Negyvenhatodik fejezet

Szellő cselszövést szimatolt. A legtöbb bandatársától eltérően a bábos nem szegénységben nőtt fel; nem kellett nyomorban élnie. Ennél sokkal veszélyesebb helyen nevelkedett: egy nemesi udvarban. Szerencsére a többiek nem viszonyultak másként hozzá kékvérű származása miatt.

Ugyanis nem tudtak róla.

Neveltetése révén igen hamar érett lett az élet dolgaiban; olyasmiket tapasztalt, amiket még a legagyafúrtabb szká tolvaj sem tudhatott. A szká nézeteltéréseket egyszerű szabályok vezényelték: az ember könnyedén elárulta a szövetségeseit a hatalomért vagy a védettségért folytatott élethalálharcban.

Ám a nemesi udvarok csatározásai sokkal elvontabb terepen folytak. Bár a vesztes a legtöbb esetben nem veszítette el az életét, a vita következményei egész nemzedékeket érinthettek. Olyan játék volt ez – olyannyira játék volt –, hogy az ifjú Szellőnek valódi felfrissülést jelentett a szká alvilág kegyetlensége.

Csendesen kortyolgatta forralt borát, és a szemét még egyszer végigfuttatta a kezében tartott üzeneten. Már azt hitte, többé nem kell tartania a csapaton belüli összeesküvésektől: Kelsier bandája már-már dühítően egységes közösségként működött, és ő megtett mindent, ami allomanta képességeitől telt, hogy ez így is maradjon. Már gyermekkorában megtanulta, milyen végzetes hatással lehetnek egy családra a belső feszültségek.

Ezért lepődött meg annyira, amikor kézhez kapta a levelet. Látszólagos ártatlansága ellenére hamar felismerhetővé váltak az árulkodó jelek. Az írója nyilvánvalóan sietett: a betűk helyenként elmosódtak, de nem írták újra őket; egymást érték az átlátszó kifejezések, úgy mint „a többieknek nem kell tudniuk róla” és „felesleges riadalmat kelteni”. Az összehajtott levél peremére csorgatott bőséges viasz mintha csak a kíváncsi szemek elől óvná az írást.

A küldemény hangneme még egyértelműben alátámasztotta a gyanút. A bábost nem először hívták titkos gyűlésre. De az Uralkodó nevére: miért akarná éppen Sazed titkos tanácskozásra hívni?

A veterán allomanta felsóhajtott, előhúzta a párbaj pálcáját és rátámaszkodott. Mindig szédült, ha fel kellett állnia; régóta bántotta már ez a nyavalya, és az állapot mintha az elmúlt években egyre rosszabbodott volna. Amint kitisztult a látása, átlesett a válla felett az ágyban szendergő Allriannéra.

Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznem. – Önkéntelenül is elmosolyodott, aztán felhúzta a mellényét és zakóját. – De hát néhány napon belül úgyis mind halottak leszünk.

A Doronggal folytatott beszélgetés semmi kétséget nem hagyott efelől.

Kilépett a folyosóra, és nekivágott a Venture-vár homályba borult útvesztőinek.

Értem én, miért spórolunk a lámpaolajjal – morgott magában –, de már így is elég nyomasztóak a dolgok.

A találkozót egy félreeső helyiségbe szervezték. Könnyen megtalálta a helyet: két katona állt őrt az ajtó előtt. Demoux emberei voltak; olyanok, akik mind vallásuk, mind foglalkozásuk miatt hűséggel tartoztak a kapitánynak.

Érdekes – morfondírozott Szellő, és megbújt a folyosó szegletében.

Kiterjesztette allomantikus erejét és felkavarta az ajtónállók érzelmeit, megfosztva őket a nyugalmuktól és magabiztosságuktól, hogy végül csak az idegesség és bizonytalanság maradt. A strázsák egyre türelmetlenebbül toporogtak. Végül az egyik megfordult, kinyitotta az ajtót és bekémlelt. A kinyíló ajtó látni engedte a helyiséget. Csak egyvalaki tartózkodott odabenn. Sazed.

A bábos némán várt. Mitévő legyen most? A levélben semmi olyan nem állt, amit később a nyakába lehetne varrni: lehetetlen, hogy Elend állított volna csapdát nekik – vagy mégsem? Talán ki akarja deríteni, melyik bandatagban bízhat, és ki az, aki képes lenne elárulni. Túlzottan bizalmatlan húzás volna a jó természetű fiútól. Mellesleg, ha valóban így lenne is, Sazed bizonyosan nem csak titkos találkára hívná őket.

Az ajtó bezáródott, és a katona visszatért a helyére.

Hiszen bízhatom Sazedben, nem? Ám ha igen, miért kell titokban találkozni?

Lehet, hogy alaptalanul gyanakodik?

Nem: az őrök jelenléte bizonyította, hogy a terrisi attól fél, felfedezik. Ez gyanúra adott okot. Ha bárki más kérne tőle ilyen találkát, Szellő egyből a volt királyhoz ment volna a hírrel. De hát Sazed az mégiscsak Sazed.

Az allomanta nagyot sóhajtva folytatta útját, pálcájával kopogtatva a kőpadlót. Hiszen végül is, mit veszít, ha meghallgatja, mit akar a terrisi. Ha tényleg ármánykodik, annál inkább megéri beszélni vele és minél többet megtudni. A levél és a gyanús körülmények ellenére azonban Szellő nem hitte komolyan, hogy a tudós belekeveredett volna valami kétes tisztaságú ügybe.

Talán az Uralkodónak is ezzel gyűlt meg a baja.

