52 NANNO ÚJRA MEGJELENIK

Karolina megtette, amire Ferdinánd a levelében kérte. A királyi seregek győzelmének híre villámsebesen járta be egész Nápolyt, a Mergellinától a Maddalena-hídig, a San Martinó-i kolostortól a mólóig, majd különféle utakon-módokon továbbterjedt Nápolyból az ország minden zugába. Kalábriába futárokat menesztettek, Szicíliába és a Lipari-szigetekre könnyű, gyors járású hajókat. Még célhoz sem értek a hírvivők és a scorridorok, amikor már javában Te Deum-ra szólította Nápoly népét a háromszáz templom összes harangja, és eldördültek az első sortüzek. Az erődök ágyúinak bronzszava bömbölve hirdette a Hadak Istenének dicsőségét, pontosan úgy, ahogy azt a győztes király kívánta.

Harangszó, ágyúdörgés verte fel a nápolyi házak csendjét, lakóik örömére vagy kétségbeesésére, már aszerint, hogy ki milyen elven volt. A liberális párt hívei egytől egyig fájlalták Ferdinánd győzelmét a franciák felett, mert hiszen nem népek - eszmék csatája folyt itt, s a francia eszme a nápolyi liberálisok szemében egyet jelentett a humanizmussal, a közjó szeretetével, a haladással, a világossággal és a szabadsággal, aminthogy a nápolyi eszme, ugyanezeknek a liberálisoknak a szemében, maga volt a barbárság, az önzés, az elmaradottság, a sötétség és a zsarnokság.

A liberálisok, vereségük tudatában, bezárkóztak házaikba. Nagyon is jól tudták, hogy nem bátorságos most nyilvánosan mutatkozniuk, nem felejtették még el Torre hercegének és öccsének iszonyatos halálát. Nem csupán Rómát siratták, hanem Nápolyi is. Ferdinánd győzelme, vagy ami ugyanaz: a reakciós eszmék győzelme a forradalmi eszméken amott a pápa hatalmát állítja helyre, emitt a zsarnokságot szilárdítja meg.

Az abszolutizmus hívei tomboltak örömükben. Ők voltak többségben, hiszen ideszámított az egész udvar, mindenki, aki az udvarból élt vagy az udvartól függött, és maga a nép is: a halászok, kikötői munkások, lazzaronék. A csőcselék fel-alá rohangált az utcákon, és teli torokból üvöltözött: „Éljen IV. Ferdinánd! Éljen VI. Pius! Halál a franciákra! Halál a jakobinusokra!” De mindenkinél hangosabban üvöltözött Pacifico fráter, míg szamarát, Jacobinót hazaterelte a kolostorba. A szegény pára majd összeroskadt a mindenféle jóval tetésen rakott kosarak súlya alatt. Gazdája példáján felbuzdulva fülsiketítően iázott, amire a fráter nem éppen attikai szellemességgel megjegyezte, hogy társa nyilván fajtestvéreinek, a jakobinusoknak a vereségét siratja.

A lazzaronék nagyokat hahotáztak a barát elmésségén - hja, őkelmék nem túlságosan válogatósak tréfa dolgában.

A pálmás ház, illetve Fusco hercegnő háza messze esett ugyan a város központjától, de nem olyan messze, hogy a harangok zaja, az ágyúlövések visszhangja el ne hatolt volna odáig. Meghallotta Salvato is, és beleremegett, mint a csatamén, ha a trombita harsan.

A sebesült nem gyógyult teljesen meg, de sokkal jobban volt már, amint azt a legutolsó, névtelen levélke az igazságnak megfelelően közölte is Championnet tábornokkal. A levélkét - mondanunk sem kell - a derék Cirillo doktor írta. A beteg előbb csak az ágyból kelt fel, s a doktor engedélyével mindössze néhány lépést tett egy karosszékig, Luisa és a komorna támogatásával; majd odahagyta a karosszéket is, és Luisa karján kétszer-háromszor körüljárta a szobát. Egy alkalommal, úrnője távollétében, Giovannina felajánlotta, hogy, ha a beteg óhajtja, szíves örömest elkíséri körsétájára. Salvato megköszönte ugyan a felajánlott segítséget, de nem tartott rá igényt, egyedül vágott neki a sétának, amelyet addig mindig Luisa San Felice segítségével tett meg. Giovannina némán visszavonult, és sokáig zokogott a szobájában. Salvato nyilvánvalóan irtózott a komornától elfogadni olyan szolgálatokat, amelyek az úrnő részéről boldoggá tették. Giovannina az eszével tudta, hogy úriember nemigen tétovázhat, ha közte és úrnője közt kell választania, de ösztönös, mély fájdalmát ez a felismerés cseppet sem enyhítette, sőt egyenesen az elviselhetetlenségig fokozta.

