33 FRA MICHELE

Másnap, vasárnap Michele Pezza felöltözött és szokása szerint a templomba indult, misére. Ezt a kötelességét soha el nem mulasztotta, azóta sem, hogy kiugrott a csuhából. A templomban találkozott apjával és anyjával, tisztelettudóan köszöntötte, mise után hazakísérte őket, és útközben elmondta, hogy feleségül venné don Antonio lányát, ha hozzáadná. A házassághoz szülei beleegyezését kérte és meg is kapta. Majd csakugyan elindult don Antonióhoz, hogy Francescát feleségül kérje. Rajta ne múljék a dolog, gondolta.

Don Antoniót lánya és leendő veje társaságában találta. A kerékgyártót módfelett meglepte Michele Pezza megjelenése. Giansimone koma szégyellte bevallani, mi történt közte és az inas között, úgyhogy szokása szerint legutóbb újra csak arra kérte don Antoniót, legyen még egy hétig türelemmel, akkor majd mindent elintéz.

Fra Michele beléptekor a beszélgetésnek olyan hirtelen szakadt vége, hogy nem volt nehéz kitalálnia: jövetele előtt családi ügyekről folyhatott a szó, amelyekbe őt nem szándékoznak beavatni.

Pezza roppant udvariasan köszöntötte a társaság mindhárom tagját, majd arra kérte don Antoniót, kegyeskedjék négyszemközt meghallgatni.

Don Antonio húzódozva mondott igent. A spanyol hódítók leszármazottja azon töprengett, nem vállal-e túl nagy kockázatot, ha négyszemközt marad fiatal szomszédjával, pedig nem is gyanította még, milyen elszánt fickóra akadt benne.

Intett Francescának és Peppinónak, hogy hagyják magára.

Peppino karját nyújtotta Francescának, fra Michele szeme közé nevetett és elvonult a lánnyal.

Pezza lenyelte, ami a nyelvére tolult, fenyegetően meglendülő karját is sikerült visszafognia; magába fojtotta felháborodását, pedig úgy érezte, több vipera marja, mint don Rodrigót a hordajában.

A boldog pár mögött becsukódott az ajtó. Azok ketten most nyilván kíméletlenül gúnyolódnak a szerencsétlen szerelmesen.

- Uram - fordult fra Michele don Antonóihoz -, nemde felesleges is mondanom, hogy szeretem Francescát?

- Ha felesleges, minek mondod? - szólt csúfondárosan don Antonio.

- Kegyelmednek felesleges, de nekem mondanom kell. Azért jöttem, hogy feleségül kérjem a lányát.

Don Antonio nevetésben tört ki.

- Nem értem, uram, mi nevetnivalót talál ezen - mondta fra Michele, megőrizve hidegvérét. - Én komolyan beszélek, megkövetelhetem, hogy komolyan hallgasson végig.

- Csakugyan, minden okom megvan a komolyságra - gúnyolódott don Antonio. - Michele Pezza úr abban a megtiszteltetésben részesíti don Antoniót, hogy feleségül kéri a lányát.

- Nem ringatom magam abba a hitbe, uram, hogy ajánlatom különösebben megtisztelő lenne a kegyelmed számára - felelte Pezza, még mindig ugyanolyan higgadtan. - Úgy vélem, a megtiszteltetés kölcsönös. Egyébként tudom, hogy elutasít.

- Akkor minek teszed ki magad a visszautasításnak?

- Hogy a lelkiismeretemet megnyugtassam.

- Michele Pezza és a lelkiismeret! - kiáltotta don Antonio nevetve.

- Miért ne lenne Michele Pezzának lelkiismerete, ugyanúgy, mint Don Antoniónak? - válaszolta a fiatalember, változatlan nyugalommal. - Elvégre neki is két dolgos karja van, mint don Antoniónak, ő is két lábon jár, két szemmel lát, egy szájjal beszél, és egy szívvel gyűlöl vagy szeret. Miért ne lenne hát lelkiismerete, amelyik ugyanúgy megsúgja neki, mi a jó, mi a rossz, mint don Antoniónak a magáé?