A bábos bólintott a strázsáknak, elvéve az idegességüket és visszatérítve őket lelki egyensúlyukhoz. Más oka is volt, hogy kockáztatott: csak ekkor kezdte felismerni, milyen veszélyes helyzetben vannak. Luthadel nemsokára elesik, és az alvilágban töltött harminc év során felhalmozott ösztöne azt súgta: fusson, ha kedves az élete!

Ezzel az érzéssel a háttérben szívesebben vállalt kockázatokat. Néhány évvel ezelőtt még azonnal elhagyta volna a várost a hírek hallatán.

A fene vigyen el, Kelsier! – gondolta, miközben belökte az ajtót.

Sazed meglepetten pillantott fel az asztala mellől. A kopár, két lámpással megvilágított szobában csupán néhány szék állt.

– Késett, Szellő úr – kezdte a terrisi, és fürgén felpattant ültéből.

– Persze, hogy késtem – mordult fel az allomanta. – Először ki kellett derítenem, nem valami csapda-e az egész. – Tétován megállt. – Ugye nem az?

– Csapda? – A terrisi tudós döbbenten nézett rá. – Miről beszél?

– Ó, ugyan már! Ne mondd, hogy szerinted nem gyanús! Ez nem holmi közönséges találkozó.

Sazed lehorgasztotta a fejét.

– Ennyire látszik?

A bábos keresztbe fektette a pálcát a térdén, és sokatmondóan pillantott a magas növésű őrzőre, miközben lecsillapította felkavarodott érzelmeit és önbizalmat öntött belé.

– Lehet, hogy segítettél az Uralkodó megbuktatásában, barátom, de még sokat kell tanulnod a titkolózásról.

– Sajnálom – roskadt le a székére Sazed. – Csak úgy éreztem, sürgősen meg kell beszélnünk néhány… kényes ügyet.

– Nos, először is azt javaslom, szabadulj meg az ajtónállóktól! Így mindenkinek feltűnik, hogy valami fontos készülődik. Aztán pedig gyújts néhány lámpást és keríts valami ételt és italt. Ha Elend besétál ide. Feltételezem, Elend elől bujkálunk, nem igaz?

A terrisi bólintott.

– Nos, ha benyit és meglát minket a sötétben, amint gyanús pillantásokat vetünk egymásra, azonnal tudni fogja, hogy valami nincsen rendjén. Minél különösebb az alkalom, annál természetesebben kell viselkednünk.

– Vagy úgy! Értem. – sóhajtott a terrisi. – Igazán köszönöm a tanácsot.

Kinyílt az ajtó, és Dorong bicegett be rajta. Kérdő pillantást vetett Szellőre, aztán a tekintete megállapodott Sazeden. Odalépett az egyik székhez. A bábos is a terrisire sandított. A tudós arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Nyilván Dorongot is meghívta.

– Tüntesd el az őröket! – mordult fel Dorong.

– Máris, Cladent úr! – pattant fel a volt szolga, és odacsoszogott az ajtóhoz. Mondott valamit a strázsáknak, majd visszatért. Miközben elhelyezkedett ültében, Ham dugta be a fejét az ajtón, és gyanakvóan végigtekintett a társaságon.

– Várjunk csak! – ütött valami szöget a bábos fejébe. – Hányan is hivatalosak erre a titkos találkára?

Sazed hellyel kínálta a martalócot.

– A csapat… tapasztaltabb tagjai.

– Tehát Elenden és Vinen kívül mindenki? – kérdezett megint Szellő.

– Lestibournes urat sem hívtam meg – vallotta be a terrisi. – Mindazonáltal így van: nem Kobold elől bujkálunk.

Ham tétován letette az ülepét a székre, és értetlen pillantásokat vetett Szellőre.

– Tehát akkor miért is találkozunk a ködszerzetünk és a királyunk tudta nélkül?

– Már nem a királyunk – szólt be egy újabb hang az ajtóból. Majd Dockson sétált be és foglalt helyet mellettük. – Valójában azt is mondhatnánk, hogy már nem is vezére a csapatnak. Egyébként is, véletlenül jutott neki a szerep annak idején – ugyanúgy, ahogyan a koronát is a sors szeszélyéből nyerte el.

Ham elvörösödött.

– Tudom, hogy ki nem állhatod, Dox, de nem azért jöttem, hogy áruló legyek!

– Semmiféle árulásról nem beszélhetünk, ha nincs királyunk, akit elárulhatnánk. Milyen jövő vár itt ránk? Itt maradunk, mint a háziszolgái? Elendnek nincsen szüksége ránk. Talán ideje lenne felajánlanunk a szolgálatainkat Penrod nagyúrnak.

– Penrod is ugyanolyan nemes! – vágott vissza a martalóc.

– Ne mondd, hogy jobban kedveled, mint Elendet!

Dockson öklével az asztalra csapott.

– Nem arról van szó, hogy kit szeretek. Csak azt akarom elérni, hogy ez az átkozott királyság, amit Kelsier a nyakunkba sózott, fennmaradjon! Már másfél éve takarítjuk a romokat. Azt kívánjátok, hogy mindez a munka kárba vesszen?

– Kérem, uraim! – próbálkozott Sazed sikertelenül, hogy félbeszakítsa a vitát.

– Milyen munkáról beszélsz, Dox? – kérdezte rekedten Ham, és egészen belelilult. – Miféle munkát végeztél te? Nem nagyon csinálsz semmit azon kívül, hogy panaszkodsz, ha valaki előáll egy tervvel.

– Én panaszkodom? – fortyant fel Dockson. – Van neked fogalmad róla, micsoda papírmunka kell ahhoz, hogy a város fennmaradjon? És te mit tettél, Ham? Még a hadsereg parancsnokságát sem vállaltad el. Csak iszol és öklözöl a cimboráiddal!