Ha az ajtó üvegén át megleste, hogy röpül úrnője a lovag távozása után a betegszobába, foga összecsikordult fájdalmában, és feljajdult, de úgy, hogy ez a jaj fenyegetésnek is beillett volna. Akarata ellenére szerette meg a szép fiatalembert, azzal a heves, érzéki szenvedéllyel, amelyet a testi tökély ébreszt délszak asszonyaiban - s most azon kapta magát, hogy ugyanilyen ösztönösen, és félig-meddig akarata ellenére gyűlölet támad lelkében úrnője iránt.

- Ó - suttogta -, előbb-utóbb meggyógyul a fiatalember, és ha meggyógyult, elmegy, akkor pedig rajta a sor, ő fog szenvedni.

Erre a csúf gondolatra felnevetett, és elapadtak könnyei.

Cirillo doktor el-eljött olykor - bár egyre ritkábban. Giovannina mohón figyelte a doktor sugárzó, egyre sugárzóbb arckifejezését; a beteg állapota rohamosan javult. Kívánta is, félt is tőle, hogy a doktor egyszer csak kijelenti: meggyógyult a beteg.

Előtte való nap, hogy harangzúgás és ágyúdörgés verte fel a várost, ott járt Cirillo doktor. Meghallgatta Salvato lélegzését, megkopogtatta a mellkasát, megállapította, hogy szűnőben a tompa zörej, és széles mosollyal kijelentette:

- No, még tíz-tizenkét nap, nem több, és betegünk nyugodtan lóra ülhet; akár maga viheti meg Championnet tábornoknak a gyógyulása hírét.

A doktor szavai egy csapásra két szívet dúltak fel, ha ugyan nem hármat. Giovannina figyelmét nem kerülte el, hogy Luisa szeme sarkában két nagy könnycsepp jelenik meg ezekre a szavakra, és alig bírja a sírást visszafojtani. A fiatalember fehér lett, mint a fal. Ami Giovanninát illeti, megint az a kettős érzés: az öröm és a fájdalom különös vegyüléke nyilallt a szívébe, élesebben, mint valaha.

Cirillo távozott. Luisa is elhagyta a szobát, azzal az ürüggyel, hogy a doktort kíséri ki. Giovannina utánuk lesett, míg csak el nem tűntek a szeme elől, majd elfoglalta szokott megfigyelőhelyét az ablak mellett. Pár perc múlva látta, hogy a doktor kilép a kertkapun, a fiatalasszony azonban nem tért rögtön vissza a sebesült szobájába. Giovannina így szólt magában:

- Ahá, sír!

Tíz perc múlva belépett Luisa. Giovannina rögtön észrevette, hogy úrnője szeme kivörösödött, hiába próbálta öblítéssel eltüntetni a sírás nyomait.

- Sírt! - ujjongott magában Giovannina.

Salvato nem sírt, ó nem - az ő márványkemény arcát soha nem is szántották tán még könnyek. De mihelyt Luisa San Felice mögött bezárult az ajtó, tenyerébe hajtotta a fejét, s úgy maradt rezzenetlenül, vakon és süketen a külvilágra, mintha szoborrá dermedt volna. Egyébként rendszerint így tett, ha Luisa nem volt mellette.

Alighogy Luisa megjelent, illetve jóval mielőtt megjelent volna, már a léptei zajára felemelte Salvato a fejét, és elmosolyodott. A szobába belépő fiatalasszonyt most is, mint mindig, a szerető férfi mosolya fogadta.

A mosoly a lélek napfénye, egyetlen kis sugarától felszárad a szív harmata, a könny.

Luisa egyenesen a fiatalemberhez sietett, mindkét kezét felé nyújtotta, és rámosolygott:

- Ó, mennyire örülök - mondta -, hogy túl van a veszélyen!

Másnap Luisa éppen Salvato mellett tartózkodott, amikor úgy egy óra tájban felzúgtak a harangok, és eldördültek az első üdvlövések. A királyné délelőtt tizenegy órakor vette kézhez felséges férje levelét, mintegy két óra telt bele, mire sikerült az összes szükséges intézkedést megtennie a győzelem méltó megünneplésére.

Salvato, mint mondottuk, megremegett karosszékében, s összevont szemöldökkel, táguló orrlyukakkal ugrott talpra, mintha máris puskaporszagot érezne - a csatatér, nem a nyilvános ünnepségek puskaporának szagát.

