73 APA ÉS FIÚ

Leírhatatlan volt az apa öröme, az apáé, aki tíz esztendeje nélkülözte immár a családi élet boldogságát. Egyetlen pillanat alatt a legkülönfélébb érzelmek viharzottak át lelkén, a szülői szeretet leghevesebb és leggyengédebb indulatai; amikor megszólalt, hangjában ott rezgett a galamb bugása, és ott morajlott az oroszlán üvöltése, hogy megható és ijesztő is volt hallani.

Futott a fia elé - azaz dehogyis futott, száguldott, röpült! Százszor, ezerszer is megcsókolta, megölelte, de azzal sem érte be; felkapta, mint egy kisgyereket, és zokogva-kacagva szorította a szívére, mintha kifutni készülne drága terhével a világból, el, valahová messze, túl a földön, a mennyország közelébe.

Végezetül egy tölgyzsámolyra rogyott, úgy ölelve magához gyermekét, mint Michelangelo Madonnája megfeszített fiát, s elfulladt hangon újra meg újra elismételte:

- Hát te vagy az, fiam, fiacskám, Salvato! Hát te vagy az! Te!

- Jaj, apám, édesapám! - felelte a fiatalember, elszoruló szívvel. - Soha fiú nem szerette tán még nálam jobban az apját, és mégis pirulnom kell, látva, milyen hitvány érzés az enyém apáméhoz képest.

- Sose restelkedj, gyermekem - felelte Palmieri -, a természet rendelte ezt így, a sokemlőjű Ízisz. Az apák szeretete végtelen, mérhetetlen, a fiaké véges. A természet jóságos, bölcs és előrelátó, az ő parancsa, hogy a gyermek könnyen vigasztalódjék apja elvesztésén, hiszen úgy van az rendjén, hogy az apa elsőként távozzék az élők sorából; ha mégis túl kell élnie fiát, méltán vigasztalhatatlan. Nézz rám, Salvato, a válás tíz keserves éve egy csapásra semmivé lesz, ha a szemedbe tekinthetek!

A fiatalember apjára emelte nagy, szilaj, fekete szemét; szigorú arcvonásai ellágyultak, már amennyire ő képes volt ellágyulni.

- Igen - szólt Palmieri, fürkészőn tekintve fiára, a gyengédség és a büszkeség sajátos kifejezésével -, igen, én neveltelek ilyenné, én akartam, hogy tölgyfa légy, kemény és erős, s ne kecses, nádszálhajlékony pálma, délszak növénye. A tölgyfa kérge érdes - de ez így van jól. Én akartam, hogy katona légy, talpig férfi, s te azzá lettél, akinek szántalak. Hadd illesse ajkam az őrnagyi vállrojtot, bátorságod beszédes bizonyítékát. A válás percében rád parancsoltam: „Csak akkor írj, ha apai szeretetemre, gondviselésemre szorulsz” - s lám, volt erőd engedelmeskedni. Én a külvilág igézetétől féltem, és azt reméltem - ez a remény, fájdalom, már a múlté -, hogy buzgó igyekezetem célt ér, Isten megszólal lelkemben. Mert - szánjál gyermekem - a szív kész hinni, ám az elme konokul kételkedik. De ugye, azt mégsem álltad meg, én fiam, hogy ittjártodban fel ne keress, meg ne ölelj, hogy el ne mondd: „Atyám, van a világon egy szív, amely érted dobog, s ez a szív - a te fiadé.” Köszönet érte, szerelmetes fiam, Salvato, köszönet!

- Habozás nélkül indultam ide, apám, lelkem sugallatára, sejtettem én, hogy nem várt, régóta nélkülözött örömet szerzek a látogatással. Útközben elfogott egy pillanatra a kétely, itt, a hegy lábánál, ahol tíz esztendővel ezelőtt elváltunk egymástól; mert rám a világ forgataga várt, apámra pedig Isten magánya. Mégis folytattam utamat, lovamra bízva magam - nem hajszoltam, de nem is fékeztem iramát. Hogy mennyire szeretem magát, apám, azt akkor éreztem igazán, amikor a templom küszöbét átlépve a szentély közepéig hatoltam, s hiába kerestem az apát úr ravatala körül, hiába fürkésztem végig a lehajtott fejek sorát. Egy futó pillanatra azt hittem akkor, hogy a szemfedő alatt maga fekszik, hőn szeretett apám. Amikor végre meg mertem kérdezni, hol találom, magam sem ismertem tulajdon hangomra. A válasz megnyugtatott, egy gyermek elvezetett ide. S az ajtó előtt újra elővett a kétség. Csak nem vált apám is kővé, mint azok a zengő bálványok, akikkel a szentélyben találkoztam - mert úgy ülnek ott sorban, mintha nem is eleven emberek lennének, hanem megannyi Memnon-szobor; az is szólt, s mégsem élt. De mihelyt a hangját meghallottam, apám, megnyugodtam. Annyi holt között apám élő maradt - hála legyen érte Istenemnek.

