Negyvenedik fejezet

Elend a kedvese ágyánál ült.

Ez megnyugtatta a lányt. Bár sokat forgolódott álmában, szíve mélyén tudta, hogy a fiatalember vigyáz rá. Furcsa érzés volt az ő védelme alatt állni; általában fordítva szokott lenni.

Így amikor végre felébredt, nem lepődött meg, hogy a kedvese az ágy mellett virraszt, és gyertyafényben olvas. Miután teljesen magához tért, akkor sem ugrott fel, és nem kutatta át a szobát aggódva. Ehelyett lassan felült, karja alá húzta a takarót, majd ivott egy kortyot a feje mellett hagyott vízből.

Elend becsukta a könyvet, és mosolyogva a lányhoz fordult. Vin kutatón nézte a férfi kedves szemeit. A korábban látott borzalmat kereste bennük. Az undort, a rettegést, és a meglepettséget.

Megismerte a benne lakozó szörnyeteget. Hogyan mosolyoghat rá mégis ilyen lágyan?

– Miért? – kérdezte a férfitól suttogva.

– Mit miért?

– Miért ülsz itt? Nem vagyok a halálomon: erre azért még emlékszem.

A trónfosztott király megvonta a vállát.

– Csak a közeledben akartam lenni.

Vin nem válaszolt. A sarokban álló szénkályhában már alig ropogott a tűz, meg kellett volna rakni. A tél nagyon közel járt, és rendkívüli hideget jósoltak. Ennek ellenére a lány csupán hálóinget viselt. Bár kérte a szobalányokat, ne adjanak rá semmit, Sazed keveréke hatni kezdett és már nem maradt ereje ellenkezni.

Feljebb húzta a takarót. Csak akkor vette észre, aminek már korábban is fel kellett volna tűnnie.

– Elend! Nincs rajtad az egyenruhád!

A volt király végignézett az öltözékén, a nemesi öltönyön és a régi időkből megmaradt, kigombolt vörösesbarna mellényen. Lógott rajta a zakó. Megint csak vállat vont.

– Már nincs értelme folytatni a színjátékot.

– Cett a király? – kérdezte a lány, és elszorult a szíve.

Elend megrázta a fejét.

– Penrod.

– Ezt nem értem.

– Én sem, de így van. Nem tudjuk biztosan, miért pártoltak el a kereskedők Cett mellől, de már nem is fontos. Penrod egyébként is sokkal jobb választás, mint a szeszélyes hadúr, vagy akár én.

– Tudod, hogy ez nem igaz.

Elend eltűnődve dőlt hátra a székében.

– Nem is tudom, Vin… Azt gondoltam, jobb vagyok. Mégis, míg mindenféle terveket eszeltem ki annak érdekében, hogy távol tartsam Cettet a tróntól, egyetlen igazi megoldás sem jutott eszembe, amivel teljes győzelmet arathattunk volna felette. Át kellett volna adnom a szavazataimat Penrodnak, így közösen állhattunk volna ki ellene. Még szerencse, hogy a nagyképűségem végül nem vezetett Cett győzelméhez. Egy biztos: akkor nem az emberek boldogulása vezérelt.

– Elend – szólalt meg a lány, és kezét a férfi karjára tette. A mozdulattól kedvese megrándult.

Apró, szinte észrevehetetlen rezdülés volt, és az ifjú gyorsan el is terelte róla a figyelmet. De Vin lelkébe így is beletiport. Elend végre meglátta – igazából meglátta –, ki is a ködszerzet valójában. Egy hazugságba szeretett bele.

– Mi az? – kérdezte a férfi, és a lány arcába nézett.

– Semmi – húzta vissza a kezét Vin. Lelke egy darabja összetört. Annyira szeretem. Miért hagytam, hogy lássa? Bárcsak lett volna választásom!

Ő is cserbenhagy – hallotta Reen uszítását a fejében. – Végül úgyis mindenki elhagy, Vin!

Elend felsóhajtott, és a bezárt ablaktáblákra nézett. A köd nem hatolt át rajtuk, bár a lány így is látta a kinti sötétséget.

– Az a helyzet, Vin – kezdte az ifjú halkan –, hogy soha nem gondoltam erre a lehetőségre. Bíztam bennük, egészen az utolsó pillanatig. Amikor nem engem választottak, még meg is lepődtem. Nem kellett volna. Tudtuk, hogy én vagyok a legkevésbé esélyes. Úgy értem, egyszer már leszavaztak.