Ebből elég! – gondolta Szellő, miközben nekilátott lecsillapítani az indulatokat. – Ha így folytatjuk, még azelőtt megfojtjuk egymást, hogy Straff kivégezhetne minket.

Dockson visszaült a székébe, egyik kezével fitymálóan intve a martalóc felé, aki még mindig fortyogott a dühtől. Sazed várt. Láthatóan elszomorította a kitörés. Szellő elnyomta a kétségbeesését.

Te vagy a főnök, Sazed. Mondd el, miért vagyunk itt!

– Kérem, uraim! – kezdte a terrisi. – Nem azért gyűltünk össze, hogy vitatkozzunk. Megértem, hogy mind feszültek; ez a körülményeket tekintve érthető is.

– Penrod át fogja adni a városunkat Straffnek – folytatta Ham.

– Még mindig jobb, mint hagyni, hogy egytől egyig lemészároljon minket – válaszolt Dockson újra feléledő felháborodással.

– Valójában – szólt közbe Szellő – nem hiszem, hogy aggódnunk kellene Straff miatt.

– Hogyhogy? – Dockson a szemöldökét ráncolta. – Tudsz valamit, amit eddig nem mondtál el nekünk?

– Ugyan, térj már észre, Dox! – vakkantott a martalóc. – Sosem bírtad elviselni, hogy Kel halálával nem te kerültél a csapat élére. Elendet is ezért akadályozod, nem igaz?

A megszólított elvörösödött, és Szellő nagyot sóhajtva mindkettőt kezelésbe vette. Azok ugrottak egyet a széken, mintha megcsípte volna őket valami – bár az érzet éppen ellenkezőleg hatott. Az imént még érzékeny férfiak hirtelen eltompultak és fásultság vett rajtuk erőt.

Mindkettő Szellőre pillantott.

– Igen, csillapítalak benneteket. Őszintén mondom, eddig is tudtam, hogy Hammond egy kissé éretlen, de hogy te is, Dockson?

A csapat tintanyalója hátradőlt és a homlokát dörzsölte.

– Befejezheted, Szellő. Ígérem, mostantól vigyázok a számra!

Ham csak morgott és egyik nagy kezét rátette az asztalra.

Sazed az egész párbeszédet kissé döbbenten figyelte.

Ilyenek az aggódó férfiak, terrisi barátom – gondolta a bábos. – Ez történik, ha odavész a remény. A katonák előtt nem mutatják idegességüket, de ha egyedül maradnak a barátaikkal…

Sazed, a terrisi egész életében az elnyomás ellen küzdött. Ezek az emberek azonban hozzászoktak a sikerhez. Még a kilátástalan helyzetekben sem csüggedtek. Olyan férfiak voltak, akik egy istenséggel szembeszállva is bíztak a győzelmükben. Nem tudták elviselni a vereséget. Persze ha a vereség egyben biztos halált jelent, kinek van kedve veszíteni?

– Straff seregei hamarosan tábort bontanak – jegyezte meg végül Dorong. – Csendesen csinálják, de már látni a jeleket.

– Akkor tehát megrohamozza a várost – nyugtázta az elkerülhetetlent Dockson. – Az embereim Penrod palotájában azt rebesgetik, a Nagygyűlés egyik üzenetet küldi a másik után a hadúrnak, kérve, hogy jöjjön és verje fel a táborát a város falain belül.

– Ha van egy kis esze, nem foglalja el a várost – vélekedett Dorong.

– Így van: Vin veszélyt jelent rá – csatlakozott Szellő. – És nem úgy tűnik, mintha Straffnek lenne ködszerzete, aki megvédi. Ha beteszi a lábát Luthadelbe, kétlem, hogy lenne esélye a lány ellen. Éppen ezért valami mással fog próbálkozni.

Dockson a homlokát ráncolta és Hamre pillantott, de az csak megvonta a vállát.

– Pedig mi sem egyszerűbb, barátaim – koppantott az asztalra a botjával a bábos.

– Ezt még én is értem – horkantott fel Dorong. – Ha Straff visszavonulást színlel, a kolosszok minden bizonnyal a helyére lépnek és beveszik helyette Luthadelt. Túl ostobák ahhoz, hogy értsék, milyen fenyegetést jelent egy rejtőzködő hadsereg.

– Ha Straff visszavonul – folytatta az asztalosmester –, Jastes többé nem tudja távol tartani őket a várostól.

Dockson pislogott.

– De hát akkor…

– Mészárlás – nézett rá Dorong. – Igen. Kifosztják a város leggazdagabb negyedeit, minden bizonnyal a legtöbb nemesember is odavész.

– Félreállítják azokat, akikkel Straffnek akarata ellenére kell együttműködnie – sorolta tovább Szellő. – Valójában még az sem elképzelhetetlen, hogy ezek a szörnyetegek megölik Vint. El tudjátok képzelni, hogy nem száll harcba ellenük, ha betörnek a városba?

Mindenki elhallgatott a szobában.

– De ettől még Straff nem jut át könnyebben a falakon! – tiltakozott Dox. – Akkor is meg kell küzdenie a kolosszokkal.

– Ám ekkorra már valószínűleg hiányzik egy-két városkapu, nem is említve a házakat, amelyeknek egy részét a kolosszok a földdel teszik egyenlővé. Elend apja nyílt terepen támadhatja meg a legyengült ellenséget. Továbbá a kolosszok nem valami híres stratégák.

– A városfalak nem állítják meg őket. Straff akarva sem kerülhetne jobb helyzetbe.