- Drága Salvatóm, hiszen én magam is tetszhalálra vágytam, amikor visszavonultam ide a kolostorba. A kolostori élet egyetlen előnye, hogy sikerrel küzdi le az öngyilkosság szándékát. Aki valami nagy fájdalom, pótolhatatlan veszteség elől a kolostorban keres menedéket, az erkölcsi értelemben leszámol magával, vagy mint az Egyház mondja: megöli a testét, de megóvja a lelkét. És éppen innen erednek kételyeim: az Egyház tanítása szögesen ellentétes a természettel. Ember voltunk megtagadása által jutunk el a tökélyhez - hirdeti az Egyház, de az én lelkem mást sugall: az ember annál többet ér, mennél inkább ember, mennél többet tesz az egész emberiségért, a tudomány, a könyörület, a lángész vagy a művészet hatalmánál fogva. Szerzetestársaim szerint az jut legközelebb Istenhez, aki a legjobban eltávolodik a földi élettől, tehát akinek a füléhez a legkevesebb földi zaj jut el itteni, kegyes visszavonultságában. Én megpróbáltam eszerint élni, elevenen holttestté válni, testemet-lelkemet engedelmességre kényszeríteni, de a lélek és a test egyaránt fellázadt az Egyház tanítása ellen. „Ha egyáltalán elérhető a tökély, ellenkező úton érhető el - felelték. - Élj magányosan, de csakis azért, hogy megkettőzd s az emberiség javára kamatoztasd tudásod kincsét; elmélkedj reggeltől napestig, de ne hiábavalóságokon, hanem gyümölcsözően; fájdalmadat szűrd bölcsességgé, könyörületté, s az együttérzés könnyeivel készíts belőle írt a mások fájdalmára.” Nemde, az Iliász is azt mondja, hogy Akhilleusz lándzsájának rozsdája meggyógyította a lándzsa ütötte sebeket? Igaz, ha eleinte tétováztam is, nem sokáig tehettem, a szenvedő emberiség maga sietett segítségemre; nem én kerestem az embereket, hanem ők engem, s én kénytelen-kelletlen engedtem segélykérésüknek. Követtem az élet hívását a halál hívása ellenében. „Itt vagyok!” - feleltem a hozzám folyamodóknak. Tökéletesebb tán nem lettem, de hasznosabb igen. És, akármilyen különös, úgy lettem azzá, hogy hátat fordítottam a bevett elveknek, hogy hallgattam lelkiismeretem szavára, mert a lelkiismeretem igenis azt súgta: „Három ember halt meg miattad; nos, ahelyett hogy vezekelnél, koplalnál és imádkoznál - ami legfeljebb a te szempontodból hasznos, ha ugyan az, ha egyáltalán le lehet vezekelni a kiontott vért imával, böjttel, mea culpával -, enyhítsd erődhöz mérten a mások fájdalmát, ments meg az életnek annyi embert, amennyit bírsz, és hidd meg, sokkal többet nyom majd a latban azoknak a hálaimája, akiknek az életét megmentetted, vagy akiknek enyhülést nyújtottál szenvedéseik közepette, mint annak a néhány nyomorultnak a vádaskodása, akiket bűneik megtorlásaképpen időnap előtt a legfőbb bíró ítélőszéke elé küldtél.”

- Járja tovább, apám, a könyörület és az önfeláldozás útját, így helyes ez... Hallottam, hogyan beszélnek az emberek magáról s hogyan a társairól; őket félik és tisztelik, de magát, apám, szeretik és áldják.

- És mégis boldogabbak nálam a társaim, legalább ami a vallást illeti, ők hisznek, alázatosan, feltétel nélkül, én kétségekkel viaskodom. Miért is plántálta Isten az édenkert közepébe a tudás fáját? Miért rendelte úgy, hogy aki hinni akar, annak eleve le kell mondania, legalább részben, a józan észről, a gondolkodás öröméről? Míg a tudomány épp ellenkezőleg könyörtelenül tiltja nemcsak azt, hogy bármit állítsunk, hanem azt is, hogy bármit elhiggyünk kellő bizonyítékok híján.

- Értem, édes jó apám. Maga jót tesz az ellenszolgáltatás reménye nélkül, becsületes ember módjára él, bár nem vár érte síron túli jutalmat. Egy szó, mint száz: nem hiszi, hogy van a mi világunkon túl egy másik világ is.