De meggyőztem magam, hogy az csak egy figyelmeztetés volt. Legbelül, a szívem mélyén azt hittem, visszakaphatom a trónt.

Megrázta a fejét.

– Most pedig vagy elismerem, hogy hiába vetettem beléjük a hitem, vagy bízom a döntésükben.

És pontosan ezt szerette benne Vin: a jóságát, az egyszerű őszinteségét. Mindezen tulajdonságok olyan furcsának és különlegesnek tűntek egy szká utcagyereknek, mint az ő ködszerzet volta az emberek többségének. Még Kelsier társai között, még a nemesség legjobbjai közt sem találkozott senkivel, aki egy kicsit is hasonlított volna Elend Venture-höz. Az ifjú hajlandó volt elhinni, hogy a trónról őt letaszítók pusztán helyesen akartak cselekedni.

Néha bolondnak gondolta magát, amiért az első nemesbe beleszeretett, akit megismert. De mostanra rájött, hogy Elend iránt érzett szerelme nem egyszerűen abból fakad, hogy behódolt az első udvarlónak. Pont ezért erre a nemesifjúra esett a választása, mert ilyen a természete. És hogy ővele találkozott először, csak a hihetetlen szerencsén múlott.

És most… vége. De legalább olyan formában ér véget, amilyen a kapcsolatuk volt. Mindvégig tudta, hogy ez lesz a sorsuk. Ezért utasította vissza a házassági ajánlatot is már több mint egy évvel ezelőtt. Nem tudott hozzámenni. Helyesebben mondva, nem tehette meg, hogy engedi Elendet elveszni egy ilyen házasságban.

– Ismerem ezt a szomorúságot a szemedben, Vin – szólt a fiú lágy hangon.

A lány meglepve nézett fel.

– Túltehetjük magunkat a történteken. A trón nem minden. Talán jobban is jártunk így. Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Most máson a sor, hogy megpróbálkozzon ugyanezzel.

A lány halvány mosolyra húzta a száját.

Nem tudja. Soha nem szabad megtudnia, mennyire fáj ez nekem. Jó ember – továbbra is szeretni akar.

– Mindenesetre – terelte a szót másfelé Elend –, pihenned kell még.

– Jól érzem magam – ellenkezett a lány, és óvatosan nyújtózkodott. Az oldala sajgott, a nyaka lüktetett, de a forrasz hatására egyik sérülése sem akadályozta a mozgásban. – Muszáj.

Gyorsan elhallgatott, mert eszébe jutott valami. Felegyenesedett az ágyban, a hirtelen mozdulat azonban erős fájdalmat váltott ki benne. Az előző nap teljes homályban telt, de.

– OreSeur! – kiáltott fel, és félrehajtotta a takarót.

– Ne aggódj, jól van! Hisz tudod, hogy kandra. Egy-két törött csont meg sem kottyan neki.

Félig az ágyról lelógva Vin kissé ostobának érezte magát. Rövid szünet után szólalt csak meg ismét.

– Hol van?

– Épp egy új testet emészt – mosolygott Elend.

– Mi ez a mosoly?

– Még senkit sem hallottam ennyire aggódni egy kandra jólléte miatt.

– Nos, nem értelek… – A lány visszamászott az ágyba. – OreSeur az életét kockáztatta értem.

– De hiszen kandra, Vin! Nem hiszem, hogy azok az orgyilkosok meg tudták volna ölni; sőt, szerintem még egy ködszerzetnek sem sikerült volna.

A lány megint a gondolataiba merült.

Még egy ködszerzetnek sem sikerült volna…

Mi zavarta ebben a kijelentésben?

– Akárhogy is, a fájdalmat ő is érzi. Két nagyon erős ütést szenvedett el miattam.

– Csak a szerződését teljesítette.

A szerződés…

OreSeur emberre támadt. Megszegte a szerződést. Miatta.

– Mi az? – kérdezte Elend.

– Semmi – vágta rá a lány. – Mesélj a seregekről!

Az ifjú fürkészőn nézett rá, de hagyta, hogy a társalgás más irányt vegyen.