- Mi ez? - kérdezte, hol Luisára, hol a komornára pillantva.

Válaszul mindkét nő ugyanazt a tanácstalan mozdulatot tette.

- Menj és tudd meg, Giovannina - szólt Luisa San Felice. - Nyilván valami ünnep, amiről megfeledkeztünk.

Giovannina kisietett.

- Ünnep? - kérdezte Salvato álmélkodva.

- Milyen nap is van ma? - kérdezte a fiatalasszony.

- Ó - mosolygott Salvato -, régóta nem tartom számon, milyen nap van.

Majd felsóhajtott, és hozzáfűzte:

- Mától fogva számolom a napokat.

Luisa a naptár után nyúlt.

- Lám - mondta megkönnyebbülten -, advent vasárnapja van.

- Nápolyban ágyúval szokás a Mi Urunk eljövetelét köszönteni? - hitetlenkedett Salvato. - Karácsonykor ágyúzni, ezt még érteném, de most?

Giovannina visszaérkezett.

- Nos? - kérdezte Luisa San Felice.

- Asszonyom - felelte Giovannina -, Michele van itt.

- És mit mond?

- Furcsa dolgokat, asszonyom! Azt mondja... De tán jobb lenne - folytatta -, ha ő maga mondaná el asszonyomnak. Asszonyom vegye Michele híreit úgy, ahogy akarja.

- Mindjárt jövök, barátom - mondta Luisa San Felice Salvatónak. - Meghallgatom bolondunk híreit.

Salvato mosolyogva bólintott. Luisa távozott.

Giovannina sokért nem adta volna, ha a fiatalember kifaggatja. De mihelyt Luisa kilépett az ajtón, Salvato megint csak lehunyta a szemét, és visszasüppedt szokott, mozdulatlan némaságába. Giovannina kérdezetlenül nem mert beszélni, akármekkora kedvet is érzett rá.

Luisa az ebédlőben találta tejtestvérét. Michele ünneplő ruhában feszített, kalapját felpántlikázta, az arca sugárzott a büszkeségtől.

- Győztünk! - kiáltotta, mihelyt Luisát megpillantotta.

- Győztünk, húgocskám! Nagy királyunk, Ferdinánd bevonult Rómába, Mack tábornok egyik győzelmet a másik után aratja, a franciák megsemmisültek, Rómában zsidókat égetnek, és jakobinusokat akasztanak. Evviva la Madonna!... De mi bajod?

Erre a kérdésre az adott okot, hogy Luisa az örömhír hallatán sápadtan, erőtlenül rogyott egy székre.

Tüstént átlátta, hogy francia győzelem esetén Salvato továbbra is mellette maradhatott volna, sőt, talán Nápolyban várhatta volna be a francia csapatokat, most ellenben, ha a franciákat vereség érte, azonnal el kell hagynia Nápolyt és őt, Luisát, hogy bajtársai balsorsában osztozzék.

- Azt kérdem, mi bajod? - szólt ismét Michele.

- Semmi, barátom, csak a meglepetés, váratlanul ért ez a hír. Biztos vagy benne, Michele?

- Hát nem hallod a harangzúgást? Az ágyúdörgést?

- Hogyne hallanám.

És mintegy magának, félhangosan hozzátette:

- És jaj nekem, ő is hallja.

- Ha nekem nem hiszel, majd elhiszed San Felice lovagnak - mondta Michele. - Ő udvari ember, ő csak tudja.

- A férjem! - riadt meg Luisa. - De hiszen ilyenkor nem szokott még hazajönni!

Gyors pillantást vetett a kertre.

Csakugyan a lovag jött meg, egy órával korábban, mint szokott. Hallatlan rendbontás! Nevezetes dolgok történhettek valóban!

- Fuss, Michele, fuss a sebesült szobájába! - kiáltotta Luisa. - De egy szót se mindarról, amit nekem elmondtál, megértetted? És ügyelj, hogy Giovannina se fecsegjen!

- Értem én, szegény fiú, fájna neki, ha tudná... De ha megkérdezi, miért zúgnak a harangok, és miért dörög az ágyú?...

- Mondd azt, hogy advent tiszteletére harangoznak és lőnek. Eredj!

Michele kilépett a folyosóra. Luisa sietve betette mögötte az ajtót. Épp jókor! A lovag feje ebben a pillanatban tűnt fel a lépcső tetején.

Luisa elébe futott, mosolyogva, de elszoruló szívvel.

