Negyvenkilencedik fejezet

– Ostobaságot tesz, Elend Venture! – csattant fel Tindwyl. Karjait keresztbe fonta maga előtt és a szeme a rosszallástól kikerekedett.

Egykori tanítványa szorosabbra húzta a nyeregszíjat. A terrisi asszony által összeállított öltözékek között volt egy fekete és ezüst lovaglóruha is; most ezt viselte. Bőrkesztyűt húzott a kezére, és sötét színű köpenyt terített a vállára, ami felfogta a hamut.

– Hallja, amit mondok? – pörölt a terrisi nő. – Most nem mehet el, amikor a népe ilyen veszélynek van kitéve!

– Más módon védem meg őket – válaszolta nyugodt hangon a trónfosztott király, miközben ellenőrizte a teherhordó lovakat.

A palota fedett udvarán álltak, ahol általában a követeket fogadták. Vin már a lován ült, szinte csak az orra hegye látszott ki a széles kapucni alól; kezeivel idegesen szorította a szárat. Nem sokszor lovagolt életében, de férje nem engedte, hogy gyalogszerrel induljon útnak. Forrasz ide vagy oda, a Nagygyűlésben elszenvedett sérülések még nem gyógyultak be teljesen; hát még a másik ködszerzettel folytatott csetepaté nyomai.

– Más módon? – hitetlenkedett Tindwyl. – Ki kellene tartania mellettük! A király nem menekülhet el!

– Nem én vagyok a király! – vágta vissza az ifjú Venture haragosan, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Megfosztottak a trónomtól, Tindwyl. Most pedig fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, amelyek hosszú távon jobban szolgálják a boldogságukat. Szokványos királyt akartak? Akkor örüljenek az apámnak. De ha egyszer visszatérek Terrisből, talán ráébrednek, kit hagytak elmenni.

A feldühödött nő a fejét rázta és közelebb lépett. Immár halkabban folytatta:

– Terrisből, Elend? Tehát északra tart? Vin miatt? Ugye tudja, miért akar odamenni?

A fiatalember nem válaszolt.

– Szóval tudja – vonta le a következtetést az asszony. – És mit szól hozzá, Elend? Ne mondja nekem, hogy hisz az ilyen ábrándokban! Vin azt hiszi magáról, ő a Korok Hőse. Abban reménykedik, hogy talál majd északon valamit – valami erőt, vagy megvilágosodást, ami isteni képességekkel ruházza fel.

A volt király ifjú feleségére pillantott, aki a földet bámulta a kapucni alatt.

– Csak a tanítója nyomába akar lépni, Elend – suttogta Tindwyl. – A Túlélő istenné vált az emberek szemében. Azt hiszi, rá is ez a sors vár.

Elend odafordult a terrisi nőhöz.

– Ha valóban ebben hisz, én támogatom.

– Támogatja ebben az őrültségben? – kelt ki magából az asszony.

– Ne beszéljen így a feleségemről! – parancsolta a trónfosztott király.

Erőteljes fellépésétől a terrisi nő hátrahőkölt.

A fiatalember felpattant a lovára.

– Bízom benne, Tindwyl. És a bizalom a hitből táplálkozik.

Az asszony felmordult:

– Nem hiheti, hogy ez a lány lenne a megjövendölt megváltó, Elend! Hisz ön valahol tudós! Lehet, hogy szövetséget kötött a Túlélő egyházával, de egy szemernyivel sem hisz jobban a természetfelettiben, mint én!

– Abban hiszek – szólt hátra határozott hangon az ifjú –, hogy Vin a feleségem, és szeretem. És minden, ami számára fontos, az fontos nekem is. És minden, amiben hisz, azt legalább annyira tartom én is igaznak. Északra megyünk. És visszatérünk, amint felszabadítottuk az ott lakozó erőt.

– Rendben. Akkor úgy vonul be a történelembe, mint a vezér, aki gyáván elmenekült és cserbenhagyta a népét.

– Ebből elég! Hagyjon minket békén! – utasította a nőt a király, és ujjával mutatta, hogy térjen vissza a palotába.

Tindwyl sértődötten sarkon fordult, és peckesen a kapuhoz lépdelt. Ott megállt, és egy barna papírba csomagolt, vastag zsineggel átkötött, könyv alakú csomagra mutatott a szállításra váró tárgyak között.