– Cett még mindig a Hasting-várban rejtőzik. Nem tudjuk kiszámítani, mi lesz a következő lépése. A Nagygyűlés nem őt választotta, amit bizonyára nem néz jó szemmel. Ennek ellenére nem tiltakozott – gondolom rájött, hogy nem tud kijutni a városból.

– Komolyan hitt abban, hogy meg fogjuk választani – tette hozzá a ködszerzet lefelé görbülő szájjal. – Máskülönben miért jött volna Luthadelbe?

Elend megrázta a fejét.

– Furcsa gondolat volt, meg kell hagyni. Mindenesetre azt tanácsoltam a Nagygyűlésnek, hogy próbáljunk meg egyezségre jutni vele. Úgy vélem, el fogja hinni, hogy nincs a birtokunkban az atium, így igazából nincs oka elfoglalni Luthadelt.

– Ne felejtsd el a tekintélyt!

– Az viszont nem ér meg annyit, hogy az egész serege odavesszen miatta. Vagy az élete.

A lány bólintott.

– És az apád?

– Nincs róla hír, ami szokatlan. Ez nem jellemző rá – azok az orgyilkosok annyira egyértelműen viselkedtek. Nem tudom, mit gondoljak felőlük.

– Az orgyilkosok – ismételte el Vin, miközben felült az ágyon. – Sikerült azonosítani őket?

Elend megrázta a fejét.

– Senki sem ismerte fel őket.

A lány összeráncolta a homlokát.

– Ezek szerint mégsem ismerjük annyira a Nyugati Uradalmon kívül élő nemeseket, mint amennyire gondoltuk.

Nem tudhatjuk, kik voltak. Bár ha a közeli Urteau városából származtak – Straff lakóhelyéről –, akkor néhányukat fel kellett volna ismernünk, nem?

– Azt hiszem, egyet felismertem közülük – mondta végül tétován.

– Melyiket?

– Az… utolsót.

Az ifjú elnémult egy pillanatra.

– Vagy úgy. Nos, azt hiszem, már lehetetlen azonosítani.

– Elend, sajnálom, hogy végig kellett nézned!

– Mit? Vin, láttam már embereket meghalni. Kényszerítettek, hogy nézzem végig az Uralkodó idején tartott kivégzéseket, emlékszel? – Tartott egy kis szünetet. – Persze azok közel sem hasonlítottak a te módszeredhez.

Természetesen.

– Csodálatos voltál – ismerte el a férfi a lány érdemeit. – Halott lennék, ha nem végeztél volna velük, és valószínűleg Penrod és a Nagygyűlés többi tagja is mind így járt volna. Megmentetted a Belső Uradalmat.

Mindig minket használnak. Mi vagyunk a kés…

Elend elmosolyodott és felegyenesedett.

– Tessék – szót, és odasétált a falhoz. – Már kihűlt, de Sazed azt mondta, meg kell enned, ha felébredtél. – Egy tál levessel tért vissza a lányhoz.

– Sazed küldte? – kérdezte Vin gyanakvón. – Akkor hát tele van gyógyszerrel?

A férfi mosolygott.

– Figyelmeztetett, hogy meg ne kóstoljam. Azt mondta, annyi nyugtatót tett bele, amitől én egy egész hónapig aludnék. Nagy adagra van szükségetek, ti forraszégetők!

Letette a tálat az éjjeliszekrényre. Vin összehúzott szemmel nézte. Sazed valószínűleg aggódott, hogy a sebei ellenére kiszökik és portyára indul a városban, ha magára hagyják. Talán igaza is volt. Egy nagy sóhajjal felvette a tálat és elkezdte kanalazni a levest.

A férfi még mindig mosolygott.

– Küldetek egy kis szenet a kályhába. El kell még intéznem néhány dolgot.

A lány bólintott, szerelme pedig becsukta maga mögött az ajtót.

Mikor legközelebb felébredt, Elendet pillantotta meg, aki a sötétben őt figyelte. Kintről sem áradt be fény. Az ablaktáblák nyitva álltak, és köd ereszkedett a padlóra.

Az ablaktáblák nyitva álltak.

Vin felült, és a sarokban álló alakot fürkészte. Nem Elend volt az.

– Zane – szólt minden érzelemtől mentes hangon.

A férfi tett egy lépést előre. Könnyen észrevette a közös vonásokat, miután tudta, hogy mire figyeljen. Ugyanolyan volt az álluk, ugyanaz a sötét, hullámos haj. Még a testfelépítésük is hasonlított, mióta Elend időt fordított a testedzésre.

