom a seregemet! – suttogta.

– Nem nekem, hanem a Venture-ház jogos örökösének. Mostantól őt szolgálod.

Janarle egy pillanatra meglepődött.

– Rendben – fogadta el aztán az új helyzetet. – Ahogy kívánja, kisasszony. Hűséget esküszöm Straff fiának, Elend Venture-nek.

A három sereg türelmesen várt a hidegben. Sazed követte Vin pillantását, aki Penrodra nézett. A lány a földre mutatott. Luthadel királya némán leszállt a lováról, majd megérintette homlokával a földet.

– Én is felesküszöm – mondta. – Hűséggel fogom szolgálni Elend Venture-t.

Ekkor a lány a harmadik hadúrhoz, Cetthez fordult.

– Ezt várja tőlem is? – kérdezte a szakállas meglepetten.

– Igen – jelentette ki Vin halkan, de határozottan.

– És ha nem teszek eleget a kívánságának?

– Akkor megöllek – ígérte Vin. – Seregeket vezettél a városom ellen. Megfenyegetted a népemet. A katonáidat nem fogom lemészárolni; ne fizessenek helyetted a bűneidért. Ám téged megöllek, Cett.

Csend lett. Sazed megfordult. Végignézett a mozdulatlan kolossz sorokon. Némán várták a következő parancsot a véres hóban.

– Ez közönséges fenyegetés, tudja, kisasszony? – próbálkozott újra a makacs hadúr. – A maga Elendje soha nem menne bele egy ilyen játszmába.

– De ő most nincs itt.

– És mit gondol, mit szólna mindehhez? – kérdezte az öregember pökhendin. – Azt mondaná, hogy ne hajtsak fejet egy ilyen kérés előtt. A tiszteletre méltó Elend Venture soha nem adná be a derekát csak azért, mert valaki az életét fenyegeti.

– De téged nem olyan fából faragtak, mint Elend Venture-t. És ezt te is jól tudod.

Cett elgondolkodott, majd mosolyra húzta a száját.

– Nem. Valóban nem. – Azzal a segítőihez fordult. – Vegyetek le!

Vin végignézte, ahogy az őrök kioldozzák a király lábait, majd leemelik a hóba. A férfi meghajolt a lány előtt.

– Rendben. Hűséget esküszöm Elend Venture-nek. Szívesen látom a királyságomban… Feltéve, hogy vissza tudja szerezni attól az átkozott obligátortól, aki most irányítja.

A lány bólintott, aztán a terrisihez fordult.

– Szükségem van a segítségedre, Sazed!

– Amit csak kér, kisasszony – mondta a tudós halkan.

A ködszerzet egy pillanatra elhallgatott.

– Kérlek, ne szólíts így! Már nem vagy a szolgám.

– Ahogy kívánja.

– Te vagy itt az egyetlen, akiben megbízom, Sazed – jelentette ki a ködszerzet, tudomást sem véve a három térdeplő királyról. – Mivel Ham megsebesült, Szellő pedig…

– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte a terrisi, és félrebiccentette a fejét. – Mit kíván tőlem?

– Gondoskodj Luthadel biztonságáról! – kérte Vin. – Az embereket szállásoljátok el, és küldjetek készletekért Straff raktáraiba. Úgy helyezzétek el a seregeket, hogy ne tegyenek kárt egymásban, majd küldjetek egy osztagot Elend felkutatására. A déli csatornát követi.

Az őrző tudomásul vette az utasításokat, és a lány a három térdeplő királyra nézett.

– Sazed a helyettesem. Úgy engedelmeskedtek neki, mintha Elend vagy én utasítanálak benneteket.

A három férfi egymás után bólintott.

– De ön hol lesz, kisasszony? – tudakolta Penrod a lány szemébe nézve.

Az apró teremtés felsóhajtott, és hirtelen rettentő gyengének látszott.

– Aludni fogok – súgta, és kiejtette a kezéből a kardot. Végül rátaszított a fémre, és hátralökte magát, fel a levegőbe, Luthadel felé.

„Romba dőlt minden, amerre ment, de végül mindenki elfelejtette a rombolást – idézte fel Sazed a sorokat, miközben nézte a tovarepülő lányt. – Királyságokat alapított, aztán elpusztította őket, midőn újjá formálta a világot.”

Végig férfira gondoltunk, pedig az írások egy nőről szólnak!