- Hát te? - kérdezte Palmieri. - Te hiszel a túlvilágban?

Salvato elmosolyodott.

- Az én koromban - felelte - nem szokás az élet és a halál nagy kérdésein töprengeni. Jóllehet mint katona szüntelenül az élet és a halál mezsgyéjén járok, gyakran közelebb a halálhoz, mint azok a reszketeg térdű aggastyánok, akiknek fél lába már a sírban.

Rövid gondolkodás után még hozzáfűzte:

- Legutóbb csakugyan ott jártam a halál küszöbén. Akkor sem firtattam én, mi vár a síron túl, de reméltem. Miért nem elégszik meg a reménnyel, apám? Miért bolygatja, Hamlet módjára, a sír éjjelét? Minek kutatni, milyen álmok látogatják majd agyunkat az örök nyugalom ágyán? Apám egész életében úgy élt, ahogy kell, miért riasztaná a halál réme?

- Nem attól félek, gyermekem, a teljes megsemmisülés gondolata riaszt. Hiába, nem visz rá a lélek, hogy mással elhitessem, amit magam nem hihetek. Tudásom véges, a beteg életéért vívott küzdelemben gyakran alulmaradok. Egyedül Herkulesnek adatott meg, hogy mindig győzzön a halálon. Nos, amikor egy-egy betegem, végét érezve, így szól: „Az orvos nem tehet immár semmit, atyám; nyújtson vigaszt, ha meg nem gyógyíthat” - akkor én elnémulok, holott tudom: a beteg homályosuló értelme könnyen befogadná a vigasztaló hitet. De nem merem a haldoklót hitetlenül hitegetni, nem merek a lelkébe kétes reményt csepegtetni. Nem tagadom én a természetfölötti létet, csak nem hiszek benne, ami különben majdnem egyre megy. Nem hiszek benne, tehát nem is kecsegtethetem vele azt, aki a halállal néz farkasszemet. Hogy is mondhatnám én a férjnek: „odaát viszontlátod hitvesedet”, s az apának: „odaát viszontlátod gyermekedet”, én, aki elszoruló szívvel gondolom el, hogy ha egyszer örökre lehunyom a szemem, soha nem látom többé viszont imádott asszonyomat és imádott gyermekemet.

- Ne feledje, apám, hogy én viszontláttam anyámat!

- Nem te, gyermekem. Egy asszony látta, egy egyszerű, tudatlan s a rémülettől félholt parasztasszony, ő mondta: „A bölcső mellett egy árnyalak állt. Dúdolva ringatta gyermekét”, s én azt feleltem rá: „Meglehet”, mert fiatal voltam még, és mohón kívántam a csodát. Annyira, hogy tán el is hittem: igazán úgy történhetett! Az öregkorral azonban együttjár a kétség - majd tapasztalod még te is, Salvatóm! -, mert a halál egyre közelibb, egyre kikerülhetetlenebb, egyre félelmesebb és egyre valóságosabb. Hányszor, de hányszor folyamodtam ehhez a szép legendához, gyermekkorod legendájához, itt a cella magányában, ahol annyit viaskodtam a semmi lélekemésztő gondolatával - mert ez a gondolat társunkká szegődik életünk egy pillanatában, s el sem hagy többé; láthatatlanul, de mindig jelenvalóan kísér, mint az árnyék -, s ilyenkor térdre borultam a feszület előtt, ó, hányszor borultam térdre azon az éjjeli órán, amely a néphit szerint a kísértetek órája, és könyörögve kértem az éjszaka sötétjében istenemet, szánjon meg, tegyen egyszer, egyetlenegyszer a kedvemért is csodát, ha érted megtette. Isten soha nem méltatott feleletre. Tudom, hogy porszem vagyok Őelőtte, tudom, hogy ő, a Mindenható nem köteles hatalmát előttem kinyilvánítani, de nagy jótétemény, kegyes és könyörületes cselekedet lett volna, ha meghallgatja imámat. Nem hallgatott meg.

- Még megteheti, apám.