– Túl mélyen alszol – jegyezte meg Zane.

– Még egy ködszerzet is hamarabb gyógyul, ha alszik.

– Nem értem, hogyan sebesültél meg. Könnyűszerrel el tudtál volna bánni azokkal az orgyilkosokkal, de az öcsém elvonta a figyelmedet. Ráadásul még a teremben tartózkodókat is megvédted. Ezt teszi veled – megváltoztat. Már nem is látod, mit kell tenned, csak azt, amit ő akar elvégeztetni veled.

Vin felhúzta az egyik szemöldökét, és némán a párnája alatt kotorászott. Szerencsére a tőre ott lapult.

Nem ölt meg álmomban. Ez jó jel.

Az ifjú egy újabb lépést tett előre. A lány megfeszült.

– Milyen játékot űzöl velem, Zane? Először azt mondod, úgy döntöttél, hogy nem ölsz meg, majd egy csapat orgyilkost küldesz a nyakamra. Mi következik? Azért jöttél, hogy befejezd a munkát?

– Nem mi küldtük azokat az orgyilkosokat, Vin.

A lány hitetlenkedve felhorkant.

– Higgy, amit akarsz! – folytatta a férfi, és egy újabb lépéssel az ágy mellett termett. Magas, fekete alakja szinte ünnepélyesen tornyosult a törékeny test fölé. – De az apám még mindig retteg tőled. Miért kockáztatná, hogy bosszút állsz rajta Elend meggyilkolása miatt?

– Hazardírozott – jelentette ki Vin. – Azt remélte, az orgyilkosok végeznek velem.

– De miért küldte volna őket? Arra itt vagyok én. Miért küldene míveseket, hogy támadjanak meg egy zsúfolt teremben, mikor csak elég lenne nekem szólnia, és egy kis atiummal bármelyik éjszaka könnyedén végeznék veled?

A lány erősen gondolkozott.

– Vin – folytatta Zane. – Láttam a Nagygyűlés épületéből elszállított holttesteket, és néhányukat felismertem. Cett kíséretébe tartoztak.

Ez az! Tehát ott láttam először azt az alakot, akinek tönkretettem az arcát. Ott volt a Hasting-várban. Ő kukucskált ki a konyhából, amikor Cett-tel vacsoráztunk. Szolgának álcázta magát.

– De hát az orgyilkosok Cettet is megtámadták… – Nem fejezte be a mondatot, mert eszébe jutott a tolvajok egyik alapvető stratégiája: aki a búvóhelye körüli üzleteket akarta kirabolni, és nem akart gyanúba keveredni, „magához” is betört.

– A Cettet megtámadó férfiak mind hétköznapi emberek voltak – folytatta a gondolatmenetet Vin. – Nem allomanták. Kíváncsi vagyok, mit mondott nekik – hogy „megadhatják magukat”, amint nyerésre állnak? De miért találták ki, hogy támadást színlelnek? Esélyes volt a trónra.

Zane megrázta a fejét.

– Penrod üzletet kötött apámmal, Vin. A vén disznó a Nagygyűlés vagyonát kérte. Ez sokkal több annál, amit Cett adni tudna. A kereskedők ezért változtatták meg a szavazatukat. Cett bizonyára megneszelte az árulást. Elég sok kémet küldött a városba.

A ködszerzet ostobának érezte magát.

Hát persze!

– Cett csak úgy nyerhetett volna…

– Ha orgyilkosokat küld – fejezte be a mondatot Zane egy bólintással. – A terv szerint mind a három jelöltet megtámadták volna, végezve Penroddal és Elenddel, de Cett életben marad. A Nagygyűlés pedig azt hiszi, hogy Straff elárulta őket, és Cettet megválasztják királynak.

Vin remegő kézzel megmarkolta a kését. Kezdett beleunni a játszmákba. Elend majdnem meghalt. Ő kis híján elbukott.

Egyik fele égett a vágytól, hogy azt tegye, amit eredetileg is szándékában állt megtenni. Megölni a két taktikázó hadurat. Ezzel háríthatná el azonnal a veszélyt.

Nem! – feddte meg magát. – Ez Kelsier módszere. Én nem követem ezt az utat. És Elend sem.

Zane az ablak felé fordult, és a vízesésként beáramló ködfolyamot bámulta.