A bognármestert végleg kihozta a sodrából fra Michele hidegvére, nem hitte volna, hogy ez az alig felserdült legény ekkora önuralomra képes. Csak most jutott el a tudatáig Michele Pezza szavainak valódi értelme is:

- A lelkiismeretedet akarod megnyugtatni? - kérdezte. - Egyszóval, ha nem adom hozzád a lányom, katasztrófa fenyeget?

- Előreláthatólag igen - felelte Michele Pezza, egy spártaihoz méltó tömörséggel.

- Miféle katasztrófa? - kérdezte a kerékgyártó mester.

- Egyedül Isten és Nanno a megmondhatója! - mondta Pezza. - De katasztrófának kell történnie, mert amíg én élek, Francesca nem lesz másnak a felesége.

- Eredj már, te bolond!

- Bolond nem vagyok, de elmegyek.

- Hál’ istennek! - morogta don Antonio.

Michele Pezza megindult az ajtó irányába, de fele útról visszafordult.

- Kegyelmed csak azért olyan nyugodt - szólt vissza -, mert arra számít, hogy jó komája, Giansimone maholnap úgyis kitessékel a házából, ahogy kegyelmed kitessékelt a sajátjából.

- Micsoda? - hüledezett don Antonio.

- Nos, téved, uram! Megbeszéltük a dolgot, addig maradhatok nála, amíg tetszik.

- A nyomorult! - kiáltotta don Antonio. - Pedig megígérte...

- De nem tudja megtartani az ígéretet... Kegyelmednek jogában áll elküldeni, még csak rossznéven sem vehetem, mert idegen vagyok a házában; ő azonban nem teheti meg, mert az inasa vagyok.

- Hát aztán? - mondta don Antonio, és kihúzta magát. - Mit bánom én, a komámnál lebzselsz-e vagy sem! Én itt, te ott és kész. De jó előre figyelmeztetlek: ha ezek után be mered tenni a lábad a házamba, vagy ha meglátlak a kertemben tekeregni, éjjel vagy nappal, egyre megy, lelőlek, mint a veszett kutyát, most, hogy a fenyegetéseiddel magad vallottad meg gonosz szándékaidat.

- Ehhez joga van, de óvakodni fogok. Gondolkozzék még a dolgon.

- Mindent meggondoltam.

- Nem adja nekem Francescát?

- Soha.

- Akkor sem, ha Peppino visszalép?

- Akkor sem, ha Peppino visszalép.

- Akkor sem, ha Francesca elfogadna férjéül?

- Akkor sem, ha Franceska elfogadna férjéül.

- Van szíve úgy elküldeni, hogy megtagad tőlem minden reményt?

- Utolsó szavam: nem, nem, nem.

- Vegye eszébe, don Antonio, hogy Isten nem a kétségbeesettekre sújt le, hanem azokra, akik a kétségbeesésbe kergették őket.

- Ezt csak a papok szajkózzák.

- Ezt a becsületes emberek vallják. Isten velünk, don Antonio. Áldás, béke!

És Michele Pezza távozott.

A kapuban összetalálkozott egy-két helybeli legénnyel. Mosolygós arccal köszöntötte őket, mint mindig.

Aztán hazatért, Giansimone házába.

Olyan nyugodt arccal, hogy senki nem hitte volna, magáról beszélt, amikor az imént a kétségbeesett embereket emlegette.

Felment a szobájába és bezárkózott. De nem az ablakhoz lépett, mint máskor. Leült az ágyra, előregörnyedt, két tenyere a térdén, fejét a mellére horgasztotta, és hangtalanul sírt. Nagy könnyek gördültek végig az arcán.

Már vagy két órája ült így mozdulatlanul, némán és sírva, amikor kopogtak az ajtón. Felkapta a fejét, gyors mozdulattal letörölte a könnyeit és hallgatózott.