- Nem. Az csoda lenne, márpedig a természet ésszerű rendje nem tűr csodát. Ugyan mik vagyunk mi, emberek, hogy Isten, a változatlan és örökkévaló, csorbítsa kedvünkért a teremtés maga alkotta rendjét? Mi az ember? A matéria futó fellobanása, egyfajta megnyilvánulása a sok közül annak a száz- meg százezer éve megkezdődött, bonyolult, megmagyarázhatatlan és múlékony folyamatnak, amely az örök anyagban megy végbe, s amelyet életnek nevezünk. A növényvilágban ez a jelenség a moszattól a cédrusig ível, az állatvilágban a véglénytől a masztodonig. A növényvilág legmagasabbrendű terméke a mimóza, az állatvilág legmagasabbrendű terméke az ember. Mi emeli Platón kétlábú, tollatlan állatát a többi állat fölé? Egy véletlen körülmény. Minden teremtett lény közül az ő rendszáma a legmagasabb; ennek köszönheti, hogy lénye teljesebb, mint alacsonyabbrendű rokonaié. Mi egyéb Homérosz, Pindarosz, Aiszkhülosz, Szókratész, Periklész, Pheidiasz, Démoszthenész, Caesar, Vergilius, Justinianus, Nagy Károly és mind a többi, hozzájuk hasonló nagy ember, mint néhány agyvelő, az elefánt agyvelejénél magasabban szervezett s a majom agyvelejénél tökéletesebb agy! És mit jelent egyáltalán az, hogy tökéletesebb? Mindössze annyit, hogy az értelem lép az ösztön helyébe. S mi bizonyítja, hogy magasabban szervezett? A beszéd tudománya. Az ember nem ugat, nem üvölt, hanem beszél. A halál beálltával azonban megszűnik a beszéd képessége, oda az értelem, s Nagy Károly, Justinianus, Vergilius, Caesar, Démoszthenész, Pheidiasz, Periklész, Szókratész, Aiszkhülosz, Pindarosz vagy Homérosz koponyája megtelik jó puha földdel, mint szegény Yorické. Egy csapásra véget ér az élet komédiája, örökre kialszik a gyertya, és megvakul a lámpás! Láttál már szivárványt ugye, gyermekem? Hatalmas íve átfogja az egész égboltot, az ív csúcsa a fellegekbe ér, de a két vége a földhöz hajlik. Nos, a szivárvány két vége a gyermekkor és az öregség. Figyeld meg a gyermeket, s tapasztalhatod: amilyen mértékben fejlődik, tökéletesedik, érik agya, úgy fejlődik, tökéletesedik, érik a gondolkodása, tehát a lelke is; figyeld meg az öreget, s tapasztalhatod, nála éppen az ellentétes folyamat zajlik le: amilyen mértékben zsugorodik, tompul, sorvad az agyveleje, olyan mértékben zavarodik meg, homályosul el a gondolkodása, tehát a lelke is, míg végképp ki nem alszik. A lélek tehát velünk születik, az ifjúkorban rohamosan fejlődik, az öregkorban együtt hanyatlik a testtel, s miképpen velünk született, velünk is hal meg. Hol voltál születésed előtt? Nem tudja senki. Mi voltál? Semmi. S mivé leszel halálod után? Semmivé, vagyis azzá, ami voltál, mielőtt megszülettél. Új alakban új életre támadunk, súgja a remény; örökké élünk, egy más és jobb világban, súgja az önhittség. De mit nekem az új meg új élet, ha útközben odavész az emlékezete, ha feledem, hogy éltem már valaha, s a bölcsőtől innen és a síron túl egyaránt sötétség ásít rám? Ha az ember emlékeznék metamorfózisaira, vándorlására az időben, halhatatlanná válna, s a halál halhatatlan léte futó mozzanatává zsugorodna. De Püthagorasz az egyetlen ember, aki emlékezni vélt korábbi életére. S ugyan mit számít egyetlen ember - egy mágus - emlékezete, ha az emberiség maga nem emlékezik semmire. Hanem ebből elég is ennyi! - rázta meg Palmieri a fejét. - Keserves kérdés! A magány sugallja ezeket a nyomasztó gondolatokat. Magamról ezennel el is mondtam mindent, most beszélj te a saját életedről. A te korodban ünnep még az élet. Aranyozd be életed hajnalfényének, reményeidnek egy sugarával alkonyodó életem s kételyeim szürkeségét, beszélj, Salvatóm, én szerelmes fiam! Hadd feledtesse a te szavad az enyémet, hadd enyésszen el az emléke is, hogy szóltam.

Salvato engedelmeskedett. Volt mit mesélnie apjának; most virradt igazán rá az élet napja. Beszélt harcairól, győzelmeiről, beszélt a kiállt veszélyekről és a szerelemről. Palmieri sírva-nevetve hallgatta. Saját szemével akarta látni a sebhelyet, meghallgatni a fiú szívverését. Nem győzött eleget kérdezni, Salvato nem győzött felelni, s így virradt rájuk a reggel. Hanem akkor egyszerre megperdült lent a völgyben a dob, és felharsant a kürtszó, jelezve, hogy ütött a válás órája.

Palmieri az utolsó pillanatig együtt akart maradni fiával. Elkísérte, ameddig kísérhette, a város határáig. A lovat kötőfékén vezetve, kart karba öltve mentek ők ketten, éppen mint tíz évvel annak előtte.