– Hamarabb kellett volna érkeznem. Kinn vártam a tömeggel. Nem is tudtam, mi zajlik odabenn. Csak akkor jöttem rá, amikor az emberek elkezdtek kimenekülni.

Vin összeráncolt homlokkal nézte a férfit.

– Egészen őszintének tűnsz, Zane.

– Nem vágyam, hogy holtan lássalak – fordult a lányhoz. – Mint ahogy azt sem szeretném, ha Elendnek baja esne.

– Tényleg? – csodálkozott Vin. – Akkor sem, ha ő kapott meg minden kiváltságot, miközben téged megvetettek és elzárva tartottak?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem erről van szó. Elend… tiszta. Néha, amikor hallgatom a beszédeit, azon tűnődöm, vajon én is ilyenné váltam volna-e, ha másként növök fel?

A lány szemébe nézett a sötét szobában.

– Ám én egy megtört szívű ember vagyok, Vin. Háborodott. Sohasem tudnék olyan lenni, mint Elend. És ha megölöm, azzal sem változnék meg. Valószínűleg így volt nekünk a legjobb, hogy külön nőttünk fel. Továbbra is az a legjobb, ha nem szerez tudomást rólam. Jobb, ha megmarad olyannak, amilyen. Érintetlennek.

– Én… – kezdte Vin akadozva. Mit mondhatna? Valódi őszinteséget látott a törvénytelen fiú szemében.

– Nem vagyok Elend – folytatta a fekete ruhás ködszerzet. – És soha nem is leszek ő, nem tartozom az ő világába. De nem is hiszem, hogy oda kellene tartoznom. És neked sem. A csata után végül sikerült bejutnom a Nagygyűlés épületébe. Láttam, ahogy Elend ott áll melletted a végén. Láttam a tekintetét. Tudtam, mit érez.

Én is láttam – gondolta Vin.

Nem akarta felidézni, de látta. A szörnyülködő tekintetet: azt, amikor egy ártatlan lélek valami rettenetessel, idegennel, felfoghatatlannal szembesül.

– Én nem lehetek Elend – fogta suttogóra Zane. – De te nem is ezt várod el tőlem – kinyújtotta a karját és ledobott valamit az ágyra. – Legközelebb készülj fel rendesen!

Vin a kezébe vette a kis fémgolyót, miközben a férfi az ablak felé indult. Az alakja hepehupás volt, de a felszíne sima, mint egy kis aranyrögé. Anélkül is tudta, micsoda, hogy lenyelte volna.

– Atium?

– Elképzelhető, hogy Cett újabb orgyilkosokat küld. – Zane felugrott az ablakpárkányra.

– Nekem adod? – kérdezte csodálkozva az apró ködszerzet. – Ez bő két percre elég! – Bizonyára egy kisebb vagyonba került: könnyedén megérhetett húszezer dobzost is a Bukás előtt. És most, amikor már alig lehet atiumot szerezni.

Zane visszanézett a lányra.

– Csak vigyázz magadra! – tanácsolta, aztán belevetette magát a ködbe.

Vin gyűlölt lesérülni. Természetesen tisztában volt vele, hogy mások is valószínűleg ugyanígy éreznek; végül is ki élvezi a fájdalmat és a bénultságot? Viszont úgy vélte, más emberek mindössze csalódottságot élnek át betegségeik idején, és nem rettegést.

Amikor Elendet valami ledönti a lábáról, egész nap olvas az ágyában.

Dorong pár hónappal azelőtt megsérült edzés közben, és különösebb noszogatás nélkül napokig kímélte magát.

Vin is kezdett hozzájuk hasonlóan viselkedni. Már képes volt ágyban maradni, mert tudta, hogy senki sem próbál meg belopakodni és elvágni a torkát, míg ő túl gyenge ahhoz, hogy segítségért kiáltson. Ennek ellenére alig várta, hogy kimásszon az ágyból és megmutassa mindenkinek, nincs is olyan rosszul. Nehogy valaki is másként gondolja, és kihasználja a lehetőséget.

Ma már nem így működnek a dolgok! – emlékeztette magát.

Megvirradt, és bár Elend naponta többször is meglátogatta, aznap még nem érkezett meg. Sazed bement hozzá, megnézte a sebeket, és könyörgött, hogy „legalább még egy napot” pihenjen. Azután visszatért a könyveihez. És Tindwylhez.