– Felszabadítóként fognak rá tekinteni – motyogta csendesen Szellő. – Ha a megfelelő pillanatban lép közbe – miután a kolosszok már bevették a várost és leöldösték a katonáinkat, de még nem rombolták le teljesen a szká negyedeket –, megszabadíthatja tőlük az embereket és kikiálthatja magát a védelmezőjüknek. Tudva, hogyan érez a nép, valószínűleg tárt karokkal fogadnák. Most egy erőskezű vezetőre van szükségük, és nem pénzre vagy jogokra a Nagygyűlésben.

Miközben a csapat végiggondolta mindezt, a bábos Sazedet vizslatta, aki továbbra is csendben üldögélt. Olyan keveset szólt: vajon miben mesterkedett? Miért hívta össze a csapatot? Egyszerűen csak sejtette, hogy szükségük van egy őszinte beszélgetésre, anélkül, hogy Elend erkölcsi skrupulusai mindent összezavarnának?

– Hagyhatnánk, hogy Straff megszerezze, amire vágyik – fejezte be Dockson. – A várost. Megígérhetnénk, hogy visszahívjuk Vint. Ha így is, úgy is ez lesz a vége…

– Dox – szólt Ham csendesen. – Mit gondolna most Kel, ha hallaná, miket beszélsz?

– Jastes Lekalnak is átadhatnánk a várost – vágott közbe újabb ötlettől vezérelve Szellő. – Talán meggyőzhetnénk, hogy rendesen bánjon a szkákkal.

– És a városba beözönlő húszezer kolossz? – kérdezte Ham. – Szellő, láttad már, mire képesek azok a szörnyetegek?

Dockson az asztalra csapott.

– Csak hangosan gondolkodom. Mi mást tehetnénk?

– Harcolunk – válaszolt a hadsereg vezetője. – És meghalunk.

A szoba ismét csendbe burkolózott.

– Ti aztán tudjátok, hogyan kell véget vetni egy vidám beszélgetésnek, barátaim – tette hozzá a bábos.

– Valakinek ki kellett mondani – jelentette ki Dorong. – Nem áltathatjuk magunkat tovább. Harcban nem győzhetünk, és ennek az egésznek csak harc lehet a vége. A várost meg fogják támadni. Nekünk pedig meg kell védeni. És veszítünk. Biztosan az jár a fejetekben, hogy meg kellene adnunk magunkat. Nos, nem fogjuk! Kel nem hagyná, így hát mi sem tesszük. Harcolunk és méltósággal meghalunk. A város így is, úgy is elpusztul, de legalább tettünk valamit. Az Uralkodó ezer évig rángatott minket, ahogy neki tetszett, de a szkáknak most már van büszkeségük. Harcolunk. Ellenállunk. És meghalunk.

– Akkor mire volt jó mindez?! – csattant fel Ham. – Miért döntöttük meg a Végső Birodalmat? Miért öltük meg az Uralkodót? Mi értelme volt bárminek, ha végül úgyis ide lyukadunk ki? Minden uradalmon zsarnokok ülnek, Luthadel porrá zúzva, a csapatunknak pedig vége?

– Mert – szólt közbe halkan Sazed – valakinek el kellett kezdenie. Míg az Uralkodó hatalmon volt, a társadalom nem fejlődhetett. Egyensúlyban tartotta a birodalmat, de ezzel együtt el is nyomta a népet. A divat ezer év alatt szinte semmit sem változott; a nemesek mindig megpróbáltak megfelelni az Uralkodó elképzeléseinek. Az építészet és tudomány sehová sem fejlődött, mert az Uralkodó nem nézte jó szemmel a változást és az újítást. És a szkák sem lehettek szabadok, mert ő nem engedte. Ugyanakkor népeink nem szabadultak fel pusztán az Uralkodó halálával, barátaim. A rabszolgaság emlékét csak az idő homályosíthatja el. Talán évszázadokba is telik majd, több száz évnyi harcba, tanulásba és fejlődésbe. Kezdetben sajnos minden nagyon nehéz lesz. Még rosszabb, mint az Uralkodó idején.

– És végül a semmiért adjuk az életünket – horkantott Ham haragosan.

– Egyáltalán nem így van! – tiltakozott a terrisi. – Nem a semmiért, Hammond uraság! Halálunk példa lesz: azt mutatja majd, hogy vannak olyan szkák, akiket nem lehet rángatni, akik nem adják fel egykönnyen. És ez egy rendkívül fontos szerep. Az ilyen részletek éltetik a történeteket és legendákat. Ha a szkák valaha irányítani akarják a társadalmukat, szükségük lesz áldozatokra, amikre felnézhetnek, amiből erőt meríthetnek. Mint a Túlélő áldozata.

Senki sem szólt.

– Szellő! – kezdte Ham. – Nem bánnám, ha tudnál belém önteni egy kis bátorságot.

– Természetesen – biccentett a bábos, azzal módszeresen nekilátott lecsillapítani a férfi félelmeit. Hammond arca fokozatosan visszanyerte a régi színét, és egy kicsit egyenesebben ült a széken. Szellő a többieket is ugyanabban a kezelésben részesítette.

– Mióta tudod? – kérdezte Dockson a terrisit.

– Már egy ideje, Dockson úr.

– De hát nem tudhattál róla, hogy Straff visszavonul és átad minket a kolosszoknak. Dorong egyedül jött rá minderre.

– Általában véve gondolkodtam. Számításaim nem kifejezetten a kolosszokra vonatkoztak. Már jó ideje úgy hiszem, hogy a város elesik. Őszintén meghatnak az erőfeszítéseik. Ha önök nem lennének, uraim, ezt a népet már régen eltiporták volna. Valami nagyszerűt tettek – olyat, amire évszázadokig emlékezni fognak.