– Sazed tisztelettel kéri, ezt juttassák el az őrzők Zsinatába, Tathingdwen városába. Sok sikert az önkéntes száműzetéshez, Elend Venture! – azzal sarkon fordult, és visszament a palotába.

Az ifjú felsóhajtott és odaléptetett Vin mellé.

– Köszönöm! – hálálkodott a lány.

– Mit?

– Amit mondtál.

– Komolyan gondoltam, Vin. – Átkarolta a feleségét.

– Pedig igaza lehet – vette védelmébe a nőt a ködszerzet. – Sazed véleménye ellenére talán tényleg őrült vagyok. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy láttam egy fantomot ólálkodni a ködben?

A férfi lassan bólintott.

– Nos, azóta megint találkoztam vele. Olyan, mint egy kísértet, ami a ködből nyeri az alakját. Folyton belebotlok. Figyel és követi minden lépésemet. És azt a dübörgést is egyfolytában hallom a fejemben; fenséges, erőteljes dohogásnak hallom. Olyan, mint az allomantikus lüktetés, de most már bronz nélkül is érzékelem.

Az ifjú megszorította felesége törékeny vállát.

– Hiszek neked, Vin.

A lány tartózkodón felemelte a fejét.

– Tényleg, Elend? Komolyan mondod?

– Nem vagyok teljesen meggyőzve – vallotta be a férfi –, de nagyon igyekszem. Akárhogy is: a legjobb, amit tehetünk az, ha elmegyünk északra.

Felesége lassan bólintott.

– Azt hiszem, ennyi elég is.

Elend elmosolyodott és a kapu felé fordult.

– Hol marad már Kobold?

A ködszerzet vállat vont a köpönyeg alatt.

– Az a sejtésem, Tindwyl ezek után már nem tart velünk.

– Valószínűleg nem – hagyta rá kicsit sem sajnálkozva a kedvese.

– De akkor hogyan találunk oda Terrisbe?

– Nem lesz nehéz – magyarázta Elend. – Csak a birodalmi csatornát kell követnünk. Az elvisz minket egészen Tathingdwenig… – Ekkor eszébe jutott Sazed térképe. Egyenesen a terrisi hegyekbe mennek.

Tathingdwenben majd felszerelkeznek élelemmel és minden egyébbel. Nagy lesz a hó, de. Nos, ezen ráérnek majd akkor aggódni.

Vin örült férje derűs hozzáállásának. Elend odasétált a csomagokhoz. A barna papírba bugyolált valami egy könyv lehetett. Néhány pillanattal később Kobold is megérkezett katonai egyenruhájában. Nyergeket cipelt a vállára vetve. Odabiccentett Elendnek; átadott egy nagy barna csomagot a ködszerzetnek, majd odament a saját lovához.

Idegesnek látszik – gondolta Elend, miközben a fiú felkötötte a csomagjait a lovára.

– Mi van az iszákban? – kérdezte kíváncsian Vintől.

– Forraszpor. Nem árt, ha van nálunk: még szükségünk lehet rá.

– Készen állunk? – kérdezte a legény, és körbetekintett.

– Még nem egészen – szólalt meg egy hang. – Én még egyáltalán nem állok készen.

Mindhárman csodálkozva néztek Allriannéra, aki forgószél gyanánt termett kinn az udvaron. Gazdagon díszített barna és vörös lovaglószoknyát viselt, haját pedig kendő alá rejtette.

Hol a csudában szerezte ezt a ruhát? – csodálkozott Elend.

Két szolga jelent meg a lány nyomában, és csomagokat cipeltek.

Allrianne megtorpant és elgondolkodva harapdálta a szája szélét.

– Úgy látom, szükségem lesz egy teherhordó lóra.

– Mit keresel te itt? – fordult felé felháborodottan Vin.

– Veletek tartok – jelentette ki a fruska. – Szellő szerint el kell hagynom a várost. Néha igazán csökönyös. Az egész beszélgetésünk alatt csillapítani próbált – mintha nem tanultam volna már meg felismerni, hogyan próbálja befolyásolni az érzelmeimet.

Majd odaintette az egyik szolgát, aki elszaladt, hogy szóljon egy lovásznak.

– Nagyon gyorsan fogunk haladni – figyelmeztette Elend. – Nem biztos, hogy tudod majd tartani az iramot.

A lány rosszallóan forgatta a szemeit.