- Hitemre! - szólt a lovag, miközben a szobába lépett. - Ez aztán a meglepetés: Ferdinánd király, mint hős hadvezér! A látszat valóban gyakran csal! A franciák visszavonulnak! Championnet feladta Rómát! És sajnos, máris gyilkosságok, kivégzések mocskolják be a Győzelmet! A görögök bezzeg nem így képzelték a győzelmet, ők Nikének nevezték, megtették az Erő és az Erény gyermekének és Jupiter kísérőjének, Themisszel, az Igazsággal egyetemben. Igaz, igaz, a rómaiak már csak azért nyomtak mérleget a kezébe, hogy a legyőzöttek sarcát méregesse, s ők azt mondották: Vae victis! - jaj a legyőzöttnek! Én pedig azt mondom: Vae victoribus! - jaj a győzőknek, ha a vérpadot és a bitót besorolják győzelmi jelvényeik közé. Rossz hódító lennék, szegény Luisám, szívesebben vonulok be saját barátságos otthonomba, mint egy síró-rívó városba.

- Hát csakugyan igaz, amit beszélnek, barátom? - kérdezte Luisa, még mindig nem akarván hinni a fülének.

- A lehető leghivatalosabb értesülés, drága Luisám, a kalábriai herceg őfelsége tulajdon szájából hallottam. Azért is küldött a herceg a szokottnál korábban haza, mert ebből az alkalomból nagy ebédet ad.

- Ön is részt vesz rajta? - kiáltotta Luisa San Felice, hevesebben, mint szerette volna.

- Sajnos, kénytelen vagyok részt venni rajta - felelte a lovag. - Csupa tudóst hívott meg a herceg, latin feliratokat kell készítenünk, és allegóriákat kiagyalnunk a király fogadására. Pazar ünnepségeket rendeznek majd a tiszteletére, gyermekem. Mellesleg megjegyezve: aligha kerülöd el, hogy részt vegyél rajtuk. Lásd be, nincs mód kitérni előle. Amikor a herceg ma ezzel a hírrel állított be a könyvtárterembe, úgy meglepődtem, hogy kis híján leestem a létráról. Ez persze nagy udvariatlanság lett volna, nyilvánvaló bizonyítéka annak, milyen kevésre tartottam eddig a herceg atyjának hadvezéri képességeit. Még most is úgy meg vagyok zavarodva, drágám, hogy azt sem tudom, bezártam-e a kertajtót, vagy sem. Segítesz átöltöznöm, ugye? Készítsd elő a ruháimat, udvarképesen kell öltöznöm... Akadémikusok lakomája! Betűrágó, vaskalapos társaság, megesz majd köztük az unalom! Jövök, mihelyt szabadulhatok, de kötve hiszem, hogy este tíz-tizenegy óra előtt sikerüljön elszöknöm. Uramisten! Ők tudatlannak tartanak engem, én őket tudálékosnak! Gyerünk, Luisa, gyerünk! Mindjárt két óra, és az ebéd háromkor kezdődik. Mit bámulsz úgy?

S a lovag félfordulatot tett, hogy maga is szemügyre vegye, mit lát felesége a kertben.

- Semmit, semmit, barátom - mondta Luisa. Férjét gyorsan betuszkolta a hálószobába. - Igazad van, sietnünk kell, különben elkésel.

Luisa elé a következő látvány tárult - nem csoda, ha megijedt, hogy a férje meglátja -: lassan nyílt a kertajtó, amelyet a lovag valóban elfelejtett kulcsra zárni, és belépett rajta Nanno, a boszorkány. Amióta azon a bizonyos éjszakán elsősegélyben részesítette a beteget, és átvirrasztotta ágya mellett az éjjelt, senki a színét sem látta többé a San Felice-házban. Most végighaladt szibillai járásával a kerten, fel a lépcsőn, eljutott az ebédlő ajtajáig, és mintha tudná, hogy Luisát egyedül találja, habozás nélkül benyitott. Lassan, nesztelenül átvonult a szobán, de egy szó nem sok, annyit sem szólt Luisához, aki reszketve, halotthalványan meredt rá, mintha kísértetet látna. Mindössze egyik ujját emelte Nanno, hallgatást parancsolóan a szája elé, majd eltűnt a Salvato szobájához vezető folyosón.

Luisa homlokát kiverte a verejték. Kendőjével gyorsan letörölte, s hogy a hihetetlen jelenéstől szabaduljon, befutott a férje szobájába. Biztonság okából az ajtót gondosan kulcsra zárta maga mögött.