Másodszor is kopogtak.

- Ki kopog? - kérdezte.

- Én, Gaetano.

Egyik cimborája kereste. Pezzának nem voltak barátai.

Még egyszer megtörölte a szemét, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

- Mért jöttél, Gaetano? - kérdezte.

- Hogy megkérdezzem, nincs-e kedved golyózni? Barátaim a korzón várnak. Tudom, hogy nem szoktál játszani, de talán ma...

- Miért játszanék ma inkább, mint máskor?

- Mert bánat ért, jobban rád fér a szórakozás, mint máskor.

- Hogy engem ma bánat ért?

- Feltételezem. Minden igazi szerelmesnek nagy a bánata, ha megtagadják tőle a szeretett nő kezét.

- Hát te tudod, hogy én szerelmes vagyok?

- Tudja azt az egész város!

- És azt is tudod, hogy nem adják hozzám, akit szeretek?

- De mennyire! Méghozzá első kézből: Peppino mesélte.

- Hogy mesélte?

- Azt mondta: „Fra Michele megkérte Francesca kezét don Antoniótól, de kitették a szűrét.”

- Csak ennyit mondott?

- Mondott többet is. Ha ezzel nem éred be, mondta, szab ő neked nadrágot, de cifrát ám, hogy legyen mit a szűrhöz felvenned.

- Így mondta?

- Szó szerint.

- Igazad van - szólt Michele Pezza, pillanatnyi töprengés után. Közben megtapintotta a zsebét, ott van-e a kése. - Csakugyan rám fér a szórakozás, menjünk golyózni.

Elindultak kettesben.

Szapora, de nyugodt léptekkel haladtak a Fondiba vezető út mentén - az ütemet Gaetano diktálta, nem Michele -, majd balra kanyarodtak, a tenger irányába, s kiértek a kettős platánfasorra, amely az élemedettebb lakosoknak korzóul, a gyerekeknek és a fiataloknak sportpályául szolgált. Legalább húsz játszó csoport nyüzsgött a fasorban. Különféle játékokkal szórakoztak, de leginkább az a játék járta, amelyiknél egy kis golyóra dobnak nagyobb golyókkal célba.

Michele és Gaetano sorra kerülgette a csoportokat. Az ötödiket vagy a hatodikat is elhagyták már, mire észrevették azt, amelyben Peppino játszott. A bognársegéd csoportja a sétánytól legmesszebb eső helyet választotta. Michele egyenesen feléjük tartott.

Peppino éppen lehajolt a földre, egy dobásról vitázott. Mire felegyenesedett, szemben találta magát Pezzával.

Akaratlanul összerezzent: vetélytársa szeme villámokat szórt.

- Nocsak - mondta -, te itt, Michele!

- Amint látod, Peppino. Meglep?

- Úgy tudom, nem szoktál játszani.

- Igazad van, nem szoktam.

- Akkor mit keresel itt?

- Az ígért nadrágért jöttem.

Peppino a célpontul szolgáló kis golyót ott szorongatta még a jobb kezében - körülbelül akkora volt, mint egy négyfontos golyóbis. Most, hogy rádöbbent, Michelét ellenséges szándék hozta ide, nekilendült és teljes erőből hozzávágta a golyót.

Michele elkapta a fejét. Végig szemmel tartotta Peppinót, s az arcáról leolvasta szándékát, mielőtt még mozdult volna. A fagolyóbis Michele halántékától két ujjnyi távolságra süvöltött el, a kilőtt lövedék erejével, s a falnak nekiütközve szilánkokra pattant szét. Pezza felkapott egy kavicsot.

- Szétzúzhatnám a fejed ezzel a kaviccsal itt ni, mint az ifjú Dávid Góliátét, és még mindig csak a kölcsönt adnám vissza. De én nem a homlokod közepére célzok, mint Dávid, amikor a filiszteussal vívott, beérem azzal, hogy a kalapodat találjam telibe.