– Az egész utat lóháton tettem meg a Nyugati Uradalomból. Ráadásul Vin megsebesült, úgyhogy bizonyosan nem lóhalálában haladunk majd.

– Nem tartunk igényt a társaságodra! – vágott közbe Vin. – Nem bízunk benned, és nem is kedvelünk!

Elend lehunyta a szemét.

Drága, őszinte Vin…

Allrianne csak kuncogott. Közben visszatért a szolga, és két lovat vezetett. Nekilátott felmálházni az egyiket.

– Vin, kedvesem, hogy mondhatsz ilyet mindazok után, amin együtt keresztülmentünk?

– Keresztülmentünk? – hitetlenkedett Vin. – Allrianne, egyszer mentünk el vásárolni.

– És én úgy éreztem, egészen jól összebarátkoztunk. De hisz gyakorlatilag testvérek vagyunk!

A ködszerzet lapos pillantást vetett a lányra.

– Igen – folytatta a fruska –, és egyértelműen te vagy az idősebb, unalmasabb nővér – megjegyzése után édes mosolyra húzta a száját, majd könnyedén felpattant a lovára, amiből kitűnt, valóban ért a lovagláshoz.

A másik szolga odavezette a felmálházott lovat, majd a gyeplőt Allrianne nyergéhez erősítette.

– Rendben, drága Elend! Indulhatunk.

A férfi Vinre pillantott, aki sötét ábrázattal rázta a fejét.

– Hagyjatok itt nyugodtan, ha akartok! – csipogta Allrianne. – Akkor is utánatok megyek, és majd bajba kerülök, ti meg kénytelenek lesztek visszafordulni, hogy megmentsetek. Ne is próbáljatok meg úgy tenni, mintha nem ilyenek lennétek!

Elend nagyot sóhajtott.

– Rendben – határozta el. – Induljunk!

Lassan keltek át a városon. Az egykori királyi pár haladt elöl; Kobold a málhás lovakat vezette. Allrianne oldalt léptetett. Elend magasra tartotta a fejét, de ezzel csak azt érte el, hogy jól láthatta az ablakokból és kapukból kikandikáló fejeket. Hamarosan kisebb tömeg követte őket – és bár nem hallotta suttogásukat, el tudta képzelni, miket mondhatnak egymásnak.

A király. A király is elhagy minket…

Tudta, sokan még mindig nincsenek tisztában a ténnyel, hogy Penrod ül a trónon. Gyorsan elfordította a fejét, mert az egyik sikátorból túl sok kíváncsi szempár figyelte menetüket. Riadalom tükröződött a pillantásukban. Számított a vádló tekintetekre, de ez az elkeseredett belenyugvás valahogy még jobban nyomasztotta. A város népe nem lepődött meg, hogy itt hagyja őket. Felkészültek rá, hogy magukra maradnak. És ő is azok közé a nemesek közé tartozott, akik vagyonuk segítségével elmenekülhetnek. Hát persze, hogy ő is megfutamodik!

Összeszorította a szemét, és megpróbálta visszafojtani a feltörő bűntudatot. Azt kívánta, bárcsak az éjszaka leple alatt hagyták volna el a várost az egyik titkos átjárón keresztül, ahogy Ham családja is tette. Ugyanakkor fontos volt, hogy Straff lássa, amint ő és Vin elmennek Luthadelből, így lehetősége nyílik támadás nélkül elfoglalni a várost.

Visszajövök! – ígérte Elend némán az embereknek. – Megmentelek benneteket! De most jobb, ha elmegyek.

Felbukkantak előttük az Ónkapu hatalmas szárnyai. Gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát, és a menekülő csapat hátrahagyta a városlakókból verbuválódott, néma kíséretét. A kapu őrei előre megkapták az utasítást. Elend egy biccentéssel jelzett, megrántotta a gyeplőt, a katonák pedig kinyitották a kaput. A többiek gyorsan utolérték, és együtt álltak a kapu előtt.

– Örökösnő? – érdeklődött halkan az egyik őr. – Itt hagy minket?

Vin a férfira pillantott.

– Nyugodj meg: nem hagyunk el benneteket! Segítségért megyünk.

A katona mosolygott.

Hogy bízhat meg Vinben ilyen könnyen? – gondolta Elend. – Vagy már csak a remény maradt ezeknek az embereknek?