Mi a fene történt köztük? Eddig gyűlölték egymást! – álmélkodott a lány. – Alig látom Sazedet mostanában…

Kinyílt az ajtó. Az ösztönei még mindig jól működtek, és azonnal a tőre után kapott. Sajgó oldala tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen.

Senki sem lépett be.

Vin értetlenül nézett szét. Feszültsége csak akkor hagyott alább, amikor egy kutyafej felbukkant az ágy végénél.

– Kisasszony! – mordult rá az állat.

– OreSeur, te vagy az? De hisz egy másik kutya bőrébe bújtál!

– Természetesen, kisasszony – válaszolta a kandra, aztán felugrott az ágyra. – Mi másba kellett volna bújnom?

– Nem is tudom… – A lány eltette a tőröket. – Amikor Elend mesélte, hogy új testet szerzett neked, azt hittem, emberi testet kértél. Végül is mindenki látta, amikor a „kutyám” kiszenved.

– Igen – értett egyet OreSeur –, de éppen ezért lesz könnyebb elhitetni, hogy kapott egy új ebet. Mindenki elvárja, hogy kutya vigyázzon a kisasszonyra. Szóval valójában az lenne feltűnő, ha nem lenne új állata.

Vin csendben ült. Sazed tiltakozása ellenére nadrágot húzott és ingbe bújt. Ünneplőruhái a szomszéd szobában lógtak. Az egyik persze hiányzott. Néha, mikor végignézett rajtuk, úgy tűnt, mintha az a bizonyos fehér estélyi is ott lógna, vérrel telefröcskölve. Tindwyl tévedett: nem lehet egyszerre ködszerzet és kisasszony is. A Nagygyűlés tagjainak a szemében tükröződő szörnyülködés épp elég bizonyíték volt erre.

– Nem várom el, hogy egy kutya testét öltsd magadra, OreSeur – mondta halkan. – Fontosabb, hogy boldog légy.

– Nem gond, kisasszony. Már… megszoktam ezeket a csontokat. Egy kicsit még szeretném kihasználni az előnyeit, mielőtt újra emberi alakot öltök.

A lány mosolygott. Elend megint farkaskutyát választott, egy jó nagy fenevadat. A színe kicsit eltért az előzőtől: ebben több volt a fekete, mint a szürke, és nem tarkították fehér foltok. Tetszett neki a választás.

– OreSeur… – Vin félrefordította a fejét. – Köszönöm, amit értem tettél.

– Teljesítettem a szerződésben foglalt kötelezettségemet.

– Máskor is harcoltam a szemed láttára. De azokba egyszer sem avatkoztál bele.

A kandra nem válaszolt azonnal.

– Valóban nem.

– Akkor most miért?

– Ezt éreztem helyénvalónak, kisasszony.

– Még akkor is, ha ezzel megszegted a szerződést?

OreSeur büszkén kihúzta magát.

– Nem szegtem meg a szerződést – jelentette ki határozottan.

– De emberre támadtál.

– Nem öltem meg. Azért kell távol tartanunk magunkat az összecsapásoktól, nehogy véletlenül megöljünk egy embert. Az igaz, sok társam szerint az is gyilkolásnak, illetve szerződésszegésnek számít, ha a segítségünk révén hal meg valaki. A törvény azonban világosan fogalmaz. Nem tettem semmi rosszat.

– És ha a férfi, akire rátámadtál, eltöri a nyakát?

– Akkor népem kivégzési szokásai szerint megbűnhődtem volna – magyarázta OreSeur.

Vin mosolygott.

– Akkor mégiscsak kockára tetted az életedet miattam.

– Bizonyos értelemben, igen. De nagyon kicsi volt az esélye, hogy a támadásommal megöljem azt az embert.

– Köszönöm, mindenesetre.

OreSeur jóváhagyólag biccentett.

– Kivégzés – tért vissza a témához Vin. – Ezek szerint el lehet pusztítani?

– Természetesen, kisasszony. Nem vagyunk halhatatlanok.

A lány merőn nézte az állatot.

– Nem árulom el a titkaimat, kisasszony. Ön is megértheti, hogy nem szívesen fedem fel fajom gyenge pontjait. Legyen elég annyi, hogy mi is sebezhetők vagyunk.