– Ha marad hírmondónk egyáltalán – morgott a hadvezér Cladent.

Sazed bólintott.

– Pontosan ezért szerveztem ezt a találkozót. Mi magunk nemigen maradunk életben: a falakon kell helytállnunk, és ha túl is éljük a kolosszok támadását, Straff minden bizonnyal úgyis kivégeztet. Azonban nem kell mindannyiunknak Luthadelben maradni a város elestéig – talán valakinek el kellene menekülni, hogy megszervezze a későbbi ellenállást.

– Én nem hagyom itt az embereimet – dohogta Dorong.

–Én sem – csatlakozott hozzá Ham. – Bár már elküldtem a családomat. – Nem lehetett tudni, hol rejtőznek a martalóc szerettei: talán a város alvilágában, vagy kimenekültek Luthadelből az egyik kijáraton. Ham sem tudta, nehogy elárulhassa a hollétüket. A régi szokásoktól nehéz volt megszabadulni.

– Ha elesik a város – emelte fel a fejét Dockson –, én is itt leszek. Kel is ezt várná tőlem. Nem megyek sehová.

– Én szívesen megyek! – ajánlkozott Szellő, és Sazedre nézett. – Vagy túl korán jelentkezem a küldetésre?

– Hm… Szellő úr… – szólt Sazed. – Nem igazán arra…

A bábos felemelte a kezét.

– Semmi gond, Saz. Azt hiszem, egyértelmű, hogy kiket választottál erre a célra. Éppen ezért nem hívtad meg őket ma ide.

Dockson összevonta a szemöldökét.

– Az életünk árán védjük majd a várost, és te el akarod küldeni a ködszerzetünket?

A terrisi tudós bólintott.

– Uraim! – kezdte csendesen. – Az embereknek szükségük lesz a vezetésünkre. Mi adtuk a kezükbe Luthadelt; mi hoztuk őket ilyen helyzetbe. Most nem hagyhatjuk őket magukra. De… ugyanakkor nagy változások folynak a világban. Luthadelnél is fontosabb változások. És meg vagyok győződve róla, hogy Vin kisasszony a részese mindennek. Még akkor is, ha pusztán képzelődöm: Vin kisasszonynak nem szabad meghalnia a városban. Az ő személye köti az embereket a Túlélőhöz. Jelképpé vált a számukra, és a képességei lehetővé teszik, hogy elmeneküljön, aztán túlélje Straff későbbi támadásait. Nagy hasznunkra lesz az elkövetkezendő küzdelemben, hiszen gyorsan és hang nélkül mozog, egyedül harcol, és nagy pusztítást végez, amint azt tegnap éjszaka is bizonyította.

Sazed lehajtotta a fejét.

– Uraim! Azért hívtam ma ide önöket, hogy megtárgyaljuk, miként tudnánk rávenni, hogy meneküljön, míg mi, többiek hátramaradunk. Nem lesz könnyű feladat.

– Elendet nem fogja itt hagyni – vélte Ham. – Neki is mennie kell.

– A számból vette ki a szót, Hammond úr – értett egyet a terrisi.

Dorong az ajkait rágcsálta.

– A fiút sem lesz egyszerű rábeszélni a menekülésre. Még mindig hisz a győzelmünkben,

– És talán így lesz – biztatta őket Sazed. – Uraim, a célom nem az, hogy megfosszam önöket minden reménytől. De a szomorú körülmények, a siker valószínűsége.

– Értjük, Sazed – nyugtatta meg Szellő. – Tudjuk.

– Biztosan más is van a csapatból, aki velük tarthatna – töprengett Ham, és a földet nézte. – Többen is mehetnének.

– Szívem szerint Tindwylt is velük küldeném – vallotta be a terrisi. – Nagy horderejű felfedezéseket és fontos kutatások eredményeit tudná eljuttatni a népemhez. Ezenkívül még Lestibournes úrra gondoltam. Részvétele úgysem sokat változtatna a csata kimenetelén, és a kémkedésben szerzett tudásával nagy segítségére lehetne Vin kisasszonynak és Elend nagyúrnak, ha ellenállást akarnak szervezni a szkák között. Ugyanakkor nem csak ők négyen fognak megmenekülni. A legtöbb szká is biztonságban lesz – Jastes Lekal valamilyen módon féken tartja a kolosszait. Még ha elszabadulnának is, Straff éppen időben érkezik, hogy megvédje a város népét.

– Persze csak akkor, ha Straff valóban azt tervezi, amit Dorong gyanít – vetette közbe Ham. – Lehet, hogy egyszerűen csak visszavonul: megelégelve a veszteségeit, elhagyja Luthadelt.

– Akárhogy is – csatlakozott a társalgáshoz a seregek parancsnoka –, nem sokan fognak élve kijutni innen. Sem Straff, sem Jastes nem valószínű, hogy szívesen látja, amint a város népe nagy tömegekben távozik. A zűrzavaros, rettegő emberekkel teli utcák jobban szolgálják a céljaikat, mint egy kihalt város. Talán néhány lovas kimenekülhet – főként, ha Vin az egyikük. A többi embernek szembe kell nézni a kolosszokkal.

Szellő gyomra görcsbe rándult Dorong nyers, szinte érzéketlen szavaiba. De hát az öreg asztalos nem hazudtolta meg magát. Nem lehetett borúlátónak nevezni: egyszerűen csak olyasmiket is kimondott, amit mások nem akartak tudomásul venni.

A szkák közül néhányan biztosan túlélik, és Straff Venture rabszolgáivá válnak – gondolta a bábos. – De akik harcolnak, és akik az elmúlt évben kormányozták a várost, azok halálra vannak ítélve. Köztük én magam is. Igaz: ezúttal tényleg nincs kiút.