A ködszerzet megfordította a lovát, szembeállt a tömeggel, és hátratolta a csuklyáját.

– Visszajövünk! – ígérte az összegyűlteknek. Nem látszott olyan idegesnek, mint korábban, amikor a rajongó tömeghez kellett szólnia.

A múlt éjszaka valami nagy változáson mehetett keresztül – gyanította Elend.

A katonák egyszerre tisztelegtek a távozó csapatnak. Elend is szalutált, aztán odabiccentett Vinnek. A kaput maguk mögött hagyva az északi út felé vették az irányt; így tervezték megkerülni Straff seregét.

Még nem jártak messze, amikor lovasok vették őket üldözőbe. Vágta közben Elend rádőlt a paripája nyakára, és hátranézett Koboldra meg a teherhordó lovakra. Leginkább azonban Allrianne testtartása keltette fel a figyelmét. A lány eltökélt arccal ülte meg hátasát, olyan természetességgel, hogy szinte csodálni lehetett érte. Egy cseppet sem tűnt idegesnek.

Vin, aki szélen ügetett, hátratolta a pelerint, és elővett egy maréknyi érmét. Feldobta őket a levegőbe, és a pénzek olyan sebességgel zúgtak el a kezéből, amilyet Elend még sosem látott. Még egy allomantához képest is lenyűgöző teljesítmény volt.

Uramatyám! – ámuldozott.

Katonák bucskáztak le a lovukról. A fémdarabok koppanását alig lehetett hallani a szélben és a patadobogásban. Vin egyenesen keresztülvágtatott a szétzilált csapaton, ám a katonák többsége addigra már haldokolva hevert a földön.

Nyílvesszők repültek feléjük, de a ködszerzet úgy szórta szét őket, hogy még a kezét sem mozdította. Korábban már kinyitotta forraszporral teli iszákját, és a tartalmát lovaglás közben maga mögé szórta. Allomanciával rátaszított a felhőre, hogy oldalra is jusson belőle.

A következő sorozatban már nem fémhegyű nyilakat használnak – aggodalmaskodott Elend.

A kiáltozó katonák alakzatot vettek fel mögöttük.

– Majd utolérlek benneteket – hadarta a ködszerzet, és leugrott a lóról.

– Vin! – kiáltott utána Elend, és megfordította a lovát.

Allrianne és Kobold elviharzottak mellette. A felesége úgy ért földet, hogy meg sem botlott, és rögvest futásnak eredt.

Megitta egy üvegcse tartalmát. Egyenesen az íjászok felé tartott.

Nyílvesszők repültek. Elend szitkozódva figyelte, de aztán menetirányba fordult és a lova véknyába rúgott. Nem sokat tehetett ebben a helyzetben. Előrehajolt a paripán, és vágtára fogta az állatot, miközben a nyílvesszők a porba hulltak körülötte. Az egyik éppen csak néhány centire suhant el a füle mellett, aztán beleállt a földbe.

Aztán már nem repült több vessző. Az ifjú a fogát csikorgatva hátranézett. Óriási porfelhőt látott, mögötte pedig Vint.

A forraszpor. Rátaszít, a földre hullott szemcsék pedig felkavarják az út porát és a hamut.

Az íjászokat teljesen elfújta a porból, hamuból és fémszemcséből álló vihar. Körbefonta a katonákat, akik átkozódva takarták el a szemüket. Voltak, akik kezüket az arcukra tapasztva vergődtek a földön.

Vin visszalendült a lovára, majd elvágtázott a levegőben hömpölygő szemcsék elől. Elend lelassította a paripáját, hogy a lány utol tudja érni. A fegyveres különítményen erőt vett a zűrzavar. A kapitányuk parancsokat osztogatott, de a legtöbben már régen eloldalogtak.

– Húzzunk bele! – kiáltotta Vin. – Mindjárt túl messze leszünk ahhoz, hogy nyilazhassanak ránk.

Kis idő múlva újra csatlakoztak Allriannéhoz és Koboldhoz.

Még mindig veszélyben vagyunk, az apám még üldözőbe vehet minket.

De a katonák nem téveszthették el, kivel akadtak össze. Ha Elend hallgathat az ösztöneire, Straff futni hagyja őket. Legfontosabb célja ugyanis Luthadel volt, és később is ráér felkutatni a fiát; most bizonyára megelégszik annyival, hogy a ködszerzet eltűnt a városból.