Vin bólintott, de közben némán méltatlankodott. Felhúzta a térdét a mellkasához. Valami nem hagyta nyugodni: valami, amit még Elend mondott neki korábban, valami OreSeur viselkedésével kapcsolatban.

– De – kezdte lassan – se karddal, se bottal nem lehet megölni titeket, ugye?

– Így van. Bár a húsunk kinézetre olyan, mint az emberi hús, és bár érzünk fájdalmat, az ütésnek hosszú távon nincsen hatása.

– Akkor mitől félsz? – tette fel végre Vin azt a kérdést, ami már régóta ott motoszkál a fejében.

– Kisasszony?

– A néped miért kötötte meg a szerződést? Miért rendeltétek magatokat az emberek alá? Ha a katonáink nem tudnak bántani benneteket, akkor miért féltek tőlünk mégis?

– Az allomancia miatt – nyögte ki OreSeur.

– Ezek szerint allomanciával el lehet pusztítani a kandrákat?

– Nem – rázta meg kutyafejét a lény. – Azzal nem. De talán jobb lenne, ha témát váltanánk. Sajnálom, kisasszony! Ez nagyon veszélyes terület.

– Megértem – sóhajtott fel Vin. – Csak annyira zavaró, hogy ilyen sok kérdőjel van az életemben. Semmit sem tudok a Mélységről, a törvényekről… még a saját barátaimról sem tudok mindent! – Hátradőlt, és a plafonra szegezte a tekintetét.

Még mindig itt ólálkodik egy kém a palotában. Minden jel szerint Demoux vagy Dockson. Talán el kellene rendelnem, hogy tartsák őket fogva egy kis időre? Vajon Elend tenne ilyet?

A kutya a gazdáját figyelte. Láthatóan megérezte a lány zaklatottságát. Különös, éles hangon felsóhajtott.

– Talán ha odafigyelek minden szavamra, beszélhetek néhány dologról, kisasszony. Mit tud a kandrák eredetéről?

Vin felkapta a fejét.

– Semmit.

– A Megdicsőülés előtt nem léteztünk.

– Azt akarod mondani, hogy az Uralkodó hozta létre a kandrák faját?

– A tanításainkban ez áll. Azt azonban nem tudjuk pontosan, mi volt velünk Atyánk célja. Lehetséges, hogy mi voltunk a kémei.

– Atya? – értetlenkedett Vin. – Furcsa, hogy valaki így említi.

– Az Uralkodó hozott létre minket, kisasszony – védekezett a kutya. – Mi vagyunk a gyermekei.

– Én pedig megöltem őt. Úgy érzem, mintha… bocsánatot kellene kérnem érte.

– Csak azért, mert ő az Atyánk, nem jelenti azt, hogy minden cselekedetével egyetértettünk, kisasszony. Vajon egy ember nem szeretheti úgy az apját, hogy közben nem tartja jó embernek?

– De, azt hiszem, igen.

– A kandra vallás nagyon összetett. Homályosan fogalmaz Atyánkkal kapcsolatban. Néha még nekünk is nehéz eligazodni benne.

Vin elhúzta a száját.

– OreSeur, hány éves is vagy te?

– Öreg – felelte kurtán a kandra.

– Öregebb, mint Kelsier?

– Sokkal. De nem annyira, mint gondolja, kisasszony. Nem emlékszem a Megdicsőülésre.

Vin bólintott.

– Miért mondtad el ezt nekem?

– Az eredeti kérdése miatt, kisasszony. Hogy miért kötöttük meg a szerződést? Nos, őszintén, kisasszony: ha ön lenne az Uralkodó, és hatalommal bírna, létrehozna úgy szolgákat, hogy nem találja meg annak a módját, miként irányíthatja őket?

A ködszerzet megértette, és lassan bólintott.

– Atyánk nem sokat foglalkozott velünk a Megdicsőülése utáni második évszázadtól. Egy darabig megpróbáltuk függetleníteni magunkat, de ahogy mondtam, az emberek megvetették a fajtánkat. Féltek tőlünk. És néhányan tudtak a gyenge pontunkról. Amikor az őseim számba vették a lehetőségeiket, végül az önkéntes szolgaságot választották a ránk erőszakolt rabszolgaság helyett.

Ő hozta létre őket – motoszkált a gondolat Vin agyában.