– Nos? – nézett körül Sazed, és széttárta két tenyerét. – Megegyeztünk a menekültek személyében?

A csapat minden tagja bólintott beleegyezése jeléül.

– Akkor lássunk neki a tervezésnek!

– Elhitethetnénk Elenddel, hogy nem olyan nagy a baj – vélekedett Dockson. – Ha elhiszi, hogy a város hosszú ostrom elébe néz, talán szívesen elkíséri Vint a küldetésére. Akkor pedig nem jönnek rá, mi folyik itt, csak amikor már késő.

– Jó javaslat, Dockson úr – helyeselt a terrisi. – Továbbá szerintem Vin a Megdicsőülés Kútjáról vallott elképzelését is bevethetjük.

A megbeszélés hasonló mederben folytatódott, és Szellő megkönnyebbülten hátradőlt. Vin, Elend és Kobold megmenekül.

Meg kell győznöm Sazedet, hogy Allriannét is küldje velük!

Körülnézett a szobában, és felfigyelt a társai testtartásara: ezúttal már mindenki kényelmesebben foglalt helyet a székén. Dockson és Ham mintha teljesen megbékéltek volna, és még Dorong is csendesen, elégedett arccal bólogatott magában.

Mindez persze nem oszlatta szét a fejük fölött gyülekező viharfellegeket. Mégis, valamilyen rejtélyes módon könnyebb volt elviselni a megváltoztathatatlant abban a tudatban, hogy néhányan, a legfiatalabb bandatagok – azok, akik még tapasztalatlanságuk folytán reménykedtek – megmenekülhetnek.

Vin némán várt a ködben. Tekintetét végighordozta Kredik Shaw sötét tornyain, oszlopain és bástyáin. Két hang dübörgött a fejében. Az egyik a fantomé, és az a másik, még az előzőnél is erőteljesebb, testesebb zaj.

Amely egyre követelőzőbben tudatta jelenlétét.

A ködszerzet kizárta a fejéből a hangokat és elindult a Kredik Shaw felé, az Ezerormú Hegyhez, ahol egykor az Uralkodó élt. Már több mint egy éve üresen állt, senki nem vert benne tanyát. Túlságosan baljóslatú és szörnyű helynek számított. Itt minden őrá emlékeztetett.

Az Uralkodó szörnyeteg volt. Vin jól emlékezett arra az egy évvel azelőtti éjszakára, mikor azzal a szándékkal jött el a palotába, hogy megölje őt, hogy elvégezze azt a munkát, amire Kelsier szándéka ellenére felkészítette. Ezen az udvaron ment keresztül akkor is, majd rögvest őrökkel találkozott a kapuknál.

És életben hagyta őket. Kelsier egyszerűen lekaszabolt volna mindenkit, aki az útjába kerül. De Vin rábeszélte őket, hogy önszántukból távozzanak, és csatlakozzanak a felkeléshez. Ez a döntés később megmentette az életét, mert amikor Elend a szerelme megmentésére sietett, éppen az egyik egykori őr, Goradel vezette be az ifjút a palota föld alatti járataiba.

Ha úgy vesszük, a Végső Birodalmat azért sikerült megdönteni, mert ő nem Kelsier módjára viselkedett.

De vajon a jövőjére vonatkozó döntéseket is bízhatja-e ehhez hasonló véletlenekre? Visszatekintve túlságosan tökéletesen jelképesnek tűnik az egész. Mint valami gyerekeknek szóló tanmese.

Vin sosem hallott meséket gyerekkorában. És mégis életben maradt, pedig olyan sokan meghaltak körülötte. Mintha minden Goradel-szerű mesére jutna egy tucat másik, ami azonban tragédiával végződik.

Végül Kelsier igaza is bebizonyosodott. Az ő leckéje nagyon különbözött a gyerekeknek szánt meséktől. A Túlélő határozott, sőt izgatott dühvel végezte ki azokat, akik az útjába álltak. Könyörtelenül. Egy nemesebb cél lebegett a szeme előtt; csak a birodalom bukására tudott gondolni, és egy Elendéhez hasonló királyság megteremtésére.

Végül sikerült neki. De akkor ő miért nem tud úgy ölni, mint egykori tanítója? Mint aki tudja, hogy a feladatát végzi, és nem érez lelkifurdalást. Mindig is riasztotta a Kelsierből áradó fenyegetés. De nem pont ez a Túlélőt körüllengő riasztó érzés volt az, ami végül a férfi sikeréhez vezetett?

Eljutott a palota alagútszerű folyosóihoz. A talpa és köpönyege rojtjai nyomot hagytak a porban. A köd, mint mindig most is az ajtón kívül maradt. Épületekbe nem hatolt be, vagy ha mégis, hamar szertefoszlott. A köddel együtt a ködszellem is hátramaradt.

Döntenie kellett. Nem szerette a döntéseket, de már hozzászokott, hogy elvégezzen bizonyos feladatokat, amelyekhez egyáltalán nincs kedve. Erről szólt az élet. Az Uralkodóval sem akart harcolni, mégis megtette.

Hamarosan annyira besötétedett, hogy ködszerzet szemeivel sem látott. Meg kellett gyújtania egy lámpást. A lámpa fényénél meglepve vette észre, hogy nem ő hagyott egyedül nyomokat a porban. Láthatóan valaki más is járt a folyosókon. Akárki is volt, nem találkozott vele az épületben.