A kavics fütyülve hasította a levegőt, lesodorta Peppino kalapját, s úgy átlyukasztotta, mintha puskagolyó járta volna át.

- Most aztán elég! Csak a gyávák sújtanak távolról, fával meg kővel - tette hozzá Pezza. Szemöldöke összerándult, foga megcsikordult. Előhúzta a kését.

- A bátrak közvetlen közelből támadnak, s az ő fegyverük a kés!

Majd a körülöttük álló legényekhez fordult. Mind feszülten figyelték az összecsapást, amely a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, de a szokásosnál sokkal hevesebb indulat fűtötte.

- Jól figyeljetek - mondta Pezza. - Tanúi voltatok annak, hogy Peppino támadt énrám, legyetek hát döntőbírái küzdelmünknek.

Megindult Peppino felé. Az mintegy húsz lépésre állt tőle. A kés már ott villogott az ő kezében is.

- Hány hüvelykkel vívunk? - kérdezte Peppino.^[15]

- Az egész pengével - felelte Pezza. - Az a tiszta munka.

- Első vérre megyünk, vagy második vérre? - kérdezte Peppino.

- Életre-halálra! - felelte Pezza.

Síri csendben hangzott el mindkét kérdés és felelet, a szavak úgy cikáztak ide-oda, mint baljós villámok.

A küzdő felek levetették kabátjukat, bal karjukra tekerték, majd megindultak egymás felé.

A nézők nagy kört formáltak; középen magára maradt a két ellenfél. Továbbra is síri csend honolt, a fenyegető katasztrófa előérzete mindenkit megnémított.

Ellentétesebb két alkatot képzelni is nehéz lett volna, mint a két ellenfélé; az egyik csupa izom, a másik csupa ideg, az egyik nyilván úgy küzd, mint a bika, a másik, mint a kígyó.

Peppino előregörnyedt, úgy várta Michelét. Fejét válla közé húzta, két karját maga elé tartotta, arca vérvörös volt, szitkokat szórt ellenfelére.

Michele halálsápadt arccal, lassan, némán lépkedett. Zöldeskék szeme, akár az óriáskígyóé, lenyűgözni látszott áldozatát.

Peppinóról lerítt a nagy izomerővel párosult, nyers bátorság, Pezzát legyőzhetetlen, rendkívüli akaraterő hajtotta.

Michele láthatóan gyengébb volt és valószínűleg ügyetlenebb is, mint ellenfele, mégis, akármilyen furcsa, a nézők háromnegyede az ő győzelmére fogadott volna, ha a helyi erkölcs eltűr ilyesfajta fogadást.

Az első szúrások nem értek testet, elakadtak a kabát ráncaiban vagy a levegőbe futottak, a két penge össze-összeakadt, mint enyelgő viperák fullánkja.

Egyszer csak eleredt a vér Peppino jobb kezéből. Michele késének éle felhasította négy ujját.

Michele hátraugrott, hogy időt hagyjon ellenfelének kezet cserélni, ha a jobb keze harcképtelenné vált volna.

Peppino nem kérhetett kegyelmet. Ezt Michele lehetetlenné tette, azáltal, hogy a maga részéről eleve elhárította az irgalomnak még a gondolatát is.

Peppino foga közé kapta a kést, zsebkendőjével bekötötte vérző kezét, kabátját a másik karjára tekerte, és átvette a fegyvert a bal kezébe.

Pezza is kezet cserélt, baljába fogta a kést, nyilvánvalóan nem kívánt élni az előnnyel, amelyet ellenfelén szerzett.

Fél perc sem telt bele, és Peppino újra megsebesült, ezúttal a bal kezén.

Felbődült, nem fájdalmában, hanem dühében. Most értette meg, hogy Pezza nem megölni akarja, hanem lefegyverezni.

Pezza csakugyan megragadta felszabadult jobb kezével Peppino csuklóját, s ez a kéz, úgy látszik, cseppet sem fáradt el, mert hosszú, keskeny, ideges ujjai úgy markoltak, mint egy sokágú harapófogó.