Mindig is osztotta Kelsier azon véleményét, miszerint az Uralkodó inkább volt ember, mint istenség. De ha valóban létrehozott egy teljesen új fajt, akkor kellett, hogy legyen benne valami isteni erő.

A Megdicsőülés Kútjának ereje… Magához vette, de nem tartott sokáig. Bizonyára gyorsan elfogyott. Máskülönben miért lett volna szüksége hadseregekre?

Egy kezdeti hatalomlöket, az alkotás, a változtatás képessége – talán a megmentés képessége is. Visszaszorította a ködöt, de közben valahogy elkezdett esni a hamu, és vörösbe fordult az ég. Létrehozta a kandrákat, hogy szolgálják őt – de valószínűleg a kolosszokat is. Talán még az allomantákat is ő alkotta meg.

Mindezek után pedig újra hétköznapi ember lett belőle. Jobbára. Az Uralkodónak még így is irdatlan nagyságú ereje maradt egy allomantához képest. Kordában tudta tartani teremtményeit, és valamiként azt is elérte, hogy a köd ne öldököljön.

Amíg ő le nem mészárolta az istencsászárt. Ezt követően a kolosszok őrült rombolásba kezdtek, és a köd is visszatért. A kandrák nem álltak a hatalma alatt abban az időben, tehát minden bizonnyal változtattak a helyzetükön. De volt egy módszer, amivel irányíthatta őket, ha a szükség úgy hozná.

Egy módszer, ami megakadályozza, hogy a kandrák ellene forduljanak.

Vin lehunyta a szemét, és allomanta érzékeivel óvatosan puhatolózni kezdett. OreSeur elmondása szerint a kandrákra nem hat az allomancia – de ő tudott valami egyebet is az Uralkodóról. Valamit, ami megkülönböztette a zsarnokot a többi allomantától. Irdatlan ereje olyan dolgokra tette képessé, amelyek egyébként lehetetlenségnek minősültek volna.

Mint például a vörösrézfelhőkön való áthatolás, vagy az olyan fémek irányítása, amiket valaki már lenyelt. Talán ezzel tartotta kordában a kandrákat. Talán erről beszélt OreSeur. Talán emiatt féltek a ködszerzetektől.

Nem azért, mert a ködszerzetek meg tudják ölni őket. Valami más képességük miatt. Valahogyan rabszolgaságra tudják kényszeríteni őket. Óvatosan leellenőrizte, amiről a kandra korábban beszélt. Egy kis allomanciával megpiszkálta a lény érzelmeit. Nem történt semmi.

Én is képes vagyok arra, amire az Uralkodó. Én is át tudok hatolni a vörösrézfelhőkön. Talán, ha egy kicsit erősebben csinálom…

Összpontosított, és erősen rátaszított OreSeur érzelmeire. Megint nem történt semmi. Pont úgy, ahogyan a kutya mondta. Egy darabig gondolkodott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve dúralumíniumot égetett és ismét jó erősét taszított a kandrán.

Erre OreSeur akkorát üvöltött és olyan váratlanul, hogy Vin rémülten felpattant az ágyról és fellobbantotta a forraszát.

A kandra az ágyra esett és reszketni kezdett.

– OreSeur! – kiáltotta Vin, aztán térdre ereszkedett és a kezébe fogta a kutya fejét. – Sajnálom!

– Túl sokat árultam el. – motyogta a kutya remegve. – Tudtam, hogy túl sokat beszéltem.

– Nem akartalak bántani! – szabadkozott Vin.

A remegés alábbhagyott. OreSeur egy darabig némán feküdt, és halkan lélegzett. Végül kihúzta a fejét a lány kezéből.

– Amit ön tett, kisasszony, az mellékes. Az én hibám volt. Kérem, ne tegye ezt többször!

– Megígérem, és sajnálom.

A kutya megrázta a fejét, és kimászott az ágyból.

– Nem is értem, hogyan tudta ezt megtenni. Furcsa dolgai vannak, kisasszony; olyan, mint a régi korok allomantái, akiknek még nem kopott el az erejük.

– Sajnálom! – ismételte Vin, és tehetetlennek érezte magát.

Megmentette az életemet, majdnem megszegte a szerződést, erre én ezt teszem vele…

OreSeur megvonta a vállát.

– Ami történt, megtörtént. Most pihennem kell. Javaslom, ön is tegyen így, kisasszony.

Azután egyéb bajokra is felfigyeltem.