Ötvenedik fejezet

– Azokat a fickókat akarja, Cett kisasszony?

Allrianne szétnézett a völgyben és az ott meghúzódó seregen, majd lepillantott a Hobart nevű banditára. Széles vigyor, vagy inkább valamiféle vigyorra halványan emlékeztető grimasz jelent meg a gazember arcán. A férfinak ugyanis kevesebb foga volt, mint ujja, pedig azok közül is hiányzott egy-kettő.

Allrianne visszamosolygott rá a lova hátáról. Oldalvást ült a nyeregben, a gyeplőt lazán tartotta ujjai közt.

– Igen, úgy hiszem, ők azok, Hobart mester.

A bandita fülig érő szájjal nézett vissza rosszarcú társaságára. A lány egy kicsit mindegyikük érzelmeit felkorbácsolta. Emlékeztette őket, mennyire vágynak a beígért jutalomra. Apja serege előttük nyüzsgött. Egy egész napig vándorolt nyugatnak, hogy rátaláljon, de sajnos rossz irányba tartott. Ha nem futott volna bele Hobart segítőkész kis csapatába, a szabadban kellett volna töltenie az éjszakát.

És az eléggé kényelmetlen lett volna.

– Jöjjön, Hobart mester! – szólította meg a banditát, és előrelovagolt. – Menjünk, és üdvözöljük az apámat!

A csapat boldogan követte a fiatal teremtést. Az egyik férfi még a málhás lovat is vezette helyette. Volt valami egyszerű báj a Hobarthoz hasonló férfiakban. Valójában csak három dolgot akartak az életben: pénzt, ételt és nőket. Az elsőt általában arra használták, hogy megszerezzék a másik kettőt. Amikor belefutott a bandába, Allrianne áldotta a szerencséjét – annak ellenére, hogy éppen őt üldözték. Ki akarták rabolni, majd megerőszakolni. A másik bájos dolog az ilyen fickókkal kapcsolatban az, hogy nem ismerik az allomanciát.

Allrianne egész úton kordában tartotta az érzelmeiket. Nem akarta, hogy megváltoztassák a véleményüket, és esetleg arra gondoljanak, hogy a váltságdíj jobban fizet, mint a jutalom. Teljes mértékben természetesen nem tudta uralni a gondolataikat – csak befolyásolni volt képes őket. Mindazonáltal az ilyen egyszerű lelkek esetében elég könnyen ki lehetett találni, mi jár a fejükben. Lenyűgöző, hogy egy kis vagyon ígéretére egy erőszakos vadállat milyen gyorsan válik úriemberré.

Persze nem sok kihívást jelentett a Hobart-félékkel foglalkozni. Nem… egy cseppet sem volt szórakoztató. Nem is remélte, hogy valaha találkozik még egy olyan férfival, aki annyira tisztában van az érzéseivel, és mások érzéseivel is, mint Szellő. Megszerezni egy ilyen férfit – aki ennyire jártas az allomanciában, és aki ennyire határozottan hisz benne, hogy a kora miatt nem illenek össze, hogy nem illő egy ilyen fruskát szeretni. Nos, ez az igazi teljesítmény!

Ó, Szellőke! – gondolt vissza vágyódva a férfira, miközben kijöttek az erdőből és lefelé lovagoltak a domboldalon. – Megértik-e valaha a barátaid, micsoda nemes lélek vagy?

Való igaz, nem bántak valami kedvesen Szellővel. De ez várható volt. A bábos rendezte így. Könnyebb befolyásolni az olyanokat, akik alábecsülik a képességeidet. Allrianne jól ismerte ezt a hozzáállást; kevés dologtól szabadulnak meg könnyebben, mint egy fiatal, buta lánytól.

– Megállj! – kiáltotta egy katona egy díszőr társaságában. Kihúzták a kardjukat. – El a hölgy közeléből!

Ó, ugyan már! – mérgelődött Allrianne a szemét forgatva.

Sietve beletúrt a katonák érzelmeibe. Felerősítette a nyugalmukat. El akart kerülni bármiféle összecsapást.

– Kérem, kapitány! – szólította meg. Közben Hobart és csapata is előrántották a fegyvereiket, és bizonytalanul köröztek körülötte. – Ezek a férfiak megmentettek a vadon veszélyei elől és biztonságban hazáig kísértek, az áldozattal és fáradsággal mit sem törődve.

Hobart határozottan bólintott. A mozdulat nemes jellegét csak az ásta alá, amikor az orrát megtörölte az ingujjában. A kapitány végignézett a hamu piszkította rongyokat viselő banditák csapatán, és elhúzta a száját.

– Gondoskodjon róla, kapitány, hogy rendes ételt kapjanak! – csipogta Allrianne vidáman, majd megrúgta a lovát. – És szállást is adjon nekik éjszakára. Hobart, amint találkozom az apámmal, megkapja a jutalmát!

A banditák és a katonák egyszerre indultak a lány után, aki ezúttal felkorbácsolta mindkét csapat bizalmát. A katonáknak nehezükre esett megbízni a szedett-vedett társaság tagjaiban. Főleg azért, mert a széljárás megfordult, és egyenesen az orruk alá fújta az útonállók szagát. Ennek ellenére összecsapás nélkül érték el a tábort.

A két csapat szétvált. Allrianne átadta a lovait egy segédnek, majd egy apródért küldött, aki értesítette az apját az érkezéséről. Lesöpörte lovaglóruháját, és nagy léptekkel elindult a táborban. Bájosan mosolygott, és már alig várta a forró fürdőt és egyéb kényelmeket – már amivel egy katonai tábor szolgálni tudott. Először azonban el kellett intéznie egy-két dolgot.

Az apja szívesen töltötte az estéket a nyitott falú stratégiai sátorban. Ezúttal is ott ült és egy hírnökkel vitázott. Felnézett, amikor lánya bebújt a vászon alá és kedvesen rámosolygott Galivan és Detor urakra, apja ezredeseire.

Cett egy hosszú lábakon álló széken trónolt, hogy rálásson az asztalon elterülő térképekre.

– A fenébe is! – üdvözölte lányát. – Tényleg visszajöttél!

Allrianne mosolyogva körbejárta a tervezőasztalt, és a térképet nézegette. A Nyugati Uradalomba vezető ellátmányozási utakat ábrázolta. Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.

– Lázongások törtek ki otthon, apám?

– És haramiák támadják az ellátmányt szállító szekereket. A Venture fiú fizette le őket, ebben biztos vagyok.

– Igen, ő – mondta Allrianne –, de ez most mellékes. Hiányoztam? – Nem felejtett el jó erősen hatni apja iránta érzett rajongására.

Cett felhorkant és a szakállát húzogatta.

– Ostoba lány! Nem kellett volna magammal hozzalak.

– Hogy az ellenségeid fogságába essek, amikor kitör a forradalom? – feleselt az apjával Allrianne. – Mindketten tudtuk, hogy Yomen úr abban a pillanatban megjelenik, ahogy te kiteszed a lábad az uradalomból.

– És azt is hagynom kellett volna, hogy az az obligátor magával vigyen!

A lány levegő után kapkodott.

– Apám! Yomen fogva tartott volna váltságdíj fejében. Tudod, milyen szörnyen lesoványodom, ha bezárnak!

Cett rápillantott, majd akarata ellenére felkacagott:

– A legfinomabb ínyencségekkel etetett volna még aznap este. Talán tényleg otthon kellett volna, hogy hagyjalak. Akkor legalább tudtam volna, hol vagy – ahelyett, hogy szüntelen azon aggódom, hová futsz legközelebb. Ugye azt az idióta Szellőt nem hoztad magaddal?

– Apám! – sértődött meg Allrianne. – Szellő jó ember.

– A jó emberek idő előtt halnak ebben a világban, lányom. Tudom, eleget megöltem közülük.

– Ó, igen. Nagyon bölcs vagy. És annak is milyen sok hasznát vettük, hogy erőszakkal léptél fel Luthadel ellen! Farkadat behúzva kellett eliszkolnod. Már rég alulról szagolnád az ibolyát, ha a drága Vin olyan lelkiismeretlen lenne, mint te vagy.

– Ez a „lelkiismeret” nem gátolta meg abban, hogy lemészárolja úgy háromszáz katonámat – vágott vissza a nagyúr.

– Vin teljesen össze van zavarodva – védte a lány a ködszerzetet. – Akárhogy is, kötelességemnek érzem, hogy emlékeztesselek rá: igazam volt. Szövetségre kellett volna lépned a Venture fiúval ahelyett, hogy ráijesztenél. Ez azt jelenti, hogy tartozol nekem öt új ruhával!

Cett a homlokát vakarta.

– Ez nem valami átkozott játék, te lány!

– A divat nem játék, apám! – jelentette ki a lány határozottan. – Nem sok sikerrel tudnék közönséges banditákat rávenni, hogy épségben hazajuttassanak, ha úgy néznék ki, mint valami utcalány, nemde?

– Már megint banditák, Allrianne? – kérdezte Cett nagyot sóhajtva. – Tudod te, mennyi időbe került az előző rablócsapattól megszabadulni?

– Hobart csodálatos ember – mondta a csavaros eszű lány. – Arról nem is beszélve, milyen jó kapcsolatokat ápol a helyi tolvajközösséggel. Adj neki egy kis aranyat, meg néhány kurtizánt, és talán rá tudod venni, hogy segítsen neked. Biztosan elintéznék az ellátmányokra támadó útonállókat.

Cett fontolóra vette az ajánlatot, és a térképet nézte. Ezután a gondolataiba mélyedve újra a szakállát húzogatta.

– Nos, visszajöttél. – szólalt meg végül. – Azt hiszem, gondoskodnunk kell rólad. Kell majd valaki, aki viszi a gyaloghintódat.

– Valójában nem megyünk vissza az uradalomba, apám. Luthadel felé vesszük az irányt.

A nagyúr nem utasította el azonnal az indítványt; általában meg tudta mondani, lánya mikor beszél komolyan. Inkább csak megrázta a fejét.

– Luthadel már semmit sem tartogat a számunkra, Allrianne.

– De az uradalomba se mehetünk vissza. Az ellenségeink túlerőben vannak, és többen allomantákkal fegyverezték fel magukat. Eredetileg is ezért kellett eljönnünk onnan. Nem mozdulhatunk Luthadeltől, amíg vagy pénzt, vagy szövetségest nem szereztünk.

– De Luthadelben nincs pénz. Elhiszem Venture-nek, hogy nincs náluk az atium.

– Ezzel egyetértek. Többször is átkutattam a palotát, de egy morzsányit sem találtam belőle. Ez azt jelenti, hogy ha pénzzel nem, akkor barátokkal kell továbbindulnunk. Menj vissza, várj ki egy csatát, és lépj szövetségre azzal, aki éppen nyerésre áll! Lekötelezettnek fogják érezni magukat, végül még életben is hagynak minket.

A király némán állt egy darabig.

– Ezzel nem tudod megmenteni a barátodat, Szellőt. Az ő seregük a leggyengébb. Még ha a Venture fiúval fognánk is össze, kétlem, hogy le tudnánk győzni akár Straffet, akár a kolossz sereget. Addig nem, amíg nincs hozzáférésünk a városfalhoz és elég időnk, hogy felkészüljünk. Ha visszamegyünk, akkor Szellő ellenségeinek segítünk.

Allrianne megvonta a vállát.

De ha nem vagy ott, akkor biztos, hogy nem tudsz rajta segíteni, apám. így is, úgy is vesztésre állnak – de ha a környéken vagy, a végén esetleg még Luthadel segítségére lehetsz. De nagyon kevés az esélye, Szellő. Ez a legtöbb, amit tehetek. Sajnálom.

A harmadik, Luthadel falain kívül töltött reggelen Elend Venture meglepve tapasztalta, milyen kipihentnek érzi magát a sátorban, a vadonban töltött éjszaka után. Ehhez természetesen hozzájárult a társaság is.

Vin mellette kucorgott a tábori ágyon, fejét férje mellkasán pihentette. A várakozásokkal ellentétben kimondottan nyugodtan és mélyen aludt párja mellett. Sőt, minden izgatottsága elszállt, amikor a férfi a karjaiba zárta.

Elend szeretettel nézett le rá, csodálta arca vonalát, fekete hajának hullámos tincseit. A lány arcán esett vágás már szinte teljesen eltűnt; a varratokat is kiszedte. Az alacsony hőfokon, folyamatosan égő forrasz lenyűgöző gyorsasággal gyógyította a sebeket. Már a bal karját is ugyanolyan jól tudta használni – megvágott válla ellenére –, és a harc miatt érzett gyengeség is elszállt.

Vin még mindig nem mondott el mindent arról az éjszakáról. Elárulta, hogy Zane-nel, az ő féltestvérével csatázott, és hogy TenSoon, a kandra elhagyta Luthadelt. De ezek közül egy sem okozhatta a kétségbeesést, amit az arcán látott, amikor a lány beesett a szobájába.

Nem tudhatta, kap-e választ a kérdéseire. Viszont úgy érezte, akkor is szereti a lányt, ha nem is érti minden cselekedetét. Lehajolt és csókot nyomott a homlokára.

Vin izmai azonnal megfeszültek, és a lány kinyitotta a szemét. Fedetlen keblekkel felült, majd körbenézett a hajnal gyenge sugarai által megvilágította sátorban. Végül megrázta a fejét és a férjére nézett.

– Rossz hatással vagy rám.

– Igen? – kérdezte Elend egyik karjára támaszkodva.

Vin bólintott, és kezével végigsimította a haját.

– Melletted kezdek hozzászokni az éjszakai alváshoz. Ráadásul már nem ruhában fekszem le.

– Furcsa is lenne, ha úgy tennél.

– Igen, de ha megtámadnak minket az éjszaka közepén, akkor meztelenül kellene harcolnom ellenük.

– Szívesen végignézném.

Vin egy lapos pillantással intézte el a dolgot, majd az inge után nyúlt.

– Te is rossz hatással vagy rám, tudod? – mondta Elend, és közben nézte öltözködő feleségét.

A lány felhúzott szemöldökkel várta a magyarázatot.

– Melletted ellazulok. És nem aggódom folyton. Olyan sok feladatom volt mostanában a városban, hogy már el is felejtettem, milyen érzés remeteként élni. Sajnos az utazásunk során volt időm elolvasni de Troubeld Tudós művészetének mindhárom kötetét.

Vin felháborodottan horkantott, aztán az alacsony sátorban térden állva megszorította az övét. Majd odamászott a férfihoz.

– Nem tudom, hogyan lehet lovaglás közben olvasni.

– Ó, pedig egyszerű, ha nem félsz a lovaktól.

– Nem félek tőlük. Csak nem kedvelnek. Tudják, hogy gyorsabban futok náluk, és ettől zsémbesek.

– Tehát erről van szó? – mosolygott Elend, aztán magára húzta a lányt, aki lovaglóülésben rátelepedett.

A törékeny ködszerzet bólintott, majd előrehajolt és megcsókolta a fekvő férfit. De rögtön abba is hagyta. Minél előbb útnak akart indulni. Viccesen rácsapott a férfi kezére, amikor az megpróbálta visszahúzni.

– Azok után, hogy nagy nehezen felöltöztem? – ugratta a férjét. – Ráadásul éhes is vagyok.

Elend nagyot sóhajtott, majd elnyúlt az ágyon, miközben Vin kikecmergett a sátorból és kilépett a vörös, reggeli fénybe. Az ifjú egy pillanatig még élvezte az ágy kényelmét és közben emlékeztette magát a szerencséjére. Továbbra sem tudta, mi lesz kettejük sorsa, vagy, hogy miért érzi magát ennyire boldognak, de a legnagyobb örömmel vetette bele magát ebbe az új kalandba.

Végül végignézett az öltözékén. Fess egyenruhái közül csak egyet hozott az útra – a lovaglóruhán kívül –, és egyiket sem akarta túl gyakran felvenni. Itt nincsenek szolgák, akik kimossák a hamut a ruhákból. Pedig hamuból van bőven. Még a duplafalú sátorlap ellenére is került be hamu az éjszaka folyamán. A városon kívül nem voltak munkások, akik elsöpörték volna a pernyét, így az válogatás nélkül hullott mindenhová.

Ezen meggondolásból sokkal egyszerűbb öltözéket választott: olyan lovaglónadrágot, amilyet Vin is hordani szokott, hozzá pedig szürke, elöl gombolós inget és sötét kabátot. Korábban sohasem kellett hosszú távokat lóháton megtenni – olyankor fogatokat használtak –, de nem is akartak sietni. Nem sürgette őket semmi. Straff csapata hamar lemaradt, és az út végén sem várja őket senki. Ráértek kényelmes tempóban haladni, szüneteket tartani, néha-néha gyalog folytatni az utat, hogy a nyereg ne törje össze a testüket túlságosan.

Amikor csatlakozott a többiekhez, Vin már a reggeli tüzet szította, Kobold pedig a lovakat rendezte. A fiatal fiú rengeteget utazott, és igazán értett a hátasokhoz. Elend szégyellte, de a legény nyomába sem érhetett.

Odaült a tűz mellé a lányhoz. Egy darabig némán ültek egymás mellett. Vin a megszenesedett fadarabokat piszkálta. Láthatóan mélázott valamin.

– Mi a baj? – kérdezte a férje óvatosan.

A fiatal nő töprengő arca dél felé fordult.

– Én… – de nem folytatta, hanem inkább megrázta a fejét. – Semmi. Fát kell még szereznünk. – Oldalra pillantott, a sátor mellett fekvő fejszére. A szerszám felpattant a levegőbe, és fejével előre Vin felé repült, aki elkapta a nyelét, amikor a szerszám elhaladt Elend és közötte. Odament egy kidőlt fához, két csapást mért a fatörzsre, majd könnyedén kettétörte.

– Ért hozzá, hogyan érezzük magunkat feleslegesnek. – jegyezte meg Kobold, és Elend mellé lépett.

– Ahogy mondod – nyugtázta a férfi mosolyogva.

A legény a fejét rázta.

– Akármit látok vagy hallok, ő sokkal jobban érzékeli, és bármivel tud harcolni, ami a keze ügyébe kerül. Akárhányszor a városba mentem, mindig… hasznavehetetlennek éreztem magam.

– Akkor képzeld el, milyen egy hétköznapi embernek! Te legalább allomanta vagy.

– Talán igazad van – mondta a fiú beletörődve a megváltoztathatatlanba, miközben Vin baltacsapásai megtörték a csendet. – De téged legalább tisztelnek az emberek. Engem általában levegőnek néznek.

– Én nem nézlek levegőnek, Kobold.

– Tényleg? – hitetlenkedett a legény. – És mikor tettem én valami fontosat a bandáért?

– Három nappal ezelőtt, amikor beleegyeztél, hogy velünk tartasz. Nem csak azért hoztunk magunkkal, mert értesz a lovakhoz. Azért vagy velünk, mert felderítőként és ónszeműként kiválóan végzed a dolgod. Még most is úgy gondolod, hogy követnek minket?

Kobold meglepődött a kérdésen, majd megvonta a vállát.

– Nem tudom biztosan. Szerintem Straff csapata visszafordult, de rendszeresen megpillantok valakit mögöttünk. Bár eddig egyszer sem tudtam jól szemügyre venni.

– A ködszellem – mondta Vin, miután egy öl összehasogatott fát ledobott a tűz mellé. – A nyomunkban van.

Kobold és Elend egymásra néztek. Az idősebbik férfi bólintott, és nem volt hajlandó tudomást venni a fiú nyugtalan pillantásáról.

– Nos, amíg nem avatkozik bele a dolgunkba, addig nem jelent problémát, igaz?

A lány egykedvűen megvonta a vállát.

– Remélem, nem. Azért ha látjátok, szóljatok! A feljegyzések szerint veszélyes.

– Rendben – ígérte meg Elend. – Azt fogjuk tenni. Most pedig döntsük el, mit együnk reggelire!

Straff felébredt. Ez volt az első meglepetés.

Ágyban feküdt, a sátrában. Úgy érezte magát, mint akit valaki felkapott és többször is jó erősen a falnak csapott. Nyögdécselve felült. Testét nem borították sebek, ütések nyomai, mégis minden porcikája sajgott és lüktető fejfájás kínozta. Az egyik tábori gyógyító, egy fiatal, szakállas és békaszemű férfi ült az ágyánál és őt tanulmányozta.

– Uram, csoda, hogy életben maradt – szólította meg.

– De élek, és ez a lényeg – mondta a király, majd felült. – Adj egy kis ónt!

Egy katona közeledett, a kezében üvegcsével. Straff kiitta a tartalmát, majd mogorván kijelentette, hogy száraz a torka és nem tud nyelni.

– Mióta fekszem?

– Majdnem három teljes napja, uram. Nem tudtuk pontosan kideríteni, mit evett, sem azt, hogy miért. Gondoltunk rá, hogy meghánytatjuk, de úgy tűnt, magának kevert ki valamit, így hát…

– Jól végeztétek a dolgotokat – nyugtatta meg Straff az orvosságos embert, majd a szeme elé tartotta a karját. Még most is remegett egy kicsit, és a reszketést nem tudta megállítani. – Ki irányítja a sereget?

– Janarle ezredes.

A király bólintott.

– Miért nem öletett meg?

Az orvos meglepetten pislogott, és a katonákra pillantott.

– Uram – szólt közbe a Grent nevű katona –, ki merné önt elárulni? Aki megpróbálná, holtan esne össze a sátrában. Janarle ezredes rendkívüli módon aggódott az ön épsége miatt.

Természetesen – eszmélt rá egy fontos tényre Straff. – Nem tudják, hogy Zane elment. Hiszen… ha meghalnék, mindenki azt gondolná, hogy Zane vagy maga veszi át a hatalmat, vagy bosszút áll a tetteseken.

Hangosan felkacagott, amitől a sátorban mindenki megrémült. Zane megpróbálta megölni, de a hírnevének köszönhetően éppen ezzel mentette meg az életét.

Legyőztelek – döbbent rá a kegyetlen apa. – Te eltűntél, de én élek és virulok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Zane nem jön vissza – bár még az is meglehet, hogy valóban így lesz. Talán… csak remélhette, de talán… örökre megszabadult ködszerzet fiától.

– Elend ködszerzete? – szólalt meg váratlanul.

– Egy darabig követtük, uram – számolt be a fejleményekről Grent. – De túl messze kerültek a seregtől, ezért Janarle ezredes visszarendelte a csapatot. Úgy tűnik, Terris felé tartanak.

A beteg király elhúzta a száját.

– Ki volt még vele?

– Úgy gondoljuk, a fia, Elend is megszökött – válaszolt a katona. – De lehet, hogy az egész csak csapda.

Zane műve – gondolta Straff rémülten. – Végül mégiscsak megszabadult a lánytól. Hacsak nem valami trükkel állunk szemben. De akkor…

– És a kolossz sereg? – folytatta a hadúr a kérdezősködést.

– Mostanság sok összetűzésről hallunk a soraikban, uram – jelentette Grent. – A szörnyetegek egyre nyugtalanabbak.

– Rendeljék el, hogy a sereg bontson tábort! – utasította katonáit a hadúr. – Azonnal! Visszahúzódunk a Nyugati Uradalom felé.

– Uram! – rémült meg Grent. – Úgy hiszem, Janarle ezredes támadni készül. Csak az ön szavára vár. A város legyengült, és a ködszerzetük sem védi már.

– Visszavonulunk – ismételte el a döntését Straff mosolyogva. – Egy időre, legalábbis. – Lássuk, beválik-e a terved, Zane!

Sazed az egyik apró konyhafülkében ült. Kezeit kitette maga elé az asztalra. Minden ujján fémgyűrű csillogott. Fémelméknek kicsik voltak, de a ferukímiai képességek elraktározásához idő kell. Még egy gyűrűnyi fém megtöltéséhez is több hétre van szükség – neki pedig a legjobb esetben is csak napjai maradtak. Valójában nem értette, a kolossz sereg miért vár ennyi ideig.

Három nap. Rendkívül kevés idő, de gyanította, hogy minden létező képességet segítségül kell majd hívnia, ha bekövetkezik az összecsapás. Eddig minden képességből sikerült egy keveset elraktározni. Ahhoz elég lesz, hogy átlendítse a veszélyeken, ha a fémelmék lemerülnének.

Dorong sántikált be a konyhába. A terrisi szinte csak a férfi elmosódott körvonalát látta. Annak ellenére, hogy felvette a szemüvegét – hogy ellensúlyozza rövidlátását: látását ugyanis éppen egy ónelmébe gyűjtötte –, erősen pislogott.

– Ennyi – morogta a hadvezér tompa hangon (Sazed a hallását is raktározta egy másik ónelmébe). – Végre eltakarodtak!

A terrisi egy pillanatig bénultan ült. Megpróbálta értelmezni a hallottakat. Gondolatainak mintha egy sűrű, ragacsos masszán kellett volna áthatolniuk. Eltartott egy ideig, mire felfogta Dorong szavait.

Eltakarodtak. Straff serege. Visszavonultak.

Halkan köhintett, mielőtt válaszolt volna.

– Válaszolt Penrod úr valamelyik üzenetére?

– Nem – mondta Dorong. – Viszont az utolsó hírnököt kivégeztette.

Nos, ez nem valami biztató.

Persze az is igaz, hogy az elmúlt néhány napban semmi biztató nem történt. A város a szakadék szélén táncolt, és a meleget sem fogják tudni biztosítani. Tudta azt is, hogy az éjszaka havazni fog. Ettől még inkább erőt vett rajta a bűntudat. Ő itt ült a meleg konyhában, lobogó tűz mellett, erőlevest kortyolgatva, miközben fémelméi lassan kiszívták belőle az erőt, egészséget, érzékeket, és a gondolkodás képességét. Nem sokszor kényszerült még arra, hogy ennyi fémelmét töltsön fel egyszerre.

– Nem festesz túl jól – jegyezte meg Dorong, majd leült.

Az őrző pislogott, majd értelmezte a megjegyzést.

– Az… aranyelmém – válaszolta lassan. – Kiszívja belőlem az egészséget és elraktározza. – Rápillantott a levesestáljára. – Ennem kell, hogy megtartsam az erőmet – magyarázta, majd gondolatban felkészült a nyelésre.

Az egész még az ő számára is különös folyamat volt. A gondolatai olyan lomhán mozogtak, hogy beletelt egy kis időbe, míg döntött az evésről. Aztán a teste megmozdult, de szintén nagyon lassan. Percek kellettek a karjának, hogy felemelje a kanalat. Az izmai még ekkor is remegtek, hiszen szinte minden erejét kiszívta és elraktározta a forraszelme. Végül sikerült egy kanál levest az ajkához emelnie. Az étel ízét sem érezte, ugyanis a szaglást is összegyűjtötte, és anélkül az ízlelés sem működött tökéletesen.

Talán le kellene feküdnie – de ha úgy tenne, félő, hogy elalszik. És alvás közben nem tudja folytatni a feltöltést, vagy csak egy elmét tölthetne fel. Az egyik bronzelmét, amely az éberségért felelős. Ez a fém hosszabb alvást biztosít a napokig tartó ébrenlétért cserébe.

A legyengült férfi nagyot sóhajtott, óvatosan letette a kanalat, majd köhögött. Ő minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerüljék a konfliktust. A legjobb terve szerint küldött egy levelet Penrodnak, amiben felszólítja, tudassa Straff-fel, miszerint Vin elment a városból. Abban reménykedett, hogy a dölyfös hadúr akkor talán hajlandó lesz alkut kötni. Láthatóan a próbálkozás nem járt sikerrel. Már napok óta senki sem hallott Straff felől.

A végzetük úgy várt rájuk, mint a biztosan bekövetkező napfelkelte. Penrod engedélyezte három különböző csoportnak – köztük a nemeseknek –, hogy elhagyják Luthadelt. Azonban Straff csapatai, akik Elend szökése óta minden rezdülésre jobban figyeltek, elfogták és lemészárolták mind a három csoportot. Penrod még Jastes Lekalhoz is küldött hírnököt, hátha nyélbe tudna ütni valami egyezséget a déli hadúrral. De a hírnök nem tért vissza a kolossz táborból.

– Nos – szólt Dorong –, legalább nyertünk néhány napot.

Sazed gondolkodott egy darabig.

– Attól tartok, csupán az elkerülhetetlent késleltetjük.

– Hát persze. Viszont most még ennek is örülnünk kell. Elend és Vin már négy napja úton vannak. Ha a harc túl hamar elkezdődött volna, biztos lehetsz benne, hogy a ködszerzet kisasszony visszafordul, hogy hősi halált haljon, miközben megpróbál minket megmenteni.

– Ó! – nyögte Sazed lassan, majd erőt vett magán és bekanalazott egy újabb korty levest. A kanál súlya is a többszörösének tűnt remegő ujjai közt, ráadásul alig tudta egyensúlyban tartani: természetesen a tapintást és fogásérzékét is az egyik ónelméjébe töltötte. – Hogy bírják a védők? – kérdezte, és tovább küszködött a kanállal.

– Szörnyen – hangzott a hadvezér velős válasza. – Egy húszezres sereg talán erősnek hangzik, de próbáld csak meg őket egy ekkora városban egyenes sorokba rendezni!

– Ám a kolosszoknak semmiféle ostromeszközük nincs – gondolkodott hangosan Sazed még mindig az evőeszközre összpontosítva. – Még íjászaik sincsenek.

– Ez igaz, viszont nekünk nyolc kaput kell megvédenünk, és ezek közül öt igen közel esik a kolossz táborhoz. Egyik kaput sem úgy építették, hogy ellenálljon egy támadásnak. És a jelenlegi helyzetünkben nem igazán tudok több száz őrt állítani mind a nyolc kapuhoz, mivel a kolossz támadás iránya kiszámíthatatlan.

– Ó, jaj…! – sajnálkozott halkan az őrző.

– Mire számítottál, terrisi? Jó hírekre? A kolossz sereg nagyobb, erősebb és sokkal eszeveszettebb, mint a mi katonáink.

Sazed lehunyta a szemét, és a kanál félúton megállt a levegőben. Hirtelen olyan gyengeség vett erőt rajta, aminek nem volt köze a fémelméihez.

Tindwyl miért nem ment el velük? Miért nem menekült el?

Amikor újra kinyitotta a szemét, Dorong éppen intett az egyik szolgának, hogy hozzon neki valami harapnivalót. A fiatal lány egy tál levessel tért vissza. A férfi egy darabig elégedetlenkedve nézte a vacsoráját, de aztán megemelte a karját és göcsörtös ujjaival kanalazni kezdett. Rápillantott asztaltársára.

– Bocsánatkérést vársz tőlem, terrisi? – kérdezte két korty között.

Sazed először meglepődött a kérdésen.

– Egyáltalán nem. Cladent úr – felelte végül.

– Akkor jó. Nincs veled semmi baj. Csak egy kicsit össze vagy zavarodva.

A magas tudós mosolyogva szürcsölte a levest.

– Ez igazán megnyugtató – fejezte ki örömét, aztán eltöprengett. – Cladent úr, találtam egy vallást, ami biztosan tetszene Önnek.

Dorong elhúzta a száját.

– Soha nem adod fel, ugye?

Sazed a földet bámulta.

– Kellett egy kis idő, hogy átgondoljam az egészet, amit korábban említett, Cladent úr. Amit az esetleges erkölcsről mondott. Eszembe jutott róla a dadradah nevű vallás. A hívei különböző népekből kerültek ki, és több országban is gyakorolták a tanait. Úgy vélték, csak egy Isten létezik, és csak egyetlen helyes módon lehet őt imádni.

Dorong felhorkantott.

– Tényleg nem érdekelnek a kihalt vallásaid, terrisi. Azt hiszem…

– Művészek voltak – vágott közbe gyorsan a valláskutató.

A sánta hadvezér értetlenül várta a folytatást.

– Hittek abban, hogy a művészeten keresztül az ember közelebb kerülhet Istenhez. Leginkább a színekkel és az árnyalatokkal foglalkoztak, és előszeretettel költöttek verseket az őket körülvevő világ színeiről.

Dorong csendben hallgatta a beszámolót.

– És miért mondod el ezt nekem? – kérdezte végül dacosan. – Miért nem egy olyan ostoba, egyszerű vallást választottál, amilyen én magam vagyok? Vagy olyat, ami a harcot és a katonákat isteníti?

– Azért, Cladent úr – magyarázta Sazed teljes nyugalommal, miután pislogva és nagy erőfeszítések árán felidézte az emlékeket zavaros elméjéből –, mert az nem ön lenne. A mostani helyzetben azt kell tennie, amit tesz, de ön valójában nem ilyen. A többiek talán már el is felejtették, hogy asztalos. Művész. Amikor a műhelyében éltünk, gyakran elnéztem, ahogy elvégzi az utolsó simításokat az inasok által elkészített darabokon. Láttam, milyen odaadással dolgozik. A műhely nem csupán álca volt az életében. Tudom, hogy vágyik vissza oda.

Dorong nem válaszolt.

– Most egy katona életét éli – folytatta a terrisi, majd gyenge kézzel kihúzott valamit széles selyemövéből. – De álmaiban újra művész. Tessék! Ezt önnek készítettem. A dadradah vallás szimbóluma. A hívők számára művésznek lenni nagyobb elhivatást jelentett, mint a papi szakma.

Ezután letette a fakorongot az asztalra, és rámosolygott a társára. Régen nem beszélt már vallásokról senkinek, és nem is tudta biztosan, mi vitte rá, hogy pont Dorong figyelmét hívja fel az egyikre. Talán a makacssága, hogy csak azért is megváltoztassa a férfi véleményét. Akárhogy is, megelégedéssel töltötte el a pillantás, amit a hadvezér vetett az egyszerű fakorongra, amire egy ecsetet faragott.

Utoljára abban a déli faluban beszéltem vallásokról – gondolta az őrző. – Ott, ahol Marsh rám talált.

Tényleg: vajon mi lett a különös inkvizítorral? Miért nem tért vissza a városba?

– Egyébként az asszonyod téged keres – szólalt meg végül Dorong. Felnézett, és az asztalon hagyta a korongot.

– Az én asszonyom? – értetlenkedett a terrisi. – De hát mi nem vagyunk… – de nem fejezte be a gondolatot, ugyanis társa jelentőségteljesen a szemébe nézett. A katona egészen tökélyre fejlesztette, hogyan kell mások veséjébe látni.

– Rendben – adta meg magát Sazed sóhajtva.

Lepillantott az ujjaira és a tíz gyűrűre. Négy ón ékszert viselt az érzékek, a látás, hallás, szaglás és tapintás számára. Ezeket még ekkor is töltötte. Hiányuk nem viselte meg annyira. A forraszelméjét azonban lezárta. Így tett az acél– és a cinkelméjével is.

Abban a szempillantásban teste újra erővel telt meg. Az izmai már nem lógtak ernyedten. Visszanyerték egészséges állapotukat. A ködös zavarodottság is eltűnt a fejéből. Újra tisztán tudott gondolkodni, és a mindenre kiható lassúság is elpárolgott. Frissen és üdén állt fel az asztaltól.

– Ez lenyűgöző! – motyogta Dorong.

Sazed zavartan lesütötte a szemét.

– A szememmel láttam a változást. A tested egyik percről a másikra felerősödött, a szemed újra fényesen csillog. A karod sem remeg már. Gondolom, erőd teljében, képességeid birtokában kívánsz nőd elé állni, ugye? Nem hibáztatlak – morogta magában a katona, majd folytatta a levese kanalazását.

Sazed elköszönt az ezredestől, majd határozott léptekkel elhagyta a konyhát. Végtagjai még mintha élettelenül lógtak volna, de azért érezte a beléjük visszatért erőt. Semmi sem hasonlítható ahhoz, mint amikor egy férfiban felébred a fékezhetetlen tettvágy.

És semmi sem tudta gyorsabban elszívni ezt az érzést, mint annak a lehetősége, hogy találkozik élete szerelmével. Miért maradt Tindwyl Luthadelben? És ha elhatározta, hogy nem megy el Terrisbe, akkor miért kerülte vele a találkozást az elmúlt napokban? Haragudott rá, amiért útnak indította Elendet? Csalódott volt, mert ő mindenáron maradni akart, hogy segítsen?

A Venture-palota hatalmas báltermében találta meg a nőt.

Egy darabig lenyűgözve állt. Mint minden alkalommal, most is megcsodálta a helyiség megkérdőjelezhetetlen fenségét. Éppen csak egy pillanatra elővette a látásért felelős ónelmét. Levette a szemüvegét, és körbenézett. Magába szívta a csodálatos tér minden részletét.

A gigászi terem mindkét falán óriási, négyszögletű festett üvegablakok nyúltak a mennyezetig. A fal mellett állva Sazed törpének érezte magát az ablakok alatt húzódó kis galériát tartó masszív oszlopokhoz képest. Úgy tűnt, minden egyes kőbe véstek valami díszt – minden csempe egy mozaikkép darabja volt, és minden üveglap színesen csillogott a kora esti fényben.

Milyen régen történt…

Akkor látta először ezt a termet, amikor Vint kísérte el első báljára. Akkoriban a lány Valette Renoux szerepét játszotta, és mint nemeshölgy találkozott Elenddel. Sazed még meg is szidta, amiért oktondi módon felhívta magára egy ilyen előkelő férfi figyelmét.

Most pedig ő maga végezte el az esküvői szertartásukat. Elmosolyodott, visszavette a szemüvegét, és újra megtöltötte a látásért felelős ónelméjét.

Az elfeledett istenek vigyázzanak rátok, gyermekeim! Fordítsátok jóra az értetek hozott áldozatunkat, ha tudjátok!

Tindwyl Docksonnal beszélgetett a terem közepén néhány hivatalnok társaságában. Egy nagy asztal körül csoportosultak. Ahogy a terrisi közelebb ért, felismerte az asztalra fektetett papírt is.

Marsh térképe – gondolta.

Az atlasz Luthadelt ábrázolta, mindenre kiterjedő részletességgel. Még a minisztérium tevékenységéről is tartalmazott jegyzeteket. Sazed egyik rézelméjében őrizte a térképet, aprólékos leírásával együtt – még a Zsinatnak is küldött egy példányt.

Tindwyl és a többiek a saját jegyzeteikkel is ellátták a dokumentumot. A tanító lassan közeledett, és amikor Tindwyl meglátta, intett neki, hogy lépjen oda.

– Ó, Sazed! – kiáltott oda Dockson hivatalos hangnemben. Hangja még most is tompán kongott a tudós meggyengült fülében. – Jó, hogy itt vagy. Gyere csak!

A terrisi fellépett az alacsony táncparkettre, és odament a többiekhez.

– Elhelyezték a csapatokat? – kérdezte.

– Penrod átvette a sereg feletti irányítást – tájékoztatta Dockson a helyzetről. – És nemeseket állít mind a húsz zászlóalj élére. Nem biztos, hogy örülünk ennek a döntésnek.

Sazed végignézett az asztal körül ácsorgó embereken. Mind írnokok voltak, akiket Dockson maga tanított, és mind szká származásúak.

Te jó ég! – kiáltott fel magában. – Talán csak nem éppen most akar lázadást szervezni?

– Ijedelemre semmi ok, Sazed! – nyugtatta meg Dockson a terrisit. – Nem készülünk semmi nagy horderejű dologra. Penrod még hagyja, hogy Dorong szervezze a védelmet, és úgy tűnik, a parancsnokai tanácsát is megfogadja még. Egyébként sem lenne már időnk komolyabb húzásokra.

A hivatalnok szinte csalódottnak látszott emiatt.

– Ugyanakkor – folytatta –, nem bízom ezekben a parancsnokokban, akiket kinevezett. Nem értenek a háborúskodáshoz, de még a túléléshez sem. Egész életükben italokat rendeltek és összejöveteleket szerveztek.

Miért gyűlölöd őket ennyire? – tette fel magának a kérdést Sazed.

Az élet fintora, hogy a banda összes tagja közül pont Dockson hasonlított külsőre a leginkább egy nemeshez. Sokkal nagyobb természetességgel viselte az öltönyöket, mint Szellő, és sokkal ügyesebben fejezte ki magát, mint Dorong vagy Kobold. Csupán azzal az arisztokratákra egyáltalán nem jellemző szakállal rítt ki, amihez azonban csökönyösen ragaszkodott.

– Meglehet, a nemesség valóban nem ért a háborúskodáshoz – értett egyet Sazed –, viszont jól tudnak parancsokat osztogatni.

– Igaz – felelte Dockson –, de ahhoz mi is értünk. Ezért gondoltam, hogy minden kapuhoz állítsunk valakit magunk közül arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok, és igazi szakértőre lenne szükség.

A férfi az asztalra mutatott, az egyik kapura – az Acélkapura. A térkép szerint ezer katonának kell odavonulni és védekezőállásba rendeződni.

– Ez a te zászlóaljad, Sazed. Az Acélkapu esik a legtávolabb a kolossz seregtől. Lehet, hogy ott még harc sem lesz. Viszont azt szeretném, hogy amikor a harc elkezdődik, legyen veled néhány hírnök, akik azonnal jeleznek, ha támadásra kerül sor. Mi itt a bálteremben felállítunk egy parancsnoki állást – a széles ajtók miatt könnyen megközelíthető, és lehet benne jönni-menni.

És persze Elend Venture és a nemesség arculcsapására is tökéletes ötlet egy ilyen gyönyörű termet használni a háború irányítására.

Nem csoda, hogy olyan szívesen segédkezett Elend és Vin megszöktetésében. A távollétükben vitathatatlan irányítást nyert Kelsier bandája felett.

Nem volt ezzel semmi gond. Dockson kitűnően értett a szervezéshez és a gyors tervek kiagyalásához. Csak azokat az előítéleteket hagyná el.

– Tudom, hogy a legszívesebben elkerülnéd a harcokat, Sazed – folytatta a szervező géniusz, miközben mindkét kezét az asztalra téve előrehajolt. – De szükségünk van rád.

– Ahogy látom, csatára készül, Dockson úr – jegyezte meg Tindwyl, Sazed ujjaira szegezve a tekintetét. – Azok a gyűrűk legalábbis erre a szándékra utalnak.

A terrisi férfi az asztal fölött a nőre pillantott.

– És mi a te szereped ebben, Tindwyl?

– Dockson úr tanácsot kért tőlem – magyarázta az asszony. – Neki magának sincs nagy gyakorlata a hadviselésben, és tudni szerette volna az általam tanulmányozott hadvezérek módszereit.

– Vagy úgy – nyugtázta Sazed a hallottakat. Docksonhoz fordult, bár gondolatban furcsállta a dolgot. Bólintott. – Rendben. Részt veszek a tervben, de mindenkit figyelmeztetek megosztó viselkedésemre. Kérem, mondja meg az embereinek, hogy csak a legvégső esetben szegjék meg a parancsokat!

Dockson bólintott.

– Most pedig, Tindwyl – szólt a nőhöz Sazed –, beszélhetnénk egy percre négyszemközt?

Az asszony bólintott, majd exkuzálva magát, követte tudóstársát a legközelebbi galéria alá. A félhomályban, az egyik oszlop mögött a terrisi férfi a nő szemébe nézett. A komoly helyzet ellenére is tisztaság – magabiztosság és nyugalom – áradt Tindwyl tekintetéből. Mi lehetett a titka?

– Elég sok képességet felhalmoztál, Sazed – jegyezte meg a nő újra a férfi ujjaira vetve a tekintetét. – De, gondolom, vannak még fém elméid régről is, nemde?

– Luthadelbe tartó utamon felhasználtam az összes éberséget és sebességet. És az egészségemet egyáltalán nem töltöttem fel; az utolsó adagot egy betegségem során merítettem ki, amikor a déli vidékeken tanítottam. Mindig újra akartam tölteni, de folyton akadt valami fontosabb. Viszont jó adag erőt és súlyt sikerült elraktároznom, és az ólomelmékből is több fajtát feltöltöttem. Persze, úgy hiszem, az ember sohasem lehet eléggé felkészült.

– Talán igazad van – hagyta rá Tindwyl. Visszapillantott az asztalt körülvevő társaságra. – Ha a cselekvéssel egy szemernyit is segítünk a helyzetünkön, ahelyett, hogy várnánk az elkerülhetetlent, már nem hiába készülődtünk.

Sazedet kirázta a hideg.

– Tindwyl – halkította le a hangját –, miért maradtál a városban? Nincs itt semmi keresnivalód!

– Neked sem sok hasznodat veszik, Sazed.

– Nekem ők a barátaim. Nem hagyhatom el őket.

– Akkor miért győzted meg éppen a vezérüket, hogy meneküljön a városból?

– Hogy életben maradjon.

– A túlélés fényűzése nem gyakran adatik meg a vezéreknek – hangzott a bölcsesség a nő szájából. – Amikor elfogadják mások odaadását és tiszteletét, akkor felvállalják az ezzel járó felelősséget is. Ezekre az emberekre halál vár – de nem feltétlenül kell úgy meghalniuk, hogy becsapva érzik magukat.

– Senki sem.

– Azt várják, hogy valaki megmenti őket, Sazed – suttogta a terrisi asszony. – Még azok is – még Dockson is, aki pedig a leggyakorlatiasabb mind közül – azt hiszik, hogy túl fogják élni. És tudod, miért? Mert a lelkük mélyén azt várják, hogy valami meg fogja őket menteni. Valami, ami korábban is a megmentésükre sietett, a Túlélő egy darabja, ami még megmaradt nekik. Az a lány a reményt jelenti számukra. És te elküldted.

– Hogy életben maradjon, Tindwyl – ismételte érvelését a férfi. – Felesleges és kár lett volna, ha mindketten odavesznek csak azért, mert Luthadelben maradnak.

– A reményért sosem kár! – vágott vissza a nő szikrázó szemekkel. – Azt hittem, te aztán igazán így gondolod. Azt hiszed talán, engem a makacsság tartott életben a tenyésztők fogságában?

– És most makacsság vagy remény miatt maradtál a városban?

A nő terrisi társa szemébe nézett.

– Egyik miatt sem.

Sazed hosszú pillanatokig méregette az asszonyt a falmélyedés félhomályában. A többiek még mindig az asztal körül tervezgettek, hangjuk visszhangzott a hatalmas teremben. Az ablakokon beáramló fénynyalábokat visszaverte a márványpadló, és a falakon csillámló sugarak jelentek meg. A terrisi lassan, tétova mozdulatokkal a nő dereka köré fonta a karját; az asszony felsóhajtott, és átengedte magát a férfi erejének.

Sazed kiengedte az ónelméit és átélte, ahogy érzékei özönvízként árasztják el a testét.

Magába szívta a nő bőréből áradó puhaságot és a testét átitató melegséget. Tindwyl közelebb húzódott hozzá, és a fejét a férfi mellkasának támasztotta. A nő hajának tiszta, parfümöktől mentes illata megtöltötte az orrát. Ez volt az első illat, amit három napja először érzett. Ügyetlen kézzel levette a szemüvegét, hogy jobban megnézhesse karjában tartott kedvesét. Ahogy a hallása is visszatért, még Tindwyl szuszogását is érzékelte.

– Tudod, miért szeretlek, Sazed? – hangzott az óvatos kérdés.

– Még elképzelni sem tudom – válaszolta a tudós őszintén.

– Mert nem hódolsz be senkinek és semminek. A többi férfi erős. Akár a tégla: határozottak, nem adják meg magukat, de ha elég sokáig döngeted őket, megrepednek. Te. te úgy vagy erős, mint a szél. Mindig jelen vagy, hajlandó vagy egyezségeket kötni, de soha nem kérsz bocsánatot, ha határozottan kell fellépned. Nem hiszem, hogy bármelyik barátod is tisztában lenne vele, micsoda erő lakozott benned.

Lakozott – ismételte el magában Sazed. – Máris múlt időben fogalmaz. És… nem lehet érte elítélni.

– Attól tartok azonban, hogy bármi is lakozik bennem, kevés ahhoz, hogy megmentsem őket – suttogta.

– De ahhoz elég volt, hogy hármójukat megmentsd. Tévedtél, amikor elküldted őket. de talán igazad is volt.

Sazed becsukta a szemét és csak az ölelésre figyelt. Átkozta a nőt, amiért a városban maradt, de szerette is érte.

Abban a pillanatban a városfal tetején megszólaltak a figyelmeztető dobok.

Így hát hoztam még egy utolsó, kockázatos döntést.