– Köszönöm, hogy segítettetek kijutni a városból! – szólalt meg váratlanul Allrianne, miközben a katonák egyre távolodó csapatát nézte. – Most már egyedül is boldogulok.

Majd mindkét lovát orral a nyugati dombok felé fordította.

– Micsoda? – Elend meglepetten odaügetett Kobold mellé.

– Hagyd csak! – tanácsolta Vin. – Nincs időnk ilyesmire.

Nos, egy gonddal kevesebb – könnyebbült meg az ifjú, miközben rátért az északi útra. – Búcsúzom tőled, Luthadel, de később visszatérek hozzád!

– Nos, egy gonddal kevesebb – jegyezte meg Szellő a városfal tetején, miközben végignézte, ahogy az ifjú Venture vezetésével a kis csapat eltűnik a dombok mögött. Keletre még mindig óriási, rejtélyes füstoszlop gomolygott a kolossz tábor irányában. Nyugatra Straff seregében nagy volt a felfordulás. A szökés híre mindenkit összezavart.

A bábos először aggódott Allrianne épsége miatt, de aztán rájött, hogy az ellenséges seregek dacára is Vin mellett tudhatja a legnagyobb biztonságban. Amennyiben nem marad le túlságosan a többiektől, nem eshet bántódása.

Társai is a gondolataikba merülve álltak a fal tetején, és most az egyszer nem kellett babrálnia az érzelmeikkel. A fiatal Demoux kapitány a tapasztalt Dorong mellett foglalt helyet; kicsivel arrébb Sazed meredt a távolba a köpcös Ham oldalán. Így együtt nézték a távolodó csapatot: az utolsó reménység szélbe szórt magjait.

– Várjunk csak! – szólalt meg Szellő, mert eszébe jutott valami. – Nem úgy volt, hogy Tindwyl is velük tart?

Sazed megrázta a fejét.

– Úgy döntött, hogy marad.

– És miért tenne ilyet? – kérdezte a bábos. – Nem valami olyasmit mondogatott egyszer, hogy nem szól bele a helyi vitákba?

A tudós megint a fejét rázta.

– Nem tudom, Szellő úr. Tindwylen nehéz kiigazodni.

– Minden nő ilyen – morogta Dorong.

A terrisi elmosolyodott.

– Akárhogy is, úgy tűnik, a barátaink megmenekültek.

– A Túlélő óvja őket! – tette hozzá Demoux halkan.

– Így van – helyeselt Sazed. – Óvja őket!

Dorong felhorkantott. Egyik karját az oromzaton tartva eltorzult arccal a terrisi szemébe nézett.

– Ne add alá a lovat!

Demoux elvörösödve megfordult, és tüntetőleg távolabb ment.

– Mi ez az egész? – kíváncsiskodott Szellő.

– Ez a fiú a katonáimnak prédikál – válaszolta az asztalosmester. – Megmondtam neki, hogy nem szeretném, ha ostobaságokkal tömné az embereim fejét.

– Ez nem ostobaság, Cladent úr – jelentette ki Sazed –, hanem hit.

– Őszintén azt hiszed – kérdezte Dorong –, hogy Kelsier fogja megvédeni az embereket?

A terrisi elbizonytalanodott.

– Ők hisznek benne, és ez…

– Nem! – vágott közbe a füstös morcos ábrázattal. – Ez nem elég, terrisi. Ezek az emberek becsapják magukat, ha hisznek a Túlélőben.

– Ön is hitt benne – vetette oda Sazed. Szellő már felkészült, hogy egy kis allomanciával csillapítja a férfi indulatait és elveszi a vita élét, de a hórihorgas tudós máris teljesen nyugodtnak tűnt. – Ön is követte. Hitt annyira a Túlélőben, hogy megdöntötte miatta a Végső Birodalmat.

Dorong arca elborult.

– Nem szeretem az etikai érveléseidet, terrisi, soha nem is szerettem. A bandánk – Kelsier bandája – azért vívta ki a nép szabadságát, mert úgy látta helyesnek.

– Mert helyesnek hitte – kötötte az ebet a karóhoz Sazed.

– És te mit hiszel helyesnek, terrisi?

– Az attól függ. Számos különböző hitrendszer létezik, különböző értékekkel.

Cladent bólintott, majd elfordította a fejét, mintha a beszélgetésnek ezzel vége is lenne.

– Mi az, Dorong? – csatlakozott a vitához Ham. – Nem is válaszolsz?

– Már eleget hallottam. Az ő hite mindig az adott helyzettől függ. Ő az Uralkodót is istenségnek látta, mert az emberek imádták – vagy legalábbis arra kényszerítették őket, hogy imádják. Nincs igazam, terrisi?

– Bizonyos tekintetben, igen, Cladent úr. Bár az Uralkodó kivétel lehetett.

– De a mai napig őrzöd az acélminisztérium szertartásairól szóló feljegyzéseket, nem? – kérdezte Ham.

– De – vallotta be Sazed.

– A helyzettől függ – ismételte Dorong, és köpött egyet. – Ennek a fajankó Demoux-nak legalább volt annyi esze, hogy választott valamit, és kitart mellette.

– Ne gúnyolja ki egy másik ember hitét csak azért, mert ön másban hisz, Cladent úr! – védte magát Sazed halkan.

Dorong ismét felhorkantott.

– Ez neked könnyen megy, ugye? Mindenben hiszel, és nem kell választanod.

– Inkább úgy fogalmaznék – magyarázta a terrisi –, hogy sokkal bonyolultabb úgy hinni, ahogy én teszem, mivel meg kell tanulni az elfogadást és a kirekesztés nélküli gondolkodást.

Dorong gúnyos kézmozdulatot tett, és a lépcső irányába indult.

– Tégy, amit akarsz. Nekem fel kell készítenem a fiúkat a halálra.

A ferukímikus felhúzott szemöldökkel nézte a távozó férfit. Szellő a jó cél érdekében lecsillapította; tompított az öntudatán.

– Ne is foglalkozz vele, Saz! – tanácsolta Ham. – Mostanában mindnyájan feszültek vagyunk.

Az őrző bólintott.

– Viszont jó meglátásai vannak, amelyekkel eddig soha nem néztem szembe. Csak adatokat gyűjtöttem, aztán tanulmányoztam és végül megjegyeztem őket. Számomra mindig nehezen megy egy hitrendszert egy másik alá rendelni. Még akkor is, ha az a vallás egy halandó férfira épült.

A martalóc megvonta a vállát.

– Ki tudja? Talán Kel valóban itt van velünk, és vigyáz ránk.

Szellő legbelül más véleményen volt.

Ha itt lenne, nem hagyta volna, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Hogy a halálunkra várjunk bezárva a városba, amit egyébként nekünk kellene megmenteni.

– De mindez most nem is lényeges – vélte Ham. – Én inkább arra lennék kíváncsi, honnan jön az a füst.

Szellő a kolossz tábor felé pillantott. A sötét füstoszlop túl vaskos volt ahhoz, hogy főzőtüzekből jöjjön.

– Talán a sátrak?

Ham megrázta a fejét.

– El azt mondta, csak néhány sátrat látott. Túl kevés ennyi füsthöz. Már jó ideje ég ott valami.

Most Szellő rázta meg a fejét.

Végül is teljesen mindegy.

Straff Venture megint felköhögött és összekuporodott a székében. Ruháját teljesen átáztatta a verejték; a kezei remegtek.

Nem érezte jobban magát.

Először azt hitte, a hidegrázás csak az idegesség velejárója. Nehéz éjszaka állt mögötte. Orgyilkosokat küldött Zane ellen, majd valahogy megmenekült az őrült ködszerzet kezei közül. Ám az órák múlásával a reszketés nem hagyott alább. Sőt, egyre erősödött. Bizonyára elkapott valami betegséget.

– Felség! – kiáltotta egy hang odakintről.

Straff kiegyenesedett, és megpróbált olyan összeszedettnek látszani, amilyennek csak tudott. A küldönc ennek ellenére láthatóan megtorpant, amikor belépett a sátorba. Feltűnt neki a hadúr sápadt bőre és karikás szeme.

– Uram – kezdte a hírnök.

– Beszélj! – mondta kurtán a nagyúr. Próbált királyhoz méltóan viselkedni, de nehezére esett. – Ki vele!

– Lovasok, uram – számolt be a férfi a fejleményekről. – Elhagyták a várost!

– Micsoda! – kiáltott fel Straff, majd a takarót ledobva magáról felállt a székéből. Sikerült egyenesen tartania magát, bár eléggé szédült. – És nekem miért nem szóltak?

– Gyorsan történt minden, uram. Alig tudtunk embereket küldeni utánuk.

– Gondolom, elfogtátok őket – mondta a nagyúr a székébe kapaszkodva.

– Sajnos elmenekültek, uram – vallotta meg a rossz hírt a katona.

– Micsoda?! – őrjöngött a király, és megpördült mérgében.

Ez a mozdulat már túl sok volt; újra elszédült, látása elhomályosult. Megbotlott, de megkapaszkodott a szék karfájában, és sikerült valahogyan a föld helyett a székre zuhannia.

– Küldjetek a javasasszonyért! – hallotta a hírnök kiabálását. – A király rosszul van!

Nem – gondolta Straff bódultan. – Túl gyorsan vert le a lábamról. Nem lehet betegség.

Zane utolsó szavai. Mit is mondott?

Egy fiú ne ölje meg az apját…

Hazug!

– Amaranta – károgta.

– Uram? – kérdezte egy hang.

Jó. Ezek szerint nincs egyedül.

– Amaranta! – ismételte. – Hozzátok ide!

– Az ágyasát, uram?

A király erőt vett magán, hogy ne veszítse el az eszméletét. A székében ülve visszanyerte a látását és az egyensúlyát. Az egyik ajtónálló ott volt vele. Hogy is hívták? Grent.

– Grent! – próbált parancsoló hangon szólni a férfihoz. – Azonnal hozd ide Amarantát!

A katona tétovázott egy kicsit, de végül kirohant a sátorból. Közben Straff a légzésére összpontosított. Be, ki. Be, ki. Zane, az a kígyó! Be, ki. Be, ki. Az a fattyú nem akarta használni a kést – nem, az túl egyértelmű lett volna. Be, ki. De mikor mérgezte meg? Egész előző nap rosszul érezte magát.

– Uram?

Amaranta jelent meg az ajtóban. Mielőtt a kor kikezdte volna, gyönyörű nő volt. A szülés tönkreteszi a nőket. Pedig milyen kívánatos volt a hetyke melleivel és a sima, hófehér bőrével.

Elkalandoznak a gondolataid – figyelmeztette magát a király. – Összpontosíts!

– Készíts… ellenszert! – nyögte ki, és a hús-vér Amarantára emelte a szemét; erre a húszas évei vége felé járó nőre, az öregedő – de még hasznos – ágyasra, aki megmentette Zane mérgezéseitől.

– Természetesen, uram – felelte sietve a nő, azzal a gyógyszeres szekrényhez sietett és kivette a szükséges hozzávalókat.

A hadúr hátradőlt és a légzésére koncentrált. Amaranta bizonyára érzékelte a dolog komolyságát, mivel ezúttal meg sem próbálta ágyba csalogatni a férfit, aki a szemével követte a mozdulatait.

Meg… kell… találnom… Zane-t.

Nem jól csinálja.

Straff ónt kezdett égetni. Az érzékek hirtelen felerősödése majdnem megvakította, még a sátor sötétje ellenére is. Fájdalma és remegése újra kínzó erővel tört rá. De az elméje kitisztult, mintha jéghideg vízbe merült volna.

Amaranta nem a szokásos hozzávalókkal dolgozott. Bár a férfi nem sokat tudott az ellenszerek készítéséről. Ezt a feladatot másra bízta: ő inkább a részletek felismerését tanulta meg – a mérgek illatát, ízét, és elszíneződését. Ugyanakkor már számos alkalommal nézte végig, a nő hogyan készíti el a minden méregre jó ellenszerét. Ezúttal azonban mintha másféle hozzávalókat tett volna bele.

Erőt vett magán és felállt a székből. Az ónt nem oltotta el, bár könnyezett tőle a szeme.

– Mit csinálsz? – kérdezte a nőtől, miközben roskadozó lábakkal közelített.

Amaranta halálra vált arccal nézett fel. A szemében megvillanó bűntudat elég bizonyíték volt.

– Mit csinálsz?! – üvöltötte Straff. A félelemből erőt nyert, megragadta a nő vállát és megrázta. Legyengült állapotában is sokkal erősebb volt nála.

Az ágyas lesütötte a szemét.

– Az ellenszerét, uram.

– Rosszul csinálod! – kiáltotta a férfi.

– Úgy láttam, kimerült, ezért gondoltam, hogy adok hozzá valamit, amitől felélénkül.

Straff eltöprengett. A magyarázat ésszerűnek tűnt, bár még a gondolkodás is nehezére esett. Lenézett a nőre és felfigyelt valamire. Felerősített látása miatt az apróbb részletek sem kerülték el a figyelmét. Így vette észre az ingváll alól felsejlő bőrfelületet.

Odanyúlt és letépte a ruha szélét. Kibukkant a nő bal melle – gusztustalan látványnak tűnt a szemében: már jócskán megereszkedett. A bőrén pedig vágott seb éktelenkedett, mintha késsel jelölték volna meg. A karcolások nem lehettek újak, de a hegekből azonnal felismerte Zane keze munkáját.

– A szeretője vagy? – hökkent meg Straff.

– A te hibád! – sziszegte Amaranta. – Elhagytál, miután gyerekeket szültem neked. Mindenki figyelmeztetett, hogy ez lesz a sorsom, de én reménykedtem…

Straff érezte, ahogy kimegy belőle minden erő. Kábultan kapaszkodott a faszekrénykébe.

– Ám aztán őt is elvetted tőlem – dadogta a nő a könnyeivel küszködve. – Miért kellett Zane-t is elvenned tőlem? Mivel fordítottad el tőlem? Miért nem járt már hozzám?

– Végignézted, hogy megmérgez – nyögte Straff, és térdre rogyott.

– Ostoba! – köpött a földre Amaranta. – Sohasem mérgezett meg, egyetlenegyszer sem! Bár az én kérésemre gyakran hitette el veled az ellenkezőjét. És olyankor te mindig hozzám szaladtál. Mindig gyanakodtál Zane-re, azon viszont sosem gondolkodtál el, mi van az ellenszerben, amit én kotyvasztottam.

– Jobban lettem tőle – nyöszörögte a férfi,

– Ez történik, ha valaki rászokik egy szerre, Straff – suttogta Amaranta. – Ha megkapod, jobban érzed magad. Ha nem jutsz hozzá… meghalsz.

A király becsukta a szemét.

– A markomban vagy – fenyegetőzött a fiatal nő. – Ha akarom…

A férfi minden erejét összeszedte és óriási üvöltéssel a nőre vetette magát. Amaranta rémülten felsikoltott, amikor a férfi a földre taszította.

Aztán már egy hang sem jött ki a torkán, mert a hadúr elszorította a légcsövét. Egy darabig küzdött, de Straff sokkal nehezebb volt nála. A fél őrült király ki akarta volna csikarni belőle az ellenszer receptjét, de addigra már elveszítette a fejét. A látása elhomályosult, a gondolatai zavartan cikáztak.

Mire újból észhez tért, Amaranta elkékült arccal feküdt a földön. Nem tudta, mennyi ideig szorította a holttestet. Legurult róla, és a nyitott szekrénykéhez bukdácsolt. Térden állva elvette a tálkát, de remegő kezében oldalra fordult és a forró folyadék a padlóra löttyent.

Magában átkozódva fogott egy kancsó hideg vizet, és marékszámra szórt bele gyógynövényeket. Távol tartotta magát a fióktól, ahol a mérgek sorakoztak, és csak az ellenszerek közül válogatott. Viszont sok növényről nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy melyik csoportba tartozik. Bizonyos szerek nagy adagban méregként hatottak, de kis mennyiségben gyógyító hatást fejtetek ki. A legtöbbhöz azonban könnyen hozzá lehetett szokni. De ezen most nem aggódhatott; érezte a végtagjaiban szétáradó gyengeséget. Már a gyógynövényeket is alig tudta felmarkolni. Barna és vörös darabkák hullottak ki az ujjai közül, bele a kotyvalékba.

Az egyik gyógynövény az volt, amelyikre Amaranta rászoktatta. A többi közül viszont bármelyik halálos lehetett. Még azt sem tudta felmérni, mekkora esélye lehet az életben maradásra.

Mindenesetre megitta a kotyvalékot. Két levegővétel között fuldokolva nagyokat nyelt az italból, majd öntudatlan álomba zuhant.

Kétségem sincs afelől, hogy amikor Alendi eléri a Megdicsőülés Kútját, magához veszi a hatalmat – egy nemesebb cél érdekében –, aztán végül lemond róla.