Peppino próbálta kiszabadítani bal kezét a bénító szorításból, amely megakadályozta fegyvere használatában, s teljesen védtelenné tette, úgyhogy ellenfele akár tízszer is leszúrhatta volna. De kárba veszett minden erőfeszítése - az inda legyőzte a tölgyet.

Peppino karja elzsibbadt. Ellenfelének kése főeret sértett meg, cseppenként folyt el a sebesült vére és ereje. Néhány perc múltán ujjai elernyedtek, kése a földre hullott.

Pezza felkiáltott örömében. Elérte, amit akart.

Rálépett a késre.

Peppino ott állt fegyvertelenül. Tudta, egyetlen kiútja maradt: rávetette magát ellenfelére és átfonta inas, de sérült, vérző karjaival.

Pezza nem tért ki a viadal új formája elől sem, pedig úgy tűnt, Anteusz sorsa vár rá, Peppino bizonyosan megfojtja. Sőt, hogy mutassa, nincs szándékában kiaknázni fölényét, a kést a foga közé vette, úgy kelt birokra Peppinóval.

A két küzdő teljes erőből harcolt. Összeszedték minden ügyességüket, latba vetettek minden létező cselt. Peppinót birkózásban verhetetlennek ismerték, minden pajtását legyőzte, az egy Pezza kivételével, akivel sohasem mérte még össze erejét. A nézők legnagyobb csodálkozására mégis egyre inkább úgy látszott, hogy megint csak Peppino marad alul.

Egyszer csak megingott és földre zuhant mindkét legény, mint két villámsújtotta tölgy. A fáradhatatlan Pezza egész erejét beleadta egy rettenetes lökésbe, leverte a lábáról Peppinót - az sohasem nézett volna ki ekkora erőt vézna ellenfeléből -, és maga is rázuhant.

A nézők még fel sem ocsúdtak első meglepetésükből, amikor Peppino már ott feküdt hanyatt a földön, Pezza pedig a mellén térdelt, kését torkának szegezve.

Michele a fogát csikorgatta örömében.

- Uraim - szólt -, nemde tisztán és becsületesen folyt a küzdelem?

- Tisztán és becsületesen - felelték egy emberként a nézők.

- Tehát Peppino élete az enyém?

- A tied.

- Egyetértesz, Peppino? - kérdezte Pezza, miközben a legyőzött torkára szorította a kés hegyét.

- Ölj meg, jogod van rá - morogta, azaz inkább hörögte Peppino, elfulladt hangon.

- Megöltél volna fordított helyzetben, ha te kerekedsz fölül?

- Meg, de nem gyötörtelek volna.

- Tehát elismered, hogy enyém az életed?

- Elismerem.

- Egészen az enyém?

- Igen.

Pezza Peppino füléhez hajolt, úgy súgta:

- Nos, visszaadom, jobban mondva kölcsön adom az életedet. De ha feleségül veszed Francescát, az esküvő napján visszakövetelem, érted?

- Ó, a nyomorult! - kiáltotta Peppino. - Nem is ember vagy te, hanem maga az ördög! Nem fra Michelének kéne nevezni, hanem fra Diavolónak!

- Nevezz, aminek akarsz - mondta Pezza -, de ne feledd, hogy enyém az életed, s adott esetben - jól tudod, mikor - kéretlenül is visszaveszem tőled.

Felkelt, inge ujjában megtörölte a véres kést, hidegvérűen a zsebébe süllyesztette, csak akkor szólalt meg újra:

- Szabad vagy, Peppino, folytathatod a golyózást, nem gátol benne már senki.

Azzal elballagott, jobbra-balra köszöngetve, integetve a cimboráknak. A legények döbbenten álltak és azon tanakodtak, mit mondhatott vajon fra Michele Peppinónak, hogy az még mindig mozdulatlanul fekszik félkönyökére emelkedve, mint a sebesült gladiátor szobra.