Pár perccel később belépett a terembe. Nem tudta pontosan, mi vonzotta Kredik Shaw-ba, leszámítva a palota közepében álló titkos termet. Mostanában úgy érezte, mintha közös vonásai lennének az Uralkodóval. Sétája során jutott el ide, ahol azóta nem járt, hogy megölte az egyetlen istent, akit valaha ismert.

Az Uralkodó sok időt töltött titkos termében, amelyet nyilván azért építtetett, hogy a hazájára emlékeztesse. Az építmény kupolaszerű, magasan ívelt teteje ezüstös festményekkel díszített falakat zárt be; a padlóba fémes berakásokat illesztettek. Ezekkel mit sem törődve Vin egyenesen a kupolás terem részét képező, középen álló kamrához ment.

Sok évvel ezelőtt Kelsiert és a feleségét itt fogták el, amikor a férfi először próbálta meg kifosztani az Uralkodót. Marét meggyilkolták a Bugyrokban. De Kelsier túlélte.

Ugyanebben a szobában történt, hogy Vin életében először találta szembe magát egy inkvizítorral, és majdnem bele is halt a támadásba. Hónapokkal később szintén itt próbálta meg először megölni az Uralkodót. Akkor is vesztesként került ki a kalandból.

Belépett az egyetlen, alacsony helyiségből álló építménybe. A padlót Elend csapatai fel szaggatták, amikor atium után kutattak. A falakon azonban még ott díszelegtek az Uralkodó által kiakasztott kellékek.

Szőnyegek, szőrmék, egy apró fafurulya. Népe, a terrisi nép tárgyai, ahogyan ezer évvel azelőtt begyűjtötte. Vajon miért építette városát, Luthadelt ide, délre, mikor hazája – és a Megdicsőülés Kútja is – északon keresendő? Ez sosem ment Vin fejébe.

Talán a döntésnek köszönhető. Rashek, az Uralkodó is rákényszerült egyszer, hogy döntést hozzon. Folytathatta volna addigi életét, és boldogan pásztorkodhatott volna a legelőkön. Valószínűleg boldog élet várt volna rá népe között.

De úgy döntött, hogy többre viszi. És miközben ezért a célért dolgozott, szörnyű tetteket vitt véghez. Viszont lehet-e hibáztatni a puszta döntésért? Azt valósította meg, amit célul tűzött ki magának.

Az ő döntése sokkal földhözragadtabbnak tűnt, de tudta, hogy nincs értelme addig mással foglalkoznia – a Megdicsőülés Kútjával, és Luthadel megvédésével –, amíg nem tudja biztosan, mit is akar, és ki is valójában. Ehhez képest, ahogy ott állt a kis építményben, ahol Rashek ideje nagy részét töltötte, és a Kútról elmélkedett, soha nem hallotta még olyan hangosan a követelőző dohogást, mint itt.

Döntésre kell jutnia. Elend mellett akart lenni. Ő jelképezte a békét, a boldogságot. Zane ugyanakkor mindaz volt, amivé szerinte válnia kellett. Minden érintett érdekében.

Ám az Uralkodó palotája nem nyújtott sem segítséget, sem válaszokat. Néhány másodperccel később kisétált a ködbe. Nem értette, miért, sőt zavarta, hogy egyáltalán eljött erre a helyre.

Zane arra ébredt, hogy valaki adott ritmusban ütögeti a sátorkarókat. Azonnal felugrott a fekhelyéről.

Acélt és forraszt égetett. Elalvás előtt mindig lenyelt ezekből egy kis darabkát. Tudta, szokása egy nap a halálához vezethet, ugyanis ha sokáig felhasználatlanul lapulnak a szervezetben, a fémek mérgező hatást gyakorolnak a használójukra.

Ám úgy tartotta, még mindig jobb egy másik napon meghalni, mint pont ma.

Miután felpattant a priccsről, pokrócát a felnyíló sátorlap felé hajította. Alig látott az éjszaka sötétjében. Ugrás közben szakadásszerű zajt hallott. Valaki a sátorvásznat hasogatta.

– Öld meg őket! – sikította Isten.

A férfi talpra ugrott, és felvett egy maréknyi aprópénzt az ágya mellett lévő edényből. Forgás közben meglepett ordításokat hallott, miután mindenfelé elröpítette az apró fémdarabkákat.

Aztán taszított. Az érmék puha puffanással érték el a sátorfalat, majd megállíthatatlanul haladtak tovább.

Ekkor férfiak üvöltözése verte fel a csendet.

Zane leguggolt és csendben várt, miközben a sátor összedőlt felette. Valaki tőle jobbra nagy erővel vagdosta az anyagot. Újra kilőtt néhány érmét, aztán elégedetten hallgatta az illető fájdalmas kiáltásait. Az egyébként nyugodt éjszakában, saját sátrába bugyolálva menekülő léptek hangját észlelte.

Felsóhajtott, aztán tőrével kiszabadította magát a sátorvászon fogságából. Ködlepte éjszakában találta magát. Később tért nyugovóra, mint szokott: úgy éjfél felé járhatott. Ilyenkor szokott felkelni.

Átgázolt a földre tiport sátoron – odament a sátoranyaggal bevont ágyhoz –, és vágott egy lyukat, amin keresztül elérte a fekvőhely alatt egy kis zsebben tárolt üvegcséjét. Lenyelte a fémeket. Az óntól azonnal jobb lett a látása. Négy sebesült vagy halott férfi feküdt a sátor körül szétszórva. Katonák voltak, természetesen – Straff emberei. A támadás később jött, mint ahogyan azt várta.

Straff jobban bízik bennem, mint gondoltam.

Átlépett az egyik halott orgyilkoson, majd utat vágott magának és eljutott az egyik ruhásládához. Kivette a ruháit, és csendben átöltözött. Végül egy kis erszényt is kihúzott a ládikából.

Bizonyára a Cett elleni támadás miatt érdemeltem ki – gondolta. – Az végre meggyőzte apámat, hogy túl veszélyes életben hagynia.

Segítőjét nem messze vette észre egy sátor mellett. Azt a látszatot keltette, mintha az egyik sátorzsinór erősségét ellenőrizné. Minden este figyelt, és pénzt kapott Zane-től. Feladata szerint meg kellett ütnie a sátorcöveket, ha valaki a nyughelye felé közeledett. A ködszerzet pénzt dobott oda neki egy erszényben, majd útnak indult a sötétben. Straff sátra felé haladva átkelt a csatornákon, ahol az ellátmányt szállító bárkák ringatóztak.

Straffnak volt néhány hiányossága. A tervek felvázolásához nagyon értett, de a részletek – a finomságok – sokszor elkerülték a figyelmét. Meg tudott szervezni egy sereget és kegyetlenül lecsapott az ellenségre, ugyanakkor szívesen kísérletezett veszélyes dolgokkal. Mint például az atiumbányákkal Hathsin Bugyraiban. Vagy vele.

Később aztán a dolgok megbosszulták önmagukat.

A törvénytelen gyermek odasétált apja sátrához, lyukat szakított a vászonba, majd belépett. Straff már várta. Zane elismerően pillantott apjára: a férfi kihívó arccal nézett szembe a halálával. Fia megállt a sátor közepén, a székében ülő nagyúr előtt.

– Öld meg! – parancsolta Isten.

A sarokban pislákoló lámpák megvilágították a vásznat. A párnák és takarók egymás hegyén-hátán; az öreg király még hancúrozott egy utolsót kedvenc ágyasával, mielőtt a fia ellen küldte az orgyilkosokat. Arcára kiült a rá annyira jellemző gőg és ellenszegülés, de Zane ennél többet is látott. Észrevette izzadságtól fénylő bőrét, és remegő kezeit is. Mintha valami kórság támadta volna meg.

– Szereztem neked egy kis atiumot – szólalt meg az idős férfi. – Olyan helyre rejtettem, amiről csak én tudok.

Zane némán bámulta az apját.

– Nyíltan felvállallak – folytatta Straff. – Örökösömmé teszlek. Már holnap, ha akarod.

A fiú nem válaszolt. Apja arcáról már potyogtak a verejtékcseppek.

– Tiéd a város – szólalt meg végül Zane, és elfordult.

Jutalma egy megrökönyödött sóhaj volt a háta mögül.

Visszafordult. Még életében nem látta az apját ennyire meglepődöttnek.

Ez már önmagában megérte.

– Hívd vissza a katonáidat, ahogy tervezted – diktálta Zane –, de ne térj vissza az Északi Uradalomba! Várd meg, míg a kolosszok ellepik Luthadelt; hagyd, hogy megtörjék a védelmet és megöljék a védőket. Aztán bevonulhatsz, és megmentheted a várost.

– De Elend ködszerzete…

– Nem lesz az utadban. Elhagyja a várost. Együtt indulunk, még ma éjszaka. Isten veled, apám! – Ezután hátat fordított és a maga vágta lyukon kilépett a sátorból.

– Zane? – szólt ki Straff bentről. A fekete ruhás megállt. – Miért? – tette fel a kérdést a nagyúr és kikukucskált a lyukon. – Orgyilkosokat küldtem ellened. Miért hagysz életben?

– Mert az apám vagy – hangzott a válasz. Ismét megfordult, és a ködbe nézett. – Egy férfi ne ölje meg az apját.

Ezzel utoljára is elbúcsúzott az embertől, akinek az életét köszönhette. Attól a férfitól, akit – őrülete ellenére, az évek folyamán elszenvedett durva bánásmód ellenére – szeretett.

A sötéten kavargó ködben eldobott egy érmét, és kilőtte magát a tábor fölé. A határon túl leszállt és könnyedén megtalálta a csatorna azon kanyarulatát, amit kijelölt magának. Egy kisebb fa üregéből előhúzott egy rongycsomót. A ködköpönyeg volt, amit még akkor adott neki Straff, mikor először felismerte a képességeit. Túlságosan becsesnek tartotta ahhoz, hogy maga köré terítse, és így összekoszolja vagy elhasználja.

Tudta magáról, hogy őrült. Ugyanakkor nem tudta megváltoztatni az érzéseit. Senki sem tud önmagán érzelmi allomanciát alkalmazni.

Kihajtogatta a köpönyeget és eltette a benne elrejtett tárgyakat – néhány üvegcsét és egy gyöngyökkel telepakolt erszényt. Mind atium volt.

Hosszú percekig térdelt a fánál. Majd a mellkasára tette a kezét, a bordakosár feletti részre, ahol a szíve dobogott.

Nagy dudor türemkedett ki azon a helyen. Mindig is ott érezte. Nem sokszor gondolt rá, ám amikor mégis így tett, az elméje sokáig nem engedelmeskedett, a gondolatai szinte azonnal elkalandoztak. Ugyanakkor ez volt az igazi oka annak, hogy sohasem viselt köpönyeget.

Nem szerette, ahogy a köpönyeg anyaga hozzádörzsölődik a lapockái közül kilógó tüske hegyéhez. A tüske feje a szegycsontjánál nem látszott a ruha alatt.

– Ideje indulnod! – figyelmeztette Isten.

Zane felegyenesedett, és otthagyta a köpönyeget. Hátat fordított apja táborának, mindannak, ami ismerős volt számára, és elindult felkeresni a nőt, aki majd megmenti.

Alendi a többiekhez hasonlóan